Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-03 / 5. szám
Angyali utasítás „íme fogansz méhcdben, és fiút szülsz, akit Jézusnak, nevezz el” (Lk 1, 31) MÁRIA TITOKZATOS MEGBÍZATÁSBAN RÉSZESÜLT. Fiút szülhet, szeplőtelen fogantatás után. — Jézus születésének ígérete. Isten különös üzenete két szempontból figyelemre méltó az igét hittel fogadó, keresztyén ember számára. Mindenekelőtt az üzenet titokzatossága ragad meg bennünket. Isten miért így küldte el Fiát, miért lett így emberré: Máriától,, tehát embertől született, nem másként. És embernek, nem csodálatos lénynek, hanem éppen olyannák született, mint mi vagyunk. Születésének előzményei és körülményei csak fokozzák a titokzatosságot. Rengeteg bizonytalanság, probléma, megmagyarázhatatlanság gyűrűzik az esemény körül. Próbálkoztak már biológiai, tudományos magyarázatot- adni a kérdésekre, és voltak próbálkozások a vallástörténetben föllelhető mítoszok hasonlóságával történő magyarázatra is. De a titok titok maradt az azt megfejteni igyekvő ember számára. A KERESZTYÉN EMBER TUDJA, HOGY ISTEN NEM CÉLTALANUL TITOKZATOSKODIK. Amikor nem ad választ kíváncsiságunkra, ezzel tartós őreá figyelésre akarja késztetni az embert. A logikusan megmagyarázható események — általában — csak addig érdekelnek bennünket, amíg feleletet nem kapunk, utána igen köny- nyen érdektelenségbe fulladnak. Az elbizakodásra hajlamos ember, Isten titkai előtte való alázatosságra is nevelik. Sőt jó eszköznek bizonyulnak arra is, hogy az alázatosságból eljusson az ember a hatalmas és szent Istennek való engedelmességre. Mindezeken túl azonban Istennek az a legfőbb célja, hogy legnagyobb titkának „meglátására” nyissa meg szemünket: elpusztítás helyett megmentette a bűnös embert. Soha nem tudjuk megmagyarázni, hogy az ember miért ikapott büntetés helyett kegyelmet, kárhoztatás helyett örök életet. Mert soha nem érdemelte meg az Istennek ezt a cselekedetét, nem is igényelte, meg sem hálálta. Nincsen magyarázat.... de felelet van: Isten szeretetből cselekedett. „Ügy szerette Isten a világot, ftogy egyszülött Fiát' adta ...” Az angyal ezért ment a titokzatos üzenettel Máriához, ezért született meg Jézus, ezért ment halálra, s ezért támadott fel — nem kevésbé titokzatosan — megigazulásunkra. NE A TITOK MAGYARÁZATÁT KERESSÜK TEHAT, hanem éljünk belőle örömmel, hálaadással és bizonyságtevő szolgálattal. A másik, ami megragad bennünket az angyali üzenetből, annak éppen a nyíltsága. Isten „kinyilatkoztatta”, világossá tette akaratát, szeretetét. A titokzatosság ellenére éppen nem maradt titokban az Isten, hanem Jézus Krisztus által a legteljesebb mértékben megismertette magát az emberrel. „Aki látta a Fiút, látta az Atyát.” Aki Mózesnek nem nevezte meg magát, Fiában annyira közel jött az emberhez, hogy emberi nevet vállalt: Jézus. Megismerni csak azt lehet, akinek neve van. Ma is azt mondjuk valakiről, ha hangsúlyozni kívánjuk ismeretlen voltát, hogy még a nevét sem tudjuk. Jézus korában pedig különösen jellemző volt a név a viselőjére. Megkülönböztetni is a nevük alapján tudjuk az embereket. Jézusról azt mondja az írás: „Nincsen más név, amely által kellene megtartatnunk.” Milyen kínos helyzetbe kerülünk akkor, ha valakit meg akarunk szólítaná és nem tudjuk a nevét. Jézust megszólíthatjuk: imádságunkban elmondhatjuk kéréseinket, hálaadásunkat önmagunkért és másokért. Ha azután a név tartalma is világossá lesz hitünk számára, nem lehet kétségünk többé afelől, hogy a Szűz Gyermekében — Szahadítónkban — valóban a legteljesebb szeretetét tárta fel Isten a világ számára. AMIT A PRÓFÉTÁK JÖVENDÖLTEK, AMIT AZ ANGYAL ÍGÉRT MÁRIÁNAK, Jézus Krisztusban mindaz beteljesedett. Ami megkötötte az embert Istenhez és embertársaihoz való viszonyában, a bűn, megoldódott, kötelékeitől Jézus megszabadított. Bűnösök bocsánattal, betegek gyógyultan, rettegő emberek örvendezve mentek tovább a Szabadítóval való találkozás után. Ádventben .a titokzatos Isten újra megnyílik számunkra igéjében. Üjra nekünk ajándékozza szabadítását, atyai szeretetét és hitünket megújító erejét Jézus Krisztusban. Lehet-e más a válaszunk, mint az énekköltőé: „Kitárom előtted szívem... Ö, térj be hozzám Jézusom.” Bárány Gyula Szimbólumok világa — formák hitvallása Az oltár Eddig a templomot, és annak különböző építészeti és téregységeit néztük meg a megszokottnál közelebbről, vizsgálva, hogy miként és miről prédikál az ma is számunkra. Most — és a következőkben — a templombelső legfontosabb tárgyaira, tartozékaira figyeljünk ugyanilyen kutató szemmel. Ez alkalommal: az oltárra, ahol a legtöbb egyház illetve vallásos közösség az egyik legfontosabb cselekményét folytatja. A VALLÁS- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET sokféle oltárt ismer a legkezdetlegesebben fölállított kis sziklatömbtől, a földből készített halmon keresztül a díszes, nagy műgonddal épített és díszített hatalmas oltárépítményekig. Az oltárok története számunkra már a Bibliában is fölfedezhető- en és foghatóan az áldozó és emlékhelyek oltáraival kezdődik. Az emlékhely-oltárok olyan helyeken fölálított kövek, vagy kövekből, földből összehordott építmények voltak, ahol Isten embere vagy népe egy-egy eseményben különösen is megtapsztalta Isten jelenlétét (Pl.: Jákob az álma után a feje alatt levő követ oltárként állítja föl, s áldozatot mutat be rajta — (1 Móz 28,18). Az áldozati oltárok az előbbiekhez hasonló kövek i^etve építmények voltak, melyeken Isten haragját kiengesztelő áldozatokat mutattak be a bűnök bocsánatáért. (Ilyen jellegű oltár volt Ábrahám oltára is, melyen fiát Izsákot kellett volna föláldoznia — 1 Móz 22,9) Izrael népe kétféle oltárt használt: a füstölőoltárt, melyen illatos anyagokat égettek Istennek „jó illatul”, és az égőáldozati oltárt, melyen állatokat, kenyeret, bort áldoztak. AZ ÜJTESTÁMENTUM NÉPE, az őskeresztyén gyülekezet életében hiába keresünk oltárt. Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvet végigolvasva egyszer sem találkozutk ótestámentumi értelembe vett oltárral, csak asztallal, jelesen az úrvacsora asztalával (ApCsel 6,2), mely körül „egyek voltak a kenyér megtörésében és az imádsában” (ApCsel 2,42). Az első gyülekezet istentiszteletei a kirajzolódó kép szerint a mai szeretetvendégségekhez hasonlítottak leginkább, ahol az urvacsorai asztal körül ült a gyülekezet. Az üldözések után nagy templomokat építő keresztyének templomaiban is ez az asztal jelenik meg végeredményben az oltárterekben illetve szentélyekben, a nagy gyülekezeti létszám miatt most már csak szimbolizálva a régi nagy asztalközösséget. Ugyanakkor egyre inkább „oltároMtjá*’ azt a középkori római katolikus egyház a régi áldozati oltár értelmében, melyen a papság — máig! — a miseáldozatot mutatja be. Ez a fajta oltár aztán a VIII — IX. századtól jelenik meg nagyszabású oltárépítményként. A LUTHERI REFORMÁCIÓ és az evangélikus egyház' az, 'amely az oltárt, és annak jelentését is reformálja, visszaállítja a régi, újtestámentumi és őskeresztyén jelentésébe. Az evangélikus oltárok nem áldozati oltárok,’ hanem az eredeti úrvacsora asztalai, amelyek a közösség: Istennel való közösség és az egymással való közösség kifejezői és megjelenítői. Hisszük és valljuk a szentíróval együtt, hogy .Krisztus egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,28). Számunkra az áldozati oltár nem az oltárasztal, hanem a golgotái kereszt! A legtöbb oltárasztalunkon ottlevő korpusz (a kereszten függő Jézus ábrázolása), Isten páratlan és csodálatos tettéről vall, arra emlékeztet: az oltárasztalon nem az ember áldozata van az Istenért, hanem Isten áldozata az emberért, melyet megújuló és megújító kegyelemként és erőként oszt szét az úrvacsora asztaláról az élő és ható igéjén és az úrvacsora jegyein keresztül. Igen, a mi oltárunk asztal! S ez nem le- minősítését, hanem épp fölma- gasztosulását jelenti, mert Istennek arról az óriási gesztusáról prédikál, hogy - Ö asztalközösséget vállalt és vállal velünk. Olyan asztalközösséget, melyben ő a mi szerető Atyánkként ül az asztalfőre, hogy szolgáljon nekünk kegyelmével, erejével táplálva minket, gyermekit, s így indítson minket is onnan új, szolgáló életre. * Uram! Azt szok*n.k mondani, hogy mindennek .an határa. A munkának, teljesítőképességnek, de a megértésnek, vállalásnak, szeretetnek is. Ügy gondoljuk, hogy ha nem így vélekednénk még kihasználnának minket. Ki vigyázzon ránk, ha nem mi önmagunkra? — De ha rád nézek Uram, meglepődöm. Hogy bírod ezt? Hogy bírod az ellenszegülést, a lustaságot, az oda nem figyelést, a szolgálatod mellőzését? Hogy bírod azt, hogy a türelmedet, szeretetedet, szenségeidet csak igénylem, de nem fakad belőlük határtalanul áldozatkész, szolgáló élet? S mégsem mondod azt, hogy mindennek van határa. Még nem ... Tégy engem is ilyenné, s így alkalmassá a szolgálatodra ... Ifj. Foltin Brúnó zenés Áhítat lesz november 30-án, vasárnap délután 6 órakor a fasori templomban (VII. Gorkij fasor 17.) Műsoron: Walther, Raselius, Gumpel- zhaimer és Bach művek Orgonái: Gáncs Aladár Közreműködik Pecznyik Ilona (szólóének) és a fasori gyülekezet énekkara. Igét hirdet: SZIRMAI ZOLTÁN Vörösmarty Mihály 1800—1855 Szívérintően írja, de bölcs szigorral is: „Nézzed barátom, mint halad el korunk. Mint múlnak el a siető napok. Bármily enyelgő vigassággal Voltak azok jelesítve, — futnak.” LÁM, AZ Ö BÖLCSŐJE FÖLÖTT IS elsuhant már 180 esztendő — 1800. december 1-én született, Nyéken; és sírja fölött is 125 év —, 1855. november 19-én halt meg Budapesten. Költészetének azonban nem árthatott az elhaladó idő, sőt — mert a mi korunk jobban kedveli a keményebb szövésű költői stílust — Vörösmarty masszív nyelvezete, feszes hexametereivel közelebb jött hozzánk. A romantika úttörője, irodalmunk mindmáig egyik legnagyobb költője. Nehéz gyermekkora volt. Tízgyermekes, gondokkal küzdő nagy család sarja. Házitanítóskodás közben végzi tanulmányait, egyetemi szinten is. A nékülözések kemény jellemtné edzették és a szegény rétegek pártjára állították. Erről vall néhány sorában: „Nem csak dicsőké a haza, A munkás, pór, szegény — Dolgozik, bár észrevétlen a haza derületén.” Debrecenből gyalogosan hozzáérkező Petőfi Sándort felkarolja és akkor még ismeretlen verseit megjelenteti. A szabadságharc és forradalmi reform- mozgalom, az egységes magyarság lelkes bajnoka mindvégig. „Haladt a haladé- kony idővél.” Polgármesternek jelölik, Kossuth országgyűlési képviselőnek ajánlja. Közéleti tevékenysége jelentős. Új tartalmú hazafiságot hirdet, megbé- lyegzi a tespedő, elpuhult „úri” tunyaságot. A szabadságharc leverése után bujdo- sik, barátai rejtegetik. — Utolsó útjára országos gyász kíséri. VÖRÖSMARTY MIHÁLY ALKOTÁSAIT nem lehet az irodalom egyik vagy másik részterületére skatulyázni. Egyik legszélesebb skálájú költőnk. írt népdalt és mese jellegű versikéket, bordalokat, balladákat, epikus költeményeket, drámákat, harcos politikai verseket, döbbenetes erejű látomásokat, — Shakespeare- drámákat fordít. A Himnusz mellett második nemzeti énekünk a Szózat szintén az ő alkotása. Zalán futása című, 1825- ben írt tízénekes, a honfoglalást meg- éneklő hősi eposza egyből nemzeti költőink sorába emelte. Csongor és Tünde című alkotása filozófiai mélységű drámai költemény. Irt színházi kritikákat, dramaturgiai tanulmányokat. Irodalmi, tudományos folyóiratokat szerkesztett. Mindegyik műfajban európai és emberiség szintű műveket alkotott. Hangvétele Berzsenyi Dánielével rokon. Költészetében a vox humána minden árnyalata megszólal, az orgonától az enyelgő fuvoláig, viharzúgástól a szellő- fuvalomig. Minden sorában hatalmas erő feszül, s olyan hőfokú, hogy a „nyelv minden aranyát, ezüstjét, megolvasztja vele”. Annyira magyar, hogy más nyelvre lefordítani szinté lehetetlen. Vörösmarty költészete szinte csak a miénk, magyaroké. Miközben kora reformtörekvésű nagy szándékainak —> Széchenyi István eszmetársa — hű kobzosa, nyelvünk egyik legbőkezűbb gazdagftója. Gyönyörű ■ új szavakat alkot, eredeti szókapcsolásai, kemény mondatötvözetei páratlanok Példának néhány: „Tombol a gaz merény ...” „Az ember fáj a földnek ...” • „A föld megőszült...” „Te elnyomott szó hagyd el börtönöd, Törj át a fásult nemzedék szívén, Hogy megcsendüljön minden gyáva fül ...” „Istentelen frigy van közötted, ész és rosszakarat. . .” „Majd ha kihull a kard . az erőszak durva kezéből És a szent béke korát nem cudarítja gyilok ...” VÖRÖSMARTY MIHÁLY EGYIK UTOLSÖ KÖLTEMÉNYE, egyben irodalmi alkotásainak tömörített foglalata és koronája is, A vén cigány. Ebben a a versben a költő szörnyű látomások révület-határán gyötrődik népe, hazája és .az emberiség sorsán. Döbbentő erejű sorokban, tomboló szenvedéllyel hajszolja szólásra nemzete vén hegedűsét, önmagát. Néhány szakasz, rövidítve: „... Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóból bot... Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése ... Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat ,sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert ölt, Isten sírja reszket a szent honban . .. Kié volt ez elfojtott sóhajtás, i Ki üvölt, sír e-vad rohanatban, ' Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények?... Mintha újra hallanók a pusztán, A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását... A vak csillag, ez a nvomorú föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny, s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot...” • Kitört tűzhányó lávalövellése ez az irtózatos és gyönyörű költemény. De benne mégis az a legnagyszerűbb, hogy a kétségbeesés legszélén vergődő „vén cigány”, végső elnémulás helyett a hit, a „mégis remény” szimfóniáját zendíti meg: „Lesz még egyszer ünnep a világon!” „Derüljön zordon homlokod!” Vörösmarty Mihály súlyos verseit nem lehet megrendülés nélkül olvasni. De születésének 180., halálának 125. évfordulóján, emlékezésünket éppen ez a megrendültség teheti méltóvá, — tartalmassá. Szabó József
