Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-26 / 43. szám

*

.Es áldó imádság mellett mondják el szent neveinket..."

A címsor olvasása bizonyára a szabadságharccal kapcsolatos márciusi események gondolatát ébreszti fel bennünk, amiről tanultunk, hallottunk. Ez így természetes. Nagy hősökre emlékezünk a „Nemzeti dal” ismert soraival, akikre tisztelettel és kegyelettel gondol egész népünk.

BIZONYÁRA FURCSA. HOGY EBBEN A KIS ÍRÁSBAN ÉN MOST NEM A NAGY HŐSÖKRE akarok emlékezni az idézett vers címsorával, hanem az egyszerű, névtelen szülőkre és nagyszülőkre, akikre gyermekeik és unokáik később is szerettei emlékeznek „... hol sírjaink domborulnak unokáink leborulnak és áldó imádság mellett, mondják el szent neveinket..Lehet-e nagyobb áldás, nagyobb ajándék, amit ők átvehetnek a felnőttektől, mint az, amit azok példájából, szeretetéből egy életen át indítást kaphatnak, erőt meríthetnek. Ez a kis írás ilyen értelemben gondolkoztasson el bennünket. Mi marad gyermekeinkben? önzésünk, időszegénységünk, rohanásunk, idegességünk — vagy — békességünk, szeretetünk, áldott útmutatásunk.

Régen több volt az idő, a türelem, a megértés és kevesebb az értékes ajándék, amit kaptunk. Ma kevesebb az idő, a türelem, az érzelmi szeretet és megnőttek az ajándékok értékei, amit a gyermekeknek adnak. Régen arra kellett az intés, hogy a szeretet a cselekedetekben is, anyagiakban is megmutatkozzék, ma inkább az kell, hogy kijózanítson bennünket: anyagiakkal nem lehet pótolni a szeretet érzelmeit. A szeretet nem anyag.

GYERMEKEKBEN OTT MARADNAK AZ EMLÉKEK A FELNŐTTEKRŐL, akiket figyelnek és a jót is, rosszat is átveszik tőlük. Kedves kis jelenetre gondolok. Kellemes őszi délelőtt volt. Sétálni vitték a felnőttek a kisgyermekeket. Két felnőtt találkozott így ösz- sze, akiknek a gyermekeik egy kórházban s egy héten születtek. Volt bőven témájuk, miközben a kicsiket — másfél évesek voltak — kézenfogva vezették. A kicsiknek még szegényes volt a szókincse. Könnyen megszámolhatták a felnőttek, ahány szót ismertek. De boldogok voltak, mert a szabadban lehettek, s oly sok mindent láttak. Hirtelen megkondult a déli harangszó. Most ösztönösen mindegyik gyermek gyorsan kimondta kevés szókincsének egyikét. A kisfiú így szólt: Ebéd. Érthető. Ilyenkor hallotta sokszor: ebédelünk. A kislány hirtelen kihúzta a kis kezét a felnőtt kezéből és összekulcsolta s ő is egy szót mondott: Ámen. Ö azt látta otthon, amikor megkondult a harang a felnőttek imádságra kulcsolják kezüket s ha többet nem is ezt a szót megjegyezte: Ámen. Keresztyén családok otthonában a gyermekek megtanulják-e a felnőttektől ezt a lelkületet?

A kisgyermekek mindig nagy áhítattal figyelik a felnőttek elbeszéléseit. Szinte csüngenek a nagyokon, amikor mesélnek, vagy amit a nagyobb gyermekek az idősebbek életéből jelentősebb eseményeket hallanak. Így figyelik azt is, amikor bibliai történeteket mondanak előttük. Szinte lesik a szavakat. Még nem értik a különbséget történet és mese között, de nagyon figyelik és boldogan sóhajtanak fel, amikor a történetnek jó a vége és az igazság győzött, a rossz elbukott. Gyermekek életéhez így kerülhet közel a Biblia világa. Keresztyén családokban ilyent látnak és hallanak-e a gyermekek?

Az évek múlnak. A tizenévesek közé kerülnek. Sokféle hatás éri őket. Szeretetünk segíti-e egyengetni útjukat, ellentétes hatások, feszültségek feloldódnak-e harmóniában? Segítünk-e abban, hogy az iskola és az otthon ne ellentéteket támasszon, iskolai nevelés és otthoni nevelés, egyház és haza ne fehér-fekete ellentétként jelentkezzék, hanem az ének szavaival így érezzék: szentegyházunk s édes honunk . .-. Így segíthetnek szavaink az élet helyes szemléletére és az életre felkészítésre.

S AMIKOR NAGYOBBAK LESZNEK? A múlt év nyarán köszöntöttük gyülekezetünk volt tanítóját, aki 50 évvel ezelőtt tanította az elBő évéV-Talunkban. Nem lehetett meghatottság nélkül hallgatni visz- száémlékezését akkor is, amikor a szülői ház hatását és emlékét idézté. „Néptanítói oklevelet szereztem. Az indítást édesapámtól kaptam, aki ezen a pályán működött. Hat évtized távlatából is fülembe csengenek elbocsátó szavai: Ne feledd el édes fiam, hogy ez a név: néptanító — mire kötelez. Légy a nép tanítója. Simogasd meg azt a sápadt arcú, silány öltözetű gyermeket is, akik az édesanyja egy szelet kenyérrel bocsátott el. ... S egész munkádra legyen jellemző: Legnagyobb cél pedig itt a földi létben, ember lenni mindig, minden körülményben.” Akkor tizenéves volt, most pedig már a 80. évet súrolja, de a szavak és emlékek egy életre ott maradtak a szívében útmutatásul.

Egy asszony sorait olvashatjuk a Nők Lapja december 8-i számában. „Elég harmonikus családból származom. Most is állítom, hogy édesapám korai halála volt az elindítója életem, sorsom kudarcának. Az ő okos, előrelátó tanácsainak igazára — ha nem is rögtön — de hamar rájöttem. Ha ezek a tanácsok tovább elkísérnek, nem itt tartanék.” Akik mellettük'vagyunk, szavaink, szeretetünk, így segíti-e őket, mint azé az édesapáé?

MOST,AMIKOR E NÉHÁNY PÉLDÁN KERESZTÜL FIGYELJÜK AZ ÉLETET, kisebb s nagyobb gyermekeket, ugye most már megértjük, miért írtam címként e kis írás fölé az ismert sort. Akik később is úgy tudnak visszaemlékezni, hogy szeretetet, tanácsot, útmutatást kaptak a felnőttektől, ahogy az Evangélikus Élet anyák napi számában olvashatjuk, hogy a menyasszony első útja az esküvő után a temetőbe vezetett, ahol édesanyja sírjánál csak ennyit mondott: Mama, köszönök néked mindent. Így éljük át áldásul a drága szavakat, a szeretet melegségét és az aggódás hangját. S akkor talán távol is szülőktől és nagyszülőktől — térben és időben is távol — mégis valóság lesz, „és áldó imádság mellett, mondják el szent neveinket” ...

Varga György

Háttér-gyülekezet és elhívás

Azok a teológusok — Pecznyik Ilona IV. évf., Kiss Péter, Mekis Ádám, Schreiner Tamás II. évf., és Csepregi Erzsébet I. évf. hallgató — akik dr. Selmeczi János vezetésével február 10-én felkeresték a fóti gyülekezetét, a fenti címen szolgáltak a teológus- napot lezáró gyülekezeti esten. Bizonyságtételeikben arról szóltak, hogy otthonuk, gyülekezetük milyen mértékben határozta meg őket akkor, amikor a lel- Jcészi hivatást választották. Az este résztvevői, fótiak és mogyoródiak, nagy figyelemmel, örömmel és hálával hallgatták a belső bizonyosságai és Isten iránti bizalommal átfonrósított mondatokat Azzal a kívánsággal

búcsúztak el a teológusnap résztvevőitől, hogy az elhívó Isten őrizze és áldja meg őket tanulásukban és szolgálatukban.

A nap történetéhez tartozik, hogy a délelőtti fóti, és a délutáni mogyoródi istentiszteleten dr. Selmeczi János hirdette az igét. Mogyoródon Schreiner Tamás röviden ismertette egyházunk lelkészképzését. Foton a délutáni órákban ifjúsági szere- tetvendégség volt, amelyen a „Találkozás Jézussal’’ téma alapján alakult ki beszélgetés a teológusok és a fiatalok között.

Hisszük, hogy a találkozás a gyülekezet felé is „elhívás” volt a lelkészképzés felelős szeretedére és támogatására.

Mit nevezünk ma szórványoknak ?

A SZÓRVÁNY SZÓ MÁR A BIBLIÁBAN IS MEGTALÁLHATÓ. A görög diaspóra szónak az első jelentése: szétszórtság, de magában foglalja a szétszórtságban, szórványban élő keresztyéneket is. Péter első levelének az első részében, mindjárt az első versben fel is sorolja azokat a tartományokat, amelyekben szétszórtan élő keresztyének számára írja ezt a levelet,

A szórványsorozart indító cikke már szólt arról, hogy a Magyar Értelmező Szótár, hogyan Határozza meg a „szórvány” fogalmát. Ezt a meghatározást itt is idézzük. Az említett kézikönyvben ezt olvassuk: a szórvány „más vallás úak közé elszórtan beékelődött, más felekezetű kisebb embercsoport”. A mi esetünkre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nagy tömegben élő, más vallású keresztyén között néhány evangélikus él elszórtan, távol anyagyülekezettől, nagyobb evangélikus közösségtől.

Számunkra azonban az előbbi megfogalmazásoknál sokkal lényegesebb az egyházjogi meghatározása a szórványnak. Az 1967. január 1-én hatálybal éptetett törvénykönyvünkben, az Egyházi Törvényekben találjuk ezt meg. Az egyház szolgálatának rendjéről szóló II. Törvénynek „A gyülekezetek felosztásá”-t tartalmazó I. Fejezet' ”. §-ának (3) bekezdésében ezt olvassuk: „A több helységre kiterjedő gyülekezet részei: a) az anyagyülekezet, amely a lelikészi állás székhelyén alakult; b) a leánygyülekezet, amely más helységben él és külön presbitériumot alakított; c) a szórvány, amelyet a több helységben külön helyi szervezet nélkül élő egyháziatok alkotnak.” Ebből az egyházjogi meghatározásból világosan kitűnik a különbség az anyagyülekezet, leáinygyülekezet és a szórvány között.

A SZÓRVÁNY MEGHATÁROZÁSÁT azonban vizsgáljuk meg közelebbről. Felvethetjük azt a kérdést, hogy mi teszi a szórványt szórvánnyá? A fenti meghatározásból feleletképpen először azt emeljük ki, hogy a szórványhívek „több helységben”, településen élnek szétszórtan és kevesen. Távol az anyagyülekezettől, de egymástól is. A távolságok és a közlekedés irányozottsága miatt legtöbbször egymással sincs állandó kapcsolatuk. Legfeljebb azok találkoznak rendszeresen, akiket egy- egy szórványkörzetben össze lehet gyűjteni istentiszteletre, de már a másik körzetben lakó evangélikusokkal nem találkoznak. Ebből a szétszórtságból egymástól való elszigeteltségből következik a másik jellemvonása, ismertetőjele a szórványnak, amit a meghatározásban így olvashatunk: „külön helyi szervezet nélkül” élnek ezek az egyháztagok. Nincs helyi vezetőjük, aki kis közösséggé fogná össze őket és irányítaná egyházi életüket. Nincs, presbitériumuk, amely döntéseket hozhatna anyagi és egyéb ügyekben. Ebből következően nincs saját anyagi ügyintézésük sem. Az anyagyülekezet irányítása alá tartoznak, egyházi járulékukat is oda küldik be.

A SZÓRVÁNY ELVI MEGHATÁROZÁSA UTÁN hadd mutassam be azt a valóságban is. Saját gyülekezetemet állítom például. A Zalaegerszeg-Barla- hidai Társgyülekezethez a területi beosztás szerint 120 helység, település tartozik. Ebből mintegy 50-ben tartunk nyilván evangélikusokat. Ennek a szórványterületnek a hosszúsága 60, szélessége 40 kilométer. Az egy helységben élő evangélikusok legnagyobb létszáma 22, a legkisebb 1 lélek. Az anyagyülekezetek lélekszámát nem számítva

ebben a nagy kiterjedésű szórványban mindössze kettőszáz evangélikus lélek él. Az anyagyülekezettől legtávolabb élő ■testvéreinknek oda-vissza 120 kilométert kellene megtenniük, ha a gyülekezet központi templomába kívánnának részt venni istentiszteleten. Ebben azonban a nagy távolság mellett akadályozza őket az ünnepi közlekedés ritkítottsága. Éppen ezért a nagyünnepek közül azokon jönnek inkább az anyagyülekezet templomába, amelyek munkanapra esnek. Így nagypénteken és reformáció ünnepén.

Az elmondottakból egyenesen következik a lelkészi szolgálat felelőssége és fontossága. A szórvány és az anyagyülekezet között ez a szolgálat az összekötő kapocs. A lelkész adminisztrációs és egyházkormányzati munkáján keresztül jut el a szórványhívekhez az anyagyülekezet presbitériumának reájuk is vonatkozó határozata. A lelkész ugyanakkor a szórványhívek ügyeit is képviseli a presbitériumban. A lelkészi szolgálaton belül a legfontosabb összekötő kapocs az evangélium. A lelkész munkáján keresztül jut el ez is a szórványban élő testvéreinkhez, családlátogatások, istentiszteletek és úrvacsoraosztások alkalmával. Ez az evangélium köt össze az egyház Urával, Jézussal. Rajta keresztül lesz egy közösséggé az anyagyülekezét és a szórvány népe.

MIT NEVEZÜNK MA SZÓRVÁNYOKNAK? Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az egyháznak azt a szolgálati területét, amelyen az anyagyülekezettől távol, szétszórtságban, helyi szervezet nélkül élő evangélikusokat kell gondozni, a gyülekezet és az egyház egészébe bevonni. Ezekért a szórványban élő testvéreinkért tegyünk meg mindent, imádkozzunk értük többet. Lelkészeik keressék meg őket gyakran az evangélium üzenetével. Ök pedig fogadják olyan szívesen az egyház szolgálatát, mint amilyen szívesen a gyülekezetem területén élő szórványhívek nagy többsége fogadja azt.

Pintér János

LEPRASOK VILÁGNAPJA

Január 27-én tartották világ- millió leprás van, aíMknék csak szerte a „Leprások világnap”- egy része kap egészségügyi gon- ját. A világon mintegy 15-20 dozást.

Barlh Károly levelezése a fiatalságról

Néhány életszabály idősebb embereknek

Miként viselkedjenek idősebb emberek a fiatalokkal szemben? Ez a kérdés vetődött fel két késő öregségben egymásra talált barát levelezésében, 1968. áprilisában. Éppen abban az évben, amikor a nyugatnémet forrongó ifjúság legendás vezéralakja — Rudi Dutschke — zászlóként lobogott a tüntető diákság élén.

„Idáig jutottam a levélírásban — írja Carl Zuckmayer költő és író, barátjának, a neves bázeli professzornak, Kari Barthnak, —, amikor feljött feleségem, és elmondta: most hallottam a rádióból, hogy a német forradalmárt, Rudi Dutschkét életveszélyes lövés érte. Úristen, micsoda időket élünk már megint, vagy még mindig, vagy ismét, vagy változatlanul? De Kari Barthnál ezt olvasom: Isten teremtett világa egyben a bűn és halál körzete is. — Múlt évben, amikor Németországban jártam, az volt a benyomásom Dutschkéről, hogy két év múlva vagy elfelejtik, vagy ki fog bontakozni. Most mártírrá tették őt. De minek a mártírja?”

Dutschke az életveszélyes lövést túlélte, ám a Szövetségi Köztársaságból kiszorult. Nem fogadták be sehol. Nem tudott elhelyezkedni. Ez év elején halt meg Dániában. Róla nevezték „rudiknak” a hatvanas évek végének forrongó ifjúságát. A tantermek berendezéseit szétverő, egyetemek falai között magukat elbarrikádozó, radikális jelszavakat harsogó „rudik” azóta elcsendesedtek. Egy részük az ultrabalos terroristák közösségébe húzódott vissza, nagyobb részünk pedig beállt a többet fogyasztani és többet keresni kívánók soraiba.

Zukmayert elevenen foglalkoztatták annakidején a kedélyeket felkavaró események. Forradalmi ifjúság, ha csak azt tudja, amit nem akar és nem tudja megfogalmazni, hogy mit akar — ez volt az álláspontja. Bosszúságát négystrófás versecske rögtönzésével enyhítette. — A vers jó, válaszolta a nála idősebb Barth professzor, mégis más hozzáállást lát kívánatosnak. Utalt az akkori diákság körében szerzett benyomásaira. Válaszleveléhez két évvel azelőtt készült, idősebb emberek számára összeállított hét életszabályát küldte el. Ezt szeretnénk most Rudi Dutschke halála alkalmából ismertetni. Úgy tűnik, időtállóbbak a gyors- forralón készült jelszavaknál és tartalmasabbak a rájuk visszhangzó felháborodásnál.

Az idősebb emberek használatára összeállított hét életszabály a következő:

1. Világosan kell látnod, hogy mindkét nembeli fiatalságnak — mégha rokonaid, vagy hozzád közelállók is — joguk van ahhoz, hogy a maguk elvei, eszméi és vágyai szerint járják az élet útját (és ne a tied szerint!), saját tapasztalásaikra támaszkodjanak, és a saját fazonjuk szerint (nem a tied szerint!) boldoguljanak.

2. Ne akarj ezért életed példájával, de élettapasztalatoddal se — rokonszenveddel, de saját elképzeléseid szerint való jótéteményeiddel se —, közelükbe férkőzni.

3. Semmiképpen se törekedj őket a magad személyéhez kötni, vagy őket magad iránt lekötelezni.

4. Nem kell csodálkoznod, bosszankodnod, vagy magadat gyötörnöd, amikor kénytelen vagy észrevenni, hogy gyakran nincs idejük, vagy csak igen kevés idejük van számodra; vagy amikor úgy találod, hogy legjobb szándékod és minden irántuk tanúsított jóindulatod ellenére zavarod és untatod őket, s veled és tanácsaiddal nem sokat törődve tőled elviharzanak.

5. Viselkedésük láttán gondolj vissza alázatosan ifjabb éveidre, mert lehet, sőt, valószínű, hogy az idősebbekkel szemben magad is hasonlóképpen viselkedtél.

6. A részükről tanúsított őszinte figyelem és igaz bizalom minden jelét fogadd hálásan, de az ilyesmit ne áhítsd túlságosan, és főleg ne várd el.

7. Semmi esetre se hagyd őket magukra. Szabaddá téve őket. Kísérd derűs figyelemmel tovább is útjukat. Isten iránti bizalommal, az ö boldogulásukat kívánva, tartsd őket mindenképpen szeretetedben és imádkozz értük.

Amikor ennek a későn létesült és Barth professzor 1968. december 10-én bekövetkezett halála miatt mindössze másfél évig tartó barátságnak leveleit „Späte Freundschaft in Briefen" címen közzétették, hozzákapcsolták a költő-barát megemlékezését is. Többek között ezt írta: „Ember még nem győzött meg olyan mélyen — talán Einstein kivételével —, a maga puszta létével arról, hogy az Isten-hit értelmes dolog ... Újra rá kellett jönnöm, hogy milyen égető szükségünk van igazi atyákra, ha önmagunkat meg akarjuk érteni.”

Benczúr László