Evangélikus Élet, 1980 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-26 / 43. szám

Jelek—jelképek—emlékek Istentiszteleti rend Talaj minták Kevés errefelé a szenzáció. Kissé álmos, kissé elfelejtett, kissé unatkozó külváros, majdnem falu. Földesek az utcák, vannak kes­kenyek és egészen szélesek, kövezett járda általában csak az egyik oldalon van, de akácfák mindkettőn. Itt még ma is kakasszó, meg ku­tyaugatás kelti a reggelt, esetleg disznóröfögés is. Volt itt egy olyan villamosjárat — nemrég szüntették meg, mert keresztezett egy most épülő főútvonalat — ahol a vezető minden utast személyesen ismert, felszálláskor az utasok köszöntek egymás­nak. Egyvágányú és a kitérőkben találkozó kocsik vezetői stafétabot­szerű jelzőbot kicserélésével igazolták, hogy rendben és szabálysze­rűen végbement a találkozás. E furcsa jelzőbotok nyilván a Közle­kedési Múzeumba kerülnek majd a kalaúzok jegylyukasztói és jelző­sípjai mellé. i Az eseménytelenségben nagy eseménynek számított a fúróautó megjelenése az egyik utcasarkon. Nem győzték bámulni a gyerekek. Valóban érdekes is volt, ahogy felhozta a mélyből a talajmintákat, arasznyi, karvastagságú, hengeres darabokat. Ezeket azután mű­anyag tetejű befőttes üvegekbe tették, gondosan felírva rájuk, hogy melyik honnan, és milyen mélyről került elő. Készül a környék geológiai térképe. Kész tanulmány a felnőttek arca a fúrógép körül. Van, akit nem érdekel az egész, mint ahogy semmi más se érdekli, amiből közvetlen és azonnali előnye vagy haszna nem lehet, vagy ami nincs közvetle­nül és azonnal a kárára vagy veszedelmére. Azután ott vannak a fontoskodók, a tudálékosak, a mindenről, mindig, mindenkinél jobban tájékozottak. A fúróemberek hiába mondják, hogy ők semmit se tudnak arról, hogy mi készül itt, nem is az ő dolguk, ök tudják, biztos forrásból, s van, aki mondja is ott helyben kérdezve-kérdezetlenül minden bá­mészkodónak pontos évszámmal és egyéb adatokkal, hogy mikor és mekkora lakótelep fog itt épülni, mert azt mindenki tudja, hogy az altalaj vizsgálata nélkülözhetetlen nemcsak az alapozásnál, már a tervezésnél is. Azután van olyan tudálékos is, aki leinti az előzőt, mert ő még biztosabb forrásból tudja azt, hogy nem lakótelep kerül majd ide, hanem a Metrót fogják majd erre hozni. Olyan tudálékos is akad, aki csak sejtelmesen hallgat, azután súgva mond, de boldog-boldog­talannak ugyanolyanokat, vagy még ugyanolyanabbakat, néha egé­szen képtelenségeket is, mert ő ezt onnan tudja, hogy... de meg ne mondja senkinek ... Vannak még morcos-búbánatos bámészkodók is. Hogy, jaj Istenem, mi lesz itt már megint, soha nem hagynak békét az embernek, mit- kell még megélnünk . . . És reménykedő, optimista bámészkodók. Ök már oda is képzelték a fúrótorony mellé a tízemeletes épületeket. A fúrógép sorra emeli ki együtt a talajmintákkal a közvélemény zavaros mélységeiből a találgatásokat és a bizakodó reménységet, együtt a kételkedéssel és a bizalmatlan szorongással. Mintha soha nem hallott volna senki és nem is olvasott volna — unásig sokat már — sem a nyílt városfejlesztési politika részleteire bontott célkitűzéseiről, sem messze tervidőszakokra előirányzott fej­lesztési elgondolásokról. De a legrejtélyesebb az öreg zugingatlanügynöknek az arca. Csak- annyit lehet leolvasni róla, hogy dús fantáziát lát abban, ami itt történik, mert az bizonyos, hogy a fúrógép nyomában járó mende- mondták fel- és lelódítják majd az ingatlanárakat és az egy ügyes követítőnek mindig komoly hasznot szokott hozni. Qopdolt-e ott, a mindig sietők, de bámészkodásra mindig ráérők között valaki is arra, hogy milyen jó lenne néha egy-egy önvizsgáló mélyfúrással legalább valamit feltárni lelkünk mélyének a rétegei­ből. Megvizsgálni, hogy szilárd talajon. Isten hűségén, ember szerete- tén épül-e életünk jövőjének épülete? Szilárd kötődéssel, jól megala­pozott, eltökélt elhatározással a jóra, a mások élete, boldogsága, üd­vössége áldozatos szolgálatára. Hogy megvizsgáljuk, nem ingatag-e alattunk a talaj? Meg fogja-e bírni a messze holnapok és holnaputánok öröme-bánata minden ter­hét? Nem kell-e megerősíteni az alapokat, vagy, ha kell, odébb te­lepíteni akár az egész épületet? Jókor még, amíg nem késő. Amíg tudat és akarat biztos erővel hatol a mélybe. És felhoz talajmintákat, rétegekről, gyengékről is talán, futóhomokosán ingatagokról, vagy tartalmatlanság, értelmet­lenség, közöny, fásultság, feleslegességérzet félelmetes üregeiről. Hogy hírt adjon lapuló, feszülő pusztításra kész energiákról, amelyek iszonyatos, alattomos ereje, mint a földrengéseké, váratlanul és kiszá­míthatatlanul életeket temethet maga alá. Mintákat, elgondolkoztató- kat, áttervezésre késztetőket a lélek titkaiból. Mint a fúrógép a föld mélyéről azon a csendes, külvárosi utcasar­Schreiner Vilmos Budapesten, 1980. március 9-én Deák tér, de. 9. (úrv.) Takácsné Kovácsházi Zelma, de. 11. (úrv.) Ha- fenscher Károly, du. 5. Harmati Bé­la, du. 6. Szeretetvendégség: Prőnle Károly. Fasor, de. 11. (úrv.) Muntag Andorné, du. 6. Gáncs Aladár. Dó­zsa György út 7., de. fél 9. Muntag Andorné. Üllői út 24., de. fél 11. Rutt- kay Levente. Karácsony Sándor u. 31—33., de. 9. Ruttkay Levente. Rá­kóczi út 57/b., de. 10. (szlovák) Cse- lovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Rutt­kay Levente. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya, de. 10. Veöreös Imre. Vajda Péter u., de. fél 12. Veöreös Imre. Zugló, de. 11. (úrv.) Selmeczi János. Rákosfalva, de. 8. Selmeczí János. Gyarmat u. 14., de. fél 10. Selmeczi János. Kassák Lajos út 22., de. 11. Smidéliuszné Drobina Erzsébet. Váci út 129., de. negyed 10. Benczúr László. Frangepán u., de. 8. Benczúr László. Üjpest, de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet, de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Újtelep, de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc, de. 10. Ma- túz László. Kispest, de. 10. Bonnyai Sándor. Kispest Wekerle-telep, de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely, de. 10. Schreiner Vilmos, du. 5. Szeretetven­dégség: Rédey Pál. Rákospalota MÁV- telep, de. 8. Schreiner Vilmos. Rákos­palota Kistemplom, de. 10. Rákos­szentmihály, de. fél 11. Karner Ágos­ton. Sashalom, de. 9. Karner Ágos­ton. Mátyásföld, de. 9. Cinkota, de. fél 11. Szalay Tamás, du. fél 3. Kis- tarcsa, de. 9. Rákoscsaba, de. 9. Gáncs Péter. Rákoshegy, de. 9. Kósa László. Rákosliget, de. 10. Kósa Pál. Rákoskeresztúr, de. fél 11. Kósa László. Bécsiltápu tér, de. 9. (úrv.) Koren Emil, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Otílyk Ernő, du. 6. Koren Emil. Torockó tér de. fél 9. Ottlyk Ernő. Óbuda, de, 9. Görög Ti­bor, de. 10. Görög Tibor. XII., Tartsay Vilmos u. 11., de. 9. Ruttkay Elemér, de. 11. Ruttkay Elemér, du. fél 7. Ta­kács József. Budakeszi de. 8. Takács József. Pesthidegkút, de. fél 11. Ta­kács József. Modori u. 8., de. 10. Ke­lenföld, de. 8. (úrv.) Missura Tibor, de. 11. (úrv.) Missura Tibor, du. 6. Donáth László. Németvölgyi út 138., de., 9. Donáth László. Nagytétény, de. fél 9. (úrv.) Rozsé István. Kelenvölgy, de. 9. Budafok, de. 11. Rőzse István. Budaörs, de. 3. (úrv.) Rőzse István. Törökbálint, du. fél 5. Rőzse István. Csillaghegy, de. fél 10. Kaposvári Vil­mos. Csepel, de. fél 11. Mezősi György. — LUTHER-kabátot szakszerűen ké­szít Dóczi Zoltán szabómester. 1061 Budapest, VI. Majakovszkij u. 6. evangélikus elet A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányt László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—Vili Előfizetési ár: egy évre 200,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 80.0347 Athenaeum Nyomda. Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató „Aki az eke szarvára teszi a ke­zét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62). VASÄRNAP. — „Krisztus Jé­zus a mi reménységünk” (1 Tim 1,1 — Zsolt 40,5 — Lk 9,57—62 — Ef 5,1—8a). Tessék kapaszkodni! — figyelmeztetnek a járműveken. De ne csak a zökkenőnél, hanem már előbb! Jézus nem az „utolsó szalmaszál” *— Ö az első lehető­ség, akiben megfogódzhatunk. Egyetlen, aki meg tud tartani re­ménytelennek tűnő helyzetekben is: a halál sötét kapujában. „Csak te vagy, Isten, minden bizodal­mám. Benned vagyon csak az én nyugodalmam; Bár minden el­hagy ezen a világon. Te vagy vi­lágom” (393. ének 1. vers). HÉTFŐ. — „Jöjj és kövess en­gem!” (Mk 10,21 — 1 Kir 18,21 — 1 Pt 1,13—21 — Mk 12,18—27). Nem mindegy, kire hallgatunk, s kinek a nyomdokába szegődünk. Jézus ugyan, aki ma hív, nem jár könnyű utakon, kényelmes sétá­nyon. A keskeny út vándora Ö, ahol nagyon közelivé lesz a szom­széd, s ahol a másikkal is törődni kell. Ezt az utat önmagunk legyő­zése teszi nehézzé. „Bár utunk tö­retlen. S lábunk tövis .vérzi. De csak ez egy úton Lehet célhoz érni. Senki meg ne álljon, Van vezérünk, győzünk Minden aka­dályon” (450. ének 5. vers). KEDD. — „Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örököl­hetik az Isten országát?” (1 Kor 6.9 — Jer 25,5 — Lk 9,51—66 — Mk 12,28—34). Magamba nézek; igazságtalan vagyok én is, ami­kor könnyen általánosítok, készen van az előítéletem, egyoldalúan állítom be a dolgokat, erőszakolt önigazságban járok, s mindig csak kritizálok. Hát nem leszek-e vé­gül én is hazátlanná? „Ítélet nap­ján az Nem lel irgalmasságot. Ki máshoz nem mutat Szíves hajlan­dóságot. Ó, szeretet Atyja, Áldj meg oly lélekkel, mely örömest tesz jót Minden emberekkel” (443. ének 7. vers). SZERDA. — „De ha keresni fo­god az Urat, a te Istenedet, meg­találod. ha teljes szívvel, lélekkel keresed” (5 Móz 4,29 — 1 Jn 2.23 — Jób 7.11—21 — Mk 12,35—37). Kereső embereket bátorít a mó­zesi szó. Nem eltűnt, hanem csak elrejtezett az Isten. Álarc mögé bújt. Események zordsága, em­beri nyomorúság, az erőtlenség és kicsinység is sokszor leple. S a halál ítélete mögött is Ö áll. De Krisztusban megmutatja igazi, szerető arcát az őt keresőknek. „Hála legyen teneked, Hogy meg­jelented temagadat, Hogy megér­tettük, Uram, Éltető szándékodat”. (749. 4. vers). CSÜTÖRTÖK. — „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” (1 Móz 1,1 — 2 Pt 3,13 — Jer 20,7—13 — Mk 2,38—44). Amerre nézünk, s amerre járunk, a teremtő Isten jókedvének vilá­gában vagyunk. Istené volt az első szó, az első tett. A kezdet. Most miért lenne a mi szavunk és a mi tettünk az utolsó, a vég? Szeressük jobban ezt a világot, amelyet Isten úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta... „A hata­lom Istenének Zendüljön ajkun­kon ének! Ki teremtett mindene­ket, A szép földet, a szép eget, Füvet, fát és virágokat, Napot, holdat s csillagokat. A szellőnek suttogása Téged áld, s a tenger zúgása, Dicsőség néked Istenünk!’’ (22. ének 1. vers). PÉNTEK. — „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19 — Zsolt 36,7 — Lk 12,49—53 — Mk 13,1— 13). Álmatlan éjszakákon de ne­héz kivárni a reggelt. Görcsös fáj­dalmaknál hogy várjuk az orvosi segítséget. Gondolsz-e arra, hogy így várja az egész teremtettség benned az Isten gyermekét, az igaz emberséget, azt, aki krisz­tusi fényt és szeretetet hoz? „Ad­jon az Isten minekünk kegyelmet, Élhessünk igaz életet. Nagy szere- tetben, testvéri hűségben ..(762. ének 3. vers). SZOMBAT. — „Járuljunk te-" hát bizalommal a kegyelem ki­rályi székéhez, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szüksé­günk” (Zsid 4,16 — 5 Móz 33,27 — 2 Tim 4,1—5 — Mk 13.14—23). Imádkozni csak teljes nyitottság­gal, őszinteséggel érdemes. Ügy, ahogy kicsi gyermeked áll eléd és kérőn a szemedbe néz. Volna szí­ved süketként elfordulni tőle? És Isten szíve nem irgalmasabb-e, amint Jézusban megismertük? „Széked eleibe jövök, Alázatosan könvörgök. Kegyes orcád ne for­dítsd el. És tégy jól velem; bűnös­sel” (48. ének 1. vers) Bencze Imre JOHN BLUCK AZ EVT KOMMUNIKÁCIÓS IGAZGATÓJA Január elsejétől az új-zélandi újságíró. Legutoljára az EVT származású, 36 éves John Bluck lapját (One World) szerkesztet­az Egyházak Világtanácsa új tc” azj. megelőzőleg pedig egy új- , ... _ zelandi metodista lapnak, vala­kommumkaciós igazgatója Genf- mint egy amerikai római kato_ ben. Bluck anglikán lelkész és likus lapnak volt munkatársa. Senki sem leltei kivétel — Hát ez egy vacsora? Ez az egyszerű kérdő morédat negyven évvel ezelőtt hangzott el. Az asztalon egy csésze friss tej, mellette szép, szabályos karéj kenyér volt, kettőt is vághatott az, akinek egy szelet nem lett volna elég. A méltatlankodó tizennégy éves öcsém volt. Az asztalnál ültünk, de kérdésére senki sem válaszolt. Én a döbbenettől moccanni sem mertem, édesapám fel­emelte a fejét és a fiára nézett. De ak­korra az már mélyen a csészéje fölé ha­jolt és itta a tejet. Apám nem szólt és én azóta sem hallottam, hogy nálunk va­laki is kifogásolta volna azt, ami nehéz vagy még nehezebb időkben az asztalra került. Az a tekintet egy életre elegendő volt arra, hogy megbecsüljük azt, amit verejtékkel szereztünk, lett légyen az szellemi vagy fizikai táplálék. A sors nem kényeztetett el nagyon. Távol a szülői háztól, legtöbbször olcsó vendéglőkben, kifőzdékben, diákmenzákon étkeztem, Ma is olyan üzemi konyhaféle főztjét eszem munkatársaimmal együtt megfizet­hető áron, amelyhez vállalatom komoly összeggel hozzájárul. Természetesen nem az Intercontinentál vagy a Hilton menü­jében válogathatok, hanem amit meg­eszem. azt a tányéromra rakják. A közönség többsége a környékbeli dol­gozókból tevődik össze. Van köztük nyug­díjas, magányos nők. férfiak, a többsé­gük remegő kézzel emelgeti a kanalat és kenyérdarabokkal tisztára törlik a tá­nyért. Nem marad utánuk az asztalon egy falatka kenyér sem. Egy óra körül jönnek a diákok. A kö­zeli iskolák növendékei, akiket szüleik ebbe az étkezdébe fizetnek be. Közeledé­sük már az utcáról felhallatszik. Kiabál­nak, ajtót csapkodnak, egymást püfölik táskával, sapkával. Kamaszos hangjuk felveri a csendet. Hármasával veszik a lépcsőket fel a galériára. Táskájukat, sapkájukat a fehér abroszra dobálják, kabátjukat a széktámlára, ahonnan a földre csúszik. Ülök az egyik csoporttal szemben, né­zem őket. Kipirult arccal beszélnek, egyik belekanalaz a levesbe és már tolja is fél­re. A többi még bele sem kóstol. Kiszór­ják táskájukból a maradék kenyereket és a levesbe dobálják. A következő fogás főzelék feltéttel. Egyet-kettőt kanalaznak, a fasirozottat a tányér szélére tolják, cse­peg róla az asztalra a ráragadt főzelék. A kapott tortaszelet összenyomva hever a tálcán. Undorral beledobják a főze­lékbe. — Micsoda ócska kaja! — áll fel az egyik. A többi követi. Elvonulnak. Csak az asztalon hátrahagyott „szemét” mutat­ja. hogy itt jártak. Az egyik alkalmazott unott arccal tolókocsira szedi az edénye­ket. öt gyerek ételmaradványait, ami legalább nyolc öregnek még elegendő lenne. Némelyik adag majdnem érintet­len. A meghagyott ételmaradékot nagy vödrökbe öntik. Nem tudom milyen állat fogyasztja majd, de jó dolga lesz, azt állíthatom. Nem kis undorral hetek óta figyelem ezt a nagyvonalú étkezést, ezt a pazar­lást, ezt a gátlás nélküli turkálást az étel­ben, ezt a kenyérherdálást. Az édesanyjukra gondolok, aki más megoldást nem találva befizette ide a gyermekét, aki egy mozdulattal kidobja azt a heti 70 forintot. Vajon mit kapnak ezek a gyerekek odahaza vacsorára, ami­kor együtt van a család? Vajon akkor is mindent eltolnak maguk elől, kifogásol­nak? Vagy otthon is egyedül étkeznek és csak azt veszik ki a jégszekrényből, amit kegyeskednek elfogyasztani? Vajon eszükbe jut-e, hogy mennyi étel megy veszendőbe? Vajon megmondta-e már valaki nekik, hogy szülő, vállalat, ország mennyi erőfeszítést tesz, hogy meglegyen a napi eledelünk, hogy hogy kenyér ke­rüljön az asztalokra? Ki fogja meg az ételdobálók kezét szelíden vagy szigorral figyelmeztetve: mit jelent életünkben a mindennapi kenyér, mi volt az óvóhelyen egy falat kenyér, mit kellett és kell en­nek az országnak dolgozni, hogy egyetlen ember se szűköljék? Vajon ezek a gyer­mekek, akik a legbonyolultabb számtan­példákat megfejtik és ismerik a technika jegújabb vívmányait, tudják-e, milyen szerepet tölt be életükben a mindennapi kenyér, összekulcsolja-e kezüket valaki, hogy tudatosuljon bennük: a mi min­dennapi kenyerünket, add meg nekünk ma? Még édesapám mesélte, hogy amikor iskolába indult gyermekkorában, mert messze, a szomszéd faluba kellett el­mennie, mindig egy karéj kenyeret és egy főtt krumplit kapott útravalónak. Volt egy kedves barátom, aki hét évet töltött hadifogságban. Náluk nem volt szabad egyetlen falat száraz kenyeret sem kidob­ni. ö azután igazán tudta, mit jelent éhezőnek egy falat kenyér. Senkit ne tévesszen meg korunk „aranyláza”. Bármilyen magas az arany ára, messze vagyunk az aranykortól. Ahogy szökik felfelé a karrierje, úgy válik bizonytalanabbá sok állam egyen­súlya. Meg kell tanulnunk, hogy a jónak is van határa. Nekünk is nagyobb lendü­letet kell ma venni, hogy ugorhassunk és a füvet is meg kell néha nyírni, hogy jobban nőjjön. Nem engedhetjük meg magunknak és gyermekeinknek sem az oktalan pazarlást. Az életünk elégedett, boldog nyugalma sem nyugaton, sem ke­leten nincsen, kizárólag bennünk van. Magunkat kell megteremtenünk önma­gunk számára. Ez most elsőrendű köte­lességünk. És ebben a legfiatalabba'k sem lehetnek kivételek. Gyarmathy Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents