Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-08 / 14. szám

A hitre nevelés „Függőleges” szórványok Szinte nincsen olyan szülő, aki ne adni akarna gyermekének. Adni: több pénzt, jobb életkörül­ményeket, nagyobb tudást, széle­sebb látókört. A keresztyén szü­lő rrandehhez még hozzáteszi: szeretne hitet adni, szeretné hitre nevelni a gyermekét. De lehet-e a hitet átadni? Lehet-e a hitre nevelni? Olyan kérdés ez, melynek ne­hézsége és csodája előtt — ke­resztyén szülők és lelkészek — újra és újra megállunk. Mind­nyájan ismerünk kudarcokat, buktatókat. Máskor rácsodálko­zunk: hogyan végzi Isten hitet ébresztő, hitre nevelő munkáját igéjén keresztül a gyermekek kö­zött is; hogyan használja fel erre gyülekezeti alkalmainkat. Néha Isten különösen is át­engedi élni ennek valóságát: mennyire fogékonyak a gyerme­kek az ige megértésére és befo­gadására. Hittanórán történt. Örökké nyüzsgő, nyugtalan kicsi­nyek. Nem egyszerű dolog ülve maradni, és figyelni első osztá­lyosoknak az utolsó órában. A történet mondása közben döbbe­nek rá a szokatlan csendre. A gyermekeket magához engedő és megáldó Jézusról szól a történet Figyelő tekintetükből értem meg a csend okát: egy rövid időre rácsodálkoztak Jézus szeretetére. Másik alkalommal gyermek­bibliakörön arról beszélgetünk a Jézust elutasító samáriai faluval kapcsolatban: mi a könnyebb, építeni vagy rombolni? Indula­tainknak, dühünknek szabad utat engedi, ez ma is sokkal köny- nyebb. A gyermekek tekintete elárulja, jól ismerik ezt az ér­zést. S ebben a pillanatban — úgy érzem — már nekik szól Jé­zus figyelmeztető szava: a mási­kat szeretni kell, és nem szabad gyűlölni. Tudom, sokakban ott ágasko­dik a kérdés: marad-e nyomuk ezeknek a „magvetéseknek”, melyeket a családban, a gyüle­kezetben végzünk gyermekeink között? Azt hiszem: jobban kel­lene bíznunk Isten igéjének ere­jében. Az újságok évekkel ez­előtt közölték a tudósok meg­döbbentő felfedezését: az egyip­tomi piramisokban talált néhány ezer éves gabonaszemek között találtak csíraképeseket. Grnbaek dán lelkész és pszichológus írja le az öregek lelki gondozásáról írt könyvében, hogy egészen idős emberek meglepően friss emlé­keket őriztek a gyermekkorban hallott bibliai igékről és törté­netekről. A keresztyén család, a gyülekezet dolga a vetés, a nö­vekedést az Isten adja. Sokszor képzeletünket és hitünket messze meghaladóan. Egy négy gyerme­ket felnevelt édesanya csodálko­zó, hálás szavai csengenek a fü­lembe: Isten reménységeinken felül megáldotta törekvéseinket, hogy hitre neveljük gyermekein­ket. Sokan talán fel sem ismerik a köztünk élő evangélikus szülők közül: mennyi lehetőséget, meny­nyi segítséget ad Isten éppen ha­zai egyházunk gyülekezetekben végzett szolgálatán keresztül ah­hoz, hogy gyermekeinket hitben, hitre neveljük. Minden kereszte­léskor elhangzik a kérdés: „Vál­laljátok-e, hogy ... az evangéli­kus egyház segítségével gondos­kodtok e gyermek hivő keresz­tyénné nevelkedéséről?” Igénybe vesszük-e ezt a segítséget? Élünk-e vele? Néha igen. Isme­rek gyermekeket, akiket a szülők — mivel helyben nincs evangéli­kus istentisztelet — autóval visz­nek el a legközelebbi templomba, és gyermeket, aki tanyán élve a rádiós istentiszteletek hallgatása közben tanulta meg a Miatyán- kot. De milyen gyümölcsöt várunk attól, hogy hitre neveljük őket? Sok keresztyén szülő hálás ta­pasztalatával mondhatjuk, hogy az igazán Jézusra hagyatkozó hit megőrizheti őket az önmagu­kért való aggodalmaskodástól. Felszabadíthatja őkét arra, hogy másokat is észrevegyenek. má­sokkal is törődjenek. A Jézustól tanult szeretet megtaníthat áldo­zatot vállalni másokért, elhor­dozni mások hibáit és tévedéseit, folytonos elégedetlenség helyett hálás szívvel észrevenni az élet örömeit és ajándékait. Felelőssé­get ébreszthet bennük a lelkiis­meretes munka iránt. S taníthat megbecsülni és - segítségére lenni a kisebb és nagyobb emberi kö­zösségeknek, melyekben élünk és dolgozunk. És már gyermekko­ruktól kezdve, a maguk képes­ségei és lehetőségei szerint egy békés, az egész emberiséget át­fogó világ építését segíteni. Melyik keresztyén szülő ne kí­vánná mindezt a gyermekének is? Sárkány Tiborné Egy öt évvel ezelőtti felmérés szerint a törpefalvakra és apró­községekre jellemző Somogy me­gyében 234, Szabolcs-Szatmárban 171 olyan település volt, amelynek összes lakossága kevesebb, mint egyetlen, jól megtermett, tízeme­letes, tíz lépcsőházas lakótelepi épületé. Több száz olyan település van ma is hazánkban — sokuknak gazdag a történelme és a kultu­rális múltja — amelyekben keve­sebb ember él, mint egy lakó­telepi toronyház 15 szintjének egyetlen lépcsőházára nyíló 5—6 lakásban. SZÁZEZREK KÖLTÖZTEK AZ UTÓBBI NÉHÁNY ÉV SORÁN — és nemcsak a fővárosban — nemcsak kiszolgált és lebontásra végleg megérett öreg bérkaszár­nyákból, de a városrendezés pa­rancsoló szükségéből szanált ker­tes, falusias házakból is majd­nem minden esetben nagyobb ké­nyelmet biztosító betonkolosszu­sokba. Ez a lényegébtn előnyös válto­zás sok esetben az életforma és életritmus gyökeres megváltozá­sával jár. S ez, főleg az időseb­beknél, komoly anyagi, erkölcsi és lelki gondok forrása lehet. JÁROM A LAKÓTELEPET. Egyházunk egyik függőleges szór­ványát. Sok száz látogatás van már itt a hátam mögött. S nem­csak a lift suhan velem föl-le, a nyolcadik emeletről a földszintre, innen ismét a hato­dikra — hiszen idetelepedett hí­veinket megtalálni néha igencsak kalandos vállalkozás — hanem lelkészi szolgálatomnak is más­más szintjére lépek szinte min­den emeleten és minden lakás­ban. Néha tényleg nem tudom, melyik szint a magasabb. Vagy van-e „alacsonyabb” és „maga­sabb” szint egyáltalán, ha tényleg szolgálatról van szó? Vagy talán a szolgálat, a segítés értékrend­jében egészen fordítva vannak az emeletek, mint ahogyan azt ed­dig megszoktuk? Mert miért volna magasabb szintű szolgálat az, ha valamelyik emeleten kétórás illedelmes cse­vegés után (papi rokonok, isme­rősök és ősök sokaságának felso­rolása, a lakótelep és lakói rész­letes fitymálása és a külföldön élő összes rokon rikító színes fényképe bemutatása után) az idős hölgy végre megígéri, hogy eljön a karácsonyi istentisztelet­re (nem jött el), annál, ha egy egészen más szinten az alkohol­elvonó kúra elkerülhetetlenségé­ről vagy a csótányirtás áldásossá­gáról folytatok kevéssé fennkölt, de talán annál gyümölcsözőbb beszélgetést? SZÍNES SORSOK, ÖRÖMÖK, TRAGÉDIÁK, fájó emlékek és ki­virágzott remények az egyszínű feszes-merev panelfalak mögött. A mindenütt egyforma betonfalak mindegyike más-más sorsokat ta­kar. Függőleges szórvány. Ismeretlenség, idegenség. Egy somogyi vagy szabolcsi falu pár száz lakosát a rokoni vagy is­meretségi szeretet vagy harag ezer szála köt egymáshoz. Figye­lik egymást az emberek. Gondos­kodó szeretettel is, irigy rossz- indulattal is. Még a templomjá­rást is figyelmező, számon kérő tekintetek kísérik. Templomunk küszöbét vagy két évtizede át nem lépett férfi mondta a minap, hogy ha hazamegy szüleihez (egy kis nógrádi faluba), muszáj vasárnap templomba menni, mert még mit szólnának a szomszédok __ A lakóteleptől kőhajításnyira, gyülekezetem „vízszintes szórvá­nyában” beszélgetek valakivel a kapu előtt. Köszön, aki csak arra elmegy, hiszen mindenki ismeri egymást. Megyek át innen a lakó­telepre. Kovácséknál van valami elintéznivalóm. Mondom, ha már erre járok, benézek a Szabóékhoz is. Azok meg kicsodák? — kérde­zik., Mutatok a névtáblára a szomszédos lakáson. Sose láttuk őket. Igaz, alig öt éve laknak ugyanannak a falnak a túlsó ol­dalán. Függőleges szórvány. VÉGLETEK. V. I.-ék mielőtt itt kaptak lakást, harminc évig laktak egy rozzant józsefvárosi bérház földszintjén. Koromsötét volt mindig. Tűző napfényben is villanyt kellett égetni. Napi hála­imájukba foglalják, hogy a tá­gas, napos lakótelepre kerültek. Gy. I.-nét nem kötné ágyhoz — mindhalálig talán — a reuma, ha előbb kerül ide egy mindig. vizes öreg óbudai házból. De P. I.-ék kisgyerekeinek úgy lát­szik végleg elmúlt az asztmájuk, amelyet egy ferencvárosi pince­lakásból hoztak , ide magukkal, mert tetszik tudni, olyan finom jó itt a levegő. U. L.-ék azonban vigasztala­nok. Nem is csoda. „Leszanálták” alig tíz éve keserves munkával, sok lemondással épült családi házukat (tényleg szép lehetett, sírva mutatták a fényképét). Igaz, jócskán kaptak kártérítést, még telekre is jutott belőle a Balatonnál, nem is akármilyenre, de ki fizetheti meg a lemondás éveit, a megrokkant egészséget, a megroppant idegeket. Hát még N. Á. néni. Dédszülei is abban a városszéli, falusias házban él­tek. Gazdálkodtak, állatokat tar­tottak. Ott születtek a gyerekei, meg az unokái is. Ott szeretett volna már meghalni. Majd az eszét vesztette, hogy ide került a kilencedik emeletre. Csak ült a parknak akkor még alig nevez­hető kopár térség egyik padján naphosszat, és talán valami na­gyon rossztól mentette meg, hogy templomunkba, most már templo­mába eltalálni segíthettük. MERT TEMPLOMOKAT ÁLL­NAK KÖRÜL függőleges szór­ványaink. Tornyaik, amelyek nem is régen messze magaslottak a földszintes házak közül, szinte belevesznek a házóriások renge­tegébe. Akárcsak szolgálatunk. Amelynek magasságát-mélységét éppen az adja, hogy Isten szere- tetének emberszeretetben meg­testesülő, a gyülekezetben közös­séget formáló üzenetével az em­beri élet minél tágasabb térségeit bejárja. Függőleges, szórványaink között is. Mert itt is épülnek a gyülekezetek. Kevésbé látszato- san talán, mint a toronyházak, és módszerek előre gyártott elemei­ből, de a segítőkész szolgálat talá­lékonyságával. Isten dicsőségére, emberek javára. Schreiner Vilmos A szoba főhelyén az asztal, az asztal közepén a családi Biblia. Szép és érdekes ez a kiállítás a szekszárdi megyei művelődési központban, ahol február—már­ciusban a Gyönk környéki német anyanyelvű protestánsok régi népművészeti anyagából kaptunk gazdag ízelítőt. A tágas termet körben megtölti a sok szeretettel összegyűjtött rengeteg tárgyi em­lék, színes bútorok, hímzések, szőttesek és használati tárgyak tarka együttese. NAGYON SOK LÁTOGATÓJA VOLT ennek a kiállításnak. Tel­tek a vendégkönyvek, diákcsopor­tok érték egymást, jöttek sokan az érdeklődők, és szaporodtak a könyvbe írt elismerések. Nem volt -ritka a szlovák, német, dél­szláv beszéd sem, mintha hazánk nem magyar anyanyelvű nép­csoportjai is itt adtak volna egy­másnak találkozót. Az arcokon egyformán ott van a tetszés jele, itt a nép találkozik a néppel, és egyformán örömöt szerez, ha fel­fedezzük egymás népművészeté­ben a közöset, vagy az érdekesen különlegest. Szemét törölgeti egy gömbölyű kis öregasszony a szépen felöltöz­tetett, sötét ruhás, sváb esküvői pár tárlója előtt. — Az én menyasszonyi ruhám volt ez ötven éve. Emberközelben vagyunk. egy­máshoz, elfújta a szél a régi na­cionalista versengést, amiben a Duna—Tisza-táj népeit évszáza­dokon keresztül szembe tudta ál­lítani egymással az uralkodói ér­dek. Most élvezzük az együttlétet —, ő németül tanulta valamikor a Miatyánkot, én magyarul, még­is egyformán közel vagyunk az Űristenhez és a szülőföldhöz. Va­lamint az sem mellékes, hogy beszéljük egymás nyelvét, így a mondatok közepén gyakran át­váltunk magyarra, németre. Ezért Nép kiláltiozott néppel A „Laekner múzeum" tőle is sokat megtudok a már feledésbe ment szokásokból, száj­ról szájra szállott hagyományok­ból. Észak-Tolna evangélikus német telepesei Hessenből vándoroltak ide 250 éve, a török idők utáni félig üres megyébe. Az új földes­GYÖNK, VARSÁD, KISTOR­MÁS és a körülöttük kialakuló telepes községek a reformátort hit közös hagyományában kap­csolódtak össze. Először ők is a templomot építették meg aztán az iskolát. Néhány évtized alatt kialakultak a takaros paraszt­Lackner Aladár szekszárdi kiállításának egy részlete urak — a bécsi császár kegyen- cei — minden kedvezményt meg­ígértek, hogy munkáskézhez jus­sanak. Az egyik legcsalogatóbb ígéretük a szabad valfásgyakor- lat volt, ami miatt tízezrek is készek voltak hazát változtatni. Hozták magukkal a Bibliát, a Luther-fordítású Biblia jelképpé vált, a meggyökerezés után nem hiányozhatott egy család asztalá­ról sem. porták, amelyeknek ablakai, aj­tajai, gangoszlopai főként élénk­kék színben pompáztak. Az asz­talosok az óhazából hozott ízlés szerint készítették a kék-piros „kredenceket, kasztlikat”, sarok­padot, amelyre nemegyszer egy- egy aótbetűs német áldáskívánást is, írtak: — Jöjj jóbarát, ülj le nálunk, Krisztusban mind test­vérek vagyunk! Az asztal mellett festett támlás szedek, de karosszek csak egy van, az a családfőt illette. Tőle karnyújtásnyira a, nagy kapcsos Biblia, abból osztotta alkalman­ként a nagyapa a lelki kenyeret öregektől kicsinyekig. Luther Kis Kátéja, az énekek és imád­ságok is ebből a nagy Bibliából kerültek a család szívébe és em­lékezetébe. A reformátor annyira családtagnak számított, hogy arc­képe ott függött az öreg szülők képei mellett. Amazok a szorgal­mas munka gyümölcseit adták a családnak, a reformátor pedig a nép nyelvére fordított igét. Ha a képkeret mellett meghúztak egy egy zsinórt, egy kicsiny szerkezet a kép mögött eljátszotta az „Erős vár a mi Istenünk” ének első so­rait. Sok helyen ez volt a ha­rangszó az áhítathoz. MOST FEL KELLENE SO­ROLNI a falakra tűzött, tárlókba kiállított szép szőttesek, hímzé­sek mindegyikét. De ki tudná betűkben visszaadni a falunként változó kedvelt színek jellegze­tességeit? Ök már a ruháról tud­ták, hogy ki melyik faluba való. A lutheránus férfiak fehér szőtt ingére fehér fonalból „subrikáz- tak” szép mintát a nagymamák, a njigyszékelyi reformátusokéra sárgából. Az asszonyok — igen praktikusan — szerették a bő bársonyruhát, hiszen ugyanazt több generáció is viselhette. Lila, zöld, piros bársonyruhák és a himes pruszlikok még száz év után is újnak látszanak. A hét­köznapi kékfestős ruhák, köté­nyek elviselődtek a munkában. A pacsker-papucsok elkoptak, a sáros időkre szolgáló klumpák meghasadtak, de a templomos gombos cipőre több generáción át is gondosan vigyáztak. Az igazi ünnepi szín náluk is a fekete. Az élet három nagy fő állomásán, lakodalomkor, ke­resztelőn, temetésen az a szín adta az ünnepnek kijáró tiszte­letet. Ezzel tisztelték meg az öregkort is, leendő végtisztessé­güket. De a fiatal lányok, asszo­nyok színesben pompázhattak —, a gyöngyös főkötők, érmelegítők, az óhaza átmentett motívumai­ból, a kiállítás legszebb darabjai. Az ünnepélyes megnyitón több százan szorongtunk a kiállítási teremben. A megyeszékhelyi „Sváb Kórus” hangulatos népi dalokat énekelt. Az igazgató meg­nyitó beszéde egész társadalmunk megbecsülését hangsúlyozta a megőrzött hagyományokért, nép­művészetért. Valóban hézagpótló volt ez a kiállít'.s, sokáig vára­tott magára. Bőrszoknyás öreg sváb nagymamáktól, farmernad- rágos unokáikig, barátságos ma­gyar sárköziektől a dél-dunántúli sokácokig elismeréssel és meg- hatottan ismerkedtek a múltból átmentett jelennel. Nemcsak a szép népviselettel, hanem azzal a lelkülettel is, amely ma is élő. összetartó erő a nagy családi Biblia mellett a családért és szü­lőföldünkért. Önmagunkat és együttes jövendőnket tanított megbecsülni ez a kiállítás. LACKNER ALADÁR EVAN­GÉLIKUS LELKÉSZ gyűjtése ez a tizenkettedik órában még meg­mentett népművészeti bemutató. Tíz éve megkérték rá a néprajzi kutatás magyar szerelmesei. Készséges szívvel fáradozott eb­ben a munkában Lackner Aladár és felesége. Zászkaliczkv Márta. Elvégezték ? — Nem lehet ezt abbahagyni — azt mondják. H. Németh István

Next

/
Thumbnails
Contents