Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-08 / 14. szám

A hitre nevelés

„Függőleges” szórványok

Szinte nincsen olyan szülő, aki ne adni akarna gyermekének. Adni: több pénzt, jobb életkörülményeket, nagyobb tudást, szélesebb látókört. A keresztyén szülő rrandehhez még hozzáteszi: szeretne hitet adni, szeretné hitre nevelni a gyermekét. De lehet-e a hitet átadni? Lehet-e a hitre nevelni?

Olyan kérdés ez, melynek nehézsége és csodája előtt — keresztyén szülők és lelkészek — újra és újra megállunk. Mindnyájan ismerünk kudarcokat, buktatókat. Máskor rácsodálkozunk: hogyan végzi Isten hitet ébresztő, hitre nevelő munkáját igéjén keresztül a gyermekek között is; hogyan használja fel erre gyülekezeti alkalmainkat.

Néha Isten különösen is átengedi élni ennek valóságát: mennyire fogékonyak a gyermekek az ige megértésére és befogadására. Hittanórán történt. Örökké nyüzsgő, nyugtalan kicsinyek. Nem egyszerű dolog ülve maradni, és figyelni első osztályosoknak az utolsó órában. A történet mondása közben döbbenek rá a szokatlan csendre. A gyermekeket magához engedő és megáldó Jézusról szól a történet Figyelő tekintetükből értem meg a csend okát: egy rövid időre rácsodálkoztak Jézus szeretetére. Másik alkalommal gyermekbibliakörön arról beszélgetünk a Jézust elutasító samáriai faluval kapcsolatban: mi a könnyebb, építeni vagy rombolni? Indulatainknak, dühünknek szabad utat engedi, ez ma is sokkal köny- nyebb. A gyermekek tekintete elárulja, jól ismerik ezt az érzést. S ebben a pillanatban — úgy érzem — már nekik szól Jézus figyelmeztető szava: a másikat szeretni kell, és nem szabad gyűlölni.

Tudom, sokakban ott ágaskodik a kérdés: marad-e nyomuk ezeknek a „magvetéseknek”, melyeket a családban, a gyülekezetben végzünk gyermekeink között? Azt hiszem: jobban kellene bíznunk Isten igéjének erejében. Az újságok évekkel ezelőtt közölték a tudósok megdöbbentő felfedezését: az egyiptomi piramisokban talált néhány ezer éves gabonaszemek között találtak csíraképeseket. Grnbaek dán lelkész és pszichológus írja le az öregek lelki gondozásáról írt könyvében, hogy egészen idős

emberek meglepően friss emlékeket őriztek a gyermekkorban hallott bibliai igékről és történetekről. A keresztyén család, a gyülekezet dolga a vetés, a növekedést az Isten adja. Sokszor képzeletünket és hitünket messze meghaladóan. Egy négy gyermeket felnevelt édesanya csodálkozó, hálás szavai csengenek a fülembe: Isten reménységeinken

felül megáldotta törekvéseinket, hogy hitre neveljük gyermekeinket.

Sokan talán fel sem ismerik a köztünk élő evangélikus szülők közül: mennyi lehetőséget, menynyi segítséget ad Isten éppen hazai egyházunk gyülekezetekben végzett szolgálatán keresztül ahhoz, hogy gyermekeinket hitben, hitre neveljük. Minden kereszteléskor elhangzik a kérdés: „Vállaljátok-e, hogy ... az evangélikus egyház segítségével gondoskodtok e gyermek hivő keresztyénné nevelkedéséről?” Igénybe vesszük-e ezt a segítséget? Élünk-e vele? Néha igen. Ismerek gyermekeket, akiket a szülők — mivel helyben nincs evangélikus istentisztelet — autóval visznek el a legközelebbi templomba, és gyermeket, aki tanyán élve a rádiós istentiszteletek hallgatása közben tanulta meg a Miatyán- kot.

De milyen gyümölcsöt várunk attól, hogy hitre neveljük őket? Sok keresztyén szülő hálás tapasztalatával mondhatjuk, hogy az igazán Jézusra hagyatkozó hit megőrizheti őket az önmagukért való aggodalmaskodástól. Felszabadíthatja őkét arra, hogy másokat is észrevegyenek. másokkal is törődjenek. A Jézustól tanult szeretet megtaníthat áldozatot vállalni másokért, elhordozni mások hibáit és tévedéseit, folytonos elégedetlenség helyett hálás szívvel észrevenni az élet örömeit és ajándékait. Felelősséget ébreszthet bennük a lelkiismeretes munka iránt. S taníthat megbecsülni és - segítségére lenni a kisebb és nagyobb emberi közösségeknek, melyekben élünk és dolgozunk. És már gyermekkoruktól kezdve, a maguk képességei és lehetőségei szerint egy békés, az egész emberiséget átfogó világ építését segíteni.

Melyik keresztyén szülő ne kívánná mindezt a gyermekének is?

Sárkány Tiborné

Egy öt évvel ezelőtti felmérés szerint a törpefalvakra és apróközségekre jellemző Somogy megyében 234, Szabolcs-Szatmárban 171 olyan település volt, amelynek összes lakossága kevesebb, mint egyetlen, jól megtermett, tízemeletes, tíz lépcsőházas lakótelepi épületé.

Több száz olyan település van ma is hazánkban — sokuknak gazdag a történelme és a kulturális múltja — amelyekben kevesebb ember él, mint egy lakótelepi toronyház 15 szintjének egyetlen lépcsőházára nyíló 5—6 lakásban.

SZÁZEZREK KÖLTÖZTEK AZ UTÓBBI NÉHÁNY ÉV SORÁN — és nemcsak a fővárosban — nemcsak kiszolgált és lebontásra végleg megérett öreg bérkaszárnyákból, de a városrendezés parancsoló szükségéből szanált kertes, falusias házakból is majdnem minden esetben nagyobb kényelmet biztosító betonkolosszusokba.

Ez a lényegébtn előnyös változás sok esetben az életforma és életritmus gyökeres megváltozásával jár. S ez, főleg az idősebbeknél, komoly anyagi, erkölcsi és lelki gondok forrása lehet.

JÁROM A LAKÓTELEPET. Egyházunk egyik függőleges szórványát. Sok száz látogatás van már itt a hátam mögött. S nemcsak a lift suhan velem föl-le, a nyolcadik emeletről a földszintre, innen ismét a hatodikra — hiszen idetelepedett híveinket megtalálni néha igencsak kalandos vállalkozás — hanem lelkészi szolgálatomnak is másmás szintjére lépek szinte minden emeleten és minden lakásban. Néha tényleg nem tudom, melyik szint a magasabb. Vagy van-e „alacsonyabb” és „magasabb” szint egyáltalán, ha tényleg szolgálatról van szó? Vagy talán a szolgálat, a segítés értékrendjében egészen fordítva vannak az emeletek, mint ahogyan azt eddig megszoktuk?

Mert miért volna magasabb szintű szolgálat az, ha valamelyik emeleten kétórás illedelmes csevegés után (papi rokonok, ismerősök és ősök sokaságának felsorolása, a lakótelep és lakói részletes fitymálása és a külföldön élő összes rokon rikító színes fényképe bemutatása után) az idős hölgy végre megígéri, hogy eljön a karácsonyi istentiszteletre (nem jött el), annál, ha egy egészen más szinten az alkoholelvonó kúra elkerülhetetlenségéről vagy a csótányirtás áldásosságáról folytatok kevéssé fennkölt, de talán annál gyümölcsözőbb beszélgetést?

SZÍNES SORSOK, ÖRÖMÖK, TRAGÉDIÁK, fájó emlékek és kivirágzott remények az egyszínű feszes-merev panelfalak mögött. A mindenütt egyforma betonfalak mindegyike más-más sorsokat takar. Függőleges szórvány.

Ismeretlenség, idegenség. Egy somogyi vagy szabolcsi falu pár száz lakosát a rokoni vagy ismeretségi szeretet vagy harag ezer szála köt egymáshoz. Figyelik egymást az emberek. Gondoskodó szeretettel is, irigy rossz- indulattal is. Még a templomjárást is figyelmező, számon kérő tekintetek kísérik. Templomunk küszöbét vagy két évtizede át nem lépett férfi mondta a minap, hogy ha hazamegy szüleihez (egy kis nógrádi faluba), muszáj vasárnap templomba menni, mert még mit szólnának a szomszédok

__

A lakóteleptől kőhajításnyira, gyülekezetem „vízszintes szórványában” beszélgetek valakivel a kapu előtt. Köszön, aki csak arra elmegy, hiszen mindenki ismeri egymást. Megyek át innen a lakótelepre. Kovácséknál van valami elintéznivalóm. Mondom, ha már erre járok, benézek a Szabóékhoz is. Azok meg kicsodák? — kérdezik., Mutatok a névtáblára a szomszédos lakáson. Sose láttuk őket. Igaz, alig öt éve laknak ugyanannak a falnak a túlsó oldalán. Függőleges szórvány.

VÉGLETEK. V. I.-ék mielőtt itt kaptak lakást, harminc évig laktak egy rozzant józsefvárosi bérház földszintjén. Koromsötét volt mindig. Tűző napfényben is villanyt kellett égetni. Napi hálaimájukba foglalják, hogy a tágas, napos lakótelepre kerültek.

Gy. I.-nét nem kötné ágyhoz — mindhalálig talán — a reuma, ha előbb kerül ide egy mindig. vizes öreg óbudai házból. De P. I.-ék kisgyerekeinek úgy látszik végleg elmúlt az asztmájuk, amelyet egy ferencvárosi pincelakásból hoztak , ide magukkal, mert tetszik tudni, olyan finom jó itt a levegő.

U. L.-ék azonban vigasztalanok. Nem is csoda. „Leszanálták” alig tíz éve keserves munkával, sok lemondással épült családi házukat (tényleg szép lehetett, sírva mutatták a fényképét). Igaz, jócskán kaptak kártérítést, még telekre is jutott belőle a Balatonnál, nem is akármilyenre, de ki fizetheti meg a lemondás éveit, a megrokkant egészséget, a megroppant idegeket. Hát még N. Á. néni. Dédszülei is abban a városszéli, falusias házban éltek. Gazdálkodtak, állatokat tartottak. Ott születtek a gyerekei, meg az unokái is. Ott szeretett volna már meghalni. Majd az eszét vesztette, hogy ide került a kilencedik emeletre. Csak ült a parknak akkor még alig nevezhető kopár térség egyik padján naphosszat, és talán valami nagyon rossztól mentette meg, hogy templomunkba, most már templomába eltalálni segíthettük.

MERT TEMPLOMOKAT ÁLLNAK KÖRÜL függőleges szórványaink. Tornyaik, amelyek nem is régen messze magaslottak a földszintes házak közül, szinte belevesznek a házóriások rengetegébe. Akárcsak szolgálatunk. Amelynek magasságát-mélységét éppen az adja, hogy Isten szere- tetének emberszeretetben megtestesülő, a gyülekezetben közösséget formáló üzenetével az emberi élet minél tágasabb térségeit bejárja. Függőleges, szórványaink között is. Mert itt is épülnek a gyülekezetek. Kevésbé látszato- san talán, mint a toronyházak, és módszerek előre gyártott elemeiből, de a segítőkész szolgálat találékonyságával. Isten dicsőségére, emberek javára.

Schreiner Vilmos

A szoba főhelyén az asztal, az asztal közepén a családi Biblia.

Szép és érdekes ez a kiállítás a szekszárdi megyei művelődési központban, ahol február—márciusban a Gyönk környéki német anyanyelvű protestánsok régi népművészeti anyagából kaptunk gazdag ízelítőt. A tágas termet körben megtölti a sok szeretettel összegyűjtött rengeteg tárgyi emlék, színes bútorok, hímzések, szőttesek és használati tárgyak tarka együttese.

NAGYON SOK LÁTOGATÓJA VOLT ennek a kiállításnak. Teltek a vendégkönyvek, diákcsoportok érték egymást, jöttek sokan az érdeklődők, és szaporodtak a könyvbe írt elismerések. Nem volt -ritka a szlovák, német, délszláv beszéd sem, mintha hazánk nem magyar anyanyelvű népcsoportjai is itt adtak volna egymásnak találkozót. Az arcokon egyformán ott van a tetszés jele, itt a nép találkozik a néppel, és egyformán örömöt szerez, ha felfedezzük egymás népművészetében a közöset, vagy az érdekesen különlegest.

Szemét törölgeti egy gömbölyű kis öregasszony a szépen felöltöztetett, sötét ruhás, sváb esküvői pár tárlója előtt.

— Az én menyasszonyi ruhám volt ez ötven éve.

Emberközelben vagyunk. egymáshoz, elfújta a szél a régi nacionalista versengést, amiben a Duna—Tisza-táj népeit évszázadokon keresztül szembe tudta állítani egymással az uralkodói érdek. Most élvezzük az együttlétet —, ő németül tanulta valamikor a Miatyánkot, én magyarul, mégis egyformán közel vagyunk az Űristenhez és a szülőföldhöz. Valamint az sem mellékes, hogy beszéljük egymás nyelvét, így a mondatok közepén gyakran átváltunk magyarra, németre. Ezért

Nép kiláltiozott néppel

A „Laekner múzeum"

tőle is sokat megtudok a már feledésbe ment szokásokból, szájról szájra szállott hagyományokból.

Észak-Tolna evangélikus német telepesei Hessenből vándoroltak ide 250 éve, a török idők utáni félig üres megyébe. Az új földesGYÖNK, VARSÁD, KISTORMÁS és a körülöttük kialakuló telepes községek a reformátort hit közös hagyományában kapcsolódtak össze. Először ők is a templomot építették meg aztán az iskolát. Néhány évtized alatt kialakultak a takaros parasztLackner Aladár szekszárdi kiállításának egy részlete

urak — a bécsi császár kegyen- cei — minden kedvezményt megígértek, hogy munkáskézhez jussanak. Az egyik legcsalogatóbb ígéretük a szabad valfásgyakor- lat volt, ami miatt tízezrek is készek voltak hazát változtatni. Hozták magukkal a Bibliát, a Luther-fordítású Biblia jelképpé vált, a meggyökerezés után nem hiányozhatott egy család asztaláról sem.

porták, amelyeknek ablakai, ajtajai, gangoszlopai főként élénkkék színben pompáztak. Az asztalosok az óhazából hozott ízlés szerint készítették a kék-piros „kredenceket, kasztlikat”, sarokpadot, amelyre nemegyszer egy- egy aótbetűs német áldáskívánást is, írtak: — Jöjj jóbarát, ülj le nálunk, Krisztusban mind testvérek vagyunk!

Az asztal mellett festett támlás

szedek, de karosszek csak egy van, az a családfőt illette. Tőle karnyújtásnyira a, nagy kapcsos Biblia, abból osztotta alkalmanként a nagyapa a lelki kenyeret öregektől kicsinyekig. Luther Kis Kátéja, az énekek és imádságok is ebből a nagy Bibliából kerültek a család szívébe és emlékezetébe. A reformátor annyira családtagnak számított, hogy arcképe ott függött az öreg szülők képei mellett. Amazok a szorgalmas munka gyümölcseit adták a családnak, a reformátor pedig a nép nyelvére fordított igét. Ha a képkeret mellett meghúztak egy egy zsinórt, egy kicsiny szerkezet a kép mögött eljátszotta az „Erős vár a mi Istenünk” ének első sorait. Sok helyen ez volt a harangszó az áhítathoz.

MOST FEL KELLENE SOROLNI a falakra tűzött, tárlókba kiállított szép szőttesek, hímzések mindegyikét. De ki tudná betűkben visszaadni a falunként változó kedvelt színek jellegzetességeit? Ök már a ruháról tudták, hogy ki melyik faluba való. A lutheránus férfiak fehér szőtt ingére fehér fonalból „subrikáz- tak” szép mintát a nagymamák, a njigyszékelyi reformátusokéra sárgából. Az asszonyok — igen praktikusan — szerették a bő bársonyruhát, hiszen ugyanazt több generáció is viselhette. Lila, zöld, piros bársonyruhák és a himes pruszlikok még száz év után is újnak látszanak. A hétköznapi kékfestős ruhák, kötények elviselődtek a munkában. A pacsker-papucsok elkoptak, a sáros időkre szolgáló klumpák meghasadtak, de a templomos

gombos cipőre több generáción át is gondosan vigyáztak.

Az igazi ünnepi szín náluk is a fekete. Az élet három nagy fő állomásán, lakodalomkor, keresztelőn, temetésen az a szín adta az ünnepnek kijáró tiszteletet. Ezzel tisztelték meg az öregkort is, leendő végtisztességüket. De a fiatal lányok, asszonyok színesben pompázhattak —, a gyöngyös főkötők, érmelegítők, az óhaza átmentett motívumaiból, a kiállítás legszebb darabjai.

Az ünnepélyes megnyitón több százan szorongtunk a kiállítási teremben. A megyeszékhelyi „Sváb Kórus” hangulatos népi dalokat énekelt. Az igazgató megnyitó beszéde egész társadalmunk megbecsülését hangsúlyozta a megőrzött hagyományokért, népművészetért. Valóban hézagpótló volt ez a kiállít'.s, sokáig váratott magára. Bőrszoknyás öreg sváb nagymamáktól, farmernad- rágos unokáikig, barátságos magyar sárköziektől a dél-dunántúli sokácokig elismeréssel és meg- hatottan ismerkedtek a múltból átmentett jelennel. Nemcsak a szép népviselettel, hanem azzal a lelkülettel is, amely ma is élő. összetartó erő a nagy családi Biblia mellett a családért és szülőföldünkért. Önmagunkat és együttes jövendőnket tanított megbecsülni ez a kiállítás.

LACKNER ALADÁR EVANGÉLIKUS LELKÉSZ gyűjtése ez a tizenkettedik órában még megmentett népművészeti bemutató. Tíz éve megkérték rá a néprajzi kutatás magyar szerelmesei. Készséges szívvel fáradozott ebben a munkában Lackner Aladár és felesége. Zászkaliczkv Márta. Elvégezték ?

— Nem lehet ezt abbahagyni — azt mondják.

H. Németh István