Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-14 / 2. szám

GYERMEKEKNEK. Egy izgalmas lagzi története Jn 2, 1—11 „írok nektek, ifjak.. „Amire mindent (Mt 5, 10) Amikor két fiatal összeháza­sodik, lakodalmi ebédre vagy vacsorára, úgy szoktuk mondani, hogy lagziiba hívják meg a roko­nokat és ismerősöket. Ennek az a célja, hogy részt vegyenek a fiatalok örömében. Jézus idejé­ben is ez volt a szokás, azzal a különbséggel, hogy abban az időben a lagzi hét napig tartott. Egy ' ilyen lagziba hívták meg * egyszer Jézust, családját és ta­nítványait is. Mindez egy Kána nevű városban történt. A vendégek szokás szerint na­gyon jól érezték magukat. Min­denféle finom, falat volt az asz­talon. Sok jó bort is ittak hozzá. A szolgák töltögettek. Mindenki annyit evett és ivott, amennyit csak akart. Zene is volt és sokat énekeltek. Mindenki nagyon jó­kedvű volt. A NAGY MULATSÁG KÖZ­BEN AZONBAN valami váratlan probléma támadt. A vendégek ugyan nem vették észre, csak a szolgák és a vőlegény tudta. El­fogyott a bor. Nem tudtak már több bort adni az asztalra. Mi­lyen kellemetlen helyzet !„ Mit szolnak majd a vendégek, ha ki­derül a dolog?! A vőlegény nagy zavarában szomorúan ült a he­lyén. A vendégek nem tudták, miért búsul. Csak Jézus anyja, Mária vette észre a bajt. Szere­tett volna segíteni, de hát ho­gyan? Odament Jézushoz és hal­kan odasúgta: „Nincs boruk. Se­gíts ezeken a szegényeken!” Jé­zus ezt válaszolta: „Most még nem.” De segítem akart. Mária biztos volt, hogy meg is fogja tenni. Ezért mondta a szolgák­nak: „Amit Jézus mond nektek, tegyétek meg tüstént!” EGY IDŐ MÜLVA JÉZUS ODAMENT A SZOLGÁKHOZ. Ott állt vagy hat kőkorsó. Vizet tartottak bennük, mert a lagzrin s-oik víz kellett nemcsak az edé­nyek elmosogatásához, hanem a szertartásos kézmosáshoz is. Jé­zus megkérte a szolgákat: „Tölt­sétek meg a korsókat színültig vízzel”. A szolgák engedelmes­kedtek. Eszükbe jutott, mit mon­dott nekik Mária. Csordultig megtöltötték mind a hat kő­edényt. Mikor elkészültek vele, Jézus ezt mondta: „Merítsetek belőle és vigyetek a násznagy­nak”. Megtették azt is. Merítet­tek egy pohárral és elvitték a násznagynak. A násznagy gondja volt, hogy a lagziban minden a legnagyobb rendben menjen. Ke­zébe vette a poharat és ivott be­lőle. „Hű de finom! Micsoda jó bor!” — mondta. Aztán odahív­ta a vőlegényt és ezt mondta ne­ki: „Micsoda nagyszerű borunk van! Sokkal finomabb. mint amit előbb ittunk. A végére tar­togattad ezt a finom bort.” A vő­legény nem értette, honnan lett egyszerre ez a finom bor. A szol­gák azonban tudták, hogy Jézus csodát művelt: a vizet borrá vál­toztatta. A LAGZIBAN ERRE MÉG NAGYOBB LETT A JÓKEDV. Az emberek ittak a finom bor­ból és közben Jézust nézték. „Ekkora csodát tud tenni! Ugyan ki ez? Hát nem olyan ember, mint a többi?” A tanítványok tudták, most már biztosan tud­ták. hogy Jézus az Üdvözítő, a Messiás, és hittek benne. Pedig nem is az volt a nagy csoda, hogy Jézus a vizet borrá változ­tatta, hanem az. hogy Isten Fia létére eljött az emerek közé, hogy részt vegyen örömükben, és ha bajba kerülnek, segítsen ne­kik. S. J. ÉRDEMES-E MINDENT VÁL­LALNI. Ügy élni, úgy gondol­kozni, ahogy Jézus a boldogmon- dásokban elénktárja?­Aki szeret rövidzárlatosan ál­talánosítaná, sémákat gyártani, az gyorsan ráfeleli, hogy így csak önző, számító haszonlesők problémázgatnak. Pedig őszin­tébb s főleg emberibb alapállás, ha a másik tapogatózó kérdése mögött a vágyat látom meg. A kérdező vágyát, aki szeretné az értelmet, a célt látni, akit izgat az út, az Isten és emberek ügyé­ért sokat vállalók útjának lehet­séges vége. Hiszen öröm látni, hogy ennek az útinak vége az Istennel való tökéletes összhang, együttlét. Hiszen öröm hinni, hogy ezen az ösvényen már itt, most kap­csolatba lterülök Jézus álltad a mennyei otthonnal. Azzal az ott­honnal. ahol Isten „letöröl min­den könnyét szemünkről, és ha­lál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltés, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel 21, 4). Merjük hát a kérdezőnek, ke­resőnek mondani: igen, érdemes, jó. örömteli sokat vállalni az igazságért, hiszen ilyen remény­séggel nézhetünk előre. Érdemes, Brazíliában fokozódó ellenál­lás mutatkozik az indiánoknak a belügyminiszter által meghirde­tett „emancipációjával” szemben, mert sokan attól tartanak, hogy ez az őslakosság teljes kiirtásá­hoz vezet. Az elenzők véleménye szerint, a társadalomba való in­tegrálás révén a törzsek még élő kultúrája teljesen elpusztulna, az őslakosság pedig a szociális ta- lajvesztettség sorsára jutna. Ami­kor a portugálok 1500-ban felfe­dezték Brazíliát, az őslakosság száma 4 millió' volt. Ma ez a szám 200 000 alatt van. Az egyházak szembefordultak az 1968-as indiántörvény módo­hiszen ez a jövőlátás fűt, hevít, szívet-lelket mozdít, indít, cselek­vésre buzdít. A „MINDENT ÉRDEMESET KIMONDANI kevés, ha a „min­dent” nagyvonalú jelszóként hangoztatom, s elodalgok a gya­korlati feladatvállalás élői. Ke­vés akkor, ha áldozatvállalásom ítr-ra alkalom csak, hogy önma­gámmal elégedetten megállapít­sam, s lehetőleg mások tudomá­sára hozzam: „no hát én igen, ÉN mindent vállalok!”. Vagy mi­kor úgy vélem, hogy Istennek kötelessége értékelni az én oda­adásomat. S MI TÖRTÉNIK, HA KO­MOLYAN VESSZÜK a „min­dent”? Akkor talán földbe gyö­kerezik a lábunk, talán megtor­panunk. de mindenképpen föl­mérjük, hogy ez mit jelent. Mindent feltenni — ez jelenti azt, hogy nem rendelkezem sza­badon az időmmel. Isten osztja be. Mindent feltenni jelenti azt, hogy erőmet, tudásomat, tehetsé­gemet odaadom. Mindent — eb­ben ott van az. hogy nem futa- modom meg. ha akad olyan, aki megmosolyog. Nem kevesebbről van szó, mint az életem odaadásáról. Az sításával, mely az indiánok gyor­sított emancipációját és rezervá­tumaik tulajdonként való elisme­rését irányozza elő. Az evangé­likus és. a római katolikus egy­ház képviselői egyaránt azt sze­retnék, ha a kormány elismerné, hogy a rezervátumok az indiánok kollektív birtokai, mert hiszen az indián társadalom számára a föld nem a termelés és nyereség eszköze, hanem „létük forrása és történelmük hordozója”. Inkább arra lenne szükség, hogy a re­zervátumokat világosan jelöljék meg* és a jogtalanul behatolt te­lepeseket pedig ezekről a terüle­tekről távolítsák el. életodaadés a naponkénti oda­adást jelenti. Azt. hogy nemcsak elméleti igazságok keresésével foglalkozom, hanem izgat, ha szőkébb környezetemben igaz­ságtalanság ért valakit, izgat, hogy szerte a világon sokakat üldöznek meggyőződésükért, bő­rük színéért, fajukért, szabadsá­gukért küzdő népeket elnyomás­sal és háborúval sújtanak. Ha veszélyeztetik" az emberiség lé­tét és környezetét. Boldoggá tesz, ha sokat vállalhatok. Sokat vál­lalhatok Isten követségében járva emberekért. ISTEN, S EMEBEREK ÜGYÉ­ÉRT MINDENT " ÉRDEMES VÁLLALNI. Isten ügyét szolgá­lom, ha nemcsak a magam ügyes-bajos dolgaira jut időm, hanem jut arra, hogy Isten igé­jét olvassam, hallgassam, hogy imádkozzam. Van időm a tanu­lótársam számára, a szüleimmel való beszélgetésre. Van időm be­kukkantani az egyedül élő idős gyülekezeti taghoz, meghallgatni a panaszát, vagy váratlan örö­mét. Isten ügyét látom magam előtt, mikor a Jézussal való ta­lálkozás öröméről vallók, de eközben is emberek ügyét szol­gálom. Mt 5, 10-ben az igazságért va­ló áldozatvállalásról esik szó. Egészen biztos, hogy ha valóban az Isten akarata szerinti igaz­ságért szállók síkra, akkor Jézus igazságát képviselem. S ha Jé­zus igazságát képviselem, akkor az ellenállhatatlanul nagy szere­tet, az igazságtalanság miatt szenvedőket felkaroló szeretet útján járok. S ha ezt az ösvényt választottam, akkor egyszer csak észreveszem. hogy míg Isten ügyéért indultam, s emberek kö­zé értem, hogy értük fáradozzak. BEFEJEZÉSÜL ÁLLJON MÉG ITT Martin Luther King egy mondata. Ez a mondat a nyolca­dik boldogmondás mai megfogal­mazása is lehet: „állj ki a tisztes­ség, állj ki az igazság mellett s Isten mindig a te oldaliadon lesz”! Deméné Smidéliusz Katalin JtOUQEJT S -9tH Sóps Képek az ősatyák életéből 12. — DÉL-AMERIKAI INDIÁNOK: FENYEGETŐ EMANCIPÁCIÓ MAI KÉRDÉSEINKÉI. Az ős­atyák történetének melyik jele­nete jut eszünkbe a képről. 2. Hol van megírva a történet a Bibiliában. 3. Milyen következ­ménye volt ennek az esemény­nek Izrael népének történeté­ben? 4. írjátok le színesen, ho­gyan képzelitek el és hogyan mondanátok el kis testvéretek­nek a történetet. Válaszotokat január 28-ig küldjétek be a következő címre: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. 1088 — A legtöbb pontot elérők a soro­zat végén könyvjutalmat kapnak. A beküldött leírások közül a leg­sikerültebbeket közölni fogjuk az Evangélikus Életben. TÜL SOK EGYÜTTÉRZÉS GYAKRAN A ROSSZ LELKIISMERET JELE­A Német Szövetségi Köztársa­ság rádiójában és televíziójában még mindig bizonyos félelem ta­pasztalható a zsidóság és a har­madik birodalom témájának fel­dolgozásában — állapították meg egy kerekasztal-beszélgetés részt­vevői, akik az 1933-as „kristály­éjszaka” negyvenedik évfordulója alkalmából novemberben Mün­chenben voltak együtt. A beszél­getést az Egyesült Evangélikus Egyház (VELKD) „Egyház és zsi­dóság” munkacsoportja szervezte. A rádió- és televízióadásokban mutatkozó túlságos együttérzés a zsidókkal gyakran csak a rossz lelkiismeretről tanúskodik, mely nélkülözi a múlt feldolgozására való fáradhatatlan törekvést — — hangzott el a beszélgetésben. Miközben részletekbe menően ad­nak hírt a mai Izraelről, a múlt­tal való foglalkozás a német programokban túlságosan meg­rövidül. A nagypénteki műsorok is — állapították meg — tapin­tatlanok a zsidó állampolgárok­kal szemben. Az oberammergaui passiói játékok rendezésében is megfeledkeznek arról, hogy köz­ben volt egy másik passió is, Auschwitz. Egyhangúan sajnála­tukat fejezték ki a részvevők, hogy 33 év után még nem akadt olyan német szerző, aki filmen feldolgozta volna a német törté­nelemnek ezt a legszörnyűbb fe­jezetét. Kéíszázhuszonöt éves Újszövetség-fordítás Mióta kézbe vehetjük új fordí­tású Bibliánkat — melyet sokan a Károli-Bibliával párhuzamosan is használnak —, magunk is fel­mérhetjük azt a gazdagodást, amely az egyes jelentésváltoza­tok tükrében válik világossá. Már csak ezért is érdemes meg­emlékeznünk arról, hogy 1754- ben Szenicei Bárány György sárszentlőrinci, Szenicei Bárány János felpéci és Sartorius Szabó János nemescsói lelkészek lefor­dították és nyomtatásban is meg­jelentették az Újszövetséget. Er­re a munkára még nagyobb megbecsüléssel tekintünk, ha hozzávesszük, hogy három ki­váló dunántúli papunk lefordí­totta az egész Ószövetséget is, amit azonban — anyagiak hiá­nyában — már nem tudtak ki- nyomatni. AZ 1754-ES ÚJSZÖVETSÉG- FORDÍTÁSNAK különleges sa­játossága az, hogy a szerzők minden egyes könyv elé beve­zetést és magyarázatokat is ír­tak, koruk élvonalba tartozó külföldi teológusainak műveit felhasználva. Az volt a céljuk, hogy a bibliaolvasó hívek köny- nyebben érthessék meg a szöve­get, s hogy ott, ahol a templom­ba járás nehézségekbe ütközött, akár az igehirdetés szerepéi is átvehesse. Mert akkoriban nehéz idők jártak az evangélikusokra: napirenden voltak a templom- foglalásofc, papok és tanítók el­őzetesével, az evangéliumi hit­élet súlyos próbatételeivel. Hogy a sokból csiak egyetlen példát említsünk: a.lig néhány évvel korábban, 1749-ben szüntették meg erőszakos módon a nyilvá­nos evangélikus vallásgyakorla­tot Győrben, a Dunántúli Egy­házkerület szellemi központjá­ban. Ennélfogva az Újszövetség megjelenése egyfajta feleletnek is tekinthető az elnyomó intéz­kedésre, mely bizonysága az él­ni akarásnak és a jövőbe vetett töretlen reménységnek. A - FORDÍTÁS SAJÁTOSSÁ­GAIHOZ TARTOZIK, hogy a művet egy munkaközösség hoz­ta létre. Még feltűnőbbé válik e tény akkor, ha a szerzők lakó­éi szolgálati helyére tekintünk. Nemescsó, Felpéc és Sárszent- lőrinc Nyug’at-Dunántúl, Rába­köz és Kemenesalja, valamint az újonnan telepített tolna—bara­nyai vidék közösségét, egymásra utaltságát is nyilvánvalóvá teszi. Nem fontos, hogy ismerjük a munka egyes fázisait, a külön­böző „kulisszatitkokat”; az min­denképpen világos, hogy a fel­adatok megosztásra kerültek, éppen a mű egységének érdeké­ben! Tartalmas jelkép ez, mely arról győz meg, hogy különböző adottságú emberek tudnak „egyet akarni”, és egymással összhangban dolgozni, alkotni. HA GONDOLATBAN MA­GUNK ELÉ TERÍTJÜK hazánk térképét, akkor még egy másik fontos tényre is rányílhat sze­münk. A XVIII. század közepén a fent említett területeken ösz- szefüggő evangélikus „tömbök­ben” jelentős számú hívünk élt, s ezeknek a híveknek volt belső igényük a Biblia olvasására, használatára. Érdekes, hogy alig két évtizeddel korábban, 1736- ban a győri Torkos András lel­készünk fordításaként már meg­jelent egy Újszövetség. Bizonyos­ra vehető ugyan, hogy a Habs­burg és ellenreformációs elnyo­mó hatalom nemcsak templomo­kat záratott be és papokat-tanító- kat tett földönfutóvá, hanem Bibliák, imádságos- és énexes- könyvek után is kutatott nagy előszeretettel és kobozta el min­denütt, ahol talált ilyeneket. Mindez azonban önmagában mégsem indokolná kielégítő mó­don az új fordítás megjelenését. A valóságot akkor ragadjuk meg, ha az igével való élés utáni vágyódást is számba vesszük. Nem „könyvespolcdísz”, hanem „élet kenyere”, a szív féltett kin­cse volt Újszövetségünk a sok­féle szoron-gatást szenvedő eleink számára. NEM HAGYHATJUK VÉGÜL EMLÍTÉS NÉLKÜL, hogy mind­három szerzőnk — közöttük is elsősorban Szenicei Bárány György — tollából számos Káté, neveléstan! munka is napvilágot látott. EZ a tény arra -vet szép fényt, hogy népünk tanítása, kul­turális felemelése is szívügyük volt, olyannyira, hogy az egyes jóérzésű római katolikus előke­lők elismerését is kivívta. Műkö­désük így vált nemcsak egyházi, de nemzeti értékké is, melyet a ma embere is méltán tisztelhet. A TÖBB SZÁZ ÉVES „RÉGI” — és ma már könyvritkaságnak számító — Újszövetséget akkor tekinthetik az evangélikus örökö­sök igazán sajátjuknak, ha meg­értik születésének üzenetét. Az üzenet ez: nem az a fontos, hogy a „szöveg” régi, hanem az. hogy a „mondanivalója” mindig új, s érmékét elsősorban az adja meg, hogy segít a szolgáló Űr megis­merésére és követésére. Magassy Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents