Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-16 / 50. szám
Mindennapi kérdések Leheí-e szereietei vásárolni? Elérhetetlen-e az, hogy földi életünkben érezzük akár a mieink, akár más emberek irántunk való szeretetét? — Azt a szeretetet, mely érti gondjainkat, emelni kész terhűnket, őszinte bocsánattal fedezi el tévedéseinket, és együtt örül boldogságunknak? — Semmiképpen sem elérhetetlen, sőt a mindennapok boldogító tapasztalata is mutatja, hogy az életet milyen hatalma^ mértékben gazdagítja, boldogítja, könnyíti és teszi teljessé mások szeretete. Vágyunk is erre! DE EZ A VÁGY SOKSZOR TELÍTŐDIK KÍSÉRTÉSEKKEL: biztosítani szeretnénk a magunk számára a mieink és mások szeretetét. Hiszen nélküle leszegényedik az élet, kiürül a boldogság kelyhe, s az elhagyatottság, az elíeledettség komor ideje jelenik meg. — Biztosítani szeretnénk a szeretetet, mert félelmetes előér- zete van annak, ha elfogy az irántunk való szeretet. Szinte minden „árat” megadnánk, megadunk azért, hogy így legyen! — És éppen itt van a kísértése annak, hogy az ember minden erejével, sőt erején felül való törtetéssel megszerezze, „megvásárolja” azt. Gondoljunk csak azokra a már szinte érthetetlen és mértéktelen szülői erőfeszítésekre, melyek mint gyermekeik felé nyújtott ajándékok — családi ünnepek, vagy a karácsony egyébként kedves és nagy alkalmain —, azok sokaságán és értékén figyelhető meg. Mögötte ki nem mondottan, talán meg sem fogalmazottan még, de ott ólálkodik a mi magunk nagy kérdése: mi lesz akkor, ha én szorulok figyelmességre, támogatásra — tehát szeretetre?! A kérdés nem helytelen önmagában, de a rá adott felelet annál inkább. LEHET HÁT SZERETETET „VÁSÁROLNI”? Ha tényleg így lenne. akkor hol van ma, vagy hol volt valamikor az élet egész területén a kétségtelenül észrevehető, kézzelfogható és életet hordozó szeretet családban, gyülekezetben, és egyáltalán az emberek között? — Hiszen mindig voltak és lesznek igen sokan, akik egykor sokat „költöttek” a majdan remélt szeretetért. És nyilvánvalóan itt van a hiába várt szeretet elmaradásának titka ebben a szóban: Költöttek. — Mert ne tagadjuk: inkább a pénztárcához nyúlunk, mint ténylegesen letöröljük valakinek a könnyét, vele együtt hosszú úton menetelve hordozzuk a terhét. Hamarabb küldünk egy dísztáviratot vagy képeslapot valakinek, mintsem megkeresnénk és átölelnénk örömében. Ügy véljük, hogy hatásosabb a részvét drága, sőt sokszor hivalkodó koszorúban kifejezve, mint eggyé lenni a bánatban és késszé a segítésre. Ez a kísértése, de méginkább nyomorúsága a szeretet vágyásával kapcsolatos „szeretetnek”. Valahogy elfeledkezünk arról, hogy az bizony hétköznapi tett, és nem ünnepi aktus! Elfeledkezünk arról, hogy csak a szeretet lesz és lehet a maga jó gyümölcsét termő, mely nem pillanatnyi alamizsna, vagy éppen szédítő árával, értékével hivalkodó ajándék! Ezzel és így nem vásárolhatunk szeretetet. Sőt segítünk gyakorta méginkább az önzésre, a mindenáron való előbbre jutásra az anyagiak terén. PEDIG LEHET KAPNI, sőt bőségesen és csodálatosan lehet érezni a szeretetet! — Tudhatja ezt a keresztyén ember, hiszen életét a legnagyobb, a legtisztább szeretettel veszi körül Jézus Krisztusban az Isten. Ez a szeretet pedig elsőrenden abban nagy, hogy teljes a bocsánattal, fáradhatatlan minden lelki és testi nyomorúság elhordozására, és egyben megoldásában. Olyan szeretet részese a keresztyén ember, mély valóban élteti minden időben, és amely szeretetet egész életére nézve „biztosítja” számára az Isten. Csakhogy ez a fajta szeretet emberi életünket formálja és alakítja is úgy, hogy magunk is alkalmassá, késszé és képessé válunk a szeretetre, a család, a körülöttünk élő emberek, a társadalom, a világ szeretetére. — Bizonyos az, hogy az az ember érezheti meg, és értékelheti a felé irányuló szeretetet, akit az Isten is szerethetett, és aki megértette az Isten szeretetét, s kész volt annak szolgálatára is őszintén, teljesen. HISSZÜK, TUDJUK, hogy a másoktól óhajtott és igényelt, irántunk való szeretet sem más, mint az Isten szeretete, mely indít felénk szívet és kezet, mondat biztató szót, jelent megoldást hozó emberi szándékot. — És nem nyomtalanul, nem felismerhetetlenül! A keresztyén ember is úgy, mint minden ember ezen a világon mélységesen vágyik szeretetre. j Van is, érzékelhető is, jelen való is a szeretet! Egészen bizonyosan pedig csak az talál rá, aki azt az Isten felől keresi —, bárha emberi szíveken át is! Fodor Ottmar A kövek zsoltáráról A KOLOZSVÁRI EVANGÉLIKUS TEMPLOM ISO éves. 1829. december elsején volt a felszentelése. A kolozsvári evangé- likusság jelentős ünnepségre készül, de egyéb társadalmi okok miatt a jubileumi alkalmat jövő év elején rendezik meg. A százesztendős jubileumkor a templomépítő lelkész, Liedemann Márton emlékére Reményik Sándor ünnepi verest írt Kövek zsoltára címen. E vers megírásának körülményei a költő unokahúga, életművének kutatója és összeállítója, Imre Mária adatai szerint a következőit. Reményik Sándor 1929. október elejétől december közepéig a nagyváradi Premontrei Rendházban feküdt betegen. A verset is ott írta, Járosi Andornak, az akkori kolozsvári lelkésznek kérésére. Reményiket a máskor is megénekelt „kicsi fehér templomhoz” sok és igen meleg emlék fűzte. Itt hallgatta rendszeresen Járosi Andor igehirdetéseit, s ezek az áhítatos alkalmak verseiben is tükröződnek. „Az én lelkipásztorom” című verse kifejezetten a prédikáló Járosi Andorról szól. A Kövek zsoltárára nézve írta egy levelében: „Én már csak akkor tudok valamirevaló verset írni, ha felkérnek. Régebben irtóztam ettől, de most valahogy a témák találkoztak az én belső hangulatomrpal.” Majd pedig a vers születéséről ezt írta: „Legutóbbi napokban megint meglehetősen le voltam törve, de örülök, hogy ezt a szalontai verset meg bírtam írni, úgy ahogy van.” (— A szalontai vers: Csonkatornyok —) „Meg ezt a másikat, melyet ma írtam. Ezt Járosi Andorka kérte tőlem, dec. 1-én lesz a mi kolozsvári luth. templomunk százéves. Sok érdekes adatot írt nekem Liedemannról, a templomépítő papról, aki összegyűjtötte mindenfelé a szükséges pénzt. Nagyon sokat fáradt ebben az ügyben, pedig beteges ember volt. Andorka úgy szeretné, hogy ha meg tudom írni a verset, hát Tessitóri Nórát kérnék fel az el- szaválására. Ez igen jó volna, én úgysem lehetek akkor otthon. Jól esett, hogy rám gondolt ezzel.. (R. S. levele Reményik Károly- nénak, Nagyvárad, 1929. nov. 18.) A LEVÉLBEN IRT ADAT CSAK ANNYIBAN VÁLTOZOTT, hogy nem a felkért művésznő mondta el, hanem a kolozsvári templomban a jubileumi ünnepségen maga a költő, aki egészsége javultán mégis haza tudott menni erre az alkalomra, gyülekezetének szeretett 'templomába Koren Emil Reményik Sándor: A kövek zsoltára A kolozsvári evangélikus templom centenáriumán, Liedemann Márton templomépítő lelkézs emlékének Elhalkult, és elhalt az orgona... De új nesz kél most a templomfalakból. Nem halljátok? Itt körül a falakban Dobognak a beépített kövek. Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis, mégis egy ütemre vernek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett. Kő-nehéz szívvel, dallamtalanul, Lehajtott, fáradt fejjel figyelek. Szeretném, ha szívem megállana, S csak a százéves templom kövei Dobognának tovább ... Dobognak... dobbanásuk lassan áthat, Felmelegíti dermedt véremet. Lassan megértem a beszédjüket: „Mi kövek voltunk, rossz, rideg kövek, Kemény kövek és haszontalanok, Nehezek, otrombák, formátlanok, Tehetetlenek, tompák, elesettek, \ Mozdíthatatianok. Hevertünk hét országban szerteszéjjel, Utak mentén, száraz patakmederben, Omlásokban, elhagyott kőtörőkben. Vad éleinkbe ütközött a nap. Horzsoltuk az éjszaka bársonyát, Véresre törtük vándor lábait, Hevertünk külön-külön szerteszéjjel, Egymásról alig tudtunk valamit, Es nem álmodtunk templomról soha. De jött egy ember, törékeny, beteg, A lelke égett, szíve dobogott, Az az ember templomról álmodott. Tudta, kövek hevernek szerteszéjjel, Tehetetlenül, haszontalanul, Vadul, otrombán és formátlanul, — Elindult a köveket megkeresni. Omlásokban, elhagyott kőtörőkben, Utak mentén, száraz patakmederben, Barangolt hetedhétországon át, Hol éleinkbe ütközött a nap, Horzsoltuk az éjszaka bársonyát Es véresre törtük az ő lábait. Az az ember keresett, s megtalált. Éa azt mondta nekünk: Ti templom lesztek. Falakká fogtok összeállani, És visszaveritek az Ige hangját, , És visszazengitek az orgonát, — Az imádkozó nagy nyomorúságot S az áhítat szárnyaló énekét Szent nyugalommal veszitek körül. Halkan dobogni fogtok a falakban, Külön dobban meg minden kicsi kő, És ipégis-mégis egy ütemre vertek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett, így szólt hozzánk a templom-építő.” Így beszélnek ma hozzánk a kövek. 1929. december 1. Mint sengö érc vagy pengő cimbalom...'’ Szakon vi Károly színdarabja: Hatodik napon MÍG A MADÁCH SZÍNHÁZ előadása után gyalog tartottam hazaíelé a kihalt utcákon át. azon gondolkoztam, hogyan kellett volna élnie a színmű bemutatta családnak ahhoz, hogy valódi közösség legyen tagjai között, és n<* csupán lát- szalkapcsolat, ami szemlélik egy leleplező pillanatban. Azután mindjárt személyesre fordítottam a “kérdést: hogyan kell élnünk, hogy kapcsolataink valóságosan összekössenek bennünket, ne csupán érdek diktálta szükséges időtartamra? Szakonyi Károly Hatodik napon című darabja ugyanis egy nagy család ünnepi összejövetelének alkalmán mutatja meg, hogy ebben a családban alapjában véve mindenki halálosan egyedül van, s magában vívódik sorsával és démonaival. AZ ELEJÉN MEG az a látszat, hogy minden a legnagyobb rendben. Az egy éve özvegy papának városszéli kertes házában születésnapot köszönteni jön össze két leánya — egyik a férjével, a másik a jövendőbelijével —, és a fia, akinek pillanatnyilag s.e felesége, se jövendőbelije. A nagyobbik lány, a férjes, hangos lelkendezéssel rendezi el a születésnapra hozott hasznos ajándékokat: zoknit, inget, pizsamát, és gyengéd kor- holással öltözteti ünneplőbe a kerti munkából kockás ingben és spárgával rögzített kockás nadrágban előkerülő ünnepeltet. Azután koccintgatva" felemlegetik az ebben a házban töltött közös családi múlt emlékeit és a nemrég elköltözött mamuskát, majd tréfás-ironikus sztorikat mesélnek a munkahelyen manapság megeső dolgokról. Amikor további mondanivaló híján el- eiakad a társalgás, akkor a nagyobbik lány kevéssé meggyőzően bizonygatni kezdi a család egészének szép összetartozását es egyes tagjainak jól sikerült életet. Jó nekik mindnyájuknak, mert meleg fészekből röpültek ki az életbe. Jó neki személy szerint, mert van magas pozíciójú férje és kamaszodó fiai is vannak. akiket most ugyan saját társaságuk inkább vonzott, mint a családi ünnep, és az ö körükben boldog feleség és anya. Jó az apjuknak, mert vele törődő s őt ünneplő gyermekei veszik körül. Most- már jó lesz húguknak is, hiszen ezen a születésnapon talán az ő eljegyzését is meg ülik. A VÉGÉN AZONBAN lelepleződik ez a látszatboldogság és ez a látszatközösség A férjes nagyobbik lány kitörő sírás közepette kérdezi önmagát: minek töri ő magát a napi munkában a családjáért, és miért szült kínnal gyermekeket. amikor a feleségnek és az anyának a női életnek csak a neheze ,jut. míg az élvezetesebbet azok nyerik, akik éppen a terheit nem vállalják magukra? A fiútestvértől is megtudjuk, hogy nem ne- * vés író, kis cikkecskéi jelennek meg csupán, s szüntelenül csak készülődik megírni a „nagy művet”. A kisebbik lánynak pedig nem lesz eljegyzése, mert a vele. jött férfi csak az ajándékul vett hűtő- szekrényt hozta ki autóján, és eszében sincs kötöttséget vállalni az addigi felelősség nélküli viszony helyett. E remélt házasság meghiúsultán és a vele kapcsolatos félreértés tisztázása után a kisebbik lány hazaköltöznék, azaz visszaköltöznék albérletből az apai házba. Otthonra vágyik, s ha már nem alapíthat sajátot, akkor vissza a gyerekkoriba. És felajánlja, hogy ellátja apját meleg étellel és tiszta ruhával, akit egy életen át felesége annyira elkényeztetett, hogy még a kézelőgombját sem tudja egyedül begombolni. A papa részéről azonban elutasításra talál a gyermeki gondoskodás felajánlása. A papa egyedül akar maradni. Jól megvan egyedül. Szinte felszabadultnak érzi magát a felesége halála óta az örökös asszonyi felügyelettől és gondoskodástól. Megkönnyebbülten kíséri ki lelkiismeret-fur- dalással búcsúzkodó vendégeit. Túlesett a családi ünnepen, s élheti tovább a saját hétköznapjait. Miközben a színpadon egy nagy család széthullásának tanúja a néző, egyidejűleg a közösségnek egy másik formája körvonalazódik a kisebbik lány elbeszélése nyomán. Munkájáról, hivatásáról beszél. Egészségügyi, szociális nővér. Egész nap útón van. Lakásról lakásra jár körzetében. a szobához és ágyhoz kötött öreg, s beteg embereket látja el. Rendet csinál otthonukban, megmosdatja őket, injekciót és gyógyszert ad be nekik, megeteti és meghallgatja őket, tanácsot ad és vigasztal. Ű az esemény azoknak eseménytelen napjaiban, ö visz be életet a négy fal közé szürkült létbe. Ö a változatosság az egyhangúságban. Ö a derűs szín a szomorúság szürkeségében. Ö az ösztönzés eltompultságukban. Páciensei élete abból áll, hogy őf várják. CSALÁDI KÖTÉS HELYETT másfajta kötések? Szociális nővér látja el az időseket. mert az ellátás a család körében többe nem oldható meg'.’ Albérletben lakik a férjhez ném ment nagylány, mert nemkívánatos az apai házban? Klubesten szórakozik a két kamaszunoka a családi összejövetel idején? Egyszerű igennel nem felelnék a kérdésre. Az azonban kétségtelen egyrészt, hogy vannak szükségletek és igények, amiket a család többé nem tud kielégíteni. A kisebbik lányban a színdarab olyan alakot jelenít meg, aki a családi öröm ízeit nem kóstolva végez olyan munkát és szolgálatot, amivel másoknak pótolja a szintén hiányzó családot. És az is kétségtelen másrészt, hogy korunkban a családi összetartozás új kötőanyagát kell megkeresni és megtalálni. Egyre többször hangzik el ugyanis a vallomás, hogy a régi kötőanyag gyakran csupán a „muszáj”, a „szükség”, az „úgy illik”, vagy a „mit szólnak hozzá, ha ..volt. Ezek azonban valóságos közösséget nem teremthettek, csak a külszínt, a látszatot őrizték. AZ ÚJ KÖTŐANYAG PERSZE nagyon régi, és az egyetlen igazi, mindent kiálló és eltéphetetlen kötés. Ez. pedig a szeretet. Semmi más nem köti össze valóban egyik embert a másikkal. Ez a kötés azonban nem valami természetes dolog, hanem csoda és ajándék. Akkori is, ha kapja, akkor is, ha adja az ember. Családtagok közt sem magától értetődő a szeretet, nem egyszerű következménye, vagy velejárója a vérségi kapcsolatnak. A családban is csoda és ajándék. A legnagyobb. A szeretetet fel kell fedeznünk. Vagy újra fel kell fedeznünk. Meg kell lelnünk a forrását. S magunknak is forrásává kell válnunk. Semmit nem nélkülözünk jobban, és semmire nincs nagyobb szükségünk, ha nemcsak egymás mellett. hanem valóban együtt akarunk élni családban es társadalomban. Takáesné kovácsházi Zolma t K I
