Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-19 / 33. szám
Mindennapi kérdések Milyen messze van Afrika? Ismeretlen világ fekszik előttem a térképen, néhány négyzetcentiméterbe belesűrítve. Óceánok, tengerek hatalmas kioltott nyelve hosszúsági és szélességi körök közé van zárva. Eltűnődöm: lehet-e olyan hideg fejjel gondolnunk az itteni emberekre, mint amilyen a térképrajzolók kífios precízsége? Érintetlenül hagy-e minket az itt élők sorsa? Egyáltalán: milyen messze van Afrika? NAGYON MESSZE. Életreszóló élmény lehet mindazoknak, akik Európából eljuthatnak ide: kinek a leírhatatlan természeti szépségek, kinek a mosókonyhára emlékeztető páradús levegő, kinek a sajátos afrikai lelkűiét adja a legtöbbet. Kétségtelen, hogy más világ ez: teljesen eltérő történelmi háttér — igazában vett történelemről talán csak a legutóbbi századokban beszélhetünk —, más úton végbement fejlődés. Volt, amit hosszas kerülőutakon értek el, mást viszont már készen vehettek át az öreg kontinenstől. A lakosság többsége emeletes bérházak helyett ágakból épített és lombokkal bélelt kunyhóban lakik, minden nap meg kell vívni évezredes küzdelmüket az időjárással, hogy művelni tudják a földet, az őserdővel, hogy lakhatóvá tegyék környezetüket, vagy éppen bányák mélyére kell lészállniuk, hogy a kitermelt értékes és nélkülözhetetlen nyersanyag azután messze elkerüljön innen. A civilizáció csak a legutóbbi időben kezdi megszerezni megillető rangját, elismerését, de sok néptörzs, zárt közösség mereven elzárkózik'minden — ez esetben — jó szándékú hatás elől, attól félvén, hogy ősi szokásaikat, szent titokzatossággal apáról fiúra hagyományozott sajátosságaikat kellene így feladniuk. A gazdasági elmaradottságot még elgondolnunk is» nehéz. Mindenki hallott azért azokról a megdöbbentő állapotokról, amelyek Albert Schweitzert fogadták itt. Azt a Schweitzert, aki azon keverek közé tartozik, akit végül is befogadtak, sőt áhítatos tisztelettel és számunkra szokatlan 'szenvedéllyel kinyilvánított szeretettel vettek körül. De bizony nem minden fehér ember közeledett olyan mélységes alázattal a feketék felé, mint a ma már szinte mitikus hősnek számító nagy doktor. IGEN, AFRIKA MESSZE VAN, NAGYON MESSZE. S ezt a távolságot csak növelték azok a drasztikus „európai” megnyilvánulások, amikor Afrika lakóit a szó szoros érteimében állatszámba vették, a bűnös fajelmélet szerint alacsonyabb rendű fajnak tekintették őket. Európa éppen ezért mindmáig adósa ennek a földrésznek: fejet és térdet hajtó alázattal kell adóznunk a temérdek emberi szenvedésnek: a fájdalmas sóhajoknak, keserves sírásoknak, amelyeket elnyeltek -a végtelen őserdők. DE AFRIKA KÖZEL VAN, MÉGIS KÖZEL. Itt mellettünk, együtt velünk, sőt — ki merem mondani — olykor előttünk. Mélyen átélt vallásosságuk szinte mindennapi életforma — de éppenhogy nem merevedik meg. Bámulatos, milyen szenvedéllyel tudják Istent szeretni. Fogékonyságuk a keresztyénségre — hogy többnyire erőszakos „misszió” lefolyása nélkül elfogadták Istent —, talán azzal magyarázható, hogy felismerték: olyan vallással találkoznak, amely mindig egy elnyomott, megalázott nép sajátja volt. Nyilvánvaló lehetett a párhuzam: a sok megaláztatás után ehhez az Istenhez ők, feketék is odamenekülhetnek. Szenvedélyüket a teljesen sajátos ritmus- és daliamvilágú afro-keresztyén zene mutatja: jelmondatként is szokták emlegetni: „a Lélek nem száll le, csak ha énekeltek”. Sok- esetben mi vehetünk példát az afrikaiak primitívnek mondott, átUSHmélységesen őszinte, tiszta vallásosságáról. DE AFRIKA MIND KÖZELEBB KERÜL HOZZÁNK azok által á társadalmi küzdelmek, demokratizálási törekvések által is, amelyek mind több országban törnek fel elemi erővel. Tudnánk-e nem támogatni ezeket a mozgalmakat, amikor mind társadalmi felelősségünk, mind keresztyénségünk arra kötelez, hogy meghalljuk és megválaszoljuk, visszhangozzuk az önkény, az elnyomás ellen fellépők szavát?! A Dél-Áfrikából, Rodéziából érkező hírek egy földrajzilag távoli világ segélykiáltásai, de az ezer kilométerek eltűnnek, ha meghalljuk a fájdalom szavát. Fabiny Tibor SZÁZTIZENÖT ORTODOX PAP AZ NSZK-BAN Tíz különböző egyházhoz tartó- lenleg a Német Szövetségi Közzó 115 ortodox pap szolgál je- társaságban és Nyugat-Berlinben. Igehirdetés igehirdetőknek A gyenesdiási lelkészkonferen- ciákrol tud az ország evangéli- kussaga. Számtalan formaiján, sokfele szemszögből nézve írtak róla beszámolókat, tudósításokat a lap hasábjain. Ez alkalommal a konferenciák „lelki” légköréből szeretnénk ízelítőt adni. Beszámolni igehirdetésekről, reggeli- esti áhítatokról. NEM KÖNNYŰ MŰFAJ, AMIKOR LELKESE HALLGAT LELKÉSZT, igenirdető válik ténylegesen igehaligatová. Nehéz dolog ez a fajta átalakulás. A lelkészek túlnyomó többségé, körülményeikből következően hosszú hónapokon, éveken át „önmagát hallgatja”. Természetesen lehet es .kell a kettőt együtt gyakorolni, hogy tudniillik magunknak legalább annyira prédikálunk, mint azoknak, akik a padokban ülnek. Ez azonban nehéz feladat,, mondhatnánk úgy is, műveszet, mert alazatot követel és nem tűri a felszínességet. Nem is mindig sikerül. A gyenesi napokon tehat kaptuk a lehetőséget, hogy végre egymást hallgassuk és igazan, csak igehailgatók legyünk. Persze nemcsak prédikálni nehéz, hallgatni is. Nem könnyű félretenni bizonyos „szakmai” ismereteket vagy még inkább azok következményeit. Nemigen van lelkész, aki mást hallgatva ne elemezne. Miért mondja így? Jól felkészült? Átgondolt, jó teológiát képvisel! Esetleg: én biztos másképp mondanám. Más lenne a gondolatmenet, más a központ, más a szóhasználat, de még a textus is találóbb... Sok-sok bölcsesség rohan végig a gondolatainkon, amikor egyszer végre mást hallgatunk. Magám is ismerem ezt a viszonyulást. Komoly lámpalázteremtő erőként végig is futott rajtam, amikor megbízatást kaptam az első konferencia esti áhítatainak megtartására. Egyáltalán mit tudok mondani és hogyan? Fiatalabb vagyok a hallgatóknál, sokkal kevesebb tapasztalattal a hátam mögött. Tömény teológiát nem adhat az, aki esti áhítatot tart, hiszen előadás előadást követett egész nap. Megtárgyaltuk, hozzászóltunk, elfáradtunk. Nehéz műfajra senkinek sem maradt energiája, meg aztán avatottabb személyek szólaltak meg a tudomány hangján. Olcsón adni luxus volna. Részben, mert — mint említettem már — ritka alkalom, másrészt pedig Isten igéje fölött kár elbeszélni, mert megújulásra, frisseségre, új erőre van szükségünk, mindannyiunknak, és hisz- szük, hogy ezt adhatja és adja Isten szava. AZ ÁHÍTATOT A LEGSZÍNESEBB KÖZÖSSÉG HALLGATTA. Püspökök és lelkészi munkatársak, teológiai tanárok és esperesek, nyugdíj előtt állók és a Teológiai Akadémiáról épp, hogy kikerültek. Régi ismerősök, barátok, akikkel nagyon jó volt találkozni és olyanok, akiket most ismertem meg. Barátok és alig ismerősök közösséget alkottak ezeken a májusi estéken Gyenesen. Amikor felolvastam az első este textusát (Jel 2, 4) úgy gondolom, joggal érezhettem: közösen hajiunk az ige fölé és együtt keressük a lényeget. Megvalósulni láttam azt az ideális állapotot, amikor az igehirdetés nem a lelkész „magánszáma”, hanem közös gondolkodása, öröme, ereje mindazoknak, akik együtt várják Isten üzenetét. A legfontosabbat kerestük együtt ezen az estén. Azt a tartalmat, ami meghatározza szolgálatunkat, azt a nem tőlünk származó erőt, ami lendíti, azt a szépséget, ami vonzóvá teszi. Csupa elismeréssel indul ez a régi, efé- zusi levél. Végignézve azokon, akikkel együtt figyeltük az igét, úgy gondoltam, valóban elmondhatjuk ezt a sok pozitívumot. Ismerem az életedet. Tudom, hogy hűségesen helytállsz, talán évtizedek óta, pedig nem könnyű a szolgálatod. Nagyon sokat dolgoztál, sok terhet cipeltél, mégse fáradtál bele. Talán ezer okod lett volna a csalódásra, mégis állhatatos és hűséges maradtál. Mindezek ellenére meg kell szólalnia a legfontosabb kérdésnek: időközben nem vesztetted-e el a legfontosabbat, amit első szeretetnek nevez a levél írója. Okoskodhatnánk a kérdésen, a Jézus iránti szeretetről van szó? Emberek iránti felelősségről? Vagy az ügy iránti elkötelezettségről? Kár lenne bölcselkedni, mert ez a három elválaszthatatlan. Egyik táplálja a másikat, a harmadik az előzőből következik, erősítik, meghatározzák egymást, s egyik sem létezik a másik nélkül. ARRÓL A BELSŐ LENDÍTŐ ERŐRŐL VAN SZŐ, ami átsegít a legnehezebb időszakokon is. Ami fáradtság vagy kor ellenére vadonatúj lendületet ad. Ami megtanít nem mérhető dolgokban gondolkodni. Hogy ugyanolyan szívesen és örömmel tartsunk meg egy öt fős családi istentiszteletet, mint egy 500 fős nagyün- nepit; Hogy mindennél drágább és fontosabb legyen számunkra az az egy-két konfirmandus, akiért nehéz kilométereket kell autózni hetente. Le ne mondjunk róluk, semmi áron. Azt a szerete- tet kerestük, ami leültet egy újabb beszélgetéshez valakivel, akit oly nehéz meggyőzni és ráébreszteni napnál világosabb dolgokra. Hogy ne fogyjon el (vagy legalábbis nehezen) a türelmünk, a szeretetünk, a megértőkészségünk. Azt kerestük, mi volt az a belső kényszer, ami úgy ültetett le az íróasztalhoz igehirdetésre készülve, hogy nem mindegy, mit mondok. Meg kell találnom azt a legfontosabb mondanivalót, ami miatt összehív a Szentlélek 15 vagy 150 embert. Mellé ne fogjak, félre ne értsem, hamisan ne magyarázzam! Megtaláljam a szót, a formát, amit értenek, ami aktuális, ami nem megy el a fülek mellett. EZT AZ ELKÖTELEZETTSÉGET, EZT A FESZÜLTSÉGET KERESSÜK. Hisz enélkül nincs értelme a szolgálatunknak. Lehet precízen végezni, hogy abban semmiféle vizitáció hibát ne találjon. Lehet kitartóan, minden erőnket megfeszítve, lehet a végsőkig becsületesen. De értelme csak úgy van, ha azzal a belső tűzzel, meggyőződéssel végezzük, amiből érzi mindenki, hogy itt nem mellékes ügyről van szó, hanem a legfontosabbról. Valaki olyat képviselünk, aki nélkül nem teljes az élet. Nagyon szép, nélkülözhetetlen, sokszínű és végtelen perspektíváié az a szolgálat, amit végzünk. Minden ember a címzettje. AZ EGÉSZ KONFERENCIÁT JELLEMEZTE, de az áhítat utolsó perceiben érzékeltem' különös erővel az egységet és a közösséget, amikor Jézusra tekintettünk mindannyian. Fiatalok és idősek. Akiknek nehéz hónapok vannak a hátuk mögött és akik „sikeres” évet zártak. Jézusra, akinek egyikünk számára sem • fogyott el a szeretete, bárhonnan, bármilyen háttérből vagy gondok közül érkeztünk is. Jézusra, aki forrása annak a felelős szeretetnek ma is, ami szolgálatunk ereje és szépsége. Egyformán ígérte mindannyiunknak, bármilyen tarka közösséget alkotunk, hogy egyikünket sem küldi el üres kézzel. Amikor megújulást, „első szeretetet” kérünk, akkor sem. Szabóné Mátrai Marianna A legszebb naplementék földjén 1. ELŐSZÖR JÁRTAM Finnországban. Három hetet töltöttünk ott a finn egyház vendégeként. Kézről kézre adtak, s ezek a kezek nemcsak gondoskodni akarták, hanem bevezetni is a finn nép és a gyülekezetek életébe. Éppen az volt a megható, hogy tulajdonképpen apróságokon keresztül. Első vendéglátóm például mindjárt elvitt autóján a falu múzeumába: régi faépületben pár kis helyiség, a környékről összegyűjtött népi tárgyakkal. Múzeumon mi valami nagyobbat, teljesebbet értünk. De egy ország vagy egyház életében ilyen kicsiny részletek lettek számomra áz igazi megismerés eszközei. Az út előtt az volt a vágyam — s ezt a finn egyház külügyi hivatala kérésére meg is írtam —, hogy tavakat és erdőket lássak, tó partján üljek és nézzem a vizet, a szigeteket, a fákat. Továbbá érdekeli a modern finn építészet és a régi népművészet. Valójában mindez együtt adja Finnország különleges többletét, ami Európát járt utazót méltán érdekelhet. Kedves figyelem volt az utunk beosztását készítőktől, hogy minden vágyam teljesült. A tavak, fenyők nyírfák változatos látványával nem tudtam betelni. A finn táj csendes szépsége igéző. De érdeklődésemen túl — és ez nagy ráadás, váratlan ajándék volt J— közel kerülhettem a finn emberekhez, és személyes emlék varázsát is hozhattam magammal távoli földről. Nem indultam nagy várakozásokkal, s nem volt bennem előzetes elfogultság, most mégis be kell vallanom, hogy rabul ejtett Suomi. Ha szálaira akarom bontani ezt a megragadottságot, nem sikerül. Mert a látottakból, tapasztalatokból bennem kialakult reális kép nem magyarázza, a benyomások tárgyilagos mérlege nem indokolja eléggé. De tartoztam ezzel a mélyről jövő, megfejthetetlen vallomássá,!, mielőtt néhány utiemléket mo- zaikszerűen felvillantanék. EGY FARMON vagyunk, ahová az alkalmi gyülekezetek összejövetelre a környékről sokan összejöttek, természetesen autóval. Ebben az országban a földrajzi adottságok miatt az autó valóban nélkülözhetetlen — talán egész Európában egyedül itt — a kerékpár mellett, ha már nem élünk a lovaskocsik korában. A gazda felesége előbb kávéval kínálja az egybegyűlteket. A lelkész a templomi és a kötetlenebb alkalmakra szánt másik énekeskönyvből magyar egyházi éneket választ. Meglep, hogy milyen jól tudják. Ezeket máskor is gyakran énekelhetik, mert úgy látszik szeretik. A Térj magadhoz drága Sión éneklése előtt közbeszólok, és elmondom a gályarabok történetét. Ez más alkalommal is megismétlődött. A tekintetekről látom, hogy mienkétől egészen eltérő, az ellenreformáció gyötrelmeitől megkímélt múltú finn evangélikusok szíve összedobban a mi küzdelmes egyháztörténetünkkel. A TEMPLOM hat kilométerre a mai faluközponttól, a 60 kilométer hosszú tó partjára épült egykor. Körülötte már csak néhány ház: templom falunak nevezik. Visszagondolok Helsinki egyik szigetén a szkanzenben látott, legalább húszméteres templomcsónakokra, amelyekben régen a vízen át haladt százanként a távoli falvak népe istentiszteletre. S régi hazai bibliaórák emléke merül fel bennem, köztük Podmaniczky Pálnak, a legkedvesebb finn énekünk, a szelíd szemed, Űr Jézus fordítójának, a finn magyar egyházi kapcsolatok lelkes irodalmi úttörőjének soproni otthonában, teológus tanítványainak tartott heti összejövetele. Annyiszor hallottam fiatalkoromban, hogy sok finn egyházi dallamot az evezőcsapások ritmusa formált. A tóparti templom mégsem szakadt el ma sem az élettől, noha csónakok nem kötnek ki: a 3000 lelkes gyülekezetből közel ötszázan vannak benne. ITT PRÉDIKÁLOK. Az ünnepélyes halványkrém színű albát viselő pap után világosszürke ruhában állok a szószéken, mellettem tolmácsként a helyi gimnázium. fiatal igazgatója, német-svéd-pszi chológia szakos tanárnő. Előző éjszaka lemásolta kézzel igehirdetésem német szövegét, hogy pontosan és szinkronban fordíthasson. De elég volt egy pillanatnyi hozzáfordulásom, hogy tudja, rögtönzés következik, s máris kedves mosollyal nyugtázta, és közvetítette finnül. A hangsúlyt arra tettem, ami a kereszténység mai aktuális felismerése: az egyház helye a világban van, s az egyház küldetését a világban főként a létével teljesíti. Ha igazán egyház. Ha a mai ember mellé állva, korszerűen az egyéni életproblémákban és társadalmi kérdésekben is segítőén hangzik az igehirdetés. Ha a gyülekezeti élet a melegségével vonzóvá lesz mások számára. Ha az egyes hivő a környezetében megértő szereteté- vel és bizakodó derűjével kedvet teremt Krisztus követésére. Küldetésünket úgy teljesíthetjük, ha ráeszmélünk az egyház mivoltára: Isten Krisztusban megjelent szeretetének világító hordozására a világ országútjain. János 17, 18! AZ ŰJ TEMPLOMOK, legyenek azok vidéken, falvakban vagy kisvárosok szélén, a modern finn építőművészet remekei. A transzcendencia kifejezését érzem bennük a mai építészet formanyelvén, a finn ember világában. Amit a románkori és a gótikus templomok a maguk korában tettek! Belső terük — több esetben a külső látványuk is — a nagy Istent, a láthatatlant a valóságot sejteti meg a finn modern lakóház és lakásművészet által belsőleg is formált emberrel. Szinte vágynék a teológiai kifejtésükre. Nagy Elemérnek mai finn építészetről szóló nagyszerű könyvéhez kapcsolódóan, amelyről 1977. augusztus 7-i számunkban írtam. Az orgonát az új finn templomokban előre hozzák,» és szerves egységbe építik az oltárral, szószékkel. A lutheri egyház lelkiségét sugározza felém ez a megoldás: az egyházi zene is „prédikál” Az istentisztelet végén nem indulnak kifelé a hívek: a postlúdiumot, az orgona utójátékát ülve végighallgatják. Nem lenne szüksége a léleknek erre a néhány percnyi belső csendre nálunk is a kimenetel előtt?! AZ ÚTON igazában egy szót tanultam meg finnül alaposan, annyiszor tolult a nyelvemre: kiitos! (Ejtsd: kítosz!) Köszönet! Köszönöm! E sorok írásakor a szeretet adósságával gondolok finn lelkészekre és világiakra, férfiakra és nőkre. idősebbekre és fiatalokra, akikkel találkoztunk: Kiitos! Veöreös Imre
