Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-22 / 29. szám
Evangélikus Bet XLIV. ÉVFOLYAM 29. SZÁM 1979. július 23. Ara: 4,— Ft ORSZÁGOS EVAN GELIKU HETILAP Éli „professzor5 és Sámuel „teológus Tanévzáró a Teológiai Akadémián Június 22-én tanévzáró isten- tisztelettel és ünnepi üléssel zárta kapuit a Teológiai Akadémia, hogy majd szeptemberben, a most végzett hallgatók helyett újakkal gyarapodva foglalhassák el tanárok és a lelkészi szolgálatra készülő fiatalok helyüket az Akadémia és az Otthon épületében. Reménységünk szerint ősztől új színnel is gazdagodik az Akadémia munkája: a Levelező Teológyülekezetek kapcsolatáról, a Teológus Otthon életéről és a szupplikációkról, egyházunk vezetőinek és neves előadóknak az ifjúsággal való találkozásáról, a tanárok és a hallgatók részvételéről a közéletben, társadalmi munkában. Jelentette a dékán, hogy 9 hallgató fejezte be tanulmányait, s szigorlatot tett egy régebben tanulmányait megszakító idősebb testvérünk is, akiknek Vendégek és hallgatók az évzáró ünnepségen giai Tanfolyam megindulásával. A tanévzáro istentisztelet ige- hirdetői szolgálatát D. dr. Káldy Zoltán püspök végezte. Igehirdetését a továbbiakban részletesen közöljük. Az ünnepi ülésen dr. Muntag Andor dékán adott számot az 1978—79. tanévről, az Akadémián folyó tanítói és nevelői munkáról. a hallgatók tanulmányi előrehaladásáról. a tanárok tudományos és nemzetközi munkásságáról. külfpldi vendégek látogatásairól és előadásairól, az Akadémia es a közegyház, illetőleg a nevével olvasóink a lelkészavatásokról, illetőleg szolgálatba bocsátásokról szóló előzetes hírekben már találkoztak. A tanévzáro ünnepségen Országos Egyházunk elnöksége, a testvér egyházak és akadémiák küldöttei, esperesek, lelkészek és gyülekezeti tagok vettek részt szép számmal. Jelen volt az Állami Egyházügyi Hivatal képviseletében Lóránt Vilmos tanácsos és Várszegi Imréné. a Hazafias Népfront Budapest XIV. kér. Bizottságának tagja. Dr. Káldy Zoltán püspök igehirdetése Evangélikus Teológiai Akadémiánk az 1978—79. tanévet zárja A professzorók, akik egy esztendőn keresztül — meggyőződésem szerint — hűséggel és lelkiismeretességgel végezték szolgálatukat, itt ülnek előttem az első sorban. Jó ránézni a fiatalokra, az ifjakra, mert hála legyen Istennek, nem kevesen ülnek itt előttem. A professzorok, óraadók több mint 50 hallgatót tanítottak ebben az esztendőben és mi dicsérjük az anyaszentegyháznak Urát, hogy ennyi professzor eny- nyi hallgatót taníthatott, segíthetett Jézus Krisztushoz. Egy ilyen tanévzáró mindig szembesülés nem egyszerűen önmagunkkal. hanem a szolgálatot és feladatokat, elhívást adó Istennel. Ha csak önmagunkkal szembesülünk, belenézünk egy tükörbe, és a saját arcunkat, közelebbről a saját munkánkat, saját jellemünket. szolgálatunkat nézegetjük, addig-addig magyarózgathat- juk magunknak hiányainkat, lustaságunkat. kötelességmulasztásainkat, míg a végén elhisszük magunknak, hogy mindig minden a lehető legjobban ment. Szeretném azonban most ebben a pár percben önmagunkat, a teológiai professzorokat is. a hallgatókat is, az édesanyákat, az édesapákat, a gyülekezetét — ha tetszik az egyházat — szembesíteni magával az Istennel egy ótestamentu- mi textus alapján, amiről meg vagyok győződve, hogy sokszor olvastuk. Én is nem egyszer olvastam. De azt is megmondom, hogy most másképpen értem ezt a textust, ahogy tavaly vagy tavalyelőtt értettem. Arról szeretnék számot ádni, hogy most hogyan értem. Silóban Szép kép. Silóban vagyunk, az akkori templomban. Két személy van előttünk: egy „öreg úr”, Éhnek hívják, ő a pap, és egy fiatal ember — szeretném hangsúlyozni — fiatal ember, nem gyerek, nem gyerkőc, fiatal ember, Sámuel. Éli — majd ki fog derülni — nem egyszerűen pap, hanem valaki, aki tanít, szolgálat közben egy teológust, Sámuelt. Ha merész akarnék lenni, akkor azt mondanám, Éli nem egyszerűen pap, hanem professzor is. Ha még merészebb akarok lenni, akkor azt kell mondanom, teológiai professzor. Sámuel nem gyerkőc, nem fiatalember, hallgató, teológiai hallgató. Eközben, hogy teológiai hallgató, máris szolgál. Most is vannak teológiai hallgatóink között olyanok, akik a teológiai hallgatási évek alatt már szolgálnak. S most mi történik? Az öreg Éli már alig lát. Sámuel végzi tulajdonképpen helyette a munkát. Mi ennek a két személynek, az öreg Élinek és a fiatal teológus Sámuelnek a munkája? Őrzik a mécsest, amiről Mózes második könyvében olvassuk, hogy estétől reggelig égnie kellett. S mit csinálnak még? Őrzik a szövetség ládáját, amelyben ott van a két kőtábla. S mit csinálnak még? Reggel Sámuel kinyitja a templomkaput. Megindul az élet. Megindul az istentiszteleti élet. Jönnek az áldozatot bemutatók. Bemutatják az áldozatot. Aztán jön az este. Estétől reggelig megint őrzik a lángot, őrzik a szövetségi ládát, megint áldozatokat mutatnak be. Mondjam azt, hogy megy az egyházi élet masinériája, az egyházi élet mechanizmusa. Minden szabály szerint, minden törvényesen, minden előírás szerint. Ügy tűnhetik, mindig minden rendben van. Az istentisztelet folyik, az áldozatbemutatás folyik, az örökmécses ég, a láda a helyén, a templomkaput kinyitják. S azt mondja a könyv írója, csak éppen Istennek nem volt ebben az időben szava, kijelentése. Nem beszél itt a könyv írója arról, hogy ezt büntetésképpen kapta Izráel népe — most nem is az a lényeg —, a leglényegesebb az, hogy nem volt olyan szó, Istennek olyan szava, amely ott és akkor kellett volna annak a népnek. Még másképpen mondom, minden rendben volt, csak nem hallották meg az Isten szavát ott és akkor. Isten régi utasításait közölték a papok, úgy ahogy elő volt írva. Ment a masina. csak éppen aktuális ige nem volt. Hadd szembesüljön ezzel a képpel maga az egyház. Ha egy egyház 1979-ben minden istentiszteletet pontosan megtart, pontosan kinyitjuk a kapukat, a papok őrzik a tradíciót és a hagyományokat, a tízparancsolatot, őrzik a Kiskátét, Nagykátét, Ágostai Hitvallást, pontosan tudják idézgetni, mondani, mormolni, ismételni, recitálni, de az egyház nem tudja megmondani és nem tudja meghirdetni a gyülekezeteknek azt a szavát, amelyet 1979-ben. ebben a társadalomban, ebben az országban, ebben az egyházban kell meghirdetni, akkor az egész egy nagy masinéria. Nem ér semmit. Miért? Mert, ha nincs kijelentés, nincs aktuális szó, nem tudják az emberek, hogy azokhoz a különböző eseményekhez, amelyekben benne élnek ebben az országban és ebben a világban és az emberiség nagy családjában, hogy viszonyuljanak, mit szóljanak hozzá, mit kell nekik tenni, mi az ö feladatuk —, mehet akkor az istentisztelet liturgiája. ha nincs aktuális ige. Ha a lelkészek a szószékről nem tudják itt és most meghirdetni Istennek kijelentett akaratát, akkor csak tradícióőrzés van, amivel nem lehet egyházat megtartani. És mi van Étivel? A „professzor úrral”? Éli professzor úr, ha tetszik tisztelendő úr ugyanebben a nyomorúságban leledzik. Ő se tudja elképzelni, hogy az Istennek itt és most az ő népéhez lehet időszerű szava, itt és most azokkal az eseményekkel összefüggésben mondhatja el akaratát, amelyekben benne él ott Izrael népe. Mert nézzétek áz Isten szól: — Sámuel! Sámuel odamegy Élihez. azt mondja: — Hívtál engem. Mi Élinek a felelete? — Nem hívtalak. Erre megint szólítja Isten Sámuelt, megint szalad Élihez a „professzor úrhoz”, és azt mondja néki Éli, én nem hívtalak. Harmadszor szólítja Isten Sámuelt. Sámuel megint megy Élihez, hogy hívtál engem. Végre Eli rájön, úgy látszik Isten szólítja ezt a teológust, úgy látszik Istennek van külön szava, úgy úgy látszik, van mára szóló kijelentés, van időszerű ige, a ma emberét, az akkori embert érő szava. De nagyon professzorosan intézi el. amikor azt mondja a fiatal Sámuelnek, a teológusnak „— Menj, feküdj le. Ha újra hív, mondd, hogy itt vagyok, hallja a te szolgád.” Tehát tanít: Éli tanít. A tanító Éli. Éli nem vette észre, egyáltalában nem vette észre, hogy most nem arról van szó, hogy tanítok valakit, hanem arról van szó, hogy az Isten megszólít. Friss, üde kinyilatkoztatást akar adni. Nem tanítást, nem a régi ismételgetését, nem szövegelést. Isten beleszól újra az eseményekbe, és friss kijelentést kell kapnia Élinek is meg Sámuelnek is. Meg ne haragudjanak rám a professzorok, nagyon szeretem őket. Lehet egy éven keresztül tanítani, adni a jegyzeteket, ismételni az egyház tanítását. Ágostai Hitvallást, Kiskátét, Nagykátet, Formula Concordiaet, lehet ismételgetni, hogy mi van Mózes öt könyvével, mi van Máté evangéliumával, mi van Pál apostollal. Ez egyszerű tanítás. De hadd kérdezem meg az én professzor testvéreimtől, tudtak-e — mert a professzorok is szembesülnek Istennel —, e nagy tanítás közben olyat mondani ennek az ötven hallgatónak, itt és most, hogy tudják, mi az Isten akarata ma, 1979-ben, a magyarországi evangélikus egyházzal, a társadalomban, a magyarországi evangélikus egyházzal az emberiség nagy családjában. Igen, mi az Isten, üde, mai, szent, inspiráló, stimuláló, előrelendítő akarata. Nem elég a tanítás. Most kell meghallani az Isten friss szavát, és azt kell továbbadni. És mi van Sámuellel? Ez a teológus a legérdekesebb személyiség, az egész történetben. Azt olvassuk, hogy kitűnően betölti a feladatát. Méghozzá nem is olyan nagyon lusta teológus, hiszen abban a pillanatban, amikor szólítja Isten, ugrik. Kész a szolgálatra. Teszi a magáét: ápolja a mécsest, őrzi a két kőtáblát, kinyitja a templomot. Ugye minden a helyén? De azt is olvassuk róla, hogy egy nagy baja volt ennek a teológusnak, nem ismerte az Istent. Nem magam találtam ki. Ide van írva, hogy „nem ismerte még Sámuel az Urat.” Lehet tanulni? Vizsgázni? Szuplikáció alkalmával nagyszerű programokat adni gyülekezetekben? Szépen énekelni? Kitűnően vizsgázni, és az Urat mégsem ismerni? Lehet! Mindez lehet beidegződés, mechanizmus, bejárt út, úgy, hogy nekem, mint teológusnak nem volt még találkozásom az élő Istennel, mert elrejtették a jegyzetek, a könyvek, a papírok. Mindenkivel találkoztam, csak éppen Vele nem. Az, élő, a beszélő, a tmegszólító, az elhívó, a megszentelő, a feladatokat adó Istennel. Csak azzal nem találkoztam még. Sámuel nem ismerte az Urat. és teológus volt. Hadd kérdezem meg kedves teológus testvéreimtől nagyon budapesti módon: mi van, mi van testvéreim? Átéltétek-e már azt az életre szóló, óriási élményt, hogy Istentől megszólítottnak, el- hívottnak. lelkészi szolgálatra el- hivottnak láttátok meg magatokat? Mert hosszú távon nem tud az ember teológus lenni, meg pap sem lenni, meg segédlelkész se lennij meg püspök se lenni, ha nem tudja elmondani, hogy nekem az élő Istennel volt személyes, egy életre elkötelező szent, nagy találkozásom. Még egyet. Sámuel egyszerre hallóvá és látóvá lett. Egyszerre nem csak a jegyzeteit figyelte, nem csak Éli tanítását, hanem fölfelé figyelt; — „Szólj. Uram, mert hallja a te szolgád." Olyan papokra van szüksége a magyar- országi evangélikus egyháznak és olyan teológusokra, akik nem egyszerűen recitálják a biblia szövegét, hanem itt és most tudják továbbadni azt a friss üzenetét Istennek, ami az igéhez van kötve, de mégis itt és ma hangzik, és ma szólítja meg a keresztyén gyülekezetét, az egész egyházat, és segíti előrevinni a mi társadalmunkban azon az úton, amelyre Isten elhívta. Adja az egyház Ura, hogy püspökök, professzorok, lelkészek, teológusok napról napra átéljék az élő Istennel való találkozás szent élményét, és átvegyék Istennek naprakészen friss kijelentését, igéjét, hogy az egyház népe éljen ebből a friss igéből, és járja Istennek útját a mi időnkben a mi történelmi körülményeink között! Ámen. (magnófelvételről) Az Egyesült Államok evangélikusai nemzeti bizottságának vezető tisztségviselői határozatban foglaltak állást a hadászati fegyverek korlátozásáról szóló egyezmény, a SALT II. mellett, mint „ami eszköze a nuleáris megsemmisítés veszélye csökkentésének és arra is, hogy az anyagi erőket háborús célok helyett békés célokra fordíthassák”. A Lutheránus Világszövetség Egyesült Államokban élő tagegyházainak azt ajánlják, hogy tanulmányozzák a SALT II. szerződést és terjesszenek elő javaslatokat a gyülekezeteknek, így is előmozdítva a konkrét békemunka megértését. FEJLŐDŐ ORSZÁGOK: A JÖVEDELEM 99%-A ALAPVETŐ SZÜKSÉGLETEKRE rínék Vi látszik, Isten szólítja az embert, A fejlődő országokban az emberek jövedelmük 95—99 százalékát olyan alapvető szükségletekre költik, mint ruházat, élelem, lakás, tainulás és orvosi ellátás. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet genfi központja áltál kiadott jelentés az 1968. és 1976. közötti éveket tekinti át. A kimutatás szerín Nepálban és India falusi háztartásaiban az élelemre fordított kiadások 50— 60 százalékán gabonát vásárolnak. Afrikában ez az arány 20— 30%, Európában csak 10%. Indiában az élelmezési kiadások 15—25%-át tejre költik Skandináviában ez az arány 14 —16%. Alkoholra költik a háztartások kiadásainak 18%-ái Nagy-Britanniában, 9%-ot Franciaországban, míg Amerikában 6%-aL AMERIKAI EVANGÉLIKUSOK A SALT—II MELLETT
