Evangélikus Élet, 1979 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-21 / 3. szám

GYERMEKEKNEK,

Egy szegény leprás meggyógyul

Mt 8,

Élt egyszer egy nagyon szerencsétlen ember. Egyedül lakott egy kis viskóban, messze kint a városon kívül. Ott kellett lalyiia. Oda kergették az emberek, mert mindenki undorodott tőle. Ez az ember ugyanis veszedelmes betegségben szenvedett. Leprás volt. A feje tele volt utálatos daganatokkal. Nem csak a feje, az egész teste. Ha valaki hozzáért, megkaphatta a betegséget, mert ragályos volt. Ezért élt - egyedül. Senki sem mert még a közelébe sem menni. Vittek ugyan neki ennivalót, de azt letették a kunyhótól jó messze, aztán elszaladtak. Ha ez a szegény beteg a kunyhójától egy kis távolságra elvánszorgott és' éppen szembe találkozott valakivel, kiabálnia kellett: „Leprás! Leprás!” Az emberek ilyenkor nagy ívben elkerülték őt. Közben morgolódtak: „Mit mászkál ez az utálatos alak? Miért nem marad a kunyhójában?” Gondolhatjátok, milyen szerencsétlen volt. Nem csak azért, mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, hanem azért is, mert az emberektől távol kellett élnie.

Egyszer Jézus közeledett a városhoz. A szegény leprás nem ismerte Jézust, de hallotta, hogy sokat beszélnek róla az emberek. Azoktól, akik ennivalót hoztak neki, meg akikkel összetalálkozott az úton, hallotta, hogy Jézus mindent meg tud tenni, minden beteget meg tud gyógyítani. Amikor a szegény leprás ezt meghallotta, felébredt szívében a remény, hogy Jézus talán őt is meg tudná gyógyítani.

Ezért, hmikor megtudta, hogy Jézus a városhoz közeledik, föl- tápászkodott és egyenesen Jézus felé sántikált rossz, fájós lábával, Sietett, ahogy csak beteg lá1—4

ba bírta. Messziről .kiáltotta: „Leprás! Leprás!” Az emberek mind kitértek előle. Mindenki undorodott tőle. Csak Jézus nem futott el előle. A szegény leprás nem is mert már közelebb jönni. Már majdnem meggondolta magát, hogy visszatér viskójába, de Jézus tekintetéből biztatást olvasott ki. Ezért odabotorkált Jézus elé és lerogyott a lába előtt. A kezét kitárta feléje, és így kö- nyörgött: „Uram, gyógyíts meg engem! Meg tudsz gyógyítani, ha akarsz!” Jézus nem kergette el a szerencsétlen embert. Nagyon megesett a szíve rajta. Kinyújtotta kezét és az emberek legnagyobb rémületére puszta kézzel megsimogatta a beteg csupa seb fejét. „Akarom, gyógyulj meg!” — mondta.

Jézus szavára a fekélyek egyszerre eltűntek a beteg testéről. Megszűnt a kínzó fájdalom is, amitől a szegény leprás annyit szenvedett. A beteg makkegészséges lett. Sírva fakadt örömében. Azt sem tudta, hogyan köszönje meg Jézusnak. De Jézus már indult is tovább. Még sok szerencsétlen beteg várt segítségére.

A meggyógyult leprás pedig haza ment. Nem a kis penészes viskóba, hanem haza, a városba, ahol azelőtt lakott. Most már szabad, volt neki mindenfelé mennie. Nem’ kellett az embereket figyelmeztetnie: „Leprás! Leprás!” Most már senki sem undorodott tőle. Nem sokkal ezelőtt még olyan szerencsétlen és boldogtalan volt! Most erős, vidám és boldog ember lett belőle, mert visszatérhetett az emberek közé. Soha sem felejtette el, mit tett vele Jézus, az Üdvözítő.

S. J.

„írok nektek, ifjak...”

Tanulni nehéz?

Gondolatok a félévi vizsgák idején

Teológiai Akadémiánkon még javában tart a vizsgaidőszak, sorra peregnek a kollokviumok. Minduntalan ilyesféle mondatokat hallani: — Ne haragudj, hogy zavarlak a tanulásban, csak szeretnék kölcsönkérni valamit. — Nincs véletlenül egy jó, részletesebb jegyzeted, mint az enyém? — Nem tudod, van még egy szabad tanterem? Azt hiszem, nincs, már mindegyikben tanul valaki. — Hánykor kezdődik ma a kollokvium? — Igen. ez a félévi vizsgaidőszak hangulata.

Ilyenkor, amikor mások a téli örömöket élvezik, itt az Akadémián nagy a csend: tanulás mindenütt. De nemcsak mi, teológusok vagyunk így, hasonló a helyzet más főiskolákon, egyetemeken is. Számot kell adni mindarról, amit félév során professzoraink előadásaiban hallottunk. S ez nem mindig köny- nyű dolog. De eszembe jut egyik

elsőévesünk mondata: „Tudod, az a jó, hogy itt nem követelnek az embertől emberfelettit”.

TALÁN IDEJE VÁLASZOLNI A CÍMBEN FELTETT KÉRDÉSRE. Tanulni nehéz? A válasz: igen, nehéz. Ahogyan dr. Hafen- scher Károly mondta egyszer közöttünk: „Tanuljunk lassan, nehezen angolul!” Értettük szavát. Jól, igazán megtanulni valamit csak lassan, nehezen lehet. S ez nemcsak a biflá- zásra, magolásra vonatkozik. Tanulni tulajdonképpen azért nehéz, mert a tudásanyagot el kell sajátítani, magunkévá kell tenni, a saját képünkre kell átformálnunk. hogy aztán az a tudás formálhasson minket. Tanulni nehéz, de néha — így kell mondanom — élvezetes, izgalmas, érdekes, magával ragadó. Talán nem túl gyakori pillanatok azok,

AHTI AURANEN NYUGALOMBA VONULT

November végén Ahti Auranen lasztották meg. Ahti Auranen je- finn egyháztanácsos, Teológiai lentős szerepet töltött be mai finn Akadémiánk tiszteletbeli dokto- , - . , , , . ,

ra, nyugalomba vonult. Utódjául egyhazl kapcsolataink kiepiteséJukka Malmivaara lelkészt vá- ben és elmélyítésében.

FINNORSZÁG FELEKEZETI TAGOZÓDÁSA

Az 1977-es statisztika szerint szágban mindössze 2825 lélek. Finnországban 4 301 694 az evan- Anglikán, szabadegyházi, meto- gélikusok száma. Az ortodox egy- dista, baptista és adventista ösz- házhoz 55 629 lélek tartozik, a szesen 15 039. Zsidók 1101-en római katolikushoz az egész or- vannak, s mohamedánok 818-an.

SAARISALO AAPELI

finn teológiai professzor, a keleti mét Közel-Keletre utazott, hogy nyelvek, s a bibliai archeológia folytassa a Szentföld bibliatörté- tanára 82 éves korában most is- neti feltérképezését.

amikor így érezzük. De mégis varrnak, s kívánom, hogy minden tanulótársamnak legyenek mostanában is.

Olyan pillanatok, amikor örül a tanulásnak, mert egy probléma megfogja, megragadja, s nem hagyja nyugodni. Kutatásra. további olvasásra, tanulásra készteti. Azt gondolom, úgy válhatnak gyakoribbá ezek a pillanatok. ha egyre jobban megszeretjük azt a tárgyat, tudományt, am.it tanulunk. Ez nem látszik lehetetlennek, elvégre magunk választotta pályán vagyunk, s később ebből választunk magunknak szakterületet! Azt, ami legjobban megfogott.

EGYEDÜL — MÁSOKÉRT pontosabban: magunk tanulunk, de nem magunknak! Még jobban kifejtve: Általában egyedül, magunkban tanulunk. Majdnem mindenki úgy is szeret. Végső soron azonban mindenképpen magunknak kell megtanulnunk az anyagokat! De nem magunkért! Másokért, nekik kell tovább adnunk, az ő érdekükben kell felhasználnunk. Arról nem is szólva, hogy tanulás közben is együtt kell élni másokkal, s már akkor is felhasználhatjuk tudásunkat, másokat segítve, velük együtt tanulva. Ahogyan egy másik első évesünk kifejezte: „Nem szabad önzésből megfeledkeznünk társainkról!” — s ezt nagyon komolyan is gondolta.

FELADATUNK, MUNKÁNK — MOST A TANULÁS. Nem más ez a mi esetünkben, mint felkészülés. Felkészülés a szolgálatra. Fontos, hogy komolyan vegyük: most a tanulás a munkánk. Jól felkészülve arra, amikor majd a munka lesz a munkánk.

ifj. Seben István

Kedves Gyermekek!

Múlt heti számunkban befejeződött a „Képek az ősatyák életéből” című feladatsorozat. Sok helyes megfejtést küldtetek be. A megfejtések értékelését majd akkor közöljük, amikor a múlt

heti feladat megfejtései is beérkeznek. Sok érdekes és színes elbeszélést is kaptunk. Lapunk következő számaiban ezekből közlünk néhányat.

Aki hitt Isten ígéretében

1 Móz 12, 1—6

Élt Háránban égy Ábrahám nevű ember, aki nagyon szerette Istent. Ezért mindenben Istenre hallgatott. Isten meg is áldotta őt és jól ment a sora. Mindene megvolt, ami, a boldogsághoz kellett. Sok jószága volt: birkái, szamarai, juhai és ezek mellett sok pásztora és szolgája is. Volt egy felesége is, akit Sárának hívtak.

Egyszer Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy el kell költöznie erről a vidékről és egy mesz- szi, ismeretlen országba kell mennie. Ábrahám szerette Istent, ezért engedelmeskedett neki. összeszedte mindenét, amire Háránban tett szert, feleségét, állatait, szolgáit és elindult arra a földre, ahová Isten küldte. Ezt a helyet Kánaánnak nevezték. Velük ment Ábrahám unokaöccse, Lót is feleségével együtt.

Az út hosszú és fáradságos volt. Az állatok között kicsik is voltak, azért nem haladhattak gyorsan. Ismeretlen pusztaságokon mentek keresztül. Esténként megálltak és sátrakban aludtak. Tüzet raktak és így óvták meg az állatokat a ragadozóktól. Minden éjjel más-más pásztor őrködött. De nem csak a pásztorok őrködtek, Isten is velük volt és vigyázott mindnyájukra. Isten ugyanis még elindulásuk előtt ezt ígérte Ábrahámnak: „Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”

Isten Ábrahám életében valóra váltQtta ezt az ígéretét. Ábra- hámhoz ■ hasonlóan mi is mindenkor bízhatunk Isten ígéreteiben. Hcrkely János

Luciáivá

„MIÉRT NÉZTÉK KERESZTYÉNEK TÉTLENÜL...?”

Egy Philadelphiában tartott nemzetközi kongresszus, mely a „Kristályéjszaka” 40. évfordulója. alkalmából a zsidókon elkövetett tömeggyilkossággal foglalkozott, felhívja a világ keresztyénéit, hogy legyenek éberek az antiszemitizmus minden formájával szemben és törekedjenek új, pozitív viszonyra a zsidósággal. Egyúttal bátorítja a keresztyéneket, hogy imádsággal és ökumen.ikus is ten t iszt eletek kel

emlékezzenek meg a kristályéjszakáról és az elkövetett tömeggyilkosságról.

A felhívás több kérdést is szegez a keresztyéneknek: „Miért nézték a ‘keresztyének tétlenül,

hogy Isten népét és zsinagógáikat brutálisan megtámadják? Milyen zsidóellenes elemek találhatók még mindig igehirdetésünkben és tanításunkban, iskoláinkban, egyetemeinken, egyházainkban és közintézményeinkben? Hogyan lett keresztyén hagyomány a zsidók-megvetése és mit teszünk a változás érdekében? Miért nem vált még a zsidókon elkövetett tömeggyilkosság nagyobb mértékben tananyaggá tanításban és igehirdetésben, akár az iskolákban, főiskolákon vagy egyházakban?” Az évforduló kapcsán emlékezzünk „szégyenkezve azokra a napokra, amikor a zsidókat ellenségeikkel szemben magukra hagytuk”.

Négyszázötven éves Luther Kiskáték

1529. JANUÁR 20-ÁN JELENT MEG ELŐSZÖR, régebbi szokásnak megfelelően plakátformában, a Tízparancsolat, az Apostoli Hitvallás és a Miatyánk szövege Luther magyarázatával a wittenbergi és a szászországi templomokban. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy mindenki olvashassa, és hogy a lelkész a gyülekezetét taníthassa a keresztyén hit és élet alapvető dolgaira. Néhány héttel később megjelent a keresztségről és az úrvacsoráról szóló rész is az imádságokkal és a keresztyén életről szóló bibliai igék táblázatával; és mert ezeket a plakátokat hamarosan szétkapkodták, Luther könyvecske formában is kiadta ezt a „Kis kátét", amelyhez előszót írt „az egyszerű gyülekezeti lelkészek és igehirdetők számára”.

Folytatás és új kezdet volt ez a Kiskáté. Luther már 1528 őszétől sorozatban prédikált a wit- tenbergieknek a Tízparancsolatról, Hiszekegyről és a Miatyánkról, és ezzel párhuzamosan írta a „Német Káté"-1, a későbbi Nagykátét. De mert a szászországi gyülekezetek látogatása során azt tapasztalta, hogy „az egyszerű ember különösen faluhelyen semmit sem tud a keresztyén tanításból, és sajnos, sok lelkész is nagyon készületlen és alkalmatlan a tanításra”, szükségesnek tartotta „ennek a káténak vagy keresztyén tanításnak ilyen egyszerű alakban való megírását”.

„A CSALÁDFŐ ILYEN EGYSZERŰEN TANÍTSA RÁ HÁZA- NÉPÉT” — ez volt a felirata az első káté-plakátoknak. Ebből nemcsak az tűnik ki, hogy ezért fogalmazta ilyen egyszerűen a szöveget. A cím elárulja Luther szándékát: közkinccsé akarja tenni a keresztyén tanítást, azt a tanítást, amely természetes egységben látja a hitet és az életet, amely a hétköznapi munkát istentiszteletnek tekinti, és amely magától értetődőnek tartja, hogy a templomban a hétköznapokkal

is foglalkoznak. Így ébresztette a 16. században olyan fontos szerepet vivő családfők felelősségét, és a családokon keresztül így vitte bele a közéletbe is ezt az egészséges tanítást.

Néhány példából könnyen észrevehetjük ezt a szándékot. A Kiskáté egyszerűen szól arról, hogy Isten hogyan veszi védelmébe parancsolataival a család és a társadalom életét, az ember testi épségét és életét, a házasságot, az emberi tulajdont és a közvagyont, az ember becsületét és általában az emberi közösség életét. Egyszerű szóval tanít arra a hitvallás kapcsán, hogy hogyan tekintsünk az egész teremtett világra, amelyért Istennek „hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel” tartozunk. És ugyanilyen egyszerű szóval tanít -imádkozni mindazért, ami a test és élet fenntartására és táplálására kell, ételért, italért, ruházatért, anyagi javakért, derék házastársért és gyermekekért, jó kormányzatért, jó időjárásért, békéért, egészségért, közrendért, becsületért, és ezekhez hasonlókért. Azt akarja, hogy a családfő ebben a szellemben neveljen gyermekeiből becsületes, derék embereket.

Istenről is ilyen egyszerűen beszél. Abból, amit Luther a Kátéban ír, kiviláglik Isten irántunk való szeretete. Ez az Isten szere- tetéről szóló örömhír az alapja mindannak, amit Luther tanít. De nem ad elvont tanítást Istenről, hanem azt mondja él egyszerű szavakkal, hogy mit tesz Isten az emberért, mit cselekszik velünk. A Kiskátéból olyan Istennek a képe rajzolódik elénk, aki nem akar önmagában és önmagának élni valahol egy távoli mennyországban, hanem itt van velünk, és köztünk, emberré lett értünk, jól megérti minden gondunkat. Ez a minket szerető Isten kíván tőlünk becsületes, másokkal törődő és másokat segítő életet, és ö biztat arra, hogy „bátran és teljes bizalommal kérjük Öt, mint a gyermekek édesatyjukat”.

NEM RÖVID OLVASMÁNYNAK SZÁNTA LUTHER A KISKÁTÉT. ö úgy, gondolta, hogy egy hosszú életre való ez a könyvecske: „Én magam, noha doktor vagyok, még mindig nem hagyom el a Tízparancsolat, Hitvallás és Miatyánk gyermeki tanítását, sőt mind a mai napig együtt tanulóra (gyermekeimmel) Jánoskámmal és Magdikámmal”. Nem győzte eleget csodálni, milyen nagy dolog, hogy Istent, a menny \ és föld Teremtőjét Atyánknak szólíthatjuk, és hogy ez a hatalmas Isten a „mi Istenünkének neyezi magát.

Üjra fel kell fedeznünk, milyen nagy kincs számunkra ez a 450 éves könyvecske. Ha a középkori keresztyén embert rá tudta ébreszteni arra, hogy nem a világtól elvonulva, a magányban, vagy a kolostorban kell és lehet Istennek tetsző életet élni, hanem a családban, a szomszédok, a város közösségében, bizonyára bennünket is segít abban, hogy helyére tudjuk tenni keresztyén hitünket a mi társadalmi rendünkben, és jó lelkiismerettel, felszabadultan segítsünk mindazoknak, akik jobbá, szebbé akarják tenni hazánk életét, és azoknak, akik a békéért és az emberiség más nagy problémáinak megoldásáért küzdenek. 450 év nagy idő, ezalatt sok minden megváltozott, de az bizonyos, hogy Luther Kiskátéjának alapszemlélete nem évült el, legfeljebb sok evangélikus elfelejtette, és ezért újra fel kell fedeznie.

BIZONYÁRA LESZ MÉG ALKALMUNK VISSZATÉRNI ebben az évben a Kiskátéra és a néhány hónappal később megjelent Nagykátéra is, de talán az lenne a legméltóbb megemlékezés, ha sokan újra elővennék a Kátét és keresnék, sőt felfedeznék ennek a régi örökségnek ma is ragyogó kincseit.

Muntag Andor