Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-03-19 / 12. szám

Lelki kérdésekről beszélgetünk

Legyőzheti-e a hitem a

Szeretnénk folytatni legutolsó alkalommal telvetett témánkat: „Valóban hit-e a hitem?” Azt mondottuk, hogy Isten gyermekeinek a hite Jézus Krisztusban, Isten Fiában való hit.

— Én ezt a hitet vallom. Mégis kétségeim vannak, hogy ez az én hitem, hogyan „győzheti le a világot"? A már sokszor idézett János apostol ugyanis azt írja: „Mert, ami az Istentől született, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1 Jn 5, 4)

— Én köszönöm, hogy mai témánkat írásban is megkaptuk. Viszont feltűnt, hogy a „világ” szó idézőjelben van. Miért?

Az idézőjel egy félreértés elkerülését célozza. A Szentírás ugyanis kétféle értelemben is beszél a világról. Görögül a világot kozmosznak mondjuk. Ennek a szónak első értelme: rend, disz, ékesség, földkerekség. Hogy a világ, tehát a földkerekség szép, ezt tapasztaljuk, ha a hegyeket járjuk, a vadvirágokat és a pompás kerti virágokat nézzük, a tenger zúgását hallgatjuk, vagy repülőgéppel a felhők felett repülünk. A nagy tudósok is, a költők is álmélkodva nézik a természet szépségét. Ezen a földön élnek különböző színű és fajú emberek. A világ szónak tehát első jelentése: einbereklakta világ.

De a Biblia még egy másik értelemben is használja a „világ” szót. Az Újszövetségben a kozmosz szó jelenti azt az embervilágot is, amely bűnös és megváltásra szorul. így is mondhatjuk: Istentől elidegenedett világ. Ilyen értelemben a „világ” az istenei- lenes lét megjelölésére is szolgál. Ez a világ tele van kísértésekkel, amelyek Isten gyermekeinek a hitét is ki akarják kezdeni. Ha jól körülnézünk a világban, hamar kitűnik ennek a világnak a bűnössége: nemcsak díszt, gyönyörűséget látunk; hanem szenvedést, háborúkat, vérontást, éhséget. Gondoljunk arra, hogy, amig mi itt beszélgetünk, hány és hány millió ember van olyan helyzetben éhség és sok más nélkülözés miatt, hogy a legszörnyűbb közmondás szerint „megváltás számukra a halál".

— Most már kezdem érteni az egymással ellentétes két mondatot: „...úgy szerette Isten a világot" és „ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van”. Tehát szeretnünk kell Isten teremtett világát, benne az embereket, a problémákkal küszködő népeket, de nem szabad azt szeretni, ami a világban a „test kívánsága, a szem kívánsága és az élettel való kérkedés”, (1 Jn 2, 15—16).

Ezt azért volt jó tisztázni, mert aki nem különbözteti meg a keltőt egymástól — félreértve az apostolt —, azt gondolja, hogy Isten gyermekeinek tudomány-, kultúra-, művészet- és társadalomellenesnek kell lenniük, mondván, ezek a „bűnös világ” dolgaihoz tartoznak. Ezek szerint azután azok volnának igazán az „Isten gyermekei”, akik nem foglalkoznak a társadalom haladásával, békével, földi igazságossággal. Ezért terhelték le a múltban és terhelik le a jelenben az egyház szolgálatát azok, akik „elvonulnak a világtól” önkéntes gettókba és aszketikus fogadalmakat tesznek, hogy ők „nem foglalkoznak a világ dolgaival”.

— No, de ha az „Isten gyermekei” számára kötelező benne maradni a világban, mit jelent legyőzni a „világot”? Esetleg ez a győzelem azt jelenti, hogy „megevangélizal- juk” a világot, és úgy győzzük le?

— Más szóval: a világ legyőzése valamiféle „világmisz- sziót” jelent? Vagyis a világ megtérítését ? Az ateizmus „felszámolását”? Azt, hogy mindenki „hivő” lesz?

Mondjuk ki bátran: a világ le gyózése nem a világ „mégevan- géltzálását” vagy valamiféle „világmissziót” jelent. Arra nincs

ígéretünk, hogy az egész világ megtér Jézushoz. Természetesen „Isten gyermekei” elkötelezettnek tudják magukat Jézus Krisztus evangéliumának továbbadására, hiszen a saját életükben tapasztalták meg: „úgy szerette Isten

a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16). De ezt nem erőszakosan, vagy ahogy ma sokszor mondják „rámenősen” végzik, hanem szem előtt tartják azt, amit Péter apostol mondott: Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készek mindenkor számot adni mindenkinek, aki számadást kér tőletek a bennetek élő reménységről” (l Pt 3, 15). Tehát nem a világ „krisz- tianizálása” a világ legyőzése!

— Hanem mi?!

Először is tudomásul kell venni, hogy a „világ” — tehát az xs- teneiienes világ — nemcsak a vi- lágoan van! Ellenben a sajal szivünkben is ott van. Híaba let- tüok az „Isten gyermekei”, ez nem jelenti azt, hogy a „világ” kiszorult a szivünkből. Így is mondhatom: a „világ’’ és Isten országa közötti határ, a saját szt- vűnkon megy keresztül. Aki ismeri magát, az jól tudja, hogy bár újonnan született, mégis mennyi gonosz vágy, kísértés van a szívében. Ezek a kísértések el akarják vonni Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában való hitét, és hűtlenségre akarják csábítani. Arra, hogy „hajótörést szenvedjen a hit dolgában”. Tehát végső soron isten gyermekeit „beliitror fenyegeti a „világ”! Vonz a „világ”, igen, az idézőjeles „világ”.

— Ne is tessek folytatni, már világos előttem! A „világ legyőzése” azt jelenti, hogy a Kísértések között is megmaradunk a hitben, a szoigaló szereidben, megőrizzük a jó lelkiumeretet és a tiszta er- köícsiséget. Vagyis a „hithűség”, a szeretetben munkálkodó hit megőrzése a „hit győzelme”! Győzelem azon az erőn, amely el akar vonni Krisztustól.

Igen, errői van szó. De ezt a győzelmet végső soron Isten adja. u tart meg magánál és a Maga szamara. Balikó ZoHán

Ernst Lange:

„SZOMJAZOM!”

Jézus ott függött a kereszten.

Del lett. Egész hevével

perzselte a nap. Szája ki cserepesed ett

saját lazas leneietetol. \

S altkor megszólalt:

„Szomjazom!"

összecsapott felette miauén ernoer kiszolgáltatott, miauén teremtmény veateieu volta, mina e víiag ensege, «ancien szomjazó szomjusaga, miauén rettegés, sóvárgás szomjusagaba sűrűsödött.

S ö imává formálta szomjúságát.

Mint énezo az éhezők,

szomjazó a szomjazok,

elnagyolt az elhagyottak között

antioz kiáltott, v

aki minden szomjúságot elolt.

„Szomjazom!”

Lelkem Istenre,

az éiö Istenre szomjazik!

Megfeszített,

szomjusagouoan felragyog előttünk kereszti ad teljes csodája.

Te, a mindeaség Ura,

akinek hatalmad van halottakat

eleire keltem,

s királyi szóval kimondani:

„Ma velem leszel a paradicsomban”, osztozol a teremtett világ minden szenveuéséoen.

S te, a szomjazó ember, éhező, szomjazó, szenvedő ember, emberi létünk

minden keservének ismerője — élet és halál Ura vagy!

Ez testi létünk reménysége:

Az Ige testté lett!

S a végtelen távolinak, '

gondolatunk, szavunk, imádságunk

számára elérhetetlennek

tűnő Isten

ismeri az emberi lót

minden mélységét:

mint szomjazó, van minden szomjazóhoz ma is közel!

Németből ford. Tűrmezci Erzsébet

VASARNAP I6EJE

— KEflTA-VESZPUÉMGAlJSA.

Február 28-án és március 1-én Bardossy Tibor irsai leikész böjti istentiszteleteket tartott, Bárdos- syné Szabó Ildikó énekszámokkal és szavalatokkal, Csonka Zsuzsanna orgonajátékkal szolgált. Krísztushit és testvéri összetartozás — ebben erősödött a nagy kiterjedésű szórványban élő gyülekezet népe ezeken az alkalmakon.

Épülő közösség

Fii a, 1—4

AZ EMBER TÁRSAS LÉNY. így fogalmazták meg már a klasszikus ókorban azt a tényt, hogy az ember emberségének lényegéhez tartozik a közösségi, társas életforma. Költői módón fejezi ki ezt a bibliai teremtéstörténet, amely szerint maga az Isten mondja: „Nem jó az embernek egyedül lenni”, és teremtett számára hozzáillő segítőtársat. Még mélyebben ragadja meg az ember közösségi lényegét a teremtési történet másik változata, amely szerint Isten nem egy emberi teremtett, hanem az embert férfivá és asszonnyá teremtette — jelezve, hogy az ember egymagában sohasem létezett, és nem is képzelhető el. Minden ember már emberségénél fogva közösségből származik és közösségbe tartozik.

AZ EMBERI LÉT ELLENTMONDÁSOSSÁGÁRÓL — mi azt mondjuk: bűnösségéről — tanúskodik az a tény, hogy bár az ember közösségi lény, mégis állandó forró kérdésé a tarsas együttélés. Az ember szükségképpen boldogtalanná lesz, ha magára marad és elhagyatottá válik, de a közösségben és a közösseggel is nehezen boldogul az ember. Egymáshoz való viszonyunk tele van tevutakkal és csalódásokkal, gátlásokkal, buktatókkal és zsákutcákkal — akár a társas együttélés legkisebb sejtjére, a házasságra és családra nézünk, akár az emberiség nagy családjában az országok es népek konjliktv- saira gondolunk.

NEM ÜRES SZÓLAM, ha azt mondjuk, hogy a modern világban ezek a közösségi problémák súlyosbodtak és megsokasodtak. A modern viszonyok egyrészt növeltek az emoereit egymasi uuialtságat. Másrészt az újkor embere az egyéniség és a személyiség individualista elvét tűzte zászlajára, és inkább törekedett a közösseggel szemben az egyéni szabadság és függetlenség biztosítására, mini a közösség iránti felelősség ébresztésére. Ennek az individualista elvnek a gátlástalan érvényesítése nagyban hozzájárult a mai világ kepének kialakításához, amelyben a politikai, gazdasági és társadalmi igazságtalanságok az elviselhetelleaségig fokozódta/« A mi társadalmunk megjelenése új fejezetei nyitott az emberiség történetében, amikor az individualizmussal szemben a közösségi elven épül fel, és máris eredményes lépéseket tett az anyagi és szellemi javak igazságos elosztása felé. Sokak tudatában azonban továob él az indiviuualista szemlélet, és így konfliktusokba kerülnek nemcsak a mi társadalmunk alapjaival, hanem az emberi lét alapjaival is. A Lutheránus Világszövetség valóban az emberiség legégetőbb problémáját vetette fel, amikor a közösség kérdését tette a Dar es-Salaam-i nagygyűlés központi témájává. De a mai élet elevenébe vág a Keresztyén Béke- konferencia is, amikor júniusi nagygyűlésén az emberi szolidaritás felől közelíti meg az emberiség békéjének és jólétének ügyét.

DE BESZÉLHET-E HITELESEN a keresztyénség a közösségről, mikor maga sem tudta megőrizni és helyreállítani egységéi? Ez az önkritikus kérdés rávilágít arra, hogy eleve elhibázott és közösség- romboló volna, ha a keresztyénség ki akarná oktatni az emberiséget a közösség felöl és önmagát állítaná példaképül. Az első keresztyén- séget sem lehet mindenben példaképül állítani, aminthogy Pál meg a ■ számára nagyon kedves fílippí gyülekezetét is kénytelen sok szóval es rábeszéléssel biztatni és figyelmeztetni, hogy törekedjenek egységre és közösségre. Hitelesen azonban a közösségről nem eleg önkritikusan beszélni. Revízió alá kell venni az egységről és közösségről alkotott idealista elképzeléseinket is. Mert nincs ideális közösség cs nincs kész egység. Elő emberek egymáshoz való viszonyáról van szó, ezért a közösség is élő, változó, csökkenő és épülő valóság. Következik ez abból, hogy nemcsak közösséget építő, hanem közösségei bontó és bomlasztó erők is működnek mindenütt, ahol emberek vannak. Fejlődő közösség a házastársi közösség, együtt él és változik a házastársakkal, és egyedül hűséges helytállással és egyetértésre törekvéssel tartható fenn. A családi közösség a széthúzó erőkkel szembeni harc közben épül. Társadalmunk és népünk belső összetartását is csak a romboló hatások ellen küzdve tudjuk erősítem. Nem is szólva az emberiség békéjéről, amely feltételezi a szívós és tudatos építő- munkát.

A KÖZÖSSEGET ROMBOLÓ ÉS ÉPÍTŐ tényezők közül Pál apostol néhányat külön is kiemel. Arra figyelmeztet, hogy elhagyva az önző törteiéit és a hiú dicsőségvágyat, alázatosan egymást önmagunknál különbnek tartsuk. Súlyos lecke ennek érvényesítése személyes kapcsolatainkban is, de még inkább az egyházi és társadalmi összefüggésekben. Mennyire fellendülne az ökumenikus egyetértés keresztyének között, ha alázatosan — őszintén! — egymást nagyra, önmagunknál is nagyobbra tudnánk becsülni. Nem kevésbé fontos közösségi elv az, hogy senki se a maga érdekéi nézze, hanem mindenki a másikét is. Egész életfelfogásunk és világszemléletünk gyökeres megváltoztatását: a valóságos megtérést tételezi fel ez a követelmény. De enélkül, személyes áldozatok nélkül hogyan is lehetne közösséget építeni? Magunktól nem is mernénk ekleora követeléssel előállni. De az egymásért élés követelménye mögött ott áll az, aki Isten létére emberré lett, aki a világ uraként szolgai formát öltött, aki alázatos királyként vonul be Jeruzsálembe és vállalja a kereszt- halált. 0 a nagy közösségépítő, aki önmaga élete árán választófalakat rombol, hogy közösséget építsen az egyházban és a világban.

Dr. Prőhle Károly

IMÁDKOZZUNK!

Áldott légy. irgalmas Jézusom, hogy életed árán ma is építed a közösségei egyházadban és a világban. Győzd le bennünk a dicsőség- vágyat és nevelj minket egymás megbecsülésére. Szabadíts meg minket az önzéstől, hogy magunkévá tudjuk tenni embertársaink ügyét. Családunkban és munkatársi körünkben, népünk és az emberiség életében tégy minket közössegépítő munkád alkalmas eszközeivé a Te szcreteteddel. Ámen.

— Böjt 6. vasárnapján az oltárterít« színe: lila. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Ml 21, 1—9; az igehirdetés alapigéje: Fi! 2, 1—4.

— Nagycsütörtökön ar oltárterítő színe: fehér. Az istentisztelet oltári igéje; Jn, 13, 1—15; az igehirdetés alapigéje: JSaid 19, 11—18.

— Nagypénteken az oltárterítő színe; fekete. A délelőtti isten- tisztelet oltári igéje: Jn 19, 16—- 30; az igehirdetés alapigeje: Zsid 9, 24—28.

— Nagyszombaton az oltárterítő színe: fekete. Az istentisztelet oltári igéje: Mt 21, 57—66; az igehirdetés alapigéje; Era S, 38—39,

t Stile Károly

metése március 10-én volt Budapesten a rákoskeresztúri temetőben Veoreös Imre kőbányai lelkész szolgálatával.

Sülé Károly ny. lelkész, a Zrínyi Nyomda volt revizora 63 éves korában hosszú szenvedés után március 5-én elhunyt, Te-