Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-03-05 / 10. szám

A műveltség szépsége és haszna

„Napjainkban oly gyorsan halad a világ, és annyi ezer dolog kerül egymás után napirendre, hogy minden időnk kevés, ha mindent tudni és felfogni akarunk.” Majd 150 éve mondta ezt egy bölcs francia és mondása már a XIX. sz. elején igaz volt. Napjainkban pedig még igazabb. Magam is vallom, amit Benedek István ir egy helyütt: „sokat tudni lehet, mindent tudni nem.” Közhelyként emlegetik azt is, hogy a polihisztorok kora lejárt és ma a specializálódás korát éljük. Az érem másik oldala viszont az, hogy a részfeladatokban történő egyoldalú elmélyülés „szakbarbársághoz” vezet. Örök kérdés és vitatéma az is, hogy lehetséges-e az általános műveltség a könyv, ismeret és információ áradat közepette, amelyben élünk, és mi a széles körű műveltség szépsége és haszna?

AZT MINDENKI BELÁTJA, HOGY A SZAKMAI ISMERETEK BŐVÍTÉSE milyen haszonnal jár, mert az egész társadalom gazdagodik azzal, ha egyes tagjai egyre bővülő szakmai ismereteik birtokában végzik munkájukat. De mi a hjaszna annak, ha valaki végzett munkájától független ismeretekben gyarapszik és látszólag „haszontalan” dolgokkal Is foglalkozik: zenét hallgat, verset olvas, színházba jár vagy kertészkedik a saját örömére? Van haszna! Még ha nem mérhető is, vagy csak nagyon áttételesen jelentkezik. A művelt ember teljesebben él és a teljességből többet mondhat magáénak. Ebben van a szépsége és a haszna. Pontosabban fogalmazva: a szépségében van a haszna.

ISTEN ÜGY ALKOTTA MEG AZ EMBERT, hogy belénk oltotta a teljesség utáni vágyat. A „jónak és szépnek éhe” legősibb ösztönünk, hajtómotorja pedig a kíváncsiság. Kíváncsiságból szedi szót játékát a gyérek és közben ■— tanul. A kíváncsiság is közrejátszott abban, hogy az ember elindult az űrbe és a tengerek mélységének felkutatására és egyre többet ismert meg a teremtettség- ből, Isten reánk bízott világából. Ezért boldogabb emberek azok, akik felnőttként is meg tudják

őrizni magukban a kíváncsiságot és tudnak játszani.

MI MAS A MŰVELTSÉG, ha nem kíváncsiságösztönünk szüntelen kielégítése és új ismereteink beépítése szellemi életünkbe. A beépítés legalább annyira fontos eleme a művelődésnek, mint az ismeretszerzés, mert a szépség egyik ismérve a rend. Kell valamilyen rendet tartani önmagunkban és megszerzett ismereteinkben. Ki a művelt ember? Művelt ember az, aki a felfedezés örömével él és újabb ismereteivel úgy építi fel a maga szellemi világát, hogy otthon érzi magát benne.

A BIBLIA NEM BESZÉL MŰVELTSÉGRŐL, hanem tudásról, ismeretről és bölcsességről. Ezek nem fedik a műveltség fogalmát, de a műveltség sem képzelhető el tudás, ismeret és bölcsesség nélkül. A műveltség nem is hitkérdés és nem világnézeti kategória. Mindenféle világnézetű vagy vtallású ember lehet művelt. De a hivő ember műveltségét az jellemzi, hogy a számára alapvető Isten—ember kapcsolatába helyezi el egyéb ismereteit, és szellemi életét is a krisztusi szeretet határozza meg.

A műveltségnek etikai töltése is kell legyen, mert minden igazi műveltség — beleértve a technikai és természettudományos műveltséget is — végső soron humán — azaz emberközpontú — műveltség, tehát nem a szó klasszikus, hanem etikai értelmében. Mit ér a felhalmozott szellemi kincs, ha lelki sivárságot takar? Mit ér a tájékozottság, ha életem mások számára sem érték, sem mérték nem lehet? Pál apostol a szeretet himnuszában értékek egész sorát vonultatja föl, hogy végül kimondja: „legnagyobb a szeretet”.

A HIT NEM TESZ MŰVELTTÉ SENKIT, a műveltség sem hívövé, de mindkettőben lehet növekedés azzal a különbséggel, hogy a hitben való növekedés adomány, a műveltség pedig megszerezhető. De mindkettő érték, és mert értékes, ezért szép is, mert töredékes voltukban is mindkettő a teljesség felé mutat.

Veczán Pál

Egy éppen százéves József-körúti házból indult el...

A Grund álma

A gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusai — mint általában a klasszikusok — nem avulnak el. Mert „a gyermekeknek mese kell” — vallja Bruno Bettelheim pszichológus, s hozzátehetjük: az igazi mese varázsa megfogja és fogva tartja a felnőtteket is. Hogy csak két példát említsünk: Milne „Micimackó”-ját és Ed- mondo de Amicis Cuore-ját (Szív). Most egy magyar ifjúsági klasszikusról szólunk, abból az alkalomból, hogy a szerző, Molnár Ferenc, születésének ez év elején volt századik évfordulója.

HA A VILÁGSIKERŰ, MA IS A VILÁG MINDEN SZÍNPADÁN JÁTSZOTT, zsúfolt házakat vonzó színdarabok szerzője egyebet nem alkotott volna, mint ezt az ifjúság regényét, a Pál utcai fiú-kat, nevét akkor is feljegyzi az irodalomtörténet. S még inkább szívünkben őrzik az olvasók. Boka a vezér és Csele „a gi- gerli”, Geréb „az áruló” és Csónakos a füttyös. Áts Feris a füvész- kertiek s persze mindenekelőtt a szőke Nemecsek, az egyetlen közlegény a csapatban, s a Grund — egy beépítetlen házhely —. ami „a játék, a végtelenség és a szabadság”. Minden gyereknek volt egszer, valahol egy Grundja, ha Püspökerdőnek hívták is (Győrött), vagy Bujdosnak (Nyíregyházán).

Miben van e könyv egyszerű kis történetének hallatlan varázsa? Minden „nagy történet” valójában egyszerű — a Rómeó és Júliáé is az, — s éppen ezért halhatatlan. A jó és az igazság győzelme utáni vágy ott él mindén valamelyest ép emberi szívben, s éppen erről szól a Pál utcai fiúk regénye. Nem olcsó happy enddel végződik ugyan. A kis Nzmecseknek életébe kerül ez e győzelem. Áldozat nélkül nincsen élet. Ez a felismerés kezd „most először derengeni Boka János egyszerű gyermeklelkében... hogy mi is tulajdonképpen az az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk”. Mert a vidámság — természetesen — mégiscsak az alaphangulata a Grund nyüzsgő, hahózó kis seregének. Az ifjúság robbanó derűje, szárnyaló fantáziája aranyporozza be a szürke Üllői úti fákat is s bűvöli nyalka lovogvárrá a Grund mohos farakásait.

A GITT-EGYLET BURLESZK EPIZÓDJA Molnár Ferenc gúnyos fintora kora társadalma felé. A mindenkori gitt-egyletek felé. A gitt-rágás kacagtató és elképesztő jelképével. Mert hiszen: minek az egylet, ha nincs gitt és minek a gitt. ha nincs egylet? Valamit pedig csak rágni kell... Ez a molnári társadalomkritika, amely ott bujkál színdarabjai sorai között is, s néhol váratlanul felszínre tör — mint a nemrégen újra színre vitt Egy-Kettő-Há- rom-ban is —. keserű váddá élesedik az előkelő és szívtelen Cset- neky úr „duplasor-gombos barna ruhája” próbájának jelenetében, Nemecsek szabó műhelyében, a kis Nemecsek haldoklásának hátterében.

Ma már nincsenek Grundok Budapest belterületén. Társadalmunk jól felszerelt játszóterekkel és sportpályákkal gondoskodik ifjúságáról. A Pál utcai fiúk története aznban bizonyára nemcsak az „öregdiákok” szívét dobogtatja meg és álmodtatjd vissza pár percre az elszökött ifjúságot, hanem megfogja romantikájával a mai tizenévesek érzésvilágát s fantáziáját is. Hiszen a tavaszi szél „mindig az édes Grund felől fáj”- Groó Gyula

Falvakon, tanyákon

A inai gyülekezet aktív közösség

Még ma is emlékszem egy — természetesen falusi — esküvői szolgálatomra, illetve annak „visszhangjára”. Ez a visszhang nem az igehirdetés tartalmáról, hanem arról szólt, hogy a prédikációban egy idegen szót használtam. Azelőtt se túlságosan, azóta pedig tudatosan nem használok idegen kifejezést igehirdetésemben. Most mégis, hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy maradok a címben az idegen „aktív" szónál. Azért is, mert úgy gondolom, hogy falun is, a gyerekek és idősek is sokszor hallották, ismerik ezt a szót. De azért is, mert a magyarra fordítási lehetőségek, a „tevékeny”, „cselekvő” valahogy nem adják a kívánt csengést.

AZ ÁTALAKULÓ FALUSI GYÜLEKEZET KÉRDÉSEIRŐL BESZÉLTÜNK. Szót ejtettünk a hagyomány és gyülekezet összetett kapcsolatáról is. Megérkezve a mába, meg kell állapítanunk, hogy az átalakuló falu életével együtt alakul a gyülekezet képe, élete, tudata is. Ezt az alakulást, formálódást sok mindennel lehetne jellemezni. Ebből a sokból egyetlen jellemző, meggyőződésem szerint a legjellemzőbb vonást szeretném kiemelni: a mai gyülekezet aktív — tevékeny, cselekvő -- közösség.

A GYÜLEKEZET TAGJAI AKTÍV RÉSZTVEVŐI AZ ISTEN- TISZTELETNEK. Vigyázat: nem azt írtam, hogy többen vesznek részt az istentiszteleten. Hiszen lehetséges, hogy sokan a hagyományok elhagyásával ezt is elhagyhatónak, a népviseletei együtt „levethetőnek” tartják. Mégsem kesergünk együtt a zsöl- tárossal: „arra emlékezem, hogy milyen nagy tömeggel vonultam Isten házába”. Ez nem jelenti azt, hogy könnyen „leírunk” embereket, hogy minket nem érdekel, hányán ülnek templomaink padjaiban. De éppen azt látjuk, hogy a ' „tömegek” — ha ugyan egyházunkban erről valaha is lehetett beszélni — nem mindig voltak az istentiszteletnek aktív résztvevői és sokszor egyedül a hagyomány hozta el őket oda.

IDŐS LELKÉSZTÁRSAM

MONDTA EL FIATALKORI FALUSI EMLÉKÉT. Segédlelkészként szolgált valahol, tele volt a templom mindig. Harsogott az ének, gyönyörűen ment minden. Csak egyet nem bírt megszokni: ahogy a prédikációt elkezdte, a gyülekezetben mindenki, kicsik és nagyok, férfiak és asszonyok lehajtották fejüket a templomi pad könyvtartójára. Bizonyára nem így volt, de ő soha nem bírj megszabadulni a gondolattól, hogy amíg ő prédikál, a gyülekezet alszik.

Ez így túlzás, kirívó esetek együtt. De valahol mégis itt aktivizálódott gyülekezetünk, a falusi gyülekezetek is. Ma már nem mondhatunk akármit. Azok a falusi testvéreink, akik ma jönnek az istentiszteletre, már figyelnek az igehirdetésre. Aki jön, az kérdéseit is elhozza, az szeretne hallani és elvinni valamit. Nem lehet „elbeszélni” a fejek felett. A falusi ember, aki a tegnap és a holnap ütközésében él a mában, erről is akar hallani, ebben szeretne eligazítást kapni. A „legeldugottabb faluban”, a tanyavilágban sem lehet felelőtlenül prédikálni ma. Ügy is fogalmazhatnánk, hogy o gyülekezet tudata változott meg a változó világban. Ezért nem használhatjuk a tegnapi prédikációkat, szólamokat, „lemezeket”. Az örökérvényű igét a mában akarják megérteni. Szoktam beszélgetni az igehirdetéseimről és falusi testvéreim már tudják, hogy nem dicséretet várok, hanem annak őszinte elmondását, hogy megértették-e, mit értettek belőle. Ezért merem mondani: falusi gyülekezeteink az istentisztelet aktív résztvevőivé váltak.

EZ AZ INTENTISZTELET AKTIVIZÁL A MINDENNAPI ÉLETRE IS. A hagyományos istentisztelet egyik jellemzője az volt, hogy végeztével körülbelül véget ért a keresztyén élet is. Aztán otthon az ünnepi ruhával — úgy érezték — le lehetett vetni a keresztyén életet is. Jó egy órát vasárnap a templomban tölteni, az „hasznos”, de a hétköznapi életünkbe még az Űristen se szóljon bele! Ezért volt olyan óriási különbség az ünnepnap és a hétköznap között.

Megint nem állítom, hogy csak ez és ennyi volt régen a keresztyénség mindenütt, de azt állítom, hogy elég általános volt, hiszen még ma is nagy kísértés. Mégis, a mai gyülekezet talán érti, vagy egyre jobban érti, hogy az istentiszteletnek a „Maradj meg kegyelmeddel” énekünkkel nincs vége. Egyre többen fogják fel, hogy egyházunk mostani útja, megújulása 20 évvel ezelőtt, az „okos istentisztelet” magyarázásával és meghirdetésével vett határozott irányt és így jutottunk el a szolgálat útjának megtalálásához és annak megéléséhez. Egyre többen értik, hogy az igazi istentisztelet ösztönöz, segít abban, hogy tudatos keresztyén életet éljünk. Nem véletlenül használtam megint az előzőhöz kapcsolódva a tudat szót. Isten iskolájában keresztyén tudatunk is formálódik, s egyre többen élik tudatosan hétfőtől szombatig azt, amit vasárnap a templomban hallottak.

MAS SZÓVAL, A FALUSI TESTVÉREINK IS EGYRE TÖBBET ÉS SZÍVESEBBEN TANULNAK. S nemcsak akkor, amikor esetleg ősz fejjel újra beülnek esténként az iskola padjaiba, hanem akkor is, amikor vasárnaponként beülnek a templom padjaiba is. S tanuljuk együtt a mai nagy leckét: a mai gyülekezetnek szeretetközösséggé kell lennie. Egymás felé is, de mindenki felé nyitottan és szolgálatkészen. Ha ezt megtanuljuk, Isten átsegít bennünket az alakuláson, világunkban és társadalmunkban végbemenő változásokon. Ha ezt a leckét nem tanuljuk meg, „megbukunk” Isten előtt, s kérdés, lehet-e „ismételni”.

ÖSSZEFOGLALÓAN AZT IS MONDHATNÁM, hogy közös erőfeszítésről , tanulásról van ma szó. Nekünk, lelkészeknek meg kell tanulnunk a mában prédikálni. De tanulnia kell a gyülekezetnek is: megérteni és megélni a kapott üzenetet. Így érkeztünk el újra a címhez. Ennek felbontását, aprópénzre váltását fogjuk még olvasni a továbbiakban. Lényegét tekintve azonban: Isten segítsen minket, hogy mai gyülekezeteink falvainkban is egyre aktívabb közösségekké legyenek mind a vasárnapi, mind az egész élet istentiszteletében.

Keveházi László

„Nem véletlenül maradsz élve”

Nagy László költői hagyatéka

„ÉS MEGTARTHATTAM VOLNA egy véres ballonkabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors.” Neki is mondhatta volna Füst Milán, amit a közülünk ugyancsak korán s nemrég távozott másik költőnek, Kormos Istvánnak mondott, aki meg annakidején kétévesen a tülekedő tehéncsorda közepéből került ki sértetlenül: „Fiam, valaki veled játszik”.

Nem vigalomra maradt hát közöttünk 53 éves koráig. „Nekem a jelenkor nem puha fészek” — vallotta — „nem bírok elbujdosni én se a boldogságban”. Neki Ady Endrének is az ostora tetszett. Égett és égetett:

vagyok zengő kincs-fa ostortól virágzóm termek zúzva, rúgva.

EGÉSZEN KÜLÖNLEGES LOVAI VOLTAK: rajzolta-írta őket nyakra-főre (eredetileg képzőművésznek készült, akárcsak Váci Mihály, akinek lobogó életére éppúgy írhatta volna, mint a József Attiláéra, vagy a magáéra: „villámló tálból eszed a halált”). Ezek az összetéveszthetetlenül nagy- lászlói sörényesek nyargalták be a leikét, fényiették körül szupernóva-pályáját, „ficánkoltak csikói tűzben”, kipányvázhatatíanul, komor, fenséges robogással.

Igen, most meg Adyt idéztük, ki „bátyja” volt a költszetben és egyediségben, csakúgy, mint a páratlan Attila, mert hisz Nagy Lászlónak ezek ketten voltak „a legfényesebb árvák”. Ő maga a harmadik: „árván s félelmesen tudtam figyelni". S bizony kiáltani is tudott, lánggal vajúdva, sugarasan:

csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag.

Ez az éteri, de földnek s mának szóló igés árvaság, pusztai prófétaság, épp ez teszi őt testvérré,

érchangon rikoltó kortárssá, vátésszé, igaz pegazus-vitézzé, aki értünk haragszik, nem ellenünk. Költészete „szárnyak zenéje”, nem andalító, de lüktető és süvöltő: „Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi, / muszáj dicsőnek lenni, / nincs kegyelem.”

A HŐ, A TÉL MAKACS KÖZEGE AZ Ö KÜZDELMÉNEK. Számára „délsziget nincs”. A negyvenes évek második felének „fényes szellői” hozták —, s ő hóviharrá kerekedett. „Hóbagoly képében” lát be küldetésének kerekes házába, a szépség gyümölcsígérő hajlékába, s „befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának”. Falusi gyermekkorának aranyalmáját, a krumplit ilyen fagyban látja „feltűzve a tél szuronyára”, „az egyetemes télben” szakad ki belőle a kérdés: Kinek fáj, emberek, / ha az élet ér-fala átfagy f s dörrenve megreped?"

De még ebben a „téllel kacér játék”-ban is valami „örökzöld” ígérkedik. Hiszen ő a szavakat hevítő kovács: „Erős volt hitben, igaz marad mindig, / szolgál a világért emberül. / Forgatja, szívja, égeti a nappal, / arca, ha álmodik földerül. / Fe- csegők cifra sallangját elfújja. / Pártot áll. száza-' ta: vas-zene. / S tüzel, mert tudja, nagy baj lesz, ha újra / befagy az ábrándok tengere.”

„ég és föld” címmel írt megrázó oratóriumot, végiggondolkozni valót. Bajos eldönteni, mennyire szekuláris az ő izzó, áhitatos szózata: „Számítsátok ki: mennyire türelmes az Isten!” Ö így meditál: „Fohászkodjunk immár magunkhoz / legfőbb valónkhoz jó viharért” — „s ha meghalok végre, / akarok temetkezni az égbe: / bolyongjon velem örökre / koporsóm: a fényes lövedék, / sírfelé ne vonjanak engem / a gyászlovak, / azok a bánatos feketék.”

ót még azok a lovak is a szívünk felé vonják.

Bodrog Miklós

4