Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-10-29 / 44. szám

Az igazi amerikaiak

lí<i/iu nyitás

ft sscrctct sséles távirtaira

Lobogó tollak, színes kéziszövött ruhák, szűnni nem akaró éljenzés és örömkiáltások — az Egyesült Nemzetek genfi palotája sok eseményt látott nagyterme szamára is furcsa ez a konferencia. Az „igazi amerikaiak”, az indiánok képviselői jöttek össze. Kanadától az Egyesült Államokon és Mexikón át Argentínáig és Bolíviáig hatvan nép küldötteiként gyűltek össze tizenöt országból. Az elnöklő Romesh Chandra, a Bé- ke-világtanács főtitkára történelmi eseménynek nevezte a szeptember 20—23 közötti tanácskozást, mert első esetben fordult elő. hogy az Egyesült Nemzetek Nemkormányszervezeteínek Szervezete Emberi Jogok Bizottsága hívására Észak- és Dél-, meg Kö- zép-Amerika őslakosai összejöhettek a maguk sorsa megvitatására.

A „RÉZBÖRŰEK” TANÁCSKOZÁSÁT mintegy kétszázötven DELEGÁTUS, a tagszervezetek, közöttük a Keresztyén Békekonferencia is, képviselői figyelték. Csoportban jöttek Kanadából és az Egyesült Államokból az indiánok, magukkal hozva gyermekeiket, és öregjeiket is. Feltűnést keltett egy százhárom éveS nő beszámolója, aki elmondta szomorú élete történetét. Két kisebb fiú, olyan 4—5 évesek, elunták a sok beszédet és vidám £o- góeskázásba kezdtek a széksorok között és a székek alatt. A bejáratnál hatalmas asztal volt, tele kéz’festett textilekkel, faragvá- hyokkal, bőrből készült használati. tárgyakkal, nyakláncokkal és főleg sok ismertető füzettel, kiáltvánnyal és könyvvel.

Mintha gyermekkorunk indián romantikája, az indián filmek és könyvek elevenedtek volna meg! Sziú, tuszkarora, irokéz törzsbeliek vonultak végig a férfiakra is olyan jellemző, nagyon hosszú hajjal, méltóságteljes járással Genf utcáin,, nyomukban a- gyerekekkel és • a féhyképe'ző-filmézó kíváncsiakkal. Á . John Knox diákszálló kertjében minden reggel korán ott guggoltak a füvön és szívták a békepipát.

NEM AZÉRT JÖTTEK GENF- BE. HOGY LÁSSÁK ŐKET, hanem hogy végre egyszer a „sá- padtarcúak”, a fehér népek odafigyeljenek rájuk. A megdöbbentő beszámolókból riasztó képek egész sora villant elénk: népirtás, fajüldözés, legyilkolás, kisemmi- zés, megvetés. Észak-Amerikát eddig úgy tartottuk számon,, hogy ott a négerek helyzete átlagban sokkal rosszabb, mint a fehéreké. A többségükben rezervátumokban élő indiánok azonban még a négereknél is sokkal rosszabb élet- körülmények között élnek. A múlt

században az Egyesült Államok területén még mintegy 12- millió indián élt, számuk ma mintegy 800 ezer. Elvették földjeiket, legelőiket, vadászterületeiket, beszorították őket a legrosszabb és legterméketlenebb területekre. 1924- ben ugyan polgárjogot nyertek az Egyesült Államokban, de idegen- forgalmi látványosság, megtűrt furcsaság, sok gondot okozó kisebbség lettek. Nem szabad használni saját nyelvüket az iskolában, tűzzel-vassal irtották sajátos kultúrájukat és vallásukat. Dél-Amerika egyes vidékein még rosszabb a helyzetük, ma is valóságos hajtóvadászatot rendeznek sok országban ellenük.

A TANÁCSKOZÁSON ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLTÉK EGYMÁST mintegy 90 százaléknyi bolíviai indlánság és a kisebbséget jelentő észak-amerikaiak képviselői. Amerika őslakói nem kívánnak még átköltözni az örök (Vadászmezőkre, hanem Itt és most követelnek emberi bánásmódot és össze akarnak fogni jogaik védelmében. A tanácskozáson kialakult hangulatra jellemző volt, hogy az Egyesült Államok hivatalos kormányképviselője először bejelentkezett szólásra, de az általános véleményt hallva, egyszerűen megszökött és nem mert megszólalni... Az egyes indiánszervezetek képviselői az ülés után európai körútra indultak. így látogatott hazánkba Russel Means, az Amerikai Indián Mozgalom nevű szervezet egyik vezetője családjával és a dél-amerikai indiánok képviselőjével.

MIT HASZNÁL EGY ILYEN TANÁCSKOZÁS, KÉRDEZHETJÜK. Hiszen Genfben elhangzottak a vádak, a leleplezések, de mi lesz ezután?

AZ INDIÁNOK KONFERENCIÁJÁNAK HATÁROZATAI az amerikai őslakosok elleni bűnök listája odakerül az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlése elé. A nemkormányszérvezetek, egyházi és társadalmi szervezetek sokféle segítséget ajánlottak fel az indiánok képviselőinek. Minden év október 12-én, Amerika „fölfedezése” napján, kérik a v;- lág közvéleményét, hogy emlékezzék meg az amerikai indiánokról, fejezze ki együttérzését a legelemibb emberi jogaikért küzdőkkel. A hatvanas évek végén svéd írók és néprajzkutatók hívták fői először a világ figyelmét az indiánkérdésre, a húszadik század egyik megtorlatlan gaztettének nevezve az indiánok irtását. „Az indián is ember!” — ennek az egyszerűen hangzó megállapításnak az általános elfogadtatásáról van tehát szó. Az indián is ember, tehát nem múltbeli mesehős, turisztikai látványosság, olcsó munkaei’ő, szabad préda, hanem olyan ember, mint a „sá- padtarcúak”. Ugyanannyi megbecsülést kell kapniuk a világ közvéleménye előtt és az egyes amerikai országokban, mint bármelyik más embernek.

ÉRDEKES VOLT HALLGATNI, AHOGYAN AZ INDIÁNOK A KERESZTYÉNEKRŐL nyilatkoztak. Nem volt ritka a szenvedélyes támadás, mert sok helyen a fehér papok a fehér kormány érdekeit szolgálják inkább, mint az indiánok előbbremenetelét. Mások viszont elmondták, hogy az egyetlen segítség, amit kívülről kaptak, az éppen egyházi oldalról jött. Egyikük mindnyájunk számára érthetően így fogalmazta at Jézus parancsát: „Szeresd az indiánokat, mint magadat!”

Hitünk meggyőződése az, hogy a reformáció nemcsak történeti esemény. Emberi akarások, érdekek, szándékok, célok és indulatok kusza szövevényén át Isten nyúlt bele a történelembe, hogy eszközein keresztül újjáformálja megromlott egyházát, s visszaadja azt a világnak, nem úgy, mint eddig volt, hogy uralkodjék rajta, hanem, hogy szolgáljon benne a szeretet tettekben megvalósuló erejével.

A reformáció mindenek előtt Isten irgalmát hirdette. Szava nyomán felszabadult az Isten büntetésétől való félelemtől megdermedt akaraterő és felszabadult a kegyelmes Istent hiába kereső, önsanyargatásokban és meddő vallásos szertailásokban ez a fáradt középkori ember lelke.

A visszájára fordult kettősségben a helyes sorrend helyreállt: Isten reformált népe nem azért teszi a jót, hogy elnyerje Isten kegyelmét, hanem azért, hálából, mert meggyőződött arról, hogy Isten Krisztusért igaznak fogadja el a bűnöst Luther így tanított erről: „Az Isten nekem... Krisztus által életet és üdvösséget adott.. . Ezért viszont szaoa- don, boldogan és ingyen teszem azt, ami Atyámnak kedvére van és felebarátom iránt olyan módon viselkedem, mint Krisztus én irántam és semmi mást nem teszek, mint ami jó, hasznos és üd- vösséges neki.”

A FELEBARÁT SZERETETÉ- RE FELSZABADULT LÉLEKKEL TETTE, és kell. hogy tegye ma is a reformáció népe a jót a családban, a munkában, egyháza és népe között és az egész emberiség nagy családjában.

Az a több, mint négy és fél évszázad azonban, amely elválaszt bennünket a reformáció korától, kereteiben alapvetően átformálta az emberi közösségek életét, szeretetünk „területét”. Átformálta éj? .megnövelte. Átalakult — és magában ebben a folyamatban is része van a reformációnak — a középkori zárt jellegű családi rendszer, a céhekbe tömörült munka és az osztályokba merevedett társadalom. Nyitottabb lett a családi élet. Tagjai életük jelentős részét kisgyermekkortól kezdve más közösségekben is élik. A szeretet elkötelezése tá- gabb dimenziókban érvényesül az iskolai és munkahelyi közösségek egész sorában.

MOZGÉKONY LETT AZ EGÉSZ VILÁG. A közlekedési eszközök hatalmas fejlődése napi járóföldnyivé zsugorította az egész világot és a modern hírközlő eszközök halló-, sőt látótávolba hozták távoli földrészek eseményeit is.

A gazdasági és társadalmi élet alakulását, változásait világméretekben érezzük. Mint zsúfolt villamoson, könyökünk akarva-aka- ratlan is összeér más országok és világrészek emberiével is.

A természettudományok rohamos fejlődése addig elképzelhetetlen lehetőségekhez juttatta az embert, abban, hogy jóléte szolgálatára formálja rövidesen talán kozmikus méretekben is az egész élő- és élettelen világot, miközben egyes nyugati „okos” statisztikusok azt számlálják, hogy az ezredfordulóra évente hány millióval több ember fog éhenhalni, mint manapság. Elképesztő összegeket fordít az emberiség fegyverkezésre, és talán a legszomorúbb az, hogy nemzedékünk szinte úgy „hozzászokott” már a fenyegetett, válságokat hordozó világunkhoz, a faji megkülönböztetésben elembertelene- dő világról szóló híradásokhoz, hogy közönyösségéből legfeljebb egy-egy terrorcselekmény sokkoló hatása tudja ideig-óráíg felrázni.

A mai ember nem annyira Isten büntető haragjától fél, mint elődei, s lázas igyekezettel nem arra törekszik, hogy megtalálja kegyelmes Istenét. Mások a szavai, gondolatai, érzés- és gondolatvilága, mint a reformáció korában volt.

ISTEN REFORMÁCIÓBAN MEGÚJULT EGYHAZAI, benne a mi egyházunk és annak népe is hiszi és hirdeti Isten ma is érvényes, feszültséget oldó, félelemtől szabadító szeretetét Nem utánozni, vagy erőltetetten másolni akarjuk megváltozott korunkban reformátor őseink hitvalló hűségét, hanem szolgálni kívánunk abban, hogy Isten sze- retete valóság legyen közöttünk, tovább gyűrűzzék az emberi együttélés mai formáiban. Szolgálni kívánunk abban, hogy Isten-adta, önzés-görcsből felszabadult értelmünket mások boldogí- tasának szolgálatába állítsuk. Együtt szolgálni mindazokkal, akik az ember javáért, az emberségesebb életért küzdenek.

A reformáció népe — szerete- tében és felelősségében is — megtanul világméretekben gondolkodni és cselekedni. Közben rácsodálkozni arra, hogy e távlatok nem feledtetik, sem el nem homályosítják napi feladataikat, mától-holnapig érő dolgokban való éleslátásukat, helytállásukat mindennapi kötelességeik között.. Hálát adnak Istennek, hogy a szeretet széles távlataira nyitott kaput számukra.

Schreiner Vilmos

Harmati Béla

LUTHER:

ESTI IMA

Egységed háromság nekünk, öröktől igaz Istenünk, letér már a nappal s a Nap, gyújtsd nékünk istensugarad!

Néked dicsérjük hajnalunk, este megint imádkozunk, szegény dalunk áld tégedet most, mindig és mindenfelett.

Áldjuk a magasztos Atyát s egyetlen Urat, egy-Fiát s a Szentleiket, ki megsegít mostantól örökéletig.

Amen.

Ford.: Weöres Sándor

A holtak is énekelnek

VAN EGY TERÜLETE GAZDAG HANGLEMEZKIADÁSUNKNAK, amelyet aránylag kevesen ismernek, és a lemezeket mégis megjelenésük után nagyrészt elkapkodják. A szöveget, főként verseket tartalmazó lemezekre gondolok. Közülük kettőnek az élményére szeretném felhívni a figyelmet. Most hallgattam újra Végig dolgozószobámban Lali- novlts Zoltán hanglemezét: Ady Endre verseiből és írásaiból mond el negyven részletet. Megrendítő hallani a költővel kongeniális színművész által életre keltett szövegeket!

Hangzik a költő személyes sikolya a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű versből: „Ezért miuden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié." Szívig ér .4. föi-földobott kő megrázó hazaszeretete:

.. Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad.” Az emlékezés és az áhitat harangkongása szól a Krisztus-kereszt az erdőn soraiból: „Húsz év elmúlt s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.” Torkon ragad a párizsi hangulat a múlandóság érzetével: „Parisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen. Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem.” LItániás stílust vált az előadóművész a Sírni, sírni, sírni borzongató, ravatalt bűnbánatánál.

Felteszem a másik lemezt: Básti Lajos mondja el négy oldalon Arany János Toldiját, mind a tizenkét éneket. „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Meszh sziröl lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kűenc-tiz emberöltő régiségben.” Lehet

ezt úgy hallgatni akármelyikünknek, hogy ne ébredne fel gyermekkorunk, az iskolapadok és a serdülő évek világa?! S közben felnőtt fejjel jövünk rá a költői elbeszélés akkor még nem sejtett értéke- ire és szépségeire. Segít ebben Keresztúry Dezső kiváló méltatása a borítón. Megértem, átérzem. amit nemrégiben hallottam egy idegenbe szakadt magyarról. Könny szökött a szemébe, amikor ott a távoli otthonában felhangzott erről a lemezről Arany János éneke.

Nekünk idehaza, akik jól ismertük színpadról, rádióból, mozgóképről a két közelmúltban meghalt előadóművészt, a lemezen megszólaló hangjuk, mint életükön túli ajándék, eleveníti fel felejthetetlen szerepléseik varázsát.

MARADJ VELEM, MERT BEESTELEDETT — ezt a címet viseli Tolnai Gábor irodalomtudósunk most megjelent írói vallomása két évvel ezelőtti itáliai útjáról. Ez a mondat bennünk nyomban az újszövetségi igét idézi, az emmausi tanítványok szavát a köztük időző feltámadt Jézushoz. Nem alaptalanul, mert az egész könyvecske hangulatát és tartalmát átlengi Szabó Lőrincnek e bibliai sorhoz kapcsolódó verse — a szerző citálja is — a „vergődő magányból” kitörő vágyódásáról.

Az írót Rómában a halottal fogadják: gondolatban felidéződnek itáliai találkozások és együttlétek azóta már elhunyt írókkal, költőkkel. Az olasz Quasimodo és Ungaretti, a leningrádi idős költőnő, Ahmatova, Darms József, Simon István lépnek elő az emlékekből. Aztán jön az

új találkozás: a világhíres szobrász, Amerigo Tot, a magyar Tóth Imre hívja meg házába. És létrejön a barátság az öregkori magánytól aggódó két férfi között. A művész életének magára maradással lezárult utolsó szép szakasza néhány emlékező rajz formájában is a szerző szeme elő kerül. Ezek után jut el Firenzébe, s járva a várost „az emlékeket felidéző magány keserű íze” gyötri.

A dómban Michelangelo késői alkotása, a firenzei Pieta, a Sírbatétel emeli fel. „A belőle áradó, a kőbe vésett líra visszhangzik bennem.” Ez a fejezet a könyv csúcspontja. A négyes szoborcsoport Nikodémus-alakjában Michelangelónak az önvallomását érzi meg: „Az önarcképben, Nikodémusnak a vonásaiban az öregkori magánynak a keserűsége és vele az elmúlás réme fejeződik ki.” A két nőalak arcába Michelangelo egyazon asszonyt, legmélyebb ihletőjét, az akkor már nem élő Vittoria Colonna vonásait vetíti bele. Az egyik figurát, az életet ábrázoló Magdolnáét befejezte. Ez a befejezettség is érzékelteti: a művész leszámolt az élettel. Mária alakját, amely a halált jeleníti meg, befejezetlenül hagyta. Még nem tudta kimondani a halállal kapcsolatos végső személyes szót.

A halott Krisztus ábrázolásának, az értelmezésével már nem tudunk egyetérteni: az író szerint „halottabbnak” látszik a mester korábbi Krisztus-ábrázolásainál. Ezt a jelképet fokozza, szerinte a mű megcsonkítása is: a művész szétverte Krisztus bal karját és megsemmisítette bal lábát. „Mintha azt mondaná: Pusztulj! Te sem tudtál megváltani!” Michelangelo öregkorát jól ismerem, legtöbb alkotását is láttam. Versei is vallanak önmagáról. Nem fordult ö el csalódottan a Megváltótól.

De abban mélységesen igaza van az írónak, ahogyan átéli a szoborcsoportban Michelangelo vergődéséi és vallomását. S a lényeges ebben a gyönyörű fejezetben éppen az, hogy a szobor mondanivalójának személyes megragadása, meg a tovább gondolkozás azon, hogy a művész alkotóerejét nem volt képes megtörni a magánynak és a halálnak a réme, a még hátralevő évtizedében káprázatos müvek sora követi egymást —, kiemeli a töprengő! a nyomasztó érzéseiből. „Felemelő érzések járlak át.., Kevés remekmű hatott reám — végső kicsengésével, példaadásával — olyan elementáris, életet és munkát igenlő erővel, mint a Sírbatétel élménye, megalkotójának holtáig égő, mindmáig sugárzó humánuma, teremtő vágya, remeklése. Velencében is egyedül vagyok. Mégis más ember érkezett a lagúnák városába, mint aki Firenzében voltam ... Ismét megtaláltam önmagamat, önemésztő, magányos napjaimban már nem remélt értelmet, a teljességbe vetett hitet.” S ezért a felemelésért mondja „második hazájának”, Itáliának a mondatot: „Maradj velem, mert beesteledett", Lám, művészeti alkotásokon át is kinyújtja kezét — mi így hisszük — az alkony emberi kétségeiben és a magány vergődésében talán Ő utána ...

A könyvet, az irodalmár lírai utazását élete hatodik évtizedének közepén, Ferenczy Béni és Amerigo Tot rajzai díszítik, Itália, hangulatát is idézve.

Veörcős Imre