Evangélikus Élet, 1978 (43. évfolyam, 1-53. szám)

1978-10-29 / 44. szám

Reformáció és szabadság Ismételten felvetődik a kérdés, hogy mi a reformáció. A szó maga elsősorban az egyházzal kapcsolatos. Mégis sokrétű a jelentése. Ál­talánosságban jelent egyfajta vallásos változási, megújulást. Az evan­gélium újra felfedezését, teológiai fordulatot. Személyes vallási él­ményt, s a teológiában új tudományos módszert. Jelenti a régi elveté­sét. és az új akarását, művelését. Kritikát egy elavult, megrögzött és eltorzult egyház felett, és felépítését egy olyan egyháznak, amely a Szentírás alapján áll. Jelenti az egyházban történt nagyfokú változást. De az egyház jogi és társadalmi formákban él, ezért a fonnák meg­változtatása is reformáció. AZ EGYHÁZ SOHASEM VOLT KIZÁRÓLAG LELKI VALÓSÁG. A középkorban különösen erős szociális és politikai hatalmat is kép­viselt. Ennek következtében a reformáció megrázta a társadalmi és állami élet alappilléreit is. A hit reformációja az élet egész területére kihatott. Megváltoztatta, de legalábbis állásfoglalásra kényszerítette a gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai élet minden tényezőjét. És noha. a reformáció tipikusan európai jelenség volt. az egyetemes történelem nagy és csodálatra méltó eseményét tiszteli benne. Szóhasználatunkban ma így is fogalmazunk: „ a reformáció kora”. Ezzel jelezni kívánjuk, hogy a reformáció nem rögzíthető egyetlen eseményre. Nem hasonlítható Amerika felfedezéséhez, a Bastille le­rombolásához, a gőzgép feltalálásához. Szakadtlan folyamat volt, amelynek számtalan előzménye, és szélesen hömpölygő eseményso­rozata kápráztatta el a szemlélőt. Korszakokat ölelt fel. A 16. század elejétől a század derekáig Németországban, másutt, mint pl. hazánk­ban a század végéig és egyebütt Európában még tovább tartott. A TÖRTÉNÉSZEK FEL SZOKTÁK VETNI A KÉRDÉST: mi idézte elő a reformációt, mi is volt a tulajdonképpeni oka. A puszta válasz­ból kiderül a történészek szemlélete. Az idealisták szerint lázadás történt a szellemben, és a vallásban jelenlevő elnyomással szemben. Mások szerint az egyházban eluralkodott Visszaélések váltották ki a reformációt. A materialista történészek a gazdasági, társadalmi élet­ben végbement roppant változásokra vezetik vissza a reformáció okát. Ez utóbbiak a nemesi társadalom, a hűbéri rendszer bomlásában, az egyházi vagyon megszerzésének lehetőségében, a paraszti társadalom nyomorúságában, a városok piacra termelésében, a polgári társadalom feltörésében s az államban i>égbement nagyfokú változásban keresik a végső okot. Az előbbiek viszont elsősorban teológiai, filozófiai érveket sorakoztatnak fel. A kérdésre nem lehet egyoldalú választ adni. Való igaz, hogy az egyházban eluralkodott visszaéléseket, torzulásokat korábban is ész revették. Kiküszöbölésükre nemcsak nagy egyéniségek — Wiclif, Hús stb. — vállalkoztak, de az egyháznak magának is voltak reformmoz­galmai. A társadalomban, a gazdasági életben is a lényegbevágó vál­tozások jóval korábban kezdődlek, és azt sem mondhatjuk, hogy a 16. század elejére értek volna be annyira, hogy abból fakadt volna a re­formáció A korábbi társadalmi megmozdulások, forradalmak ugyan­úgy éretlen gyümölcsök voltak, mint a későbbiek. A REFORMÁCIÓT VALAMIFÉLEKÉPPEN MÉGIS SZEMÉLYHEZ KELL KÖTNÜNK. És noha nem vitatjuk a különböző tényezők mélyreható valóságát, azok közrejátszását, a reformáció kirobbaná­sának igazi okát a magunk részéről a reformátorok — Luther, Zwingli. Kálvin — személyes hitbeli döntéséből. Isten iránti engedel­mességből vezetjük le. Ez ad számunkra magyarázatot arra vonatko­zóan is, hogy bár látták koruk ezernyi problémáját, érzékelték a gaz­dasági, társadalmi, politikai változásokat, mégis elsősorban az egyház reformációjáért, megújulásáért fáradoztak. Közvetve kiváltói voltak ugyan nagy politikai viharoknak, társadalmi forradalmaknak, egyéb, sorsdöntő változásoknak, mégsem akartak „vezérek” lenni, nem álltak a megmozdulások élére. Az egyház reformációján keresztül szolgálták a haladást. Az emberiség története egységes és szakadatlan. Nem tudunk olyan határmesgyéket húzni, amelyek szigorúan szétválasztanának korokat egymástól. A jelen és a jövő gyökerei visszanyúlnak a múltba, a régi még sokáig motiválja a jövőt. Ezt az egységes folyamatot a történe­lem mégis szakaszokra bontja. Az újkor küszöbéül pl. éppen ezt az eseményt teszi, amikor Luther 95' tételét 1517. október 31-én kiszö­gezte. Az esemény aligha indult történelminek. Kritikai hang volt, elsősorban a búcsúval történt visszaélés bírálata. Korábban is elhang­zott kritika már. és azt is az „újkor hangja”-ként kezeljük, Mert a nyugati civilizáció újjászületését éppen a kritikai hang, a bírálat jel­lemezte. A korábbi korszak, a középkor zárt és egységes volt. Abszo­lút tekintély alapján állt. Rendíthetetlen egységet képzett a teremtő Istentől a társadalom alján elhelyezkedő jobbágyig. A gúla, melynek „Istentől rendelt” magasságában a pápa és a császár állt, istenkísér­tés volt megkérdőjelezni. Hit és tudat évezredes beidegzettsége tar­totta egységben ezt a korszakot. Bármilyen kritika, hitbeli, társadalmi, tudományos, az egész rendsort fenyegette összedöléssel. Talán még úgy is fogalmazhatnánk, hogy addig mondjuk középkornak a tör­ténelmet, amíg ezt a kritikai hangot el tudták fojtani. (A középkor sem egyszerre szűnt meg. Kísértett később is. Galileit pl. a 17. században tudták elnémítani.) LUTHER MŰN KAJA MÉRFÖLDKŐ LETT. Fellépése kiengedte a szellemet a „palackból”. Néhány kalapácsütés elég volt ahhoz, hogy a szellem lerázza magáról rozsdás bilincseit. Gyorsan lett nagykorúvá Európa. Az európai ember korábban csak az egyházban, annak fo­galomtárával gondolkodott. Hit, üdvösség, kárhozat voltak meghatá­rozó kérdései. A reformációban rádöbbent az európai ember arra, hogy a dolgok összefüggnek. A hit, az egyház rácsodálkozhatott a vi­lágra, e nagykorúsodö világ pedig partnerságba került az egyházzal. Egyszóval a reformáció kapukat nyitott. 1517-től kezdve lehetett a világot felszabadultabban látni: Isten teremtése az. Nyomorúsága, fájdalma, elmaradottsága, rendezetlensége, vagy berendezettsége ezután már nem volt „status quo”, hanem feladat, küzdőtér, megol­dandó kérdés, fgy a reformáció lépésről lépésre indította hódító útjára a gondolkodást és a tudományt, a változtatásra törekvést. Ezt hozta magával az újkor. Ha nem is egycsapásra, de fokozatosan. 1517 volt az első lépés olyan távlatok felé, amelynek horizontját kép­telenek vagyunk befogni. Egyetlen bilincset tört szét Luther, de az emberiséget mégegyszer visszavetni a mozdulatlanság állapotába többé már nem lehetett. Rédey Pál A forrna súg októl az igaz istentiszteletig — HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ. Reichert Imre, a somogymegve- si tilia hosszú évek óta gondno­ka és felesége, Kiss Julianna a somogymeggyesi templomban a gyülekezet jelenlétében ünnepel­ték házasságkötésük 50. évfordu­lóját. — Pluhár Jánost, a medgyes- egyházi gyülekezet hűséges pres­biterét és feleségét házasságkö­tésük 50. évfordulóján a 128. Zsoltárral köszöntötte a gyüleke­zet: „Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat...” — Halálozás. Dr. Martin György, a zuglói gyülekezet volt másodfelügyelője, hűségesen vég­zett szolgálat után, életének 85. évében elhunyt. Az elhunytban Bottá István tordasi lelkész az apósát gyászolja. Temetése októ­ber 7-én volt a rákospalotai teme­tőben Boros Károly zuglói lelkész szolgálatával. „ ... legyen meg a te akaratod”. A reformáció szélesre tárta a templomok kapuját az egyszerű nép előtt, amikor megújította az istentiszteletet: nyelvében és tar­talmában. MEGÚJÍTOTTA AZ ISTEN­TISZTELETET NYELVÉBEN. A középkori egyház istentiszteleti rendjének a liturgiának nyelve javarészt latin volt. Latinul pe­dig csak a művelt, magasabb is­kolákat járt emberek értettek, így a latinul nem tudó egyszerű nép tömegei számára mindaz, ami az istentiszteletben történt, töb- bé-kevésbé érthetetlen, titokzatos ceremónia maradt. A prédikáció ugyan a nép nyelvén hangzott — ha volt. Mert a prédikáció nem tartott szervesen az istentisztelet, a mise rendjéhez, s gyakran el is maradt. De hiszen a lényeg úgy­is a misén való puszta megjele­nés volt, s ezzel együtt az egyház­nak való engedelmeskedés. Jól megfelelt fez a középkori társa­dalom feudális rendjének, amely vezetőkre és vezetettekre osztotta az embereket s az utóbbiaktól vak engedelmességet követelt. Luther már 1526-ban kiadta egyik legfontosabb iratát az is­tentisztelet megújítása dolgában: Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes. Ebben kimondja, hogy oz istentiszteletet a nép nyelvén kell tartani, s annak min­den részében Isten igéjét kell hir­detni és tanítani. Mert az egyház népének értenie és szüntelenül ta­nulnia is kell hitének dolgait, s azokban egyre inkább elmélyülni. Ezzel Luther megnyitotta a ta­nulás és művelődés, a felemelke­dés útját a nép széles rétegei szá­mára — s nemcsak a hit dolgai­ban! Telte valóban forradalmi, felszabadító lépés volt. Elindítot­ta a reformáció egyházát azon az úton, amelynek célkitűzését ma így fogalmazhatjuk: nagykorú gyülekezet. A magyar reformátorok: Bor­nemissza Péter. Huszár Gál, Szen- czi Molnár Albert és mind a töb­biek. ebben is hűséges tanítvá­nyai voltak Luthernek. Szolgála­tukból — a mohácsi katasztrófa utáni vészterhes, viharos évtize­dekben! — magyar nyelvünk, nemzeti művelődésünk csodálatos kivirágzása indult meg. Ez a drá­ga örökség ma is kötelez és lel­kesít. MEGÚJÍTOTTA LUTHER AZ ISTENTISZTELETET TARTAL­MÁBAN IS. Az volt a legsúlyo­sabb visszaélés az istentisztelet­ben, hirdeti Luther, hogy „elhall­gatták a nép előtt Isten tiszta igé­jét, s helyette mesékkel és le­gendákkal traktálták”. Pedig az istentisztelet szíve, veleje az evan­gélium hirdetése és az úrvacsora két szín alatti vétele. Mindez „Isten dicsőségére és a felebarát javára” kell történjék. Luther, s nyomában a magyar reformáló ■ rok is, valóban „beleprédikáltak" koruk valóságos társadalmi, poli­tikai életébe, gyógyítani igyekez­tek a — hazánkban akkor török­től, némettől, főuraktól sanyar­gatott — szegény nép sebeit. A reformáció hordozója, győzelem­re vivője a nép nyelvén mondott igehirdetés volt. Hogy csak egy példát említsünk: Luther egye­dül a helyesen hirdetett evangé­lium erejével — sorozatos prédi­kációival — győzte meg 1522 ta­vaszán Wittenbergben a reformá­ció menetét megzavaró rajongó­kat. Emellett a reformáció kitágí­totta az istentisztelet fogalmát és értelmét. Ami a templomban el­kezdődik. annak a keresztyén em­ber hétköznapi életvitelében kell folytatódnia, kiteljesednie. „Kép­telenség a hit szeretet nélkül”, prédikálja Luther a Gazdag és Lázár története alapján mondott prédikációjában. Ma fgy monda­nánk: a keresztyén élet mindenes­tül diakónia. S felzendülnek a - megújult is­tentiszteletben a nép nyelvén, s az evangéliumot hirdetve a re­formátorok énekei. Ebben is Lu­ther járt elöl jó példával. Olvas­suk csak el énekeskönyvünkben csodálatos karácsonyi énekeit, s a többit is, mind a huszonötöt. Mél­tóképpen sorakoznak ezek mellé reformátortársai és a magyar re­formátorok énekei, amelyek egyút­tal irodalmunknak is gyöngysze­mei. A REFORMÁCIÓ NÉPÉNEK MA IS DRÁGA KINCSE az is­tentisztelet. Gyülekezeti életünk közepe, erőforrása és szolgálatra elindító „startpályája” minden időben. Éljünk vele és belőle Lu­ther tanítása szerint, „Isten dicső­ségére és a felebarát javára”. Groó Gyula — HALÁLOZÁS. Baumgartner Ferencné, a bonyhádi gyülekezet tagja, lapunk hűséges olvasója el­hunyt. Temetése Bonyhádon volt, — Csizmadia Irén, az acsádi gyülekezet tagja, lapunk hűséges olvasója 74 éves korában elhunyt. Temetése szeptember 24-én volt Acsádon, igen nagy részvét mel­lett. „A reménységben örvende- zők, a küzdelemben tűrök, az imádságban állhatatosak legye­tek”. — özv. Balogh Lajosné, sz. Horváth Irén. a hegyfalui gyüle­kezet tagja, néhai Balogh Lajos egykori gondnok özvegye, az Evangélikus Élet hűséges olvasó­ja, életének 85. évében október 2-án eihúnyt. Temetése október 4-én volt Hegyfalun igen nagy részvét mellett. A vigasztalás igé­jét Baráth József uraiújfalui lel­kész hirdette. Az elhunytban Horváth György acsádi presbiter nagynéniét és keresztanyját gyá­szolja. „Hosszú élettel elégítem meg és megláttatom vele üdvössé­gemet”. ILLYÉS GYULA: A tihanyi templom-hegyen Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom! Alig tudom magamba szedni. S egyszerre elszomorodom. Szeretném — azért, hogy te Is nézd — szemembe tenni szemedet. Magányba zár, fojt, fáj a szépség, ha nem együtt látom veled. Nem érzed, amit én, — ez is fáj; semmi se jó már nélküled. Szeretném a szívembe tenni lüktető, élő szívedet. Mennyi szín! Nem tudok betelni. Mekkora távlat! Mennyi fény! Szeretném, szeretném, ha lennél tetőtől talpig én! (1956) A ISTEN HŰSÉGES SZERETETE Hős 2, 20—25 Eljegyzettség, házasság. Isten igéje többször használja ezt a képet, hogy annak segítségével fejezze ki Isten és az ember. Isten és népe, illetve Jézus és gyülekezete viszonyát. Hóseás próféta is ezt a képet használja könyvében, melynek elején elmondja saját rosszul sikerült házasságának minden fájdalmát, szenvedését. Átélte felesége hűt­lenségét. Mégsem tudta eldobni magától. Élt benne az a reménység, hogy az egyoldalúvá lett házassági szövetség rendbe jön, cs hűtlenné vált házassági partnere visszatér hozzá. Hóseás házassági élete beszé­des eszközzé lett Isten kezében, hogy prófétai erővel, a „szivén át­szűrve” mondja el megragadó bizonyságtételét Istenről. Isten hűséges szeretetéröl, aki frigyre lépett népével, de az méltatlanná lett erre a hűséges szeretette. Hűtlenségével megrontotta a „házasságot”. Is­ten mégsem, vetette el magától. Ez a tény is mutatja Isten szeretett­nek páratlan, emberileg megmagyarázhatatlan voltát, melynek ki­váltó oka nem az emberben, hanem magában az Istenben van. ISTEN HŰSÉGES SZERETETÉBEN A FÁRADHATATLANUL KEZDEMÉNYEZŐ. Mindig kiutat keres, — javunkra. A régi szövet­ség, amelyet népével kötött, lehetetlenült népe hűtlensége, miatt. Isten új szövetséget teremtett Jézus Krisztusban. Benne „eljegyzett ma­gának örökre”. Ha Jézusra nézünk, akkor tudjuk meg, hogy Isten mindenek felett szeretet, aki fáradhatatlanul cselekszik, munkálkodik azért, hogy minket közösségbe vonjon, megújítson a teremtett világ­gal együtt. Az eljövendő új világ nemcsak reménységünk tárgya. Is­ten az ő eljegyzettjeit már most újjáteremtő szeretetének szolgála­tába állítja. ISTEN HŰSÉGES SZERETETÉBEN SZÜNTELENÜL AJÁNDÉ­KOZÓ. Gazdag tartalmú szavakban bontakozik Isten ajándéka az igében. Ilyen szavakat olvasunk: igazság és törvény, szeretet és irga­lom. És ezek nem maradtak csak szavak, hanem ezek Isten életünket gazdagító cselekedetei. Ahogyan Jézus Krisztus valósággá élte ebben a világban és az emberek között Isten cselekedeteit. Aki nincs ránk utalva, de életünket betölti, gazdagítja irgalmával, szeretetével. ISTEN HŰSÉGES SZERETETÉBEN TERMÉKENNYÉ TESZI ÉLETÜNKET. „Beveti” velünk a földet. Ez más szóval azt jelenti, hogy Isten, aki gazdagít ajándékaival, Jézus Krisztusban megaján­dékozott minden áldással, azt akarja, hogy az ő cselekedeteinek foly­tatói legyünk az emberek között. Akit úgy ismertünk meg, mint ir­galmas, szerető mennyei Atyánkat. S ez az isten-ismeret nem szá­raz tudás Istenről, Jézus Krisztusról, hanem életünket formáló, alakitó hatalmas erő, amelynek ki kell áradnia termékenyítve, gaz­dagon. Isten hűséges szeretete tegyen mindnyájunkat, alakalmassá arra, hogy tudjunk az ő szeretetével szeretni. így járjunk a hit harcában. Povázsay Mihály IMÁSftKOZZIJXK! Urunk, Istenünk! Köszönjük hűséges szeretetedet, amellyel körül­veszel minket, amellyel éltetsz. Bocsásd meg hűtlenségünket és vonj magadhoz szorosan, hogy belőled merítsünk erőt, hitet, szeretetek Amen. »vasárnap igéje

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents