Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-05-08 / 19. szám

m Majlis — békehónap Kedves hagyomány az már nálunk, hogy májust, a tavasz legszebb hónapját, a béke hónapjaként tartjuk számon. Ebben a hónapban megújul és felfokozódik a társadalmi szervek — köztük természete­sen elsősorban az Országos Béketanács — béketevékenysége. Talán azért is, mert ilyenkor tavasszal a természet szinte hangosan kifeje­zi vágyát az elet, a be kg iránt, de azért mindenképpen, mert 1945. május 9-én tettek pontot a vén Európa történelmének legszörnyűbb háborúja után. A mi egyházunk is ott van azok táborában, akik ilyenkor melegebben, nagyobb szeretettel ejtik ki féltett kincsünk szép magyar szavát: a békét. Itt azonban megjegyezzük, hogy a mi békemunkánk teológiai és hitbeli meggyőződés alapján az egyház lényegéből fakadó szolgálat, ezért szakadatlan és folyamatos. Már az első békefelhívás alkalmával eljegyezte magát egyházunk ezzel a szolgálattal, és ilyenkor jóleső érzéssel mérjük fel a megtett út ered­ményeit. Megbizonyosodottan valljuk, hogy a teremtő Isten szán­déka, a megváltó Urunk akarata és a tanácsoló Szent Lélek áldása nyugszik ezen munkán! így messze a jövendőbe nézve, egyenletes ritmusban végzi soron levő feladatát az egyház, tudva azt, hogy „a jövő a béke emberéé"! . EGYHAZUNK BEKESZOLGALATI TEVÉKENYSÉGET két fő irányban folytatja. Mindkettő fölött ott érezzük Urunk áldó kegyel­mét! Ö adta nieg a lehetőséget ahhoz, hogy a népek közötti megbé­kélés irányában ténykedve nagy szolgálatokat láthassunk el. Ugyan­akkor ösztönöz az irányban is, hogy egyházunk hazai tevékenysége a békeszolgálat munkamezején is egyre tudatosabban szélesedjen! Vessünk most néhány pillantást arra, hogyan is valósul meg ez a gyakorlatban?! OLVASÓINK IGAZOLJAK, milyen nagy figyelemmel és szere­tettel, sőt imádsággal kísérik, ha egyházunk vezető férfiai, vagy megbízottaik nemzetközi fórumokon végeznek megbecsült munkát. Szükség is van erre a háttérre, mert egy-egy ilyen nemzetközi gyűlés vagy tárgyalás — ahol különböző szemléletek kohója izzik — nagy igénybevételt is jelent! Ilyenkor válik döntővé az a hit és tudat, amellyel egyházunk minden problémához viszonyul. Arra gondolok, hogy delegátusaink mindenkor a diakóniai teológiával felvértezve, igazságuk teljes tudatában vehetnek részt a nemzetközi kérdések megtárgyalásában! S ha néha bizony égetővé is válnak a nézetkü­lönbségek egyes nagy jelentőségű kérdések megtárgyalásában, a dia­kóniai teológia mindig biztos iránytűnek mutatkozott. ITT KELL ISTEN IRÁNTI HÁLÁVAL RÁMUTATNUNK, hogy létezik egy olyan egyházi mozgalom, mely döntő módon a béke kér­déseivel foglalkozik. Nem véletlenül bábáskodott egyházunk a ke­resztyén békekonferencia nagy nemzetközi mozgalmának megszüle­tésénél. Azóta is szívügyünknek tekintjük az ott nekünk juttatott munkát. Ezek számbavételénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy Magyarországi Evangélikus Egyházunk tudata is nagy­mértékben megváltozott a második világháborút követően. Ezt a fo­lyamatot mindig is jól érzékeltette békeszolgálati tevékenységünk. Kezdettől fogva hittük, hogy Isten megáldja egyházunk szolgálatát a magyar nép életében. E hitünk igazolását látjuk most 32 békés esz­tendőnk építőmunkájában. Bíztunk abban, hogy a szocializmust építő magyar társadalom épületében egyházunknak is helye van — és nem csalatkoztunk. Az világos volt előttünk, hogy népünk célkitűzései között első helyen a békés építőmunka szerepel. A közös munkában és az eredményekben közösen részesedve és megerősödve adunk há­lát Istennek a békés, alkotó esztendők áldásaiért! A FELEMELKEDESERT, AZ EMBERIBB ÉLETÉRT, A BÉKÉÉRT nemzetünk egységben és nagy odaszánással küzd és dolgozik. Örit- lünk, hogy eme magasztos célkitűzések megvalósításához mi is hoz­zájárulhatunk. Virágh Gyula Cantate Ma így kezdjük istentiszteletünket: „Énekeljetek (cantate) az Úr­nak új éneket, mert csodákat cselekedett!” (Zsolt 98, 1). Az élő Krisztus élő gyülekezete éneklő gyülekezet. Húsvét öröme zeng az egyház Istent dicsérő értekében, mint ebben a zsoltárban is, amely Isten csodatetteire emlékezve arra szólít fel, hogy mindig, minden korban új énekkel zengje Isten népe az Ür dicséretét. „Isten egyik leggyönyörűbb s legdicsőbb ajándéka az ének. Sok kísértést és gonosz gondolatot űz el vele az ember. Az ének az egyik legkiválóbb művészet : a dallam megeleveníti a szöveget. Mint Saul királynál látjuk, elűzi a szomorúság lelkét. Az ének a szomorú em­ber legjobb orvossága, melytől a szív újra megbékél, feléled és meg­újul. A zene Isten gyönyörű és dicső adománya, egyenesen a teoló­gia rokona. Semennyiért sem adnám oda az én csekély zenei tudá­somat. Rá keli kaparni s állandóan szoktatni az ifjúságot erre a mű­vészetre, mert hasznavehető embereket nevel” — így írt erről Lu­ther több mint négyszázötven évvel ezelőtt, és mi, ma élő emberek éppenúgy megértjük ezt a lelkesedést, mint azok, akik annak idején először olvasták Luther sorait. Valamikor azt mondták rólunk, evangélikusokról, hogy éneklő egy­ház vagyunk. Azok vagyunk-e ma is? Sokszor kitűnik, hogy igen, hiszen szívesen tartunk egyházzenei áhítatokat, istentiszteleteket, és sokat énekelünk a gyülekezeti istentiszteleteken is. De vajon tu­dunk-e valóban új éneket énekelni? A régi, drága kincset jelentő egyházi énekeink mellett szükségünk van olyan új énekekre is, ame­lyek frissen, mai nyelven fejezik ki hitünket és örömünket. „PUSKAPOROS HORDÓN DOLGOZUNK, MINT A BOLONDOK” A Keresztyén Békekonferencia NSZK-beli regionális bizottságá­nak ülése alkalmából a KBK fel­hívást intézett az ottani keresz­tyénekhez, felszólítva őket, hogy a leszerelésre irányuló erőfeszíté­seket aktívan támogassák. Szá­mos leszerelési tárgyalás ellenére mindenfajta fegyver előállítása növekedik. „Őrültekként dolgo­zunk azon a puskaporos hordón, amelyen ülünk és amely előbb vagy utóbb a levegőbe röpül.” Becsüljük meg as édesanyákat Életünk alakulásában legin­kább személyeknek van a leg­nagyobb hatása. Mindenekelőtt édesanyánknak. A pármai krónika 1268-ban föl­jegyezte a tudálékos és talán nem is egészen ép elméjű II. Fri­gyes Hohenstaufen-császár „kí­sérletét”. Meg akarta tudni: me­lyik az emberiség ősnyelve, és­pedig abból, hogy milyen nyel­ven szólalnak majd meg maguk­tól olyan gyermekek, akik úgy nőttek fel, hogy soha egyetlen emberi szót sem hallottak. Ezért árva csecsemőket azzal a pa­ranccsal bízott dajkákra, hogy szoptassák és tartsák tisztán őket, de jelenlétükben egyetlen szót ki ne ejtsenek, s még arc­játékkal, vagy paskolással se kedveskedjenek a kicsinyeknek. A beszélő kort azonban egy sem érte meg: a szerencsétlen kis­gyermekek egy szálig elpusztul­tak. A nyilvánvaló fő ok, melyet modern gyermekgyógyászati ku­tatások is megerősítenek: a sze- retethiány, az anyátlanság. Mintegy harminc éve mutatták ki világhírű gyermekgyógyászok, hogy anya, vagy megfelelő anya­helyettes nélkül felnövő' kicsi­nyek fejlődése — a kifogástalan táplálás és orvosi ellátás ellené­re — egyre katasztrófálisabb mértékben elmaradt a normális­tól, betegségekre is sokkal hajla­mosabbak voltak, s 30 százalé­kuk (!) nem érte meg az egyéves kort! „Anyavesztés” „lelki éhen- halás” r— mondják a szakembe­rek — s az életben maradottak­kal is általában igen sok a baj. Társadalmilag is. AZ ANYÁK SZOLGÁLATÁ­NAK ÉRTÉKÉT ELSŐSORBAN AZ ADJA MEG, hogy tőlük kap­juk a szeretet őspéldáját, a vé­dettség és becsesség alapérzését, azt az „ősbizalmat”, hogy egyál­talán érdemes élni,, azt az érzel­mi stabilitást, hogy lehet és ér­demes más ember iránt biza­lommal és szeretettel viseltet­nünk, hogy tisztes, jó ügyért vál­lalhatunk terhet és kockázatot, hogy életkedvvel állhatunk helyt az anyaföldnek azon á porttján, amely a hazánk. Az érzelmi ér­tékeknek is ők a fő közvetítői, s ál­talában azoknak a „lelki vita­minoknak”, amelyek elsősorban nem értelmi oldalról közelíthetők meg. (Persze, ahol az anyával komoly baj van, ott az abból fa­kadó problémák is mélyreha­tóak.) Ha az anyai hivatásnak erre a hordozó, odaadó, védő, me­lengető funkciójára gondolunk, rájövünk: az sem véletlen, hogy anr/aszentegyházról beszélünk. S ezen az anyaszentegyházon belül a hitbeli indításokat is igen sok­szor főként az édesanyánkon ke­resztül kapjuk. Az anyák tiszté­nek s tiszteletének külön nyoma- tékot ad a Tízparancsolat, örök emberi szükségszerűséget hirdet­ve. SZOCIALISTA TÁRSADAL­MUNK A CSALÁD NAGYRA ÉRTÉKELÉSÉN BELÜL külön is megbecsüli az édesanyákat: a kü­lönféle kedvezmények között a legnagyobb jelentőségű talán a „GYES”, a gyermeknevelési se­gély, amely éppen a kisgyermek testi-lelki fejlődése szempontjá­ból legfontosabb első három év­ben teszi lehetővé azt, hogy a kicsi kellő mértékben részesül­hessen anyai szeretetben-gondo- zásban, s ne legyen lelki sérült, „elanyátlanodott”, helyét sehol sem találó örök hontalan. örök életmintát kaphatunk édesanyánk szeretetében. Aho­gyan ő adja s egyre csak adja a szeretetet, számítás és fizetség nélkül, „csak ügy”, merő szere- tetből, vállalva mindazt a ne­hézséget és kockázatot, ami ezzel jár, és ezzel nélkülözhetetlen életalapot ad. valahogy úgy kell „hozzáállnunk” az élethez. „Na­gyobb boldogság adni, mint kap­ni" (Ap Csel 20.35) — így mond­ja ezt a Szentírás, és így érde­mes élni. BECSÜLJÜK MEG AZ ÉDESANYÁKAT TISZTÜK SZÉPSÉGÉHEZ ÉS ÉRTÉKÉ­HEZ ILLŐEN! Dr. Bodrog Miklós A gyülekezetek énekléséért Egészen természetes sok gyüle­kezeti tagunk számára, hogyha megérkezik a templomba, ott orgonaszó fogadja. A kezdőének előtt híveink kinyitják az éne­keskönyvet. A kántor vezeti a gyülekezet énekét. Ha a hagyo­mány úgy kívánja, a liturgikus éneklésben a lelkész is részt vesz. Ünnepenként vagy vasárnapon­ként sok helyen az énekkar hangja is felecsendül. És ahol er­re adva vannak a kedvező felté­telek, a gyülekezet gazdagodhat és gyönyörködhet az egyházzenei áhítatok szép muzsikájában is. Bár sokak számára mindez ter­mészetes, nem jön létre magá­tól, áldozatok nélkül. Nagyon nagyra kell becsülnünk, ahol a lelkész és kántor, énekkari tagok és hívek nagy összefogásából mindez megvalósulhat sok mun­ka, gyakorlás, próba és anyagi áldozat árán. Az egyházzene ün­nepén, Cantate vasárnapján gon­doljunk az e területen dolgozó és sokszor önzetlen szolgálatot vállaló hittestvéreinkre, kánto­rokra és énekkari tagjainkra! Jutalmat nem várnak, csak biz­tató szót, megértő támogatást, amiből érezhetik: nem hiába a sok munka. HÍVEINK ÁLDOZATA, A SZOLGÁLATOT VÁLLALÓK LELKESEDÉSE azonban mind kevés volna, ha egyházunk ve­zetősége a gyülekezetek zenei igényeinek kielégítéséhez nem adná segítségét. Az egyik nagy segítség a kántorképző szolgála­ta. Tudnunk kell, hogy gyüleke­zeteink egyharmadában olyan kántorok működnek, akik egyhá­zunk kántorképző tanfolyamán részt vettek, vagy ott nyertek ké­pesítést. Ez év április 2-án is hu­szonegy kántorképzős hallgató tett vizsgát a téli tanfolyamon tanultakról, öten közülük végzős oklevelet szereztek. Az egyház­zenei ismeretek és orgonajáték színvonalas elsajátításáról tettek tanúbizonyságot. Már a nyári tanfolyamokra hirdetünk felvé­telt. Nagyon reménykedünk ab­ban, hogy egyrészt olyan gyüle­kezetekből kapunk hallgatókat, ahol nincs betöltve a kántori ál­lás, másrészt a már szolgáló kántorok fognak jelentkezni, hogy tudásukat továbbképzéssel gyarapíthassák. A NYÁRI KANTORKÉPZŐ TANFOLYAMOKON évek óta komolyan foglalkozunk a kar­éneklés és karvezetés problémái­val is, hogy ennek a munkának a színvonala is emelkedjen. Még ebben az évben kezünkbe kerül Sajtóosztályunk űj kiadványa, a Kar énekeskönyv, másfél száz könnyű kórusművel. Kántorképzésünk részben a részvételi díjakból, részben a hí­vek adományából tartja fenn magát. Ehhez járulnak hozzá a gyülekezetek általában kevés kivétellel évenként a Cantate va­sárnapi offertóriummal. Ez az összeg azonban még mindig nem lenne elegendő fóti otthonunk fenntartására. Az üzemeltetésre és az épület karbantartására, fo­lyamatos korszerűsítésre közegy­házunk igen jelentős összegeket áldoz. EGYHÁZUNK MÁSIK NAGY ZENEI ÜGYE MA: az új éne­keskönyv. Mindannyiunk kezé­ben ott van a régi, használjuk. De bizonyára sokakat érdekel, miként is folyik az új énekeskönyv szerkesztése. A munka kellős kö­zepén járunk __ Ez t a roppant feladatot sem egy ember, sem pedig egy bizott­ság nem tudná elvégezni. Műkö­dik ugyan egy nagy, tizenegy ta­gú énekeskönyv-szerkesztő bi­zottság, de feladata csupán a cél­kitűzések és elvi szempontok át­fogó meghatározása, valamint a végső döntések meghozatala. A részletes munka a három-négy tagból álló albizottságokban fo­lyik. Ezek az albizottságok dön­tenek pl. arról, milyen énekek kerüljenek újként régi énekeink­hez a szarvasi, a békéscsabai evangélikus és a magyarországi többi felekezet énekeskönyveiből. A daliami albizottság pl. eddig tíz ülést tartott, ahol a két ko- rálkönyv ma használatos száz- kilencven dallama felől döntött. Maradjanak-e a mai formájuk­ban, változzanak-e, vagy hagy­juk ki egyiket-másikat, mint ma már meg nem felelőt. A régi énekanyag felülvizsgálata mellett új, lendületes dallamokat is gyűjtünk, amelyeket szívesen ta­nulnak és énekelnek majd hí­veink. Folyik a kutatás szép. él­ményszerű külföldi énekek után is, de a régi magyar énekkincs gyöngyszemeit sem szeretnénk elhanyagolni. Reményünk van mai magyar zeneszerzők új dal­lamaira is. Mint ahogyan néhány szép új énekszöveg érkezett már a szerkesztőkhöz. Várjuk a foly­tatást! HA TERMÉSZETES IS SZÁ­MUNKRA, HOGY TEMPLO­MAINKBAN és gyülekezeti al­kalmainkon hétről hétre felcsen­dül az Istent dicsérő ének és muzsika, Cantate vasárnapján gondoljunk arra, mennyi hitből fakadó fáradozás és áldozat van mögt«.te. Hálás és alázatos szív­vel kérjük Urunkat, adja áldását és erőt adó segítségét gyülekezeti éneklésünk szolgálóira! Trajtlcr Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents