Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1977-09-25 / 39. szám

___1 B a! VASA R N AI Pl 6 ÉJ m A Elet Krisztusban Kol 3, 3—7. „Mert meghaltatok... öljetek meg tehát tagjiuitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságol, a tisztátalanságot, a szen­vedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot..Furcsa Pál apostol érvelése. Minek megöldökólni azt. ami már úgyis meghalt. Ha pedig még van bennünk, amit meg kell öldökölni, akkor valóban meghal­tunk már a bűnnek? Nem tévedés ez a fogalmazás Pál apostolnál. Arra a kérdésre vála­szol, miképpen lehetséges, hogy bár új teremtés vagyunk Krisztus­ban, mégis szünet nélkül harcban állunk a kísértéseinkkel és bü- 1beinkkel. — Vagy megfordítva: noha szüntelenül kell vívnunk har­cunkat kísértéseinkkel és bűneinkkel szemben, az újjáteremtés mégis valóság. A titok magyarázatát az apostol az „elrejtett’’ szóval adja meg. Itt is az a helyzet, mint Jézus Krisztus istenfiúságával, megváltói hatal­mával, a halálon aratott diadalával. Az emberi szem számára ,,elrej­ti” azt a kereszt gyalázata. „Láthatóvá”, érzékelhetővé akkor lesz számunkra, ha Isten azt számunkra hit által kinyilvánítja. Akkor „innen”, a hit oldaláról nézve csodálatosan bontakozik ki előttünk, hogy a názáreti Jézusban faiért öltött emberi testet az Isten Fia, mit jelent az, hogy sorsközösscget vállalt velünk, bűnös emberekkel, hogy kereszthalálával legyőzte a bűnt és halált, és feltámadásával eleire mentett meg bennünket, embereket, hogy benne és vele már elkezdődhet az új élet igazságban és szentségben. Igen! Az új életet nem magunkban tudjuk megtalálni Hiszen ben­nünk még elfedik azt bűneink, amiért Krisztusnak kereszthalált kel­lett szenvednie. De az Ű érettünk és a világért folytatott szolgaló életében felfedezhetjük a hit által az új életet és a vele való közös­ségben már részesei is lehetünk annak. Az elrejtett élet titka tehát ez: Krisztus a mi életünk! Ahogyan Ö él bennünk és mi Őbenne, lesz valósággá az, hogy mi is meghaltunk a bűnnek és élünk Istennek kedves, szolgáló, önfeláldozó, másokat boldogító életet. Éljük ezt abban az alázatban, hogy ami jó van ben­nünk, nem belőlünk való, hanem Öbelöle. . Ez a Krisztusban „elrejtett" élet egykor megjelenik. Nagy remény­sége a keresztyén hivő embernek, hogy a bűnnel és halállal vívott harca nem örökké tart, hanem csak a Krisztus megjelenéséig. Akkor a Krisztus áldozatának gyümölcse, szolgálatának eredménye nyilván­valóvá, szemmel láthatóvá lesz. Addig pedig folyik bennünk az Ö, illetve új ember küzdelme. Az „öldököljétek meg” ebben a naponkénti küzdelemben azt jelen­ti, amit Luther Márton a naponkénti megtéréssel sürgetett. Azt, hogy a keresztyén embernek naponként megvizsgálva magát kell szembe­fordulnia a benne kisértő paráznasággal, tisztátalansággal, szenve­déllyel, kapzsisággal, önzéssel és tagjait a Szentlélek erejével a Krisztus szolgálatára bocsátani, hogy az Ű szolgáló élete legyen nyil­vánvaló általunk. Ez tehát semmiképpen nem jelent valamiféle a vi­lágból. az életből, az emberek közösségéből való kivonulást. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy házaséletünkben, a családban, min­den emberi közösségben tisztán, örömmel és szeretettel szolgálunk a Jézus Krisztus által. _ _ IMÁDKOZZUNK! Istenünk! Hit által Te élj bennünk, mi pedig Tebenned. Vedd el mindazt, ami gátol a szereleiben, és add még mindazt, ami segít a szolgáló életben. Ámen. Társadalmi problémánk Temetés — futószalagon Már születésünk perceiben is gondos kezek vesznek körül és biztosítják, hogy az emberi élet­be és az emberek közösségébe való „érkezésünk’' zavartalan, az emberi nem és az egyes ember értékét kifejezésre juttató le­gyen. Később is, bölcsődei, óvo­dai, iskolai és felnőtt életünk során sokszor tapasztaljuk, nemcsak a szüléink és hozzátar­tozóink részéről kapott szeretet- ajándékok, hanem a tágabb em­beri közösségek számontartó és gondoskodó szeretetének jeleit is. Anyakönyvekben, nyilvántartási könyvekben, kartotékokon sze­repelnek adataink és örülünk, ha ezek folyamatos kezelése ponto­san, türelmes hozzáértéssel törté­nik. S ezen a téren a szocialista társadalom különösen is kifeje­zésre kívánja juttatni humánus jellegét. AZ EMBERI ELETET LEZÁ­RÓ ESEMÉNY A HALÁL. Amint a születésnek, úgy a ha­lálnak is megvan a maga admi­nisztrációja., külsőségei. „A ha­lottnak már nem fáj semmi” — szólásmondás nemcsak a lezárult emberi élet értékeinek semmibe­vevését, de az érintett emberi közösségek érzelmi világának fi­gyelmen kívül hagyását is jelzi. Elsősorban a gyászoló családnak éppen szerettük elveszítése után sok minden fáj. A pótolhatatlan veszteség idején sokkal érzéke­nyebbek olyan jelenségekre is, amelyeken egyéb alkalmakkor könnyen túltennék magukat. Mind a halott emléke, mind a hozzátartozók lelki érzékenysé­ge fokozott felelősségre kell, hogy indítsa mindazokat, akik a halált követő „ügyintézésben” a maguk helyén részt vesznek. MI MOST CSAK A TEME­TÉSSEL KAPCSOLATOS KÉR­DÉSEKKEL foglalkozunk. An­nak is azzal a végső szakaszával, amikor már sok utánjárás, iga­zolás, megrendelés, előkészítés után a gyászoló család a teme- ''tőkert ravatalánál és a kijelölt sírnál kíván végső földi búcsút venni halottjától. A gondok, amelyekről szót ejtünk, valószí­nűleg inkább a fővárosra, vagy néhány nagyobb városunkra vo­natkoznak és az ország kisebb lakóhelyein élők talán csodálko­zással olvassák sorainkat. A Budapesten szolgáló lelkészek, gyülekezeti tagok, de még a nem egyházi jellegű temetések részt­vevői számára azonban ismerő­sek. A PROTESTÁNS TEMETÉSI SZERTARTÁS LÉNYEGE a fel­támadás evangéliumának hirde­tése egy adott helyzetben, tehát a halott életére és a gyászolók lelkiállapotára való tekintettel, velük mindenben együttérző lel­kipásztori szeretetlel. Ezt a lehe­tőséget államunk teljes mérték­ben biztosítja, szabadon hirdet­hetjük a feltámadásnak és Jézus megváltói szeretetének evangéli­umát a ravatalok mellett. Meg­nehezíti azonban ezt a szolgála­tot a legtöbb esetben a túl szűk­re méretezett idői keret: legna­gyobb fővárosi temetőnkben gyakran több, mint negyven te­metés van naponta és nem rit­kán igen nagy távolságokat kell megtennie a temetési menetnek a ravatalozótól a sírhelyig. Ezt a tényt a jelenlegi lehetőségeket ismerve igyekszik tudomásul venni mind a gyászoló család, mind az igehirdetők. Azt azon­ban már nehezebb tudomásul venni, ha például a temetések lebonyolításával foglalatoskodó temetői alkalmazottak tesznek esetenként kegyeletsériö, nem ritkán hangos megjegyzéseket a protesiáns szertartást végző, lé­hát valamivel több időt igénylő szolgálattal kapcsolatban. A kö­zelgő ebédszünet, vagy a délutáni munkavégzés időpontja, a sírá­sók másik parcellához igyekvése mind-mind elegerldő arra, hogy bántó párbeszédek és jelenetek jöjjenek létre. Kirívó esetként emlékezem ar­ra, hogy egy alkalommal vidék­ről utaztam fel egy szombat dél­utáni temetésre, fiatalon elhunyt buzgó gyülekezeti tagunkat kel­lett utolsó útjára elkísérnünk. A temetői alkalmazottak mór a ra­vatalozó előtt afra szólítottak fel. hogy most ne tartsak „beszé­det”, mert szombat délután van és ők már szeretnének hazautaz­ni' Más alkalommal az imádság alatt elkezdték zajos mozdula­tokkal kihordani a koszorúkat, közölve, hogy szükségük van az ebédszünetre. Egy harmadik al­kalommal a sírásók a frissen el­temetett halott sírjától néhány lépésnyire hangos és nyomdafes­téket nem tűrő hangon közölték, hogy más dolguk is van, mint a szent szövegek hallgatása. Ugyancsak nehéz a lelkész hely­zete akkor is. amikor a ravatalo­zóban az egyházi Szertartást kö­vetően még más búcsúztató is el­hangzik az elhunyt vallalata, egyesülete, baráti köre részéről, vagy ha a halottas kocsit kőve­tő gyászolók csak lassú ütemben tudnak haladni a ravatalozótól a sírhoz vezető úton, mert a sírnál ilyen esetekben esetleg szikrázó szemek, ideges szavak fogadják. UGYANCSAK IDE KÍVÁN­KOZIK AZ A KÉRDÉS, amely általános társadalmi probléma más területeken is: a borravaló elvárása. Minden gyászoló csa­ládban van valaki, aki a teme­téssel kapcsolatos anyagi kötele­zettségeket intézi. Az is köztu­dott. hogy a temetőben szokás némi borravalót adni. Azt azon­ban már nem könnyű megérte­ni. hogy a ravatalozónál dolgo­zók. a halottaskocsi vezetője és a sírásók is külön-külön igényt tartanak ilyen összegekre és amíg ezt meg nem kapják, el sem mozdulnak a közelből. TERMÉSZETESEN A TEME­TÉSSEL KAPCSOLATOS GOND­JAINK KÖZÜL nem szabad el­felejtenünk azt sem, hogy olykor a temetést végző lelkészt is ér­heti vád, ha felületesen, nem együttérző szeretettel, nem krisz­tusi lelkülettel. vagy esetleg a temetkezési vállalat dolgozóinak helyzetét figyelmen kívül hagy­va végzi a szertartást. Sajnos, ha ritkán is, olyat is tapasztalunk, hogy a gyászoló család vagy gyülekezet egyes tagjai méltatlanul viselkednek. Ilyen tapasztalatok is megerősí­tik azt a fontos tanulságot, hogy a halállal és temetéssel kapcso­latos események folyamatában részt vállalók — tehát orvostól, kórházi személyzettől, temetke­zési vállalaton és a temetői al­kalmazottakon keresztül egészen :a családig és a szertartást végző lelkészig mindenkinek őszinte együttérzéssel, türelemmel és fe­lelősséggel kell végeznie szolgá­latát, hogy az élettől való bú­csúzás is emberhez méltó legyen. Ne újabb sebeket okozó, hanem inkább gyógyító, fájdalmat enyhítő. Akik ezt gátolják, meg­zavarják, lélektelenséggel nehe­zítik — nem méltók e szolgálat­Szirmai Zoltán MOST, HOGY ELFELE RÖPÍT A VONAT A HAZAI TÁJAKTÓL, egyre sajátosabb ízűvé lesz a szó: otthon. Bár még ki sem léptünk a Kárpátok öléből, máris az Északi-tenger sós illatát vélem érezni, s hogy elnyelte már az alkonyt köd az irányt is, ahol elintegettem Buda tornyait, egyre jobban elgondolkoztat ez a szó: otthonérzés. Vagy mondjuk igy: lokálpatriotizmus. Éppen húsz éve. hogy Moszkva utcá­in, széles, levegős terein bolyongtunk. Az élménytől elragadottan egyikünk él- celődve szólt áldottemlékü Darányi La­jos református püspökhöz, útitársunk­hoz: — Ugye. Lajos bácsi, mégiscsak szebb ez, mint Patak. Szelíd mosoly kíséretében hangzott a válasz: — Nem szebb, csak nagyobb. Nem Moszkváról szólt ez a megjegy­zés, hiszen szinte bizarr még összeha­sonlítani is, hanem Patakról. Az otthon iránti szerelmi vallomás volt ez ezer ki­lométerek távolságából. SZÉP EZ AZ EUROPA, amit így kö­zéptájt fölfelé átszelek, de csak-csak azon kapom magam rajta, hogy ez az érzés zakatol bennem is. Szép-szép, de olyan sehol sincs, mint otthon. Mindig bosszantott a sznob megjegyzés, amikor valaki a tihanyi déli partot a „magyar Riviérának” mondotta. Minek így nagy- zolni, s vele egyben meg is tagadni azt, ami csak nálunk van. Mert Tihany az Tihany, a Balaton Balaton. Éltem át en is időtlen perceket a Jungfrau tövén, bámulva a szikrázó csodát, amikor úgy verte vissza az alkonyi napot, mintha az az ő fénye volna, de nem jutott eszem­be összemérni a Mátrával. Nem volt „szebb” a Jungfrau, csak nagyobb. Mert nincs a világnak az a muzsikája, amit fölcserélnék azzal a madárdallal, amit a tornácon merengve hallok, míg lebukik a nap az Ágasvár mögött a hegyek me­lyébe. Mert a Mátra az Mátra, es nem „olyan mint...” HALLOTTAM EGY IDŐS ' SVÁJCI HÖLGYRŐL. Néhány hónapot töltött egyik szeretetotthonunkban. Aztán haza­ment. Kényelmes lakása volt, fia és uno­kái, akik szerették s mindennel ellátták, mégis egyszer így szólt a fiához: — Elmegyek Magyarországra. Ott aka­rok meghalni. Döbbenten nézett rá a fia. — De hát. Mama, miért? Nincs itt meg mindene? ö pedig elnézett a ragyogó hegycsú­csok felé, a csipkés, sziklás hegygerin­cekre (ott úgy hívják: angyalszárnyak) s csendesen, mintha csak meditálna, szólt: — Ti hidegek vagytok, mini a gleccse­reitek, és kemények, mint a szikláitok. Magyarországon szívekre találtam. Nem, ez bizonnyal nem általános. Ta­lán hálátlannak is tűnik az áldozatos fiúi ellátásért. És találtam én bőven szí­vekre Svájcban is. A mondat vége még­is átmelegítette bennem az igazi útiél­ményt. Emberséget kell keresni, ha csak apró rebbenésekben is. Szóval szivet. S akkor megvan az otthonérzés. VILLAMOSRA SZÁLLÓK A LIM- MAT PARTJÁN. Ügy szeli ketté Züri- chet, mint Budapestet a Duna. Nem, nem, lám én is beletévedtem 'az „olyan mint”-be. Nem olyan. A Limmat Lim- mat, és a Duna Duna. Sőt az idős hölgy sem férne talán el otthon a villamoson. Amint fölszállok. tétován indulok a ko­csi belseje felé, hátha találok üres ülést. De nincs. Am az idős hölgy megszólít: — Ne menjen tovább, én mindjárt le­szállók. Már fékez is a villamos, a hölgy le­száll, nekem van helyem. Nem egyedi jelenség. Ez úgy látszik, itt divat. Más alkalommal görnyedt férfi száll fel, bottal és roskatagon. Ugyanaz a jelenet. Kockásinges, farmeres fiatal­ember szólítja meg: — Ne tessék tovább menni, én a kö­vetkezőnél leszállók. A férfi reményteljesen vár. Am a vil­lamos még sokszáz métert fut. Elől a kocsiban már ürül is hely, de a gör­nyedt öreg nem megy oda, hiszen itt ígértek neki helyet. Am a fiatal csak ül, s akkor áll csak fel, amikor már meg­állt a villamos. Addig joggal ülhetett, hiszen megfi­zette a helyet. Joggal igen, de előzé­kenységgel?? Hm. Csak öregek vannak itt s fiata­lok? Valaki mosolyogva hívja fel a fi­gyelmemet: ( — Furcsa hegyeink vannak nekünk: Altmann (öregúr), Jungfrau (Szűz). Kö­zépkorú csak ez: Mönch (Szerzetes). Az is időtlen. AZ EBÉDLŐNEK NEM IS ABLAKA, HANEM ÜVEGFALA VAN. A berende­zés rendkívül ízléses, otthonos. Az ab­lakon az üvegre ragasztott nagy sötét papírgalambok díszlenek. — Nem giccs ez? — kérdezem. — Az lehet. De amikor alkonyodik s a fény bent kigyullad, a madarak nem re-. pülnek vakon az üvegnek. Bizony, ez is emberség. ZÁRKÓZOTT' EMBEREK EZEK — mondják. De a nagyváros egyik villane­gyedében öreg-fiatal rámköszön: „kszi” (a Grüss Gott-nak utcanyelvi torzulása) Mintha falun volnék otthon — a múlt században. Sőt egy villa előtt — persze kerítés nincs, minek is volna? — táblán latom krétával felírva: kszi... / MEGTETSZETT EGY ÉNEK AZ IS­TENTISZTELETEN. ■■Vennék egy éne­keskönyvet” — súgom a szomszédom­nak. „Ne vegyen, majd én adok.” Fele­ségemnek kötőtű kellene. „Majd én ho­zok” — nyugtatja egy asszonytárs. Ebből a „majd’-ból nekünk otthon is van elég, gondolom. De itt úgy látszik más a jelentése. Mert az énekeskönyv is. a kötőtű is pillanatok alatt a kezünkben volt. A FELIRATRÓL JUT ESZEMBE AZ AUTÓSOK HUMORA. Felíratok az autó hátsó ablaka alján: „nevess velünk (Hát össze lehet koccanni ilyen biztatás­ra?) Vagy: „Szívvel vezess” (persze nem árt. ha a figyelem s az idegek is a he­lyükön vannak). Keményebb felszólítás: „észnél légy!” (Hát az se rossz.) FRENI TITKÁRNŐVEL CSEVE­GÜNK A FOLYOSÖN. Egyszeresek a blúza felsó zsebében halkan csipogni kezd valami. — Hét ez mi? — Elnézést. .. Telefonhoz hívnak .. j — s megy a legközelebbi készülékhez. (S nem így: felvágódik egy ajtó a fo­lyosó végén s végigzeng a házon: „Frééénili... telefóóón ..!”) LIBINGEN IGAZÁN APRÓ FALUCS­KA zöld hegyi rétek hajlatában. Alig nehány ház. Középen tiszta szép kis vendéglő. Belépünk. Se légy, se pecsétes abrosz. Még le se ültünk, takaros me­nyecske perdül elénk, s mindenkivel ke­zet fog. — Te ismerős vagy itt? — csodálko­zom halkan a barátomra. — Nem én. Most vagyok itt először. Tehát beléptünk a házába, hát üdvözölt. Más. (Mint egykor Schertz bácsi mondta a magyar Rádió őskorában két hír között. Így: é-be hajló á-val.) Az Esplanadon kilépek egy üzletből. Kint megrázom a fejem. Hoppá, hol is vagyok? Biztosan nem otthon: utánam­köszöntek az üzletben! HOLLAND LELKÉSZ SZÓNOKOL EGY ÜNNEPÉLYES EGYÜTTLÉTEN: — Le kell szállnunk az ideák világá­ból a szőnyegre... Érdekes. Mi a felhőkből szoktunk le- szállni a porig. Talán Hollandiában nem is tudják, mi van a szőnyeg alatt! APRÓ REBBENESEK. Keresem mö­göttük. milyen az ember. Jól mondta Jo- sif püspök messze lent délen Munténiá- ban: — Barátom, nem az a fontos, hogy va­lakinek kék a szeme, fekete, vagy bar­na, hanem hogy lát-e! Korén Embervoltunk apró rebbenései

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents