Evangélikus Élet, 1977 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1977-08-14 / 33. szám
GYERMEKEKNEK. Harangok Társadalmi problémánk: Az idősek tisztelete A templomtorony elmaradhatatlan kelléke a harang. Piciny falvakban, ahol nincs templom, különálló tornyot, vagy fából készült „harangláb’-at építenek a harangok számára. A templomtorony nagyságától függ. hogy egy csengettyűszerű kis harang, vagy esetleg több tonnás nagy harangok kondulnak-e meg benne. A harangok rendeltetését egy régi mondás foglalja frappánsan össze: Az élőket hívogatom, a halottakat elsiratom, a viharokat eloszlatom. A HARANGOKNAK TEHÁT AZ ELSŐ ÉS LEGFONTOSABB SZOLGÁLATA, hogy hírül adják az istentiszteletek kezdetét és hívogatják az istentiszteletre a híveket. Ahol több harang van, ott ez a figyelmeztető harangozás egy haranggal történik, az istentiszteletre való ..beharangozáskor” azonban a toronyban levő összes harang megszólal. Az istentiszteleten a befejező oltári szolgálaton elhangzó Miatyánk imádkozása alatt is szoktak harangozni, hogy a betegség miatt otthon maradt hívek együtt mondhassák az Űrtől tanult imádságot a templomi gyülekezettel. Régen az imádkozás óráit harangszóval adták tud- tul a híveknek. Ennek emlékét őrzi a hajnali és esti harangszó. A deli harangszót Hunyadi Jánosnak a törökök felett 1456-ban aratott nándorfehérvári győzelme emlékére rendelte el a római pápa. A HARANGOK MÁSODIK SZOLGÁLATA AZ, hogy hírül adják a gyülekezetnek, ha valaki a gyülekezet tagjai közül eltávozott az élők sorából. A kis lélekharang kezdő csendítése számából azt is megtudhatják, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy öreg volt-e az illető. Régen, amikor még a falvakban házaktól történt a temetés, a harang addig szólt, míg a temetési menet a halottas háztól a temetőbe nem ért. A HARANGOK HARMADIK SZOLGÁLATA — különösen a régi időben — az volt, hogy veszedelem idején figyelmeztette az embereket. Ha ellenség közeledett, vagy tűz ütött ki valahol, vagy viharfelők tornyosultak, a harangok adták tudtul az embereknek. Ma már a harangoknak ezt a szerepét átvették a szirénák, s a jégesőt hozó viharfelhők ellen más módszerekkel védekeznek az emberek, de még ma is vannak faluk, ahol .tűzeset alkalmával félre verik a harangokat. A HARANGOK HÁRMAS SZOLGÁLATÁT ÜGY LEHETNE ÖSSZEFOGLALNI, hogy a harangok Istenhez hívnak bennünket. Ahhoz az Istenhez, aki békességet, erőt kínál számunkra, aki az élet és a halál Ura, és aki erősségünk és oltalmunk. Valahányszor megkondul a harangszó, gondoljunk mindig erre. — Kedves kánont énekelnek sokfelé gyermekeink a harangokról: Szólnak a harangok a toronyban, Bimbambim, bimbambim. bimbambim, bam: Jöjjetek, Jézusnál békesség van, Bimbambim, bimbambim, bimbambim, bam. Selmeczi János „Nem érdemes megöregedni” — hangzik a keserű mondat sok idős ember ajkáról. A magas szintű orvosi ellátottságunk megvan, gondosan kezelnek minket és szedjük a gyógyszereket, sok munka- folyamatot is megkönnyítettek számunkra, választékosabban táplálkozhatunk. s rendesen lakhatunk, s a nyugdijunk is megvan. Mégsem érdemes megöregedni. Éveket adtak az életünkhöz, sőt évtizedeket, de sokkal nehezebb életet adni az éveknek. Mert ez már nem orvosi szakmai feladat, hanem közösségi. A testi-szellemi elesettséget még csak fokozza az a lelki keserűség, melyet a lépten-nyomon tapasztalható tiszteletlenség vált ki idős emberekből. Mert akár érdemes megöregedni, akár nem. az öregedés tényét józanul el kell fogadnunk. Azt ellenben már nem, hogy megöregedve élni se legyen érdemes! Tisztelet tehát az időseknek! Tiszteletet, de miért? Sokan azt mondják, azért kell tisztelni az időseket, mert idősek, márpedig a XX. században leélni 60—70 évet, önmagában nem kis dolog. Mások szerint azért jár nekik tisztelet, amit tettek, építettek, alkottak a következő generációért; a hála pedig tiszteletre kötelez. Ugyancsak tisztelettel tartozik a tapasztalatok átvevője a tapasztalatok átadója iránt, S ha mindez még kevés, egy még kézenfekvőbb okot hadd említsek a „miért ?”-re. Azért kell tisztelni az időseket, mert emberek, Kissé banálisnak hangzik, ezért meg kell magyarázni. A technizált világunkban sokakban erős a kísértése aijnak, hogy az ember értékét csak az ember által produkált értékekkel teszik egyenlővé. Annyit érsz, amennyi „hasznot” hozol. Ez aztán sok idős férfit és asszonyt olyan erőfeszítésekre kényszerít, amely „bizonyításban” elveszíti önmagát, s az „eredményekben” keres menekülést. Pedig végül is az ember értéke nemcsak eredményeiben, erejében. használhatóságában van, még kevésbé vagyonában, hanem kudarcai, betegsége, szegénysége, feleslegessége ellenére meglevő adottságban: abban, hogy embernek teremtetett. Azt hiszem, az idős emberek jó része nem kíván több tiszteletet, csupán korára valp tekintettel, mert idősek, ugyanakkor jól teszik, ha nem elégednek meg kevesebb tisztelettel sem. mint amennyi emberként megilleti őket. Tisztelet tehát az időseknek! Tiszteletet, de hogyan? Tévedés azt gondolni, hogy a tisztelet formája az utánzás. Akár az idősebbek elveinek, életstílusuknak. ideáljaiknak, vagy tetteiknek utánzása, ök sem hagyták olyannak a világot, amilyennek örökölték. S jól tették. Ügy sem lehet tisztelni, hogy a tévedhetetlenség és hibátlanság mitikus alakjait tiszteljük bennük. Vagy akár a „vallásosság” példaképeinek tüntetjük fel őket. Ez épp olyan hiba lenne, mint ahogy hiba, amikor hivő, imádkozó és szerető nagyszülők helyett sokszor csak babonás, polgári álerkölcsi- séget képviselő vénasszony figurájára futja némely írónknál vagy rendezőnknél. Mégsem egyszerűen erklöcseik, álmaik, hitük vagy helytállásuk tisztelendő, hanem elsősorban személyük. Nem „azok, amelyeket...”, hanem „ők, akik ...”. ök, akiket érdemes komolyan venni, mint bárki mást. ök, akik éppúgy partnerek, társak lehetnek, mint bárki más. A keresztyének számára külön indítéka is van az idősek tiszteletének: a 4. parancsolat. A modern társadalomban a „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolatnak az érvényességi köre kitágult. Mindazokra érvényes, akik azokat a funkciókat töltötték be életünk folyamán, amellyel végeredményben a dolgozó szülők bízták meg őket. Hogy oktassanak, neveljenek, gondoskodjanak rólunk, a fiákról és lányokról, hogy hosz- szabb vagy rövidebb ideig, de egyáltalán élhessünk ezen a földön. így az ember „szülője” az egész város, ahol felnőtt, az ország és nép. melynek nyelvén beszél. s az emberiség, mellyel együtt dobog a szíve. S a mennyei Atya tiszteletétől ..ezeknek a szülőknek” a tisztelete sem független! Ahogy az Isten-tisztelethez nem elég az „Uram-uramozás”, úgy az idősek tiszteletéhez sem elegendő a szólam. Gyakorlattá és kapcsolattá kell válnia. Mert a generációk közötti viszony számunkra, keresztyén hivő emberek számára az Isten—ember viszony modellje is. Mása. illusztrációja és egyik példája. Ez is indoka annak, hogy szívesen erősítjük szocialista társadalmunknak a törekvését az idősek megbecsülése érdekében. Bízik László Hit által igazulunk meg A Szentháromság utáni tizedik vasárnaptól kezdve az istentiszteletek igéi új oldalról közelítik meg elhivatásunkat: akiket Isten elhívott, azokat igaz emberekké is teszi. Hctről-hétre, fokozatosan alakul ki előttünk annak az életnek a képe, amelyre Isten elhívott, és amelyre nevel is minket. Ma visszatérünk arra a témára, amely néhány héttel ezelőtt már foglalkoztatott bennünket: a hittel, amely nélkül nem lehetünk kedvesek Isten előtt (Zsid 11, 6). De most nem azzal foglalkozunk, hogy mi is a hit, hanem azzal, hogy „a hit a legdrágábbat, Krisztust ragadja meg” (Luther). Ez azt jelenti: nem valami üzleti szerződésnek tartjuk Istennel való kapcsolatunkat, nem is akarjuk önmagunkat igazolni Isten és az emberek előtt, hogy ti. mi minden követelménynek eleget tettünk. Ábrahámnak, és Isten többi emberének példája, akikről a Biblia történetei és a mai istentiszteleti igék szólnak, arra indít, hogy mindig adjunk igazat Istennek. Akkor is, amikor igéjében rámutat bűneinkre és megszégyenít minket, és akkor is, amikor azt adja tudtunkra, hogy ő, esupán atyai szeretetből, megbocsát nekünk. » « A „szenÜélek lovagja*' AMENNYIT A KÖLTÉSZET NYERT ADYVAL, annyit vesztett a publicisztika. Mert az irodalom tőzsdéjén nagyon hátul, esetleg oldalteremben jegyzik az ■újságírást, s igen elöl a költészetet. S ez volt a költő Ady szerencséje. Hiszen még az igazán tehetséges publicisták neveit is legfeljebb a lexinoknok őrzik, a költőkkel ellenben maga a történelem törődik, s a hódító költészet maga alá gyűr országot, világot. De hallot-e már valaki hódító újságíróról? A sajtó ugyan hatalom, de a hatalom közkatonái, a „skiblerek”, — ahogyan Ady is nevezte magát, — nagyon is mostoha gyerekek. Tollúk és nevük az egyetlen védőpajzs, de az is pa- pírmassébó] van. könnyen átdöfi a közvélemény. vagy pl. Ady korában a cenzúra. hatalom. Adyt hála Istennek a költészet Pegazusa ragadta el. s így nagyon telettünk fog mindenkor szárnyalni. Lírája a felhők fölé vitte, a Nap, Hold és csillagok társaságába, míg viszont ha .csak" újságíró maradt volna, talán nevére sem emlékeznénk már. Pedig így kezdte, s volt szakasz az életében. amikor verset alig írt, noha megszakadásig dolgozott. (PL 1904-ben, első párizsi tartózkodása alatt.) A teljes Ady- képhez szorosan hozzátartozik az újságírás. s alig érti meg valaki öt igazán, ha nem szegődik a „Sors által predestinált” író ember után, hogy mint görnyed éjszakákon át a szerkesztőségi szobákban. Petróleumlámpák világánál valósult az. amit Gorkij mondott, hogy az írók „másként látnak, többel és szebbet és förtelmesebbet, nem úgy mint az állag emberek". A tér ugyan korlátolt volt számára is. de a pénz. amellyel harcban állt rövid életén keresztül, bekényszerítette a dohos füstös szobák rozoga íróasztalai mögé. HÉT SZILVAFARÓL SZÓLT, de ezek a szilvafák nagyon a kert alján kókadoztak. inkább Dózsa Gvörgy unokája volt üres tarisznyával, vagy az újpesti rakpart álmodozó nyomora. A zsúpte'ös „kúria” a mindennapi kenyeret is alig biztosította. csodálkozunk-e azon. hogy századunk elejének nagy jakobinusát kell tisztelnünk benne? Az Ér mellől Párizsba tévedt, a hepehupás Szilágyból csillagokat karcoló magassugba, a kivételes magyar, aki felülről láthatta kicsi hazáját. Széchenyi hatvan-hetven évvel korábban ugyanezen az úton ment végig, de visszafojtott indulata Döblingbe sodorta. Talán, ha kimondhatta volna mindazt, ami mellét feszítette, elkerülhette volna a gyilkos golyót. Ady kimondta. Nemcsak lírában, a pillanat igazságában, de prózában is, az újságírás mesteri alkalmazásában. SOKÁIG AGYONHALLGATOTT TERÜLET VOLT Ady publicisztikája. Mint ahogyan voltak korszakok, amikor költészetének csak egy-egy részét merték vagy akarták premier plánba helyezni. 1955-től folyt a megjelentetése Ady prózai munkájának, s napjainkig tíz vaskos kötetben nyert lezárást. Nos, ebben megismerkedhetünk a publicista Adyval. Az bizonyos, hogy újságcikkeinek jó része már megjelenése pillanatában is „hát- borzongató” volt. A későbbiek során éppen változatlan aktualitása miatt nem igyekeztek kiásni az újságok poros temetőjéből. Az, aki gyerekfejjel. 19—20 évesen olyan biztosan kezelte a tollat, olyan félreérthetetlen ösztönnel nyúlt a magyar sorskérdésekhez, és olyan látnoki tehetséggel fúrta bele magát a magyar jövendőbe. roppant feszültséget idézett elő a „rendben”, a kortársak között. Ma könv- nyen mondjuk, hogy az a világ megméretett. s a katasztrófa elkerülhetetlen volt. De a korszak ..Ezsaiása" a kétfejű, sas utolsó szárnycsapásai alatt tudta, látta, minden idegszálával érzékelte a jövendőt, A kevesek közé tartozott, akik a nagy karnevál kellős közepén, a mille- niumi évek boldog békéjében tudta, hogyan mulatnak el éppen a zsíros magyar urak hatvanhárom vármegyéből negyvenkettőt, miközben a kivándorlás milliós méreteket öltött. A tét roppont nagy volt! S a halotti tor fekete igricének kiáltása csak a dobhártyákon dobolt, a lélek mélyére nem jutott le. FIGYELJÜK MEG A MÉG GYEREKEMBER HITVALLÁSÁT ÉS CÉLKITŰZÉSÉT: „Mi újságírók itt Debrecenben a gondolkozást és hallást képviseljük. És küzdünk, dolgozunk. Éjt, napot összevetünk, hogy küzdelmeinknek gyümölcse legyen. Küzdünk az elfogultsággal, előítélettel, korlátoltsággal, az eszméért, az igazságért, a szeretetért. És bukni fog az előítélet, az elfogultság, az ósdiság, győzni fog az eszme, az igazság, győzni fog a toll...” (1889.) Persze ennek„ a győzelemnek ára van! Még szinte kezdő újságíró, amikor egyik nagyváradi cikkéért fogházba kerül. Idézzünk belőle! „Nézzék meg a Kanonok-sort és gondolkozzanak! Az előkelő, feszengő, jómódról valló paloták redőnyei le vannak bocsátva. Lakosai a legmihasznább. ieg- ingyenélőbb emberek. Aki dolgozik, az nincs itt. Wolafka például dolgozik. De hogy? Felekezeti harcot, forradalmat szít a kálvinista Rómában. Az a nagyváradi hajú. kövér pap. aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt ma a magyar társadalomnak. s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas. A többi is egytől egyig, mert haszontalanul vonják el ezer és ezer éhezőtől a kenyeret..." (1901.) A fiatal újságíró ezzel a cikkével ujjat húzott a hatalommal összeszövődött kle- rRealizmussal. S a veszedelmes „skribler- nek" ez a provokációja, valamint a körülötte támadt vihar végighúzódott egész életén. Sem a klérus, sem a „rend” többé nem bocsátott meg neki, s nyíltan vagy titkon, de szívósan üldözte. Rákosi Jenők. Tiszák varjúhadaival megerősödve károglak ellene. Az egyesek hangja olykor kórussá növekedett, s az „égig érő giz-gazok” ma.id, hogy el nem fojtották. Belemartak hazafiságába, betegségébe. magánéletébe, kálvinista hitébe. Vezér Erzsébet Írja az utóbbiról, hogy Ravasz László és Vargha Gyula miképpen támadta és. hogy Haypál Benő, meg az evangélikus Gyúrói Nagy Lajos vette csupán védelmébe. Ady pedig így nyilatkozott a Protestáns Szemle felé: „Az Úristennel való viszonyomnak hagyjon békét. Régibb, szebb, bensőségesebb, sőt protestánsabb is a korrelációm, mint némely előkelő egyházi dignitárius pietistáké. Magamat az egyházi átok ellenére kálvinistának tudom, a kálvinista- ságnak négyszáz év óta élt és bevált értelmében. Ha azonban a kálvinista nevezetet köldöknézésre, szemforgató kveker- ségre, szent gyakorlatot űzők számara foglalják le hivatalosan, akkor, — hát akkor, de csakis akkor nem vagyok kálvinista. De protestáns vagyok és protestáns maradok ...” (1916.) NEM ÁLL MÓDOMBAN, HOGY BÖ IDÉZETEKBEN ISMERTESSEM a forradalmár újságírót, a Párizs magaslatairól Ázsia szélén fekvő hazáját szemlélő zsurnalisztát, az ország jövőjéért aggódó publicistát. Ezt a kérdést nem oldotta meg magyar betegségünk, a „kampánykultusz”, mivel születésének 100. évfordulója van. Ady nem azért nagy, mert idén naggyá tesszük, ő ott ragyog Balassival, Csokonaival és Petőfivel örökre irodalmunk olykor sötét egén. És talán még lesz arra mód. hogy a „szentlélek lovagjával” foglalkozzunk. EGYEBEKBEN SENKI SE ÉREZZE KÁROMLÁSNAK A CÍMET. Heine után használta Ady önmagára a kifejezést: „ .. .Hát mik is vagyunk mi most? Néha és a napi világban cinikus fáradtak, a tekintélyeket már nem is rombolók, csak hanyagul leköpők. Fáradt olimpuszi istenek és kiközösített, magasról lenézett páriák. vagyunk sokszor komédiások. Alku- vóbbak a lócsiszárnál, s hajlékonyabb a nádnál. Addig. Addig, míg nem int. nem hív a gyilkos, az acélhegyű ördög. Az istenes Ördög. És akkor csupa hit a világ, csupa szerelmes lángra érdemesség az élet. És ilyenkor beleverjük. belekorbácsoljuk nyomorult testünket, összetépett idegeinket e nagy szerelembe. A jobb életért, a becsületesebb világért, az előretörésért, a világosságért. s a fantomok legfantomabbiáért, legbolond j a b b á ért és legszebbjéért, az igazságért. Ilyenek vagyunk és ezek vagyunk mi, szentlélek lovagjai, fáradt cinikus legények, zsidó skriblerek .. ” (1.903.) Rcdey Pál
