Evangélikus Élet, 1976 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1976-04-18 / 16. szám

„Mein önmagunkat hirdetjük" Igehirdetők és a húsvéti igehirdetés Szorgos készülődés Húsvétra Fiatal lelkésztől hallottam a közelmúltban, amint sóhajtva mondta: nagyon nehezek szá­mára a többnapos nagy ünne­pek, mert ilyenkor soha nem tudja, hogy mit prédikáljon. Az ünnep első napján még van mondanivalója, az ünnep második napján a mondani­való meghalványul, s ha az ünnepnek még harmadik nap­ja is van, ha a kettős ünnep után még vasárnap is követ­kezik ... Addigra mindig el­fogy a mondanivaló. Szavait hallgatva a közel huszonöt évvel ezelőtti első principálisom jutott eszembe. A felavatásom utáni első ige­hirdetésem után csak ennyit mondott nagyon csendesen, de az egész életemre szóló ér­vénnyel: „nem kell mindent elmondani egy igehirdetés­ben”. Pedig én akkor ott, azon a szószéken egyszerre min­dent el akartam mondani. És egy több napos ünnep előtt én is nagyokat sóhajtva kér­deztem tőle, hogy vajon mit is fogunk prédikálni a hosszú ünnepsorozatban? Mert az ün­nep első napja szinte „magá­tól adja magát”, de mi lesz a második, a harmadik ünne­pen? Szinte ma is hallom a bár­sonyos hangon adott választ, ami nem kioktatni, hanem se­gíteni, tanítani, útba igazítani akart. Nagy ünnepek első nap­ján mindig az ünnep esemé­nyéről, az üdvtörténeti tény­ről, az első karácsonyról, a betlehemi gyermek világra- jöttéről, az első húsvétról. Jé­zus Krisztus diadalmas feltá­madásáról, az első pünkösd­ről, a Szentlélek jeruzsálemi kitöltetéséről kell prédikálni. Az ünnep második napja arra való, hogy arról prédikáljunk, hogy Jézus Krisztus megszü­letése. golgotái kereszthalála, diadalmas feltámadása, a Szentlélek munkája mit jelent nekünk, mai embereknek. AKKOR, AMIKOR IGE­HIRDETÉSRE KÉSZÜLÜNK, jó, ha komolyan vesszük azt, amit Pál apostol így ír: „nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat” (2 Kor 4, 5). És jó, ha ezt komo­lyan veszi az ünneplő, igehir­detést hallgató gyülekezet is, mert akkor nem esik abba a hamis várakozásba, hogy „szép szónoklatot”, „fényes ünnepi beszédet” várjon az Sgehirdetőtől. Húsvét ünnepe előtt bizo­nyára minden igehirdető vé­gigolvasta a számunkra olyan ismerős történetet mind a négy evangéliumból. Olvastuk, hogy Máté két asszonyról be­szél, akiket az angyal így szó­lított meg: „ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfe­szített Jézust keresitek. Nin­csen itt, mert feltámadt...” Márk három asszonyról ír, akik „elfutottak a sírbolttól... és senkinek sem mondtak el semmit”. Lukács több asz- szonyt említ, akik — vissza­térve az üres sírbolttól — min­dent elmondtak az apostolok­nak, de ők „üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet __” Já nos a magdalai Máriáról ír, majd Péterről és Jánosról. Lehet, hogy több lelkész nagyokat sóhajtott a húsvéti igehirdetésekre készülve, mondván: sokkal könnyebb egy megszokott vasárnapon igét hirdetni a megszokott gyülekezetnek, akik számára megszokott az igehirdető mondanivalója, stílusa, de sokkal nehezebb húsvét ünne­pén olyanoknak igét hirdetni, akik csak nagy ünnepeken jár­nak templomba. Legtöbbünk­ben két kérdés fogalmazódik meg. MIT PRÉDIKÁLJUNK? Hiszen nagyot, a szokottnál többet vár az ünneplő gyüle­kezet, nagyot, a megszokottnál többet akar adni az igehirdető. Nem nagyot, rendkívülit, hanem a Legnagyobbat, a Diakonosz Krisztust kell hir­detnünk. Nem újat, hanem a Régit, az Igazit, Aki eljött er­re a világra, Aki egész életé­ben szolgált. Aki meghalt és feltámadott. Aki él ma is. Aki szolgál ma is. Aki szolgálatra indítja ma is az övéit, a mai tanítványokat. Azt a Krisztust hirdetjük, Akinek a szolgálatát, az éle­tét és a halálát megérteni ugyan nem lehet, de lehet Benne hinni. Azt a Krisztust hirdetjük, Aki élő Urunk ma is, s mindnyájunkat eltölthet az a boldog bizonyosság, hogy feltámadott, élő Urunk van. A második kérdés ez: HOGYAN PRÉDIKÁL­JUNK? Ügy. hogy a gyüleke­zetnek találkozása legyen a Feltámadottal, Aki hitünk, szolgálatunk, egész keresz­tyén életünk alapja. Ügy prédikáljunk, hogy ab­ból nyilvánvalóvá legyen a személyes hitünk, a vallomá­sunk, amint tették ezt húsvét reggelén az asszonyok, a ta­nítványok, vagy mint tette egy életen keresztül Pál apostol. Ügy prédikáljunk, hogy aki ma hallgatja az igehirdetést, ma hallja a húsvéti megszólí­tást, s ma találkozzék az Űr Jézus Krisztussal. Amint a Feltámadott szol­gálatba küldte tanítványait, ezt teszi ma velünk is. Ügy prédikáljunk, hogy az igehall- gatók — meglátva a Diako­nosz Krisztust — meghallják a szolgálatra való küldést is. Mert Jézus Krisztus, aki pél­dát adott, ajtót nyitott a mi számunkra is a szolgáló élet­re. Mert ahogy Ö nem ural­kodott. hanem szolgált, ugyan­így állítja szolgálatba a mai gyülekezetét, a mai egyházat, a mai keresztyén embert. Odaadóan, hűségesen szolgálni az emberek között, a társada­lomban, a világban, ahol any- nyi lehetőség van a szolgálat­ra. Ha így készülünk az igehir­detésre — „nem önmagunkat hirdetjük!” —, ha így készül a gyülekezet az igehallgatásra, találkozunk a feltámadott Űr Jézus Krisztussal, igazi hús- vétunk lesz, s megindulha­tunk, továbbjuthatunk a hit, a szolgáló szeretet, a diakóniai életvitel útján. A legtöbb otthonban még ma is szokás a húsvéti nagy- takarítás. A télen viselt ru­hák, lábbelik a szekrénybe ke­rülnek, hogy a fogasokon he­lyet kapjanak a könnyű tava­szi öltönyök, kabátok. Az idei. kései húsvéti ; ünnepek, már feledtetik velünk a téli fűtés minden gondját, piszkát. Fris­sen felsepert udvarok, újra­mázolt kerítések, csinos ottho­nok, virággal teli vázák fo­gadnak bennünket ezen a va­sárnapon szerte az országban. EZ AZ ÜNNEPI KÉSZÜ­LŐDÉS ÁTTERJED GYÜLE­KEZETEINKRE IS. A legtöbb gyülekezetünkben ugyanazok a szorgos kezek, akik ottho­naikat csinosították néhány nappal ezelőtt, ott szorgoskod­nak a templomok környékén is. Az ünnepvárás külső jelei­ben is szép és nemes cseleke­det. Hiszen az elhanyagolt, rendetlen templomkörnyék, a pókhálós kórus, a virágtalan oltár hű „fényképe” a gyüle­kezet hitbeli gyengeségének is. Hála Istennek alig-alig talá­lunk ma -gyülekezeteink kö­zött ilyen húsvéti templomot, elhanyagolt templomkertet. Húsvétkor különösképpen is észrevehető gyülekezeteink­ben ez a készülődés. Ilyenkor minden olyan „szép”, olyan „rendezett”, olyan ünnepé­lyes. A Feltámadott köszönté­se és dicsőítése nemcsak az igében és az imádságban mu­tatkozik meg, hanem az azo­kat megelőző ünnepi készülő­désben is. Elsősorban a „hi­vatalosak” igyekeznek min­dent megtenni azért, hogy a boldogító húsvéti evangélium külsőleg is mindent rendben „találjon”. GYÜLEKEZETEINK TÖBB­SÉGÉBEN MÉG MA IS TA­LÁLUNK EGYHÁZFIKAT, akik elsősorban felelősei a húsvéti templomok rendjé­nek. (Mai napig — pedig an­nak már idestova 18 éve —, nem felejtem el a zuglói gyü­lekezet Pali bácsiját, aki házi­lag szerkesztett „felhőkarco­ló” porolónyelet, hogy azzal vegye fel a harcot a templom­ban a téli hidegben felgyü­lemlett pókhálókkal. Imboly­góit kezében a vékony rúd, de végül is mindig ő győzött.) Mennyi gond, templomszere­tet, egyházhűség kell ehhez a munkához! Fizetett alkalma­zottai ők gyülekezeteiknek? Azt hiszem ezt a szolgálatot alig lehet megfizetni. Ők a mi „fizikai” dolgozóink. A szépen kitakarított templomok, a por­talan templomszékek, ahol a húsvéti gyülekezet hálaimája száll, az ő ünnepi készülődé­sük fáradozásainak gyümöl­cse. A LEGTÖBB GYÜLEKE­ZETBEN AZ ASSZONYOK „FELADATA” AZ OLTÁR- DÍSZlTÉS. A húsvéti ünnep egyik fő „kelléke”. Nagyszom­bat délutánján lekerül a feke­te oltárterítő s helyébe kerül a fehér, a tisztaságot, az életei jelentő, amelyet erre az alka­lomra gondos asszonykezek vasaltak simára. Cserepes és vágott virágoktól mosolygós­sá, üdévé és tavaszivá vará­zsolják a finom kezek a kü­lönben durva kőből, gyalulat- lan fából ácsolt oltárt. Milyen szépek is ezek a húsvéti oltá* rok! Méltó keretet biztosíta­nak az úrvacsora szentségé­nek drága jegyeihez. Késő es­tébe hajlik már a nap, amikor az utolsó ránc is elsimul, a le­hullott virágszirom is elkerül az oltártérről, az újonnan el­helyezett gyertya „próbagyúj­tása” is megtörtént. Még egy pillantás, szemrevételezés 3 jöhet a boldogító ünnep. GYÜLEKEZETEINK KÁN­TORAI közül vannak, akik nem minden vasárnapi isten- tisztelet előtt gyakorolják el a liturgiát, a gyülekezeti kö­zös ének dallamait. Húsvét az más. Ilyenkor csak „szépen” lehet játszani, hiszen teli templomok dicsőítik az Urat. Ha" máskor nehezebben is mo­zognak azok a heti munkától elgémberedett ujjak, de ma — húsvét vasárnapján — hi­bátlanul kell játszani. S míg rázendítünk a „Jézus én bizo­dalmám __” első akkordjaira, ad digra kántoraink szíve is megpihen s talán még sok öreg orgonánk is vidámabban árasztja sípjaiból a húsvéti énekek dallamát. Azt hiszem, nagyon szegényes lenne gyü­lekezeti ünneplésünk, húsvéti istentiszteletünk, ha nem szól­nának orgonáink, ha felsza­badult örömünknek nem tud­nánk az ének hangján is jelét adni. A HÚSVÉTI KÉSZÜLŐ­DÉS RÁNYOMJA BÉLYEGÉT A LELKÉSZLAKÁSRA IS. Itt is elvégzik a tavaszi nagyta­karítást, rendbe teszik a ház környékét. De ezekben az ott­honokban valami más is tör­ténik. A lakás-egyik zúgában, maga körül csendet teremtve készül az ige szolgája az ün­nepi igehirdetésre. Tudja, hogy húsvétkor „valami” újat vár a gyülekezet, hiszen ilyen „nagy” ünnepkor „valamit” kel] mondani. Azt is tudja, hogy ez a „valami” egészen egyszerű s minden igehirde­tésben visszatérő valóság: él az Űr! Jézus Krisztus feltá­madt! Húsvétkor az egész lelkész­lakást ünnepi készülődés jel­lemzi. Ezen a hétvégén a dol­gozó papné is előbb végezte el a takarítást, az ünnepi ebéd is készülőiéiben van már — bár ezen az ünnepen is csak a gyerekkel fog asztalhoz ülni, hiszen a szórványok éppen ilyenkor igénylik a legjobban a családfőt. S este. amikor a megtett kilométerek, a négy­öt igehirdetés után hazatér a lelkész, az ünnep estéjén egy tea mellett, amikor már künn elcsendesedik a falu, város, akkor a lelkészlakásban is ün­nepel a család. Dr. Karner Ágoston Harkányi László Simon István: HÚSYET A Golgotán némán áll a nép, Sötéten bukik le a nap: Kereszten függ az Élet, Kereszten függ az Élet... Az emberszív titkon megremeg, Nyíl a sír s kövek ingának. Piros öt sebén csorog vére S lehajtja koszorús fejét: Haldoklik az Élet, Haldoklik az Élet... Ó átkozott föld, átkozott nép — Uradat tépted most te szét Tűz villan a koponyák hegyén, Dél után hamar este lett: Meghalt az Élet, Meghalt az Élet... Az ég haragja megdübördül: Beteljesedett... De harmadnap felkel a porból, A hajnalon dicsfény reszket: Feltámadt az Élet, Feltámadt az Élet... És Jézus fényben átöleli S felénk nyújtja a keresztet A költő elfeledett verseiből, Üj Írás 1976/2. szám. Látni akarlak i A Tamások seregében húzódom meg. Csendben, óvatosan és gyámoltalanul. Szí­vemben, ég. perzsel a vágy- látni akarlak. Mi, Tamások ezzel a szűnni nem akaró, olthatat- lan és mélységesen egyetlen vággyal járjuk utunkat: látni akarunk. S aki még nem vá­gyott ilyen mélységesen, az soha nem élte át azt, hogy mit jelenthettél neki, mit jelenthet­tél az embereknek. Ezt meg lehet érteni, és tudom, hogy egyedül Te fogod megérteni. KERESLEK EZER ESZTENDŐK ÓTA. Ősi, megmagyarázhatatlan és megátalkodott kereséssel. Nyugtalanul, mint teremtmény Teremtőjét. Kereslek, mert mint ember, ezt az egyetlen egyet örököltem, a Téged keresés nagy szenvedélyét. Keresem arcodat. Ezt az örök, fenséges emberi arcot. Arcot, amelyet leköptek, megaláztak, megkoronáztak. S ame­lyet mégis olyan kimondhatatlan bátorsággal mertek ábrázolni a mesterek, festők és szob­rászok. Ők azt. állítják, megtalálták arcod titkát. De én kételkedem állításuk igazságá­ban. Mert vajon melyik volt az igazi arcod? Ki tudta a lélek mélységeit arcodra vará­zsolni? Talán Michelangelo, Rafael, Leonardo, Munkácsy. Thorwaldsen, Fadrusz és a töb­biek ecsetje és vésője találta meg titkodat? Grünewald s Dürer borongás, fájdalmas ar­ca a Tied, vagy lágyak a vonásaid, mint Rembrandté? Az orosz ikonok átszellemült, szomorú mozdulatlansága lennél, vagy a napsütötte Dél harsogó színeiben oldódtál fel? Dosztojevszkij bukkant-e Rád Sevillá­ban. vagy Sienkiewicz Róma határában? Ki talált Rád valójában? Ó. én tudom, kerestek Téged az egyház szentjei is. A nyirkos cellák mélyén romlott szemű szerzetesek, remeték a sivár puszta­ságban. Kelet és Nyugat versengett a nyo­modra akadásban. S lázukat muzsikában, kőben, színekben, imádságban és adoráció- ban fejezték ki. Arcod a homályban tündö­költ s én újra megkérdem, kicsoda hibázott Rád? Melyik lennél az igazi? Arcod rejté­lyes vonásai hol tükröződnek valóságosan? ÉS FELÁLLÍTOTTAM SOKSZOR A KÉR­DÉST: nem kellene-e a sok millió ember­arcból egyetlen egyet formálni, hogy az „Ember Fia” arcát megkapjuk? Egybegyúr­ni, tökéletesen eggyé formálni, hogy megkö­zelítsük a nagyszerűt, a Tiédet? Mert Te minden emberarcban kissé ott vagy. Mert minden vonás kissé a Tiéd. Csak sejtnyi, mo- lekulányit kellene átscempésznünk, s ezekből talán egybeállna az egész, amelyet keresünk. Keresem a Krisztus-arcot. Keresem Krisz­tust magát. Mint a görögök, mint Tamás, mint a sokaság. Kereslek. Nem a sebeidet, amelyeket kezeden, lábadon és oldaladon ütöttek gonoszságunk miatt, hanem Téged. Ügy, ahogyan ettél a tanítványokkal, amint ültél a farizeus házában, amint megérintet­ted a leprást. Vagy úgy. ahogyan megjelen­tél a tó partján néhány csüggedt tanítvány előtt. TUDOM, HOGY AZÓTA SOKAN LÁT­TAK. Láttak átsuhanni a temetőkön. A sír­buckák, korhadt keresztek között. Láttak öz­vegyek, árvák könnyeik prizmáján keresztül. Láttak, mert suttogóra fogták hangjukat, s a vigasz szétömlött bennük, mint meleg, for­ró érzés és egyszerre tudtak hinni a feltá­madásban. Láttak asztalok mellett, mert megnyikor- dult a rozzant szék. s megtörted a kenyeret, mint egykor Emmausban. Láttak oltár előtt, ahol sápadt hittel térdeltek, s homályos szemmel meredtek a kenyérre és a borra. De láttak, mert tested és véred jelenléte új erőt adott. És láttak megrendítő viharban, ahol szarvadra elnémult a harag, gyűlölet és bosz- szú. mint az orkán az éjjeli tavon. De láttak a boldogság repesése közben is. Pillanatra csupán, s észrevettem, hogy sze­rették volna megállítani a rohanó időt, mert féltek, ha kilépsz a boldogság varázsköréből, magaddal viszed az örömöt. Nem hitték, hogy ajándékod mindig végleges. Amit Te egyszer odaadsz, soha nem veszed vissza. Láttak erőtlen emberek mellett. Láttak fá­radt, megkopott, életunt, kihűlt szívű embe­rek mellett. Láttak hamvadó tüzek mellett, ■ahol szürke hamuként gyűlt rakásra az el­hamvadt szeretet, a lelohadt részvét. És lát­ták. amint lehajolsz és fúvód a parazsat és a pernyék közt szikrák szállingóznak. Láttak, bizony láttak! MONDOM, SOKAN LÁTTAK MÁR. Mert én is láttalak olykor. Elárulom, hogy látta­lak már. S e pillanatok vágya űz azóta is. Láttalak egyszer egy porig sújtott városban. Ültem a Duna két partján. A két part üsz­kös romjai fejem felett ölelkeztek össze. A folyó sodorta a háború utolsó törmelékeit. A szél. a tavaszi szél szürke port kavart fel. Papírfoszlányok úsztak a levegőben. A gon­dolat csak a halállal foglalkozott és azzal, hogy itt többet nem lesz élet. Ekkor láttalak egy pillanatra. A folyón né­hány ladik imbolygott félelmetesen zsúfolva emberekkel, híd egy sem volt. Te a habokra léptél, mint egykor a tavon. A vén Duna megborzongott. Soha nem járt még ember hullámain. Te siettél, mert itt is. ott is, ezen és a túlsó parton sok volt a teendőd. Nem értél rá mellém telepedni és keseregni a vá­ros felett, amelyben kő kövön alig maradt. Láttalak, amint eltűntél a romok között és megérintettél sovány, rongyos embereket, akik a verőfényben pislogtak. AZTÁN LÁTTALAK EGY KORMOS ÉJ­SZAKÁN. Röpke pillanatra csupán, úgy, hogy a bizonytalanság sokáig gyötört, nem tévedtem-e. De mintha köntösöd csücske megérintett volna. Mély. üres álomból riasz­tott a fájdalom. Nehezemre esett a tájékozó­dás is. Agyak hullámzottak körülöttem, mint hajók a háborgó tengeren. S mire az öntudat rendezte a tárgyakat körülöttem, már sehol sem voltál. És egyszerre minden lecsendese­dett. Az ágyak nem ringtak, s a szokásos éj­szakai hangok, hörgések. nyögések, sóhajok elnémultak. A dermedt csendben, az éjszaka kellős közepén egyetlen döbbent kérdés úszott a levegőben: járt itt valaki? Aztán folytatódott a haláltusa és a küzdelem az életért. Egyedül én tudtam, hogy benyitottál a kórterembe. S lám, éppen ezért kereslek. Éppen ezért akarlak látni, mert pontoson tudom, mit je­lentesz annak, aki egyszer már látott, vagy megtalált. És mert tudom, a sorsom a víz­csepp sorsa. Annak sincs nyugalma, míg a legmélyebb pontra nem jut, nekem, míg Rád nem bukkanok. S csodálkozol, hogy nem bízok a művé­szek biztosnak kikiáltott ujjaiban? Hogy sem ecset, sem véső nekem nem tud igazán átad­ni? Csodálkozol, hogy beleszorultam a Ta­mások seregébe, s egyre azt kiáltom, látni akarlak? Az én világomban! Az én száza­domban! A gépek, a tudomány, a technika forradalmában. A meglendült, egyensúlyát kereső világban. A népek testvériségre törek­vésében. az eszmék küzdelmében, a fegyve­rek versengésében, a válságokban, az éhezés­ben és elmaradottságban, a félelem és re­ménység birkózásában, a négy és fél milliárd ember élethez való jogában, az életet bizto­sító természet féltése közben: kereslek. TAMÁSOD VAGYOK. A huszadik század utolsó éveinek Tamása. Látni akarlak! Nem bűnös kihívással. Alázatos kéréssel. És mondd nekem is, a Tamások seregében meg­búvó gyermekednek a húsvéti igét. csak. hangodat halljam: „boldogok, akik nem lát­nak és hisznek”, Dr. Rédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents