Evangélikus Élet, 1975 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-26 / 4. szám

* Schweitser Albert, a nagy muzsikus Mikor Schweitzer megszüle­tett, Európa koncertlátogató közönsége még jól emlékezett a nagy magyar zseni, Liszt zongorahangversenyeire. Ez a fajta művész volt az ideál, aki szeme láttára játszotta le a rle- játszhatatlant, aki ördöngös technikájával elbűvölte és eksztázisba ragadja közönsé­gét. Schweitzer orgonaművészi tevékenysége nem más, mint tiltakozás az ilyenfajta orgo- nálás ellen. NAGYAPJA ORGONISTA, apja lelkész volt. ötéves korá­ban kezd el zenét tanulni, ki­lencéves és már apja templo­mában kíséri orgonán a gyülekezet énekét. Widortól, a híres párizsi orgonaművésztől tanul orgonáim. Schweitzerrel, mint orgonaművésszel Strass- bourg ismerkedik meg lege­lőbb: tizenkilenc éves korától rendszeresen koncertezik itt. Egyre híresebb Bach-játékos. Nemcsak Európában, Ameri­kában is ismert lesz művésze­te. Hangversenykörútjait ak­kor is megismétli, mikor már Afrikában él. A koncertek bevételét arra fordítja, hogy orvosságokat vegyen lambaré- nei kórháza számára. Egyházunk a harminc éves új Magyarországon Meredek út Ilyen című verseskötettel jelentkezett 1938-ban Radnóti Miklós. A cím jelképpé lett. Valahányszor drámai fordulat állt be nemzetünk életében, meredekké vált útja. Csak­hogy 1938-ban a lejtő lett egy­re meredekebb s nem tudtunk megállni a mélyig, a megsem­misülés pokláig. Gondoljunk vissza a hátborzongató csu- szamlásra! Milyen mélyre sod­ródtunk! Innen, egészen a mélyről, mintha Ezékiel láto­mása valósult volna, csontvá­zaink kaptak inakat, izmokat és lelket, hogy útrakeljünk, is­mét egy biztatóbb jövendőbe. AZT AZ ELŐZŐ CIKKÜNK MÁR JELEZTE, hogy 1948- tól „meredekebb” lett az út­szakaszunk. .Radnóti szimbo­likus kötetcíme ismét előke­rült. De most azzal a különb­séggel, hogy felfelé merede- kűlt utunk. A csúcsokat ost­romoltuk! Fel akartuk jutni a hegygerincre. Mezítláb, még éhesen, rongyosan, de valami elképesztő bizakodással! 1948- ra éppen ez volt a jellemző. Ebbe az egy gondolatba sűrű­södött élni- és tenniakará- sunk. Éreztük, hogy a jövendő a mienk, jobb világot akarunk magunk körül teremteni, igaz­ságosabb társadalmi, gazdasá­gi rendet akarunk utódainkra hagyni. Nem akarunk még- egyszer visszazuhanni az em­bertelenség mocsarába, hábo­rúba, kizsákmányolásba, fa­sizmusba. Amint ezt legutóbbi cikkünk megfogalmazta: a szocializmus útjára léptünk. DE MI TÖRTÉNT EZ IDŐ ALATT EGYHÁZUNKBAN? Egyházunk népe — és ezt mindenkor aláhúzzuk — ré­sze volt a magyar társadalom­nak. Evangélikus parasztjaink, munkásaink ugyanazon a lej­tőn sodródtak a Donig, lettek földönfutókká a borzalmas háború latt, vagy voltak ki­szolgáltatottjai egy olyan ..rendnek” amelynek köteles­ségeiben bőven osztozhattak, de jogaiban alig. A nép, a, mil­liók már ott álltak a „mere­dek” izzasztó oldalán, föld, gyár, bánya, bank az övéké volt. Cselédek lettek az „új földesurak”, munkások gyár­tulajdonosok. A szocializmus új értelmezést adott a tulaj­donviszonyoknak. Persze, a hirtelen változásban a tudat messze lemaradt a valóság ütemétől. Meredek útszakasz­hoz érkeztünk akkor, a fejlő­dés rendkívül bonyolulttá vált, bármilyen egyszerűen fo­galmazzunk ma. Az élet, a valóság azt a kér­dést vetette fel, tud-e az egy­ház lépést tartani a gigászi méretű változással. Itt is, ott is nemcsak a fáradság, de a megtorpanás jelei mutatkoz­tak. Legsúlyosabb bűnünk a hitetlenség volt. Isten akara­tát teljesen, félreértettük, tár­sadalmi partikuláció elvében gondolkodva egy letűnt világ­ra alkalmaztuk s ki akartuk zárni annak lehetőségét, hogy Isten Isten marad a szocializ­musban is, s a forradalmi vál­tozásban, a forradalom közben is Jézus közeledik süllyedő hajónkhoz. Súlyos napok előtt álltunk. (Aki tud, emlékezzék!) Gyá­moltalanul, hitetlenül, a kilá­tástalannak látszó jövő előtt letettük csomagjainkat, ráül­tünk s visszavágyó szemekkel néztünk „Egyiptom felé”. Sem Mózesünk, sem prófétánk nem adódott, aki a meredek útra hívott volna benünket bizta­tóan, bátran, hittel és remény­séggel. Most, amikor e soro­kat rovom, magam is újra át­élem e nehéz időket s hálát adok Istennek, hogy egyházun­kat, a magyarországi evangé­likus egyházat mégis felrázta ájultságából, s hivatásának, kötelességének meredek útjá­ra lendítette. AZ ELSŐ VÁRATLAN BIZTATÁS 1948 reformáció havában látott napvilágot. Ek­kor jelent meg Dezséry László Nyílt levele, amely a szocialis­ta átalakulás felé nyitotta meg az®eszmélkedést. A „le­vél” feltárta azt a társadalmi közeget, amelyben a jövendő egyházának funkcionálnia kell, de rámutatott arra is, hogy a magyar demokráciával azért jelentkeznek gyengébb, vagy erősebb ellentétek, mert a polgári életforma összeom­lását félti az egyház. „Le kell vetnie az egyháznak előítéle­teit, ki kell alakítania osztály- sgolidaritását a dolgozó társa­dalommal, el kell fogadni a társadalmi átalakulás népi irányzatát és szolgálatát fel kell ajánlania féltékenység nélkül a feltörekvő népnek. Egyébként elszigetelődik az egyház és áldozatává lesz a forradalomnak.” Ilyen s ha­sonló hangok kíséretében je­lentkeztek az első biztatások. A nép egyháza azonban- e pillanatban messze leszakadt a néptől. A nagy robaj kísé­retében jelentkező forrada­lomban jogi kivezető utat ke­resett. Régi kategóriák gon­dolatai kísértették. Az állam szuverenitása, az egyház auto­nómiája fontosabb tényezők­nek bizonyultak, mint az evangélium hirdetése és a szolgálat. De ha már jogot keresett az egyház —, ame­lyet aligha tett a Názáreti vagy apostolai — a nép álla­ma a békesség kedvéért ezen a téren is elébe sietett. Hosz- szas tárgyalások szakasza kezdődött az állam és egyház között. Az év végén, 1948; de­cember 8-án végre zsinatunk elfogadta, majd december 14- én aláírásra került az a jogi megállapodás, amelyet azóta „Egyezménynek” nevezünk. HOGY E TÁRGYALÁSOK LÉTREJÖTTEK, hogy ered­ményesen végződtek, hogy zsinati döntés született és sor került aláírásra, emögött ér­ződik, hogy egyre többen kezdték világosan látni Isten akaratát, jószándékát, áld nem akarta egyházát egysze­rűen a történelem süllyesztő­jében veszni hagyni, neki célja volt övéivel — még a hitükben megtántorodottakkal is —, a távoli, a szocialista jövendőben. Hadd' idézzem zárószóként Ortutay Gyula, akkori kultuszminiszternek, az Egyezmény aláírásakor el­hangzott szavait: „Az evangéli­kus egyház megtanulta és tudja jól a múltjából, hogy mi volt a szabadság és a lelkiismereti szabadság üldözése. Nem a mi uralmunk az, amelytől ül­döztetést kellett szenved­nie ... A mi utunk a Jelkiis- mereti szabadság útja. Mi a vallási, hitbeli, teológiai, dog­matikai kérdésekbe sohasem fogunk beleavatkozni. Segítse az evangélikus egyház a szo­ciális igazság és a demokrá­cia iránti szeretetet meggyö­kerezni ... Kifejezem örömö­met afelett, hogy ezzel az egyezménnyel hosszú évekre biztosítottuk az állam és egy­ház barátságát.” A MEREDEK ÜT LEGNE­HEZEBB SZAKASZÁN átse­gített bennünket az Egyez­mény. Most már csak az volt a kérdés, hogy az új szakasz­ban hogyan tudjuk hivatá­sunkat , az e vangélium szelle­mében gyakorolni. Dr. Rédey Pál Mi a titka annak, hogy ez a huszadik századi polihisztor orgonálásával ilyen feltűnést keltett világszerte? „Rendsze­rint túlságosan gyorsan játsz- szák Bachot. Ez a zene k ti- kussá válik a hallgató számá­ra, ha túl gyors a tempó” — írja. Schweitzer meg is mutat­ta, hogyan kell Bachot játsza­ni. Muzsikálása lassú, áradó zene. Keze alatt a dallamok világosan tagoltak, a szólamok egymástól elválnak, a témák a hangok sokaságából kivál­nak. Minden éneklő muzsiká­vá válik, emberekhez közelá'- lóvá. Ebben a széliemben nyomtatta ki Bach összes or­gonaműveinek magyarázatos kiadását. Muzsikája ma is in­tő szó, hogy zenénk mindig az emberért szóljon, emberközel maradjon. SCHWEITZER ORGONA­TANÁRA, később barátja és munkatársa, Widor korán fel­fedezte, hogy valamikori tanít­ványa milyen kiválóan köze­lít Bach műveihez. Ezért fel­kérte őt, írjon Bachról egy könyvet. E könyv 1905-ben hagyta el a nyomdát. Könyvé­nek jelentősége nemcsak ab­ban van, hogy egységes szem­léletű életrajzot ad, hanem abban is, hogy felfedi Bach muzsikájának titkát. „Bach­nak megvan a maga sajátos zenei nyelve” — vallja. „Bi­zonyos kifejező motívumok gyakran visszatérnek nála.” Ezeket a motívumokat össze­gyűjti és szótárszerűen közli a bachi zene megfejtéséhez. Szótárának fogalmai ezek: hullámzás, lépés, leborulás, erő, büszkeség, küzdelem, in­dulat, rémület, fájdalom, féle­lem, sóhaj, öröm, boldogság stb. Ezeket a fogalmakat úgy fedezte fel, hogy kétszáznál több kantátában megvizsgálta milyen szavakra milyen zenét írt Bach. Így a szöveg nélküli hangszeres művek értelmére is fény derült. Könyve Bach összes jelentős művére vonat­kozóan jó előadási tanácsok­kal szolgál. Így hát nincs kar­mester, vagy előadóművész, aki Schweitzer könyvét ne venné le könyvespolcáról, mi­előtt új Bach-műbe kezdene. Schweitzer azért értette meg jól Bach művészetét, mert nem elienpontozó technikáját kutatta, hanem a kifejezési tartalmat, az azok által ábrá­zolt valóságot. Mert Bach zené­jével mindig festett és ábrázolt — ez Schweitzer nagy felfede­zése. A kor nagy szenzációi vol­tak a hatalmas méretű or­gonák, amelyeket koncert­termekben és templomokban építettek fel. Az orgona­építők versengtek egymással, ki tud nagyobb hangszert elő­állítani, ki tud több új techni­kai szerkezetet beépíteni az orgonába. Schweitzer így írja le egy ilyen orgona-monst- rummai való találkozását: „Amikor meghallottam az égig magasztalt (stuttgarti) orgona száraz hangját, és Lang elját­szott egy Bach-fúgát,. szinte belefulladtam a hangzavarba, nem tudván megkülönböztet­ni az egyes hangokat — gya­núm hirtelen bizonyossá vált: hangzás tekintetében a modern orgona nem haladás, hanem visszafejlődés.” Kutatja azt, hogy az új orgonák miért hangzanak lélektelenül. Ren­geteg régi és új orgonát vizs­gál meg. Rájött arra, hogy az orgonagyárak sorozatban készítik a hangszereket és a sípokat, ezért nem tudják fel­venni hangzásban a versenyt a régi, egyedileg megépített mesterek remekeivel. Az is kitűnt kutatásai során, hogy az orgonának megvan a ter­mészetes legnagyobb formája, nyolcvan regiszterrel. Ha ezen felül építenek hangszert, az csak a hangzás károsodásával történhet. E. felismerése után minden tekintélyét latbavetve küzdött a régi orgonák meg­mentéséért. „A jó orgonáért vívott harc számomra az igaz­ságért vívott harc egyik for­mája” — .írja. MUNKÁSSÁGA NYOMÁN indul el az orgonareform-moz- galom 1925-ben. Ennek ered­ményeként álltak vissza az or­gonaépítők a régi építési el­vekhez. Magyarországon ez a visszaállás tíz esztendős küz­delembe került, míg végül bi­zonyított a Deák téren fel-4 épült új hangszerünk. Schweit- zerre vezethető vissza az is, hogy Európa szerte megindult az orgona-műemlékvédelem. Hazánkban éppen a napokban alakult meg az egész országra kiterjedő Orgona-műemlékvé- delmi Bizottság a Hangszer-1 történeti Múzeum keretében, hogy a schweitzeri elvek lap­ján megvédje régi, nemes­hangzású orgonáinkat a kon­tár kezektől, a tönkremene­teltől, vagy a felelőtlen lebon­tástól. „Afrikában a vén feketéket menti, Európában a vén orgo­nákat” — mondották Scweit- zerről barátai. Valóban, a schweitzeri magatartás minde­nütt egy és azonos. Menteni az embert, menteni a művészet emberségét és az emberséget hordozó művészi hangszere­ket. Trajtler Gábor Klara B. Schlink: Mint szántóföld, vár új napom Felvirradt már az új reggel. A szép nap fénye útrakel, hogy földünket bejárja. A lélek is felébred már.. Rá Jézus fénylő arca vár. Üj napba hív a Mester. Mint szántóföld, vár új napom: ne hagyjam pusztán, parlagon, vessem be tiszta maggal! Mit szeretet vet, jól kikel, és arathatom bőséggel az új-nap-hozta termést. Tovább gyűrűző jelentések Az esztendő végén két egyházkerületi ési az országos püs­pöki jelentés hangzott el. Egyházunk vezetésében jelentős há­rom megnyilatkozásnak a jelenlevőkön túlmenően elsősorban az egyházi sajtó révén lehet és van gondolkoztató, eszmecseré­re ösztönző hatása. Az egyház ügye nem pusztán a lelkészek dolga, ezért hullámzik tovább a püspöki jelentések kiértékelése hetilapunkban is. Mindegyik jelentésből most egy-egy gondo­latkörre irányítjuk figyelmünket. D. KALDY ZOLTÁN PÜSPÖK AZ EGYHÁZKERÜLETI PÜSPÖKI JELENTÉSÉBEN behatóan foglalkozott egyházunk szórvány jelleg ével és a szórványosodás újabb jelenségeivel. Eb­ben az összefüggésben tárgyalta a fővárosi gyülekezetek hely­zetét, megállapítva, hogy egyházunk oldaláról nézve Budapest egy nagy szórvány. Ezzel kapcsolatosan hangsúlyozta, hogy „agy gyülekezet gyülekezet-mivolta nem függ csak a számok­tól. Egy 200—500 lelkes gyülekezet is gyülekezet. Sőt még azt is ki merem mondani, hogy egy kisebb létszámú gyülekezet in­kább tud gyülekezet lenni, mint egy több ezer lelkes. Arra kell hívni a megmaradt kisebb nyájat, hogy sopánkodás helyett le­gyenek az eddiginél jobban egy családdá, tartsanak jobban ősz- sze és vállaljanak több áldozatot a gyülekezet fenntartásáért." Láncszemszerüen csatlakozott fejtegetéséhez országos viszony­latban a gyülekezetek társításának terve. „Egy gondolattal mindenesetre valamennyi anyagyülekezetünknek és lelké­szünknek meg kell barátkoznia. A jövőben nem lesz olyan anyagyülekezetünk, amelyhez nem tartozna szórvány vagy egy társult gyülekezet.” Ezekben a gondolatokban az egyház már ma alakuló jövőjé­nek a képe bontakozik ki; A régi népegyházból a tudatos egy­háztagságra épülő gyülekezetek felé tartunk, s ez egyszerre je­lent hármas irányú mozgást: az aktív egyháztagok számának csökkenését, nagyobb területen való szóródásukat és a gyüle­kezeti keret rugalmas tágulását, a lelkészt szolgálat jobb vég­zése és az egyházi épületek fenntartásának ésszerűbb megoldá­sa érdekében. Ezt a folyamatot az egyház jövőjébe vetett re­ménységgel, fokozottabb önkéntes gyülekezeti munkával, az egyes gyülekezetek családias vonzerejének ápolásával és a vál­tozásokra mindig nyitott készséggel kell kísérniük az egyház­tagoknak. D. DR. OTTLYK ERNŐ PÜSPÖK EGYHAZKERÜLETl JELENTÉSÉBŐL az egyházmegyei lelkészi munkaközösségekre vonatkozó részt idézem, abban a tudatban, hogy a lelkészek összejövetelei közvetlen kapcsolatban vannak a gyülekezetben végzett szolgálatukkal, a frissítő hatások oda áradnak: „Teoló­giai műhely minden egyes egyházmegyei lelkészi munkaközös­ség. Azon fáradoznak lelkészeink a tizenhat egyházmegye mun­kaközösségeiben, hogy részletkérdésekre is felbontsák, az egy­házi szolgálat egyes ágaira is alkalmazzák azt a teológiai alap­vetést, amelyet a szolgáló szeretet teológiájának nevezünk. Azonos /témákról hangzik el tizenhat dolgozat megbeszéléssel. Így alakul annak a körvonala, hogy egyes kérdésekre nézve ho­gyan tanított és vélekedett a lelkészi munkaközösségek tag­sága.” Az évenkénti nyolc-tíz ilyen lelkészi együttlét több irány­ban is hat. Az említett tanulmányi koncentráció révén egyes témák végigfutnak az ország evangélikus lelkészi karának gon­dolkozásán, belemélyedésre és belső állásfoglalásra ösztönözve. Az eredmény több mint 16 írásbeli dolgpzat és hozzászólás egy­bevethető, összesíthető szövege. Egy-egy jelentősebb témának megbeszélése termékenyítő hatással van a lelkész gondolkozá­sára, lelkületére és szolgálatára. Az összejöveteleken az orszá­gos témákon túlmenően is vetődnek fel kérdések, s ezek leg­alább annyira tükrözik a kort, amelyben lelkészi munkánk fo­lyik. Minél kötetlenebb az eszmecsere, minél élénkebb a vita, annál inkább pezsdíti a szellemi életet,-, hiszen — mint minden tudománynak — a teológiának is éltető eleme a kérdések fel- vetődése, a nézetek találkozása vagy feszülése. D. KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK-ELNÖK ORSZÁGOS JELEN­TÉSE többek között kitért a hazai közéletünket foglalkoztató kongresszusi irányelvekre. „Szívből örülünk annak, amit a kongresszusi irányelvek a gazdasági élet erősítésére, a kultu­rális élet felvirágozatására, az ipari termelés fokozására irá­nyoztak elő. Tudjuk, hogy a gazdasági tényezők és a technikai ellátottság mellett jelentős szerepet játszik ebben a vonatkozás­ban az etikai kérdés is. így is mondhatnám, mindez ember- kérdés is. Olyan emberekre van szükség, akik erkölcsileg is el­kötelezettnek tudják magukat arra, hogy becsületesen és hűsé­gesen végezzék munkájukat, nem csupán a keresetük növeke­déséért, hanemazért, hogy szolgáljanak vele az egész társa­dalomnak. Abban a tudatban élünk mi, egyházi emberek, hogy ebben a vonatkozásban mi is jelentős segítséget tudunk adni gyülekezeti tagjainkon keresztül egész társadalmunknak. Szo- ciáletikánk érvényesítését feladatunknak tekintjük.” Az igehirdetésekben újra meg újra egyháztagjaink elé állít­juk a keresztyén élet feladatát. A keresztyén sajátosság e te­kintetben Pál apostol szavának érvényesítése: „Ne nézze senki a maga hasznát, hanem mindenki a másikét is” (Fii 2, 4). Az „is” szó hangsúlyossága teszi reálissá ezt a keresztyén követel­ményt. A Jézus Krisztusban hivő emberek nem valami földön­túli gondolkozású lények, akik nem tudják megbecsülni a jö­vedelmük anyagi kihatását saját életszükségleteik és élqtigé- nyeik betöltésére. De tudnak úgy dolgozni, hogy abból mások haszna, a társadalom érdeke is növekedjék. Krisztus követése ma is hűséges, szorgalmas, áldozatos, alkotó munkát jelent. Veöreös Imre Feledékeny aláírók ? NEM FELEJTETTÜK EL, hogy éppen két esztendővel ezelőtt Párizsban az érdekelt felek aláírták azt az egyezményt, amely­nek célja, a vietnami háború befejezése volt. Nem felejtettük el, mert a világ sok jószándékú népével együtt mi is részt vál­laltunk a békés élet biztosításában, a háború okozta sebek be- gyógyításában, az esztelen és embertelen pusztítások nyomai­nak az eltüntetésében. Tartjuk magunkat ehhez az ígéretünk­höz, államunk, dolgozó népünk a többi szocialista országgal egyetértésben ma is politikai és anyagi erővel segíti a vietnami nép talpraállását. Köszöntlek, Isten-adta nap! Felébresztesz, hogy szolgáljak, hogy szenvedjek, szeressek. Jössz és mégy. Elszállsz hirtelen. De megtalálom odafenn, amit kaptam tebenned. Németből fordította: Túrmezei Erzsébet LATIN -AMERIKA Amerika spanyolul és por­tugálul beszélő népességének, a Mexikótól délre levő orszá­goknak, az ún. Latin-Ameri- kának népessége 93%-ban a római katolikus egyházhoz tartozik. Ez a szám a megke­resztelteket jelenti, a való­id ban gyakorló keresztyének száma azonban jóval kisebb. 47 ezer lelkész látja el a szol­gálatot, azaz kereken 5 ezer megkeresztelt jut egy-egy lel­készre. A lelkészeknek mint­egy fele Európából, az Egye­sült Államokból és Kanadá­ból származik. (epd—sh) SAJNOS AZ UTÓBBI IDŐBEN sorra érkeznek olyan jelen­tések a Távol-Keletről, amelyek más oldalról nem engedik fe­ledni a két évvel ezelőtt mégtörtént aláírás tényét és az aláírt egyezmény lényegét. A saigoni Thieu-rezsim és az érte min­denre kész Egyesült Államok Délkelet-Ázsiában felejtett ka­tonai egységei — úgy tűnik egyetértésben Washingtonnal — terrorbombázások felújításával, területrabló kísérletekkel, a felszabadított területeken békés munkával megtermelt javak tönkretételével és elorozásával, a katonai erő fitogtatásával rendre szegi meg a párizsi egyezményben vállalt kötelezettsé­geit — és ezzel bizonytalanná teszi a békés rendezés lehetősé­gét. FELEDÉKENY ALÁÍRÓKRÓL van-e szó, vagy olyanokról, akik az aláíráskor kényszerszerűen tudomásul vették a vereség tényét, de máig sem hajlandók tudomásul venni, hogy kísérle­tük kudarcra van ítélve. A jelek arra utalnak, hogy az utóbbi­ról van szó. Már pedig akkor szükséges, hogy a világ közvéle­ménye ezekben a napokban újra hangos szóval emlékeztesse őket arra, hogy egészen mást vállaltak és mi ezt nem felejtet­tük el. A vietnami nép szabadságát, új életét, haladását, boldog jövőjét a világ közvéleménye parafába, túl a párizsi egyezmé­nyen. M. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents