Evangélikus Élet, 1974 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1974-08-25 / 34. szám

Nem szívességből

Lk 17, 7—10

Bármilyen munkát végez valaki, legyen az fizikai vagy szellemi irányú, vagy akár háztartási munka, van valamilyen rendje. Lehet ez akár a munkafolyamatok egymásba kapcsolódásának rendje, lehet a munkavégzés fegyelmezett sorrendje, így megvan az Isten országának is a „munkafegyelme”. Erre tarát minket a mai igénk.

TELJES IDEJŰ SZOLGÁLAT. Ma beszélünk négyórás, hatórás vagy teljes foglalkoztatottságról. Értjük alatta, hogy naponta milyen lekötöttséget jelent a munkánk. A keresztyén élet szolgálata mindig egy életre szóló elkötelezés. Aki a Biblia olvasásában jártas, ismeri, hogy a próféták is milyen sokat küzdenek ezzel, különösen Jeremiás. Azt is látjuk azonban, hogy Isten nem tud alkudni e tekintetben, mert teljes igénye van reánk. Lehetünk olyan fáradtak, eltölthet a magunk terhe, gondja, bánata, Isten szolgálata alól mégsem ment fel, egy ■élettel tartozunk neki. Azt hiszem, hogy ez a kérdés különösen is ott okoz nehézséget, amikor az ember még nem akarja életét, szívét, szolgálatát odaadni Istennek. Ilyenkor féltjük a „magánéletünket”, de ez a féltés azt jelenti, hogy vannak még az életben olyan területek, olyan érzelmek, olyan tervek, olyan utak, amelyekben nem akarom elismerni Isten illetékességét. Aki ezeket félti, az akarva, akaratlanul nem teljes, csak fél szívvel szolgál.

Ez a kegyelem nagysága felismerésétől függ. Ismert példázata Jézusnak, amikor egy embernek 10 000 tálentomot enged el kegyelemből a királya. Ugyan számít-e, ha az adós arra hivatkozik, de 2 fillért ebből magam törlesztettem, de még ha ennél többre tudna hivatkozni, ■ az sem kisebbíti az adósság elengedés kegyelmi tényét. így van a keresztyén ember, aki tudja, hogy a maga elveszett, megromlott életének irgalomból való megtartója, bűneinek ingyen kegyelemből való el- engedője, megbocsátója az a Jézus Krisztus, aki érte a kereszten az életét adta és aki életünk adósságlevelére a vérével írta: elvégeztetett, kiegyenlíttetett. Minden jószándékom, törekvésem nem több, mint az a 2 fillér, ezért, ahogyan Luther mondja: semmi érdemem sincs.

HA ÍGY VAGYOK ADÓSA ISTENNEK, akkor keresztyén életem szolgálatában nincsen szolgálatmentesség, vagy szabadságolás. A mindennapi életünk munkásságában lehet ilyen, hogy kiírom az ajtómra, szabadságon vagyok. A keresztyén ember életében azonban nincsen ilyen időszak, amikor kikapcsolja a hitét, félreteszi a szeretetét. Aki az életében megismerte Jézus Krisztus szabadító szeretetét, az egy életre kell, hogy hálás szívvel és örömmel járja a hit és szolgálat útját.

IGÉNKBEN ARRA IS UTALÁST TALÁLUNK, hogy az ilyen hálából szolgáló keresztyén életben az Istené mindenkor az elsőbbség. De ez nem a fáradtan hazatérő szolga keserűségéből fakad, aki nem tehet mást, minthogy először az urának szolgál, noha szívesen maga is leülne. Hanem éppen abbßl a belső örömből fakad, amely olyan szívesen, készségesen végez mindent az Űr ügyében, mert a szívében áradó hála támadt, ,i amely ellenállhatatlanul árad és készteti erre.

VÉGÜL IGÉNK ARRA FIGYELMEZTET, hogy a hálánk kifejezése: csak amivel tartozunk. Ehhez látás kell, hogy meglássuk, hol, kinek, mivel szolgálhatok. Annak a szeme lesz ebben élesebb, aki maga is 'tudatában van, milyen sokat kapott Istentől. Az látja meg egy szomorú arc mögött a vigasztalást váró szívet, látja meg egy riadt tekintetben a biztatást, reménységet kereső életet. Hallja meg egy keserű mondatban a csalódott embert, akinek szüksége van testvéri szóra, igazi szeretetve, mert nagyon árvának ismeri magát. AJci naponta azzal az imádsággal indul, hogy el ne tévessze, ahol szeretetével szolgálnia lehet, az ismeri meg ennek a segítő életnek a csodálatos örömét. Hálásan fogja mondani: csak azt tettem, amivel tartozom.

Ismerd meg az ilyen életnek, hálás, szíves, boldog, örvendezését, akkor érted meg igénket igazán.

Sólyom Károly

Szórványokban

A Magyarbóly-Siklós egyházközség 650 tagja közül mindössze 80 él az anyagyülekezetben, a siklósi társ- gyülekezetben 93, a borjádi filiábah 143, míg Ivándárdán 44 lélek, viszont kettőszázki- lencven egyháztagot számlálunk szétszórva 36 községben, s további 32 faluban, amely területileg hozzánk tartozik, nem is tudunk evangélikusról. Szórvány ez a javából! Templomunk harangját a gyülekezet majd’ 90%-a meg sem hallhatja.

A GYÜLEKEZET DÉL-BA- RANYÁBAN ÉL, földrajzilag több kisebb tájegységre tagolható vidéken: a Dráva völgyében, a Karasica völgyében, a Villány-Siklósi dombvidéken, s az Ormányság egy részén. Szép vidék ez, nagy az idegenforgalmi vonzása, a siklósi vár hazánk legjobban helyreállított vára, Harkány télen-nyá- ron tele van fürdővendégekkel. s ki ne hallota volna hírét a villányi vörösbornak, a vil- lánykövesdi pincesornak vagy a Tenkes-hegynek?! A Szár- somlyó déli lejtőjén az idei enyhe télen már karácsonykor kezdett virágozni a „Magyar kikerics”, alatta — a villányi hegy lankáinak már február közepén végeztek az oportó metszésével.

Gazdag ez a vidék, a Kara- Sicától a Dunáig vadrezervá- lum őzekkel, szarvasokkal, magas aranykoronája fekete földje rekordtermésekre képes,

ősszel az országúton egymást érik a szőlővel tele vontatók ... Munkalehetőség is van bőven, innen távolra senki nem jár el dolgozni, csak a környékre: Beremendre, Mohácsra vagy Pécsre.

E TÁJNAK EVANGÉLIKUS MÚLTJA IS VAN. A siklósi vár gótikus kápolnájában már a reformáció első éveiben lutheri szellemben prédikált Pe- rényiék papja: Siklósi Mihály. A vidék reformátora Sztárai Mihály a Dráva völgyében — Baranyában és Szlavóniában mintegy 120 gyülekezetei alapított. Ezek a gyülekezetek a hercegszőlősi zsinaton a helvét hitvalláshoz csatlakoztak. Mai híveink ősei — Magyarbóly, Borjád és Ivándárda — első evangélikus lakosai a Tolna megyei német ajkú evangé- likusság másodrajzásaként a múlt század középső harmadában telepedtek le itt. Száz év növekedésben telt el: iskolák és templomok építésével. A második világháború szomorú következményeként erősen megcsappant viszont templomaink népe.

Siklósra a századforduló táján kerültek evangélikusok, mesteremberek, értelmiségiek, szőlősgazdák. A szórványban élők nagy többségükben a húszas-hafmincas években kerültek erre a vidékre az ország minden tájékáról.

A csak néhány példának felhozott család sorsában benne

Kérdezték tőlünk

a „temetőkulínmar kapcsolatban

A TEMETŐKKEL KAPCSOLATBAN is érkezett néhány kérdés. Egyik olvasónknak feltűnt,- hogy a fővárosi temetőkben milyen nagyarányú „versengés” bontakozott ki a síremlékek nagyságát és drágaságát illetően. Közölte velünk, hogy némelyik síremlék árából szerény lakást lehetne venni. Helyes-e, — tette fel a kérdést, — hogy ilyen mértéken és arányon felül hozunk áldozatot az elhunytért, holott köztudott, hogy csak huszonöt évig mondhatja sajátjának a hozzátartozó a sírt, azután ismét meg kell váltani, vagy lebontásra kerül. Az így kiadott összegekből sok nemes cél valósulhatna meg.

Igaza van olvasónknak és igen lényeges kérdést célzott meg. A halott- és temetőkultusz az utóbbi évtizedekben valóban megnőtt. (Akárcsak

az életszínvonal!) Jól figyelte meg, aránytalanságok jelentkeztek ezen a területen is. A

hiúság ördöge itt is játszik az érzelmekkel. Nézzük meg, mi egyházunk állásfoglalása a temetőkkel, holtakkal kapcsolatban! Induljunk ki az utóbbiból, hogy az előzőre következtetve világos választ kapjunk.

A megboldogult — Isten akarata és a természet rendje szerint — bevégezte földi pályafutását. Kikapcsolódott a földi közösségből, elszólította Teremtője a földi munkamezőről, maga elé idézte és talentumairól a Gazda előtt le kell számolnia. Amelyik pillanatban lehunyta szemét, megszűnt szíve dobogni, számára elérkezett az „utolsó nap”. Sem tér, sem idő nem korlátozza már őt. Ítélet és Ítélő előtt áll, és a Krisztus érdeméért, az irgalmas Isten keSiót; Uram; mert hallja a te szolgád

*í* Solymár János

Hatalmas gyülekezet kísérte utolsó földi útjára Solymár János lelkészt, akit 65 éves korában a Budapest-Rákóczi úti szlovák ajkú gyülekezet éléről szólított haza az Ür. Négy esztendeje — megrendült egészségi állapota miatt — búcsút mondott a csömöri gyülekezetnek és nyugalomba vonult. Csak egy évig tartott a megérdemelt pihenés. Amikor a szlovák ajkú gyülekezetnek pásztorra volt szüksége, önként vállalta újra a szolgálatot.

Bibliájának első oldalára ezt írta fel: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Békéscsabán, kántor-tanító édesapja példáján ismerte meg az egyházi szolgálat örömét és hallotta meg az Űr elhívó szavát. Szülővárosában érettségizett, majd az Erzsébet Tudomány- egyetem Hittudományi Karán, Sopronban szerzett lekészi diplomát. 1934 áprilisában avatta lelkésszé D. Raffay Sándor püspök. Negyven éven át szolgálta Urát és egyházát.

D. KÁLDY ZOLTÁN, a Déli Egyházkerület püspöke az elhunyt szolgatárs Bibliájára felírt ige alapján hirdette a vigasztalás evangéliumát a gyászoló családnak és gyülekezetnek. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Sok gyülekezet osztozott a gyászban. A szegedi. ahol segédlelkészként szolgálatát kezdte, az ambrózfalvi, ahol helyetteslelkész volt, a bényei, a nyíregyházi, ahol egy

évtizedet szolgált, a csömöri, amely huszonkét éven át hallgatta az Űr szavára figyelő szolga bizonyságtételét és rendezettségével, élő hitével bizonyságává lett a jól végzett pásztori szolgálat maradandó- ságának, a Rákóczi úti, amely az 5 derűs közvetlensége folytán családias közösségbe vonta a szlovák ajkú evangélikusokat. Az igét hirdető püspök, az őt kísérő 27 lelkész — közöttük az elhunyt lelkész fia — a gyászoló család, a megszámlálhatatlan nagy gyülekezet együtt tett bizonyságot a csömöri temetőben arról, hogy Solymár János 1974. június 27-én, halála pillanatában is az Úr szavát hallotta. 40 évi szolgálat, 38 évi házasság után hazaszólította az Ür.

Isten iránti hálával, tisztelettel és az örök élet reménységében vett tőle földi búcsút Bódis István á csörriöM gyülekezet pénztárosa, a csömöri gyülekezet nevében. Susánszky János gyülekezeti felügyelő a Rákóczi úti szlovák ajkú gyülekezet nevében és Pitlik Pál, a csömöri evangélikus gyülekezet ifjúsága nevében. Megható volt hallani az ősi Tra- noscius énekeskönyvből felcsendülő szlovák búcsúzó éneket. Két nyelven, de egy szívvel hirdette Solymár János ' lelkész az evangéliumot. A búcsúzó gyülekezet is két nyelven, de egy szívvel énekelt sírjánál július 4-én a feltámadás reménységéről.

van az előző ötven-hatvan év története. W. Pálék házát és földjét elárverezték, uradalmi cselédnek szegődtek. L. Mátyásék Békésből indultak közvetlenül esküvőjük után „szerencsét próbálni”, amijük volt, gyalogszerrel hozták ma-' gukkal. K. Ida nénit határőrségen szolgáló nagybátyja szerezte ide cselédnek Vas megyéből. D. Henriket bánya- előmunkásnak szerződtették Németoxszágból. Hassai bácsi Zalából vándorolt ki Amerikába. majd a II. világháború kitörésének hírére hazajött.

A SZÓRVÁNYBAN A LEL- KÉSZI MUNKA egysíkúnak tűnhet: istentisztelet, látogatás, gyermek-bibliaórák, konfirmáció .... az érintettek köre esetenként változik, a munka elaprózódik, s folyton azzal a kísértéssel kell szembenéznem: holnap mindent kezdhetek elölről — másutt, másik néhány ember számára. Isten azonban a kevesek között sok örömöt tud adni.

Sajátos légköre van a szórvány-istentiszteletnek. Gyakran családi otthonban üljük körül az asztalt, a háziak választják az éneket az igehirdetés után az együttlét „gyülekezeti fórum”-má alakul. Hírek, örömök, terhek kerülnek elő a gyülekezetből, beszélgetés sokszor országos egyházi kérdésekről. Ezekben a beszélgetésekben lemérhető egyházunk szolgálatának visszhangja, s itt konkretizálható a gyülekezeti tagok szolgálata is.

'ÉGÉSÉ SZOLGALATOMRA ÁLL, jelképes is a következő eset. Kistótíalun kerestem havas téli délelőttön a szőlőhegyen lakó N. Pista bácsiékat. A szélső háznál hagytam motoromat, s útbaigazítást kértem. „El fog tévedni — mondta a háziasszony — többfelé ágaznak a völgyek, az utakat belepte a hó ...” „Ezt a csizmanyomot figyelje, ez a szomszédjuké — mondta a gazda — munkába jött reggel”. Azon a nyomon célhoz értem. Előttem is szolgáltak sokan ebben a gyülekezetben, jó megkeresni lábuk nyomát, még jobb a szolgálat Urára figyelni, aki előttünk jár a szétszórtak megkeresésében. Neki különös gondja van a szórványban élőkre.

A SZÓRVÁNYBAN — KICSIT KIRAKATBAN IS VAN egyházunk. Milyen jó ha van pl. Glöckner nénink, aki töpörödött öreg anyókaként halt meg. s a koporsója mellett tudta meg egy egész falu, hogy leányán és unokáján kívül öt nevelt fia is siratja — néhai testvéreinek és szomszédjának gyerekei —, piciket özvegyen nevelt fel, sok gürcölés árán, mégis mindig zokszó nélkül, megszégyenítve fiatalt, erőset és gazdagot, adva a szükségből is, megosztva a keveset is. Ha így él és szolgál egyházunk népe, akkor szórványban élni nemcsak sors. de küldetés is.

Zászkaliczky Pál

gyeiméből reménykedünk, hogy Ura örömébe térhetett. Ez a mi reménységünk és a kegyelmes Isten dolga.

Szeretetünk és hűségünk azonban az utolsó földi útra elkíséri még őt. Fájdalmunk és könnyünk a halál elleni lázadás jele. Mivel Isten egymásnak teremtett bennünket, sok közös reménység, vágy, munka, törődés, siker és kudarc élménye, valamint a szeretet ezer és egy szálai kötöztek össze bennünket. Ezért elfogadhatatlannak tartjuk az elválást, a búcsút. Összetöri ■lelkünket és testünket egyaránt a halál, veszteségünket ki sem tudjuk fejezni. Ezt az érzésünket visszük a ravatalozóba, a temetőbe.

De még elviselhetetlenebb a hazatérés. Az otthon süket csendjéből hiányzik az eltávozott megszokott hangja, hiányzik tekintete, személye. Vágyat érzünk, hogy vele lehessünk, s még vergődését, haláltusáját is inkább elviselnénk, csakhogy életben közöttünk maradjon. A vonzódás iránta egyre fokozódik és így találunk a temető felé vezető útra.

ITT JELENTKEZHET AZ, AMIT FÖLÖSLEGESNEK, divatnak, szokásnak, versengésnek mondunk. Vagyis, amit a síremlékekben akarunk kifejezni. Mert igaz, hogy a síremlék is a szeretetnek a jele. De vajon a síremlék nagysága és drágasága fogja kifejezni szeretetünk nagyságát? Meg lehet azt abban mutatni? Hallotta-e valaki drága és monumentális síremlék mellett: „ime, mennyire szerette őt”? Azt hiszem, ritkán. Ezt csak Jézusról mondták, aki Bethá- nia határában siratta Lázárt. A szeretetnek kevésbé lehet jele a mások előtt hivalkodó, külsőségeiben ilyen formális megnyilatkozás.

Hallottam esetekről, amikor hitvestáreak igen rosszul éltek egymással, a síremlékben viszont kárpótolni akarták az elmulasztott boosénatkéréseket, türelmetlenségeket, rosszindulatokat, hűtlenségeket. Láttam elhagyott szülőket, akiknek halálukban maüzoleumnyi emlékművet állítottak. De míg az elaggottak parányi szeretetre sóvárogtak, addig elfeledve és elhagyatva éltek szociális otthonokban, takarítatlan szobákban. A lelkiismeret szólalt meg, vagy a „procság”? Itt kellett megmutatni, mit tudnak áldozni a szülőkért?

A MI ERKÖLCSI FELFOGÁSUNK azt diktálja, hogy addig kell cselekednünk, míg „nappal van”. Addig kell áldozatot hoznunk, s a szeretet jelét adnunk, amíg Isten el nem választ egymástól bennünket. Semmiféle díszes és nagy síremlék nem tudja pótolni és jóvátenni mulasztásainkat. Ezt jól meg keli fontolnunk.

Nem mondjuk azt, hogy a temetés, a temető elhanyagolható aktus, nyugvóhely legyen. Az élőt sem becsüli az, aki a halottnak nem adja meg a végtisztességet. De értelmetlennek, fölöslegesnek, majdnem bűnösnek tartjuk az erőn túli áldozathozatalt, a síremlékekben történő versengést, rivalizálást, licitálást. Az életben hozzuk meg az áldozatot! A túlzott temetőkultusz valami hamis, ellentmondásos életről rántja le a leplet. Általános tapasztalat, hogy ott nagy a temető- és halottkultusz, ahol az élet körül ágaskodnak jobban á problémák. Legyünk halottainkkal kapcsolatban is szerények és mértéktartók. A halott, már Istené és csak az emléke a mienk.

Dr. Eédey Pál

Hetvenhétszer is

Jutka és Gyöngyi elválaszthatatlan barátnők voltak. Együtt jártak mindenhová, a bibliaórára is. Egyik nap azonban Jutka egyedül jött. Kérdé-^ semre, hol a barátnője, keményen válaszolta, hogy Gyöngyi már sokszor és nagyon megbántotta, nem tud többet megbocsátani, haragban vannak. Megkérdeztem, ismeri-e az adós szolga példázatát. Ott Péternek éppen ez volt a kérdése:

„Uram, kérdezte Péter Jézustól — hányszor bocsássák meg, ha valaki megbántott? Még hétszer is? Jézus így felelt: Nem hétszer, hanem hetvenhétszer is.” — És a következő példázatot mondotta:

„Hasonlít a mennyek országa a királyhoz, aki számadást tartott szolgáival. Eléje hoztak egy szolgát, aki tízezer talentummal tartozott neki. Mivel nem tudta megfizetni, megparancsolta, hogy adják el őt családjával, minden vagyonával és úgy fizessen. Ekkor a szolga így könyörgött: Légy türelemmel és mindent megfizetek. Az úr megszánta szolgáját, elbocsátotta és tartozását is elengedte.”

A tízezer tálentum milliókat ér. Ez a nagy adósság megfizethetetlen. Ilyen sok és jóvátehetetlen a mi bűnünk Isten előtt. Gondoljátok el, ha naponta csak egyszer vétkezünk, mennyi az a ti rövid életetekben is. De mennyivel több a mi bűnünk! Ha Isten ezeket számontartja, nincs menekvésünk. Ö azonban, mint a király a példázatban, elengedi, megbocsátja vétkeinket. Irgalmából élünk napról napra. Bocsánata azt jelenti, hogy nem számolgatja, hanem elfelejti vétkeinket. — De a példázat folytatódik:

„Amikor kiment a szolga, találkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Fojtogatni kezdte és így szólt: fizesd meg, amivel tartozol. Szolgatársa térdre esve kérlelte: Légy türelemmel és mindent megfizetek. De ő nem engedett, börtönbe csukatta, amíg meg nem fizeti adósságát.”

Egy dénár egy napszám értékű volt. Óriási különbség a két, összeg között. A szolga mégis számontartotta, követelte, nem engedte el szolgatársa adósságát. — Ehhez a szolgához hasonlít, aki számontartja sérelmeit, a másik ember bűneit és képtelen megbocsátani. Pedig milyen kevés ez ahhoz a sok bűnhöz, képest, ami bennünket terhel Isten előtt. Nincs még egy ilyen nehéz szó, mint ezt szívből kimondani : megbocsátok, mindent elfelejtek. Pedig meg kell tanulnunk ezt. Annál is inkább, mert a példázat folytatódik és figyelmeztet:

„Látták ezt szolgatársai, elszomorodtak és elmondták uruknak. Akkor az úr haragra gerjedt és így szólt a gonosz szolgához: Elengedtem minden tartozásodat. Nem kellett volna neked is megszánnod szolgatársadat? És átadta őt a hóhéroknak, míg meg nem fizet mihdent. — így tesz meny- nyei Atyám veleték, ha szikből meg nem bocsátótok egymásnak."

Akik haragot tartanak és nem tudnak megbocsátani, ne számítsanak Isten bocsánatára, Aki Isten szere tété bői és bocsánatából él. az nem tartja,számon a másik bűneit, hanem ..hetvenhétszer is”, vagyis sokszor, mindig meg tud bocsátani. Csak így imádkozhat- juk szívből és őszintén:

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

t D. DR. FRIEDRICH-WILHELM KRUMMACHER

Június 19-én 73 éves korában elhunyt a Greifswaldi

Friedrich-Wilhelm Krumma- cher, a Lutheránus VilágszöTartományi Evangélikus Egy- vétség Végrehajtó Bizottságá- ház nyugdíjas püspöke, D. dr. nak korábbi tagja, (ena)

Jelenlés Bél-Baranpiról