Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-17 / 24. szám

A diakóniai életforma Lk 22, 26 ~ JÉZUS MONDJA: a szolgálat a dolgunk. Szemünk vegye ész­re a más baját. Fülünk hallja meg a segítséget kérő szót. Ke­zünk emelje fel azt, aki elesett. Lábunk tapossa az utat más ügyének intézésében. Töprengjünk a magunk gondjai mellett a közös gondokban való előrehaladás segítésén. Amikor Jézus a szolgálatot emlegeti, erre a magatartásra gondol. S MINDEZ: ÉLETFORMA. Jézus igéje nem üres beszéd, mely gördülékenyen sorjázza a gyönyörű gondolatokat. Nem olyan szó, mely nyomtalanul elszáll a levegőben. Szavai igazsá­gát egész életével pecsételi. Mondjuk ki bátran a hétköznapivá szürkült szóval: segít. Segít, amikor könnyeket töröl bánatos arcokról. Segít, amikor megfeddi az öntelt nagyravágyást és eszméltet az emberi lehetőségek határaira. Segít, amikor lelep­lezi az önzést és az embertelenséget. Segít, amikor betegágyak mellé lép. Segít, amikor Magához hívja a megfáradtakat és amikor társul szegődik a magányosok mellé. Segít, amikor fel­emeli a megroskadtakat, amikor bocsánatot ad a bűnbánóknak, vagy amikor éppen kenyeret osztogat. Ez a Jézus áll előttünk és keres bennünk társakat, hogy vál­laljuk az ő életformáját. Hogyan tehetjük? KÉSZENLÉTBEN ÁLLVA. Mint mentő, tűzoltó, vagy ügye­letes orvos, aki minden pillanatban várja a hívó jelzést. A se­gítés alkalmai rendszerint „házhoz jönnek”, nem kell futkozni utánuk. Észrevehetjük szomszédunk udvarán, egy-egy hivatal előszobájában, társbérlőnk gondbarázdált arcán, vagy az utca forgatagában. Esetenként még hazulról sem kell elmennünk, csak éppen ki kell néznünk szobánkból a konyhába. Az alkal­mak gazdag tárházának ajtaját nyitja szélesre előttünk a sok­színű élet. Akit a készség indulata tölt el, nem unatkozik. MAGÁTÓL ÉRTŐDŐ TERMÉSZETESSÉGGEL. Hajlamunk, hogy félelmetes pontossággal számon tartsuk sérelmeink mel­lett jótetteinket is. Mint megannyi „kiváló hivatalnok”, hajszál­pontosan könyvelünk el szívünkben minden apró mozdulatot, mely más javát szolgálja. Pedig — el kellene felejtenünk őket! Mélyen elgondolkoztató, hogy Jézus szerint az utolsó ítéletben a szolgálat emberei — „a diakóniai életforma” vállalói — zavarba jönnek akkor, amikor az Úr előszámlálja a megápolt betegeket, felszeletelt kenyere­ket, enyhületet adó pohár-vizeket, vagy éppen jó szót, s a cso­dálkozó kérdésre úgy felel, hogy „ha másokon segítettetek, — Engem szolgáltatok!” Mert furcsa, de megfellebbezhetetlen rend érvényesül Nála: az elfelejtettet számon tartja, a számon tartottat elfelejti... És megszégyenülnek azok, akik „pontos könyvelést” vezettek életük esztendeiben. ELSŐKÉNT IS. Komoly kísértésünk, hogy miután „elvben” egyetértésre jutottunk az út helyességét illetően, óvatosan kö­rülnézzünk, gondos „terepszemlét” tartsunk, s aztán várjunk míg megindul — „a másik”. Visszatart az aggodalom: ha első­nek indulunk, magunkra maradunk. így aztán sorra elszalaszt- juk a boldog tapasztalások alkalmait, s nem adunk módot Is­tennek arra, hogy előttünk is nyilvánvalóvá tegye: csak el kell indulni s akkor törvényszerűen, és szinte azonnal, fel fogjuk fe­dezni a társakat is. BIZONYOS persze, hogy a szolgálat útja nem könnyű séta. ,jDc az is bizonyos, hogy vannak vándorai. És azt is jó tudni: a Mester mindig előttünk jár rajta. Magassy Sándor Az első magyar nyomtatott könyv Ötszáz éves évfordulójára .......hosszadalmas munkába fo gtam, tudniillik Magyaror­szág krónikájának nyomtatá­sába, olyan munkába, amely — úgy gondolom — minden ma­gyarnak kedves és örömére lesz. Mert amint szülőföldjét mindenki úgy szereti, ahogyan mást nem, és messze a földke­rekség többi országai elé he­lyezi, akként minden ember szívből tudni vágyja, hogy övéi, honfitársai miként éltek, hogyha jeles és emlékezetes dolgot lát, azt kövesse, ha pe­dig valami balul történtet lát, attól bölcsen óvakodjék ...” — Az 500 éves első magyar nyomtatott könyv előszavából idéztük ezeket a sorokat. A könyv BUDAI CHRONICA, vagy CHRONICA HUNGA- RORUM elnevezés alatt isme­retes. A KÖNYV JELENTŐSÉGÉ­RŐL írva, álljon itt a befejező mondat is: Befejeztetett Budán az Urnák 1473. esztendejében pünkösd előestéjén Hess And­rás által. A jelzett dátum — 1473. június 5. — azt jelenti, hogy a magyar könyvnyomta­tás világviszonylatban is a legelsők között tűnt fel. A né­metországi Gutenberg Biblia után időrendben csak Itália, Svájc, Franciaország és Né­metalföld előzte rpeg, Anglia, Spanyolország és Ausztria is ezután következtek. Mai szemmel nézve persze primitívnek és szegényesnek tűnne, ha megpillantanánk az első magyar nyomdát Budán. A legújabb kutatások alapján mindössze egyetlen sajtó állt rendelkezésükre, betűkészlete körülbelül 12 000 volt. A betű­ket nem itthon öntötték, ha­nem külföldről hozták, ami különösebb nehézségbe nem is ütközött, hiszen o betűk össz­súlya nem volt több 45 kiló­nál. A személyzet sem volt nagy létszámú, mint korábban gondolták, maximum öt ember dolgozott ebben a nyomdában. A 67 félíves lapból álló mű példányszámát nem ismerjük, összesen hét eredeti példányá­ról tudunk. Kettő van hazánk­ban, egy-egy pedig Lipcsében, Prágában, Bécsben, Párizsban és Krakkóban. Mindebből láthatjuk, hogy a budai nyomdász kezdeti vál­lalkozása nemcsak a „magya­rok örömét” szolgálta, a világ figyelmét is felhívta nemcsak magára, hanem — amint ké­sőbb látni fogjuk — magyar népünk életére, történetére is. Az 500 éves évfordulón hálával és büszkén emlékezhetünk ma­gyar múltunknak erre a világ- viszonylatban is jelentős tá­nyéré és dátumára. A KÖNYV SZERZŐJÉRŐL nem sokat tudunk. Karai Lász­ló budai prépost, Mátyás ki­rály alkancellárja 1470 őszén Rómában járt diplomáciai ki­küldetésben. A kolostorban, ahol megszállt, a papi irattár és nyomda igazgatója Lauer György volt, segédje pedig Hess András. Karai hívta meg Magyarországra Hesst, aki ele­get tett a meghívásnak, való­színűleg 1472-ben költözött Bu­dára nyomdai felszerelésével, amit volt mesterétől kapott. A Budai Krónikán kívül még egy kiadványa ismert, s ezután az első magyar könyvsajtó rövid idő után nyomtalanul eltűnt. Hess András nevével sem ta­lálkozunk többé. Amikor azonban róla, mint a könyv „szerzőjéről” beszé­lünk, igen óvatosnak kell len­nünk, hiszen könyve több ré­tegből tevődik össze. Alapja elsősorban az 1200-as évek vé­gén Bécsben megjelent Kézai Simon Krónikája volt, de fel­használt más utána következő krónikát és kódexet is. Vég­eredményben fel nem derített kérdés, hogy a könyvnek volt-e egyáltalán egységes szerzője, illetve az a valószínűbb, hogy különböző szerzők írásait állí­totta össze Hess András. Mindezzel persze „hosszadal­mas munkájának” értékét nem akarjuk és nem is szabad csök­kenteni. 1473-ban egyszemély- ben legalábbis részben írónak, szerkesztőnek, nyomdai mun­kák vezetőjének lenni csak­ugyan óriási munka lehetett. A KÖNYV TARTALMÁRÓL írtuk már, hogy valójában az első magyar nyomtatott törté­nelemkönyv volt. A korabeli krónikások az udvar szolgála­tában állottak, természetes, hogy elsősorban az uralkodó dicsőségét írták meg. Ezen túl­menően azonban az is céljuk yolt, hogy a magyar nép „régi dicsőségét” is leírják, cáfolják a környező népek esetleges rossz véleményét, s népünk eredetével kapcsolatban minél régebbre nyúljanak vissza. Innen érthető az a százado­kon át beivódott, de ma már megdőlt elmélet, hogy a ma­gyar nép élete a hunokéval kezdődik. A könyv első főrésze „a magyarok első bejövetele” összefoglalással a hunok ván­dorlását, letelepedését, harcait írja le. A Budai Krónika azon­ban ennél is „méllyebbre” nyúl. Ma már inkább csak mo- solygunk rajta első része Noé­val kezdődik és Attilával feje­ződik be. Ehhez azonban hoz­zá kell tennünk, hogy egy-egy nép „eredetének” ilyen beállí­tása akkoriban nem egyedül­álló eset volt. A könyv második főrésze a magyar honfoglalással kezdő­dik („A magyarok második be­jövetele”). Ebben a , részben látszanak leginkább a külön­böző rétegek. A IV. Ulászlóig terjedő fejezeteket a Kézai, vagy Bécsi Képes Krónikából veszi, Nagy Lajossal kapcsola­tos részeket Küküllői Jánostól (Eredeti nevén Tótsolymosi Apród János íőesperes). Az ez­után következő fejezetek le­hetnek eredetiek. Az utolsó fe­jezet címe: „Mátyás király ko­ronázásáról”. Mátyásról a hó­dolat hangján ír, ő az „erős oroszlán”, a „dicsőséges ural­kodó”. Végső soron nemzetünk rövid története kívánt lenni ez a könyv egészen a megjelenés koráig, természetesen latin nyelven. AZ 500 ÉV ALATT mennyi magyar könyv jelent meg? Mennyi nyomda, hány könyvet adott ki? Ki tud ezekre pontos feleletet adni? Milyen termé­szetes és egyszerű dolognak tű­nik nekünk a felszabadult ha­zában, hogy a szép magyar könyvek sora egész népünk ke­zében lehet, s nem ritka és hozzáférhetetlen kincseknek számítanak, mint 500 évvel ez­előtt, vagy még azután is so­káig. Milyen nagy utat tett meg a magyar könyvnyomta­tás 500 év alatt! Jó mindezen elgondolkozni az évfordulón. A könyvek végeláthatatlan sorának legelején a Budai Kró­nika áll. Az évfordulóra könyvkiadásunk facsimile ki­adásban, sőt fordításban is megjelentette a Krónikát. Ün­neplésünk így lesz szép és tel­jes is: nemcsak emlékezhetünk az első magyar nyomtatott könyvre, mint régi kincsre, ha­nem elérhetjük, kézbevehetjük és olvashatjuk is azt. Álla­munk kultúrpolitikájának szimbolikussá váló gesztusa ez: a régi, elérhetetlen kincs, min­denkié lehet! Keveházi László £ Ánno-£S.K.CCCC.ttXlÍ^ uígtlia pentbccoües: per Andrea Kefe/ A Budai Krónika impresszuma A hasai reformáció nyomában „Luther-körösztyének a „Hírős városban Akik szeretik a természetet 'járni, erdős-hegyes vidéken gyakran találnak búvó pata­kokra, melyek hirtelen buk­kannak elő a hegy mélyéből, aztán nyomtalanul tűnnek el, hogy valahol távolabb újra napvilágra kerüljenek, meg­duzzadjanak s később folyóvá, folyammá növekedjenek. Ha Kecskemét reformációját ku­tatjuk, ez a kép szemlélteti legjobban a reformáció indu­lását, napjainkig elérő folya­mát. Nincs pontos évszámmal megjelölhető kezdete. De elő­csillan a búvópatak vize s megcsillan*. 1543—1547 táján. Három kecskeméti polgár har­col az evangélium tisztaságá­ért. Nevüket egy 1563-ban Wittenbergben kinyomtatott búcsú-versből tudjuk meg. Akkortájt két kecskeméti diák tanult Wittenbergben: Cyka Benedek és Agricola János. Cyka hazaindul és ekkor írja diáktársa korabeli szokás sze­rint a búcsúverset hozzá, melyben boldognak mondja őt, mert hazatérhet a „termé­keny földekben és nyájakban gazdag” Kecskemétre. Ebben a versben találjuk a három kecs­keméti reformátor nevét, akiknek ők minden bizony­nyal fiaik voltak: Ambrosius Agricola, Franciscus Cyka és Sebastus Abas. Semmi köze­lebbi adatunk nincs működé­sük idejéről, munkájukról. Harcaikra következtethetünk abból»* hogy ebben az időben a város katolikus vezetői Frá­ter Györgyhöz fordulnak se­gítségért, ők pedig a budai pa­sától kérnek engedélyt, hogy vallásukat szabadon gyakorol­hassák. A reformáció kezdetét egy másik búvó patakocska is fel­villantja. Selymes János re­formátus lelkipásztor históriá­jában, — melyet a református egyház legrégibb anyakönyvé­ben találunk bemásolva — ol­vashatjuk, hogy bizonyos Bá­lint és Máté papok tanítottak először a városban. A szájha­gyomány előbbit Török Bálint udvari papjával, utóbbit pedig Szegedi Kiss István (Cegléden működött!) társával azonosí­totta. Egyiket sem tudjuk bi­zonyítani. Ez a patak-ág is­mét elbúvik. A harmadik patak-ágban csillog legjobban a víz. Egy 1564-ben kelt Egyességirat ta­núskodik arról, hogy ugyan­csak nagy számban, sőt több­ségben lehettek a városban az evangélikusok, hiszen a volt ferences templom is az ő bir­tokukban volt, ők tartották benne istentiszteleteiket, sőt a város főbírája Végh Mihály is közéjük tartozott. Az irat szép példája a reformáció hívei tü­relmének és békességszerete- tének. Külső , lapján ez áll: „Az Kecskemétiek között való békösség az Templom felöli, Anno 1564.” A feljegyzések szerint kb. másfél évtizedig együtt használták ezt az „öreg keő Templomot”, de mert „a két féle nép között szóbeszéd, szitok és egyéb egymáshoz való szó” esett, ezt az egyességleve- let írták „Végh Fihály feö Bíró házánál, húsvétnap után való első szerdán, tizenegy óra ko­ron Anno Domini 1564.” A le­vélben a „pápista hitön való kecskeméti esküt Bírák és pol­gárok ... és mind az pápista körösztyénekkel egyetörríben” adják mindenki tudtára, hogy „minemű dolgunk volt az Lu­ter körösztyénekkel az öreg kőtemplom felől... hogy az öreg kő Templomot nekünk engedték...” A levelet a pá­pisták adták, az evangéliku­sok részéről a garanciát min­den bizonnyal a főbíró szemé­lye és tekintélye jelentette, akinek házánál az egyességet megkötötték. Ezután az evan­gélikusok a katolikusok segít­ségével a kőtemplom keríté­sén belül fatemplomot építet­tek és ebben tartották isten­tiszteleteiket. Ez a fatemplom a várost 1678-ban pusztító nagy tűzvészben égett el. De ekkor már nem a reformá­ció lutheri ága, hanem a kál­vini tanítás erősödött meg, mert az 1567-i debreceni zsi­nattól kezdve a Duna-Tisza közén, így itt is egyre inkább kálvinista felekezetet emleget­nek az írások. Majdnem két évszázad mú­lik el úgy, hogy nem is emlí­tik az evangélikus egyházat a korabeli emlékek. Csupán annyit tudunk, hogy ha itt evangélikus családok akartak letelepedni, azoknak vagy a pápista, vagy a református hit­re kellett térniök. Csak a 18. század második felében sike­rült a városi tanácstól egy la­katos mesternek olyan enge­délyt kieszközölnie, mely sze­rint mint evangélikus vallású Kecskemét városában polgár­joggal lakhatik. S ez az első iparos ámber Hruz Mihály uram, aki Petőfi édesanyjának, Hruz Máriának rokona. Öt azután követik mások és ettől kezdve az evangélikusok szá­ma folyton emelkedik. 1791- ben kaptak engedélyt arra Pest megye hatóságától, hogy „templomot építhetnek, papot tarthatnak és szabadon gyako­rolhatják vallásukat.” Még ab­ban az évben megvették Tóth István városi .szenátor házát (a város közepén, a mai temp­lom helyén) 3250 rénusi forin­tért s abból csakhamar ima­házat, iskolát és parókiát ala­kítottak. A következő évben, 1792. okt. 14-én beiktatták első lelkészüket Wenich Györgyöt. A beiktatás alkalmából egy 12 pontból álló szabályzatot is megalkottak, az „Ekklésia Ren­deléseit az Isteni tisztelet kö­rül.” Ez rendelkezik az isten­tiszteletek rendjéről, az ün­nepekről, temetésekről, általá­ban a lelkészi szolgálat rend­jéről. Hasonlókat alkottak az ispectorok, curátorok egyházfi számára is. Ebből az tűnik ki, hogy igyekeztek a gyülekezeti élet törvényszerűségének meg­tartására. A fent említett épületben volt a gyülekezet központja több, mint fél évszázadig. 1857-re annyira megerősödött anyagilag a gyülekezet, hogy kimondották: a régóta terve­zett templomépítést haladék­talanul megkezdik. Közben 1859-ben a kiadott császári nyílt parancsnak mondottak ellene, majd amikor rendező­dött a törvényesség kérdése, végre 1861-ben megkezdhették a templom építését. Az Ybl Miklós által tervezett gyönyö­rű, páratlan szépségű kecske­méti evangélikus templomot végre 1863. november 1-én szentelték fel. A búvópatakok egyesülésé­ből, napfényre jutásából így formálódott ki a kecskeméti evangélikus gyülekezet. Kő­templomból a fatemplomba, azután hosszú időre szemek­től elrejtetten, majd újra elő­bukkanva, egy ideig imaház­ban, majd az ország egyik leg­szebb „erős várat” jelképező neo-rennais sáncé templomá­ban hangzik az evangélium a „hírős város” „luter körösz- tyénei” között. Az elmondottakból még egy igazság kínálkozik tanulságul: A kecskeméti reformációhoz nem fűződik neves reformátor neve, nincs említés gazdag fő­urak támogatásáról, patrónu- sok védelméről. Egyszerű vá­rosi polgárok állottak oda a reformáció ügye mellé. Az igehirdetők kisemberek, váro­si polgárok a kezdet kezdetén, de az evangéliumnak hitele van ajkukon és külső emberi tekintély igénybevétele nélkül, a Lélek erejéből meggyökere­zett és kihajtott az elvetett mag az alföldi városban. Az ilyen módon meghonosodott reformáció kétségtelenül ha­tással volt az egész város fejlő­désére. Tóth-Szöllős Mihály Ilyen egyszerű? Mi sokszor nagyon bonyo­lultan, komplikáltan gondol­kozunk. Isten viszont néha rendkívül egyszerű módon akar segíteni rajtunk. Egy­szerűségén megütközünk, oly­kor még bosszankodunk is. Veled még nem fordult elő, hogy Isten kiszabadított a bajból és csak utólag láttad meg, milyen egyszerű úton vezetett ki belőle? így járt Naámán is. Izrael királya nem tudott segíteni a szíriai hadsereg be­teg fővezérén. Emlékezz csak vissza, mennyire megijedt, amint a szíriai király levelét olvasta. így kiáltott fel: mit küldi hozzám Naámánt? Hát Isten vagyok én, hogy meg­gyógyítsam bélpoklosságát? Ékkor érkezett meg Elizeus próféta üzenete: küldd hoz­zám, hadd tudja meg, hogy van próféta Izraelben. Naámán tüstént elindult. Lovaival, szekereivel, díszes kíséretével megállt Elizeüs házának ajtaja előtt. Elizeust azonban nem hatotta meg a hatalomnak és a gazdagság­nak ez a fitogtatása. Ki se jött házából. Egyik tanítvá­nyát küldte ki Naámánhoz ez­zel az üzenettel: menj el és fürödj meg hétszer a Jordán­ban és megújul a te tested, és megtisztulsz. Naámán egészen mást várt. Sértve érezte magát. Micsoda eljárás? Még ki se jön elém. Meg se néz. Csak utasításo­kat küld. Majd szétszállt a dühtől. Ügy képzelte, hogy Elizeus próféta hajlongva, hétrét görnyedve kijön elébe. Kikérdezi. Végig tapogatja testét és végül titokzatos és bonyolult hókusz-pókuszok se­gítségével meggyógyítja. Ehe­lyett csak üzenetet, küld: fü­rödj meg hétszer a Jordán­ban. A Jordán vize sebesen fo­lyik. Sárga a színe. Piszkos. Tele van iszappal. Naámán Szíria fővárosából, Damasz- kuszból jött. Damaszkusz vi­zei messze földön híresek vol­tak tisztaságukról és szépsé­gükről. Ezért ingerülten így kiáltott fel Naámán: avagy nem jobbak-e Damaszkusz fo­lyóvizei Izrael minden vizei­nél? Avagy nem fürödhet- nék meg azokban, hogy meg­tisztuljak? Sarkon fordult és nagy haraggal otthagyta Eli­zeus házát. A harag nem jó tanácsadó. Megakadályozza a józan gon­dolkodást. Szerencsére Naá­mán szolgái észnél voltak és nem hagyták magában for­tyogni urukat. így szóltak hozzá: ha valami nagy dol­got mondott volna a próféta, ugye megtetted volna? Hát miért ne tennéd meg, ami­kor csak ilyen egyszerű uta­sítást adott. Fürödj meg a Jordánban és megtisztulsz. Naámán hallgatott a bölcs tanácsra. Ez volt a szeren­cséje. Elment a Jordánhoz. Megfürdött benne hétszer, amint azt az Isten embere mondta néki. Végén maga is csodálkozni volt kénytelen, mert megújult az ő teste, mint egy kisgyereké és meg­tisztult, A Biblia nem írja le, de elképzelhető, hogy Naámán miután meggyógyult, így só­hajtott fel: hát ilyen egysze­rű? Bizony ilyen egyszerű. Az engedelmesség és a hit min­dig egyszerű. Isten nem kí­ván tőlünk lehetetlen dolgo­kat. Nekünk vannak lehetet­len és bonyolult elképzelé­seink. Hidd el és vedd na­gyon komolyan amit János apostol első levelének ötödik részében, a harmadik versben mond: „Az az Isten iránt való szeretet, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő pa­rancsolatai pedig nem nehe­zek.” i k t D. DR. OTTO EISSFELpT A hallei egyetem volt ószö­vetségi professzora, a világ­szerte ismert vallástörténész és teológus, D. Dr. Otto Eiss­feldt 85 éves korában Hallé­ban (NDK) április 27-én el- huiíyt. (epd)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents