Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-15 / 15. szám

Kritikus szemmel Krisztus érzületével Fii 2, 2—5 A reménység teológiája Gyülekezeti tagjaink ismerik egymást. Ez az ismeretség gyakran annyira alapos, hogy újat nem is lehet már a másik­ról mondani. Ezek a mindent tudók, s mindenkit jól ismerők. Hamis felfogás ez, ennek a teljességnek az igénye, hisz ön­magunkkal kapcsolatban sem gondoltunk végig minden kér­dést. Ha valakinek válaszolnia kellene a „tudod-e mennyibe kerültél szüleidnek” kérdésre, biztosan csak gondolattöredéke­ket kapnánk. A helyes válasz sem összegről hangoznék, hanem rokonértelmű szavak sorakoznának egymás mögé: munka, küz­dés, gürcölés, aggódás, szenvedés... De akármeddig folytat­nánk is e felsorolást azzal kiegészítve, hogy az egyetemista mindezek mellett és ezekkel együtt még ezrekbe kerül havonta az államnak, akkor is csak az az érzésünk, hogy teljességre nem törekedhettünk, s így is csak körülírtuk ezt a kérdést. Többe kerültünk még ennél is az Istennek. S ennek a több­nek a neve: Jézus Krisztus. Az ember megváltásának az ára Jézüs Krisztus, s ez az ár kitörölhetetlen. Minden ember eny- nyibe került: a magyar, a lengyel, a kanadai, az indiai és viet­nami. Valószínű, hogy van olyan olvasó, aki azt válaszolja — tudjuk! De mennyit ér ez a tudás?l Amennyire megmozdulni kész! Annyira diakóniai egy gyülekezet, s egy gyülekezeti tag, amennyire „mozdulni kész”. EZT A MOZDULATOT VÁRJA A VILÁG AZ EGYHÁZ­TÓL, s ezt a mozdulatot figyelik a nevelés során a gyerekek. Ezt a készséget, ők is túl vannak már azon, hogy csak szavain­kat hallgassák, figyelik a mozdulatot, hisz ezen van a hang­súly. Mit ér a hit, ha nem mozdul a tag? Mit ér az irgalmas sa- maritánus történetének tudásav ha a keresztyénség csak sza­valja azt? Mit ér a negyedik parancsolat tudása, ha a gyerek az egyedül maradt szülőt magára hagyja a tanyán az öngyil­kosság gondolatával foglalkozni? Mit ér virágvasárnap a ho- ssannázás, ha csak virágokat szór az útra, de szívet adni kép­telen? Az ilyenből pontosan az hiányzik, ami a keresztyént, keresz­tyénné teszi — Krisztus. Az ilyen közösségből pontosan az hiányzik, aki azt gyülekezetté formálja — Krisztus. Virágvasárnap az ilyen ott áll az út szélép? Igen, de cini­kusan! S az ilyen néző a legveszélyesebb. Aki rossznak tart mindent csak azért, hogy elismertesse, a „kiváló áru” csak tőle származhat. A bizonyítványban szerepel egy jegy, amit nem meghatáro­zott tantárgyból kapnak a tanulók, neve: szorgalom. Ennek meghatározására ismérvek vannak. Az egyház diakóniájának ismérveit igénkben is megtaláljuk: egyetértés, ugyanaz a sze­retet, érzés és gondolkodás városon és falun: dicsöségvágytól mentesen, a közös hasznot szem előtt tartva. Mert szorgalom­ból is meg lehet bukni. Nem mellék, hanem főtárgy lett, elöl van. Az első helyre került. Nyugati teológusok bíráltak min­ket ezért s most „észrevétlenül” csúsztatják egyre előkelőbb helyre a maguk bizonyítványában a diakóniát. Talán, még nem későn! AZ ÖRÖM TELJESSÉ CSAK A DIAKÓNIA ÜTJÄN LEHET! Itt annyira lehet ki-lei ennek az örömnek részesévé, amennyire szolgál Krisztus érzületével. Akit nem ez a krisztusi elv vezet az egyházban, azt más vezeti — félre! Ezért figyelmeztet így.a török költő, Nazim Hikmet: Hogyha én nem fogok égni, Hogyha te nem fogsz égni, + Hogyha mi nem fogunk égni, Mitől oszlik a sötét? Itt a hangsúly olyan kettőn van, amelyiknek egyike „én” va­gyok. Ez azt jelenti, hogy amiért kiáll a költő, az neki is szemé­lyes ügye. AMIKOR JÉZUS ÍGY SZÓL, hogyha ketten vagy hárman összejönnek az Ö nevében, akkor ezt úgy érti, hogyha mi ezt idézzük, akkor ezt^sak úgy tehetjük, hogy keresztyéneknek le­hetetlen ma úgy együtt lenni, hogy a kettő közül az egyik ne „én” legyek. Aki vállalja a szolgálatot „veled” az olvasóval, az igehallgatóval. így alkotja a kettő a Krisztus érzületével a dia­kóniai gyülekezet „alapsejtjét”. A diakónia másképp nem is megy. Káposzta Lajos A REMÉNYSÉG TEOLÓ­GIÁJA címet viseli Jürgen Moltmann bonni teológiai pro­fesszor könyve, mely 1964-ben egy csapásra híressé vált friss, újszerű mondanivalójával, szenvedélyes állásfoglalásával. A jövőre irányul figyelme, mégpedig az Újszövetséget át meg átjáró Végső Reménység, az egyetemes újjáteremtés je­gyében, mely nem járulékos eleme a Kinyilatkoztatásnak, hanem a közepéhez tartozik. „A keresztyén hit a megteszi-» tett Krisztus feltámadásából él és Krisztus univerzális jö­vendőjének ígéretei után nyújtja ki kezét” — írja Molt- mann, aki számára a teológia egyetlen igazi témája a jövő. FORRADALMI ÁTALAKU­LÁSBAN látja a világot ez az igen érdekes irányzat, a ka­vargásban azonban felhívja a figyelmet a lehetőségekre, melyeket kibontakozáshoz kell segíteni. Nemcsak az élő és élettelen természet megisme­résére és átalakítására gondol, hanem s elsősorban a társada­loméra. „A jövőben a történel­met egyre inkább forradalom­ként fogjuk megtapasztalni” — írja, s forradalmon a gazda­sági, politikai és erkölcsi-lel­ki rendszer alapvető átfor­málódását érti. Hangsúlyozza a kritikai tudat szükségessé­gét, mely nem érheti be a problémáit megállapításával, hanem azok okainak meg­szüntetésére kell törekednie. A közeli évtizedek főtémáját Moltmann a politikai elnyo­más, a gazdasági kizsákmá­nyolás és a faji megkülön­böztetés elleni küzdelemben látja. „Tehetetlen keresztyénsé- get” emleget e súlyos felada­tokkal kapcsolatban a szerző, s az egyház „ájultságának” okát főként abban látja, hogy egyrészt kizárólagosan „más­világinak” fogja fel Istent, másrészt csak a múlt felé for­dul, bezárkózván a Biblia két­ezer évvel ezelőtti keretének világába — pedig az eleven hit szilárd rátámaszkodás Is­ten ígéreteire az élet és a jö­vő teljessége felől! ELEVENÜNKRE TAPIN­TOTT a fiatal professzor a jö­vő hangsúlyozásával, mert vi­lágviszonylatban betegsége a keresztyénségnek a múlt-kó- rosság, a belemenekülés (és beleragadás) az egykori idők talán valóban szép és komoly kegyességébe, egyházi ered­ményeibe, mert ezzel több­nyire együtt jár az, hogy mai kérdésekre is tegnapi vála­szokat szeretnénk adni, s azt hisszük, hogy aki ezt kevesli, az a rossz. Korunkban kü­lönben olyan szédületes mér­tékben felgyorsult a történe­lem fejlődése, hogy manap­ság évtizedek alatt többet vál­tozik a világ s benne az em­beri .életérzés, mint azelőtt évszázadok alatt. Régen álta­lában nyugodtan átadhatták bevált életstílusukat az atyák a fiáknak, „ment” a dolog, legfeljebb egy kis fazoniga­zítás kellett. Ma azonban már ott tartunk, hogy nemcsak a saját, évtizedek során kiala­kított felfogásunkat, életfor­mánkat nem testálhatják rá gyermekeinkre, „nesze fiam, nem jársz rosszul vele” jel­szóval. de a magunkén is szüntelen változtatnunk kell, hogy megfeleljen a következő „fordulóra”. Nincs többé ké­nyelmes, nyugvó egyensúly, csak a szolgáló futás dinami­kus egyensúlya létezik, akár a kerékpározásánál. Tehát ,.le a múlttal”? Nos, ez az, ami éppen nem jelen­tene megoldást, mert a múlt- kórosságnak nem a múlt-gyű­lölet a gyógyszere, hanem a NORVÉGIA A Norvég Evangélikus Egy­ház vezető püspöke, az újonnan megválasztott dr. Kaare Stoy- len egyháza ökumepé-ellenes köreivel szemben kijelentette,' hogy továbbra is a nemzetközi egyházi szervezetekhez fűződő jó kapcsolatok megtartása egy­háza célja. A norvég államegy­házi rendszer megváltoztatása a püspök véleménye szerint nem várható a századforduló előtt. Az általános norvég vé­lemény szerint az egyház Nor­végiában „állami szervezet vallási ügyek számára”, az ál­lamegyházi rendszer megszo­kott és az általános elvilágia- sodás (szekularizáció) nem ve­zetett még Norvégiában olyan messzire, mint más országok­ban. A szociológiai vizsgálatok szerint a norvégok nem vallás- ellenesek, bár nem járnak rendszeresen templomba, (lwi.) AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK Az Egyesült Államok Lu­theránus Tanácsa, az ameri­kai evangélikus egyházakat összefogó szerv elnökévé a nem lelkészi végzettségű Ar­nold R. Mickelson-t válasz­tották. (lwi) / „Ének volt rámnézve minden parancsolatod... Beszélgetés Csorba Istvánnal, a Budavári Schütz Kórus karnagyával A cimadó zsoltárverset (Zsolt 119, 54) Heinrich Schütz hagyatékából idézzük. A 87 évet élt zeneköltő e zsóltárverset jelölte meg egyik tanítványának, a temetésére írandó kórusmű szövegéül. Ennek kereken háromszáz éve. A budavári evangélikus gyülekezet énekkara egy éve vette fel a „Budavári Schütz Kórus” nevet, a nagy evan­gélikus zeneiköltő halálának háromszázadik évfordulóján. Akkor magasszintű zenés áhí­tat keretében folyt le a „név­adó ünnepély”, amelynek Schützre emlékező előadását dr. Gárdonyi Zoltán, a Zene- művészeti Főiskola nyugal­mazott tanára tartotta, s a kórus Schütz-művek előadá­sával szolgált. Ezúttal a kórus vezetőjével, Csorba István karnaggyal folytatunk beszélgetést. Mi indokolta, hogy a gyü­lekezet énekkara Schütz nevét vette fel? A közvetlen alkalom a nagy zeneköltő halálának három­száz éves évfordulója volt, de számtalan más ok is indokol­ta a budavári gyülekezet pres­bitériumának ezt a névadó döntését. Az okok közül /ki­emelnék egy zenetörténeti, egy sajátosan egyházi, s egy gyakorlati szempontot. A zenetörténet Schützcel jegyzi a barokk egyházi mu­zsika kezdetét az evangélikus templomok kórusain, amely* J. S. Bach-hal zárul. Bach művei széles körben ismer­tek gyülekezeteinkben, ami helyes és méltó is, de nem' szabad megfeledkeznünk Bach nagy lipcsei elődjének, Schütznék a művészetéről sem. Sajátosan egyházi szempon­tunk az, hogy — amint erről Gárdonyi Zoltán előadásában szólt is — Schütz (latinosán Sagitarius) több mint ötszáz művének túlnyomó többsége vallásos, bibliai szövegre komponált, énekhangokra és hangszerekre szánt műalko­tás. Bár emellett külön érde­kessége, hogy ritkán, vagy csak részletekben támaszko­dott korál-dallamokra s szin­te párját ritkítja, hogy Jáhos- passiójának zárőkórusául a „Jézus szenvedésedről mostan elmélkedem” teljes korál- anyagát felhasználta. De mind szövegben, mind dallamban annyira biblikus, hogy művei szinte elkötelezők egy egyházi kórus számára. Gyakorlati szempontunk az, hogy a nagy hitbeli elmélyü­lést igénylő kompozíciók aránylag kevés számú elő­adót igényelnek és kisebb lét­számú . kórussal is előadhatók. Ezzel az egyházi ének­karok egyik égető kérdé­séhez érkeztünk. Küzd a Budavári Schütz Kórus létszámproblémával? Nem jobban, mint bárme­lyik gyülekezeti énekkar. Per­sze a karnagy olyan, mint a jó pénztáros, aki mindig ar­ról panaszkodik, hogy kevés a pénz. A karnagy is mindig kevesli a kórustagok számát. De az igazság az, hogy igen összeforrott, jó együttessel dolgozunk és szolgálunk. A gyülekezet énekkara gyakorló óráinak „légköre” van, ami természetszerűen épül be a gyülekezet egészébe, s annak egyik rész-lelkiközösségét al­kotja. Nagyobb feladatainkra készülve rendszeresen össze­fogunk a budahegyvidéki és olykor a kelenföldi gyüleke­zetek énekkarának tagjaival is. Ez viszont a budai gyü­lekezetek énekkarai között a jó testvériséget tanúsítja. Tudunk a budai gyüle­kezetek énekkarainak ha­gyományos Cantate-vasár- napi összefogásáról. Erről mit tudnál mondani? Valóban hagyományos Bu­dán a Cantate-vasárnapi közös zenés áhítat, amit mindig más­más gyülekezetben tartunk. Erről érdemes lenne külön szólni, hiszen az idén készü­lünk a huszadik Cantate-va- sárnápi szolgálatra. Szép, ma­radandó gyümölcsei is vannak ennek a hagyománynak. Ilyen alkalomra készült pl. Gárdo­nyi Zoltántól több négyszóla­mú kórusfeldolgozás, s más művek ihletésével is dicseked­hetünk. Mióta működik a buda­vári gyülekezet énekkara, s mióta állsz az élén? Nagyon messze nyúlik a bu­davári gyülekezet egyházzenei szolgálata. A mai énekkar mé­gis mintegy húsz éves. Magam a 18. éve vezetem. Hozzánőt­tem a kórushoz, s úgy érzem a kórus is hozzám. Volt idő, ami­kor belső gyülekezeti okokból kísértett az elszakadás, de a ragaszkodásnak és hűségnek olyan kötődését érezhettem, amely számomra elkötelező volt. Terveid, programod a kórussal? Schütz a mottónk, jelsza­vunk, bélyegünk. Talán azért mert éppen ez a muzsika any- nyira igehirdetés, hogy vele kiszakíthatatlan egységben érezzük magunkat az istentisz­telettel. De nagyon szeretjük a magyar szerzőket is. Tavaly megünnepeltük a Kodály-évet, énekelünk Gárdonyit, Sulyo­kot, Bárdoss Lajost. Remény­ségünk, hogy talán kicsírázik működésünk nyomán a magyar evangélikus liturgia sajátos ze­nei anyaga is, amely nemcsak énekeskönyvi énekversek beik­tatásával, hanem sajátos ma­gyar és lutheránus dallam- anyaggal és szövegekkel ter­mékenyíti az Agenda által is jó irányban fejlődött liturgi­ánkat. jövő szeretete s az ennék a jegyében megélt szolgáló élet­forma, a diakóniai változás­képesség, magunk és ember­társaink javára. Erre nemigen esik hangsúly a német pro­fesszor könyvében, de nyil­vánvaló, hogy a múlt értékei­nek józan megbecsülése, fel­mérése és felhasználása nél­kül túl könnyedén próbál­nánk „belelibegni” a jövőbe. Ehhez viszont „fajsúly” kell, hordképes életstílus, megala­pozott személyiség, felelős el- szánás, mert a jövő kapuján csak szilárd közösségi erkölcs­ösei lehet úgy belépni, hogy jó reménységünk lehessen. Mert akik a jövőben csak a habzsolható bőséget és élve­zeteket akarják látni s azt hiszik, hogy lazíthatnak a be­csület és szeretet normáin, azok számára irgalmatlanul egérfogónak bizonyul a jövő! Van tanülniválónk — min­den esetre — a reménység te­ológiájából. A reménység nem dekoráció, hanem hajtóerő! Magyarországi Evangélikus Egyházunk nem ok nélkül hangsúlyozza a keresztyénség elkötelezettségét és felelőssé­gét a jövőért, de nem általá­nos elvi nyilatkozatokban csu­pán, hanem konkrét kiállá­sokban a letiprottak és ki­semmizettek mellett, akik ér­dekében a „pártos állásfogla­lást” maga Moltmann is sür­geti. A REMÉNYSÉG ÉLET­RENDJÉT MEGVALÓSÍTA­NI személyes és közösségi éle­tünkben, munkánkban, élet- látásunkban, cselekedeteink belső beirányozottságában, a bűnbocsánat aktív békességé­ben: ez aztán a program! Moltmann szavaival: „A vi­lágot megváltoztató szeretetet a világot legyőző reménység hordozza.” Bodrog Miklós Konfirmáció Itt a konfirmáció. Az új konfirmandusok megállnak az oltár előtt. Megvallják hi­tüket, elmondják az Apostoli Hitvallást. A gyülekezet Is­ten Szentleikéért könyörög. Így énekel: Jövel Szentlélek Úristen! A lelkész sorban né­ven szólítja a konfirmanduso­kat. Kezét a fejükre teszi és megáldja őket Isten igéjével. Ezután űrvacsorát vesznek. Ez a konfirmációi istentiszte­let rendje röviden. Mi a konfirmáció? Miért nevezzük magyarul megerősí­tésnek? Kit erősít meg Isten? Miért erősít meg és miben? Könnyebben kapsz feleletet ezekre a kérdésekre, ha fi­gyelemmel kíséred, mi tör­tént Illés prófétával a fenyőfa tövében, miközben a kime­rültség miatt mély álomba zuhant. Szép álmokat látott, vagy rossz álmok gyötörték? Ál­modott-e egyáltalán? — nem tudjuk. Egy biztos. Isten nem aludt. Isten nem fáradt el Illéssel törődni. Nem hagyta cserben prófétáját. Régebben hollók által táplálta, a sarep- tai özvegyasszonynál adott szállást és ellátást neki a leg­nehezebb időkben, most kö­vete útján közvetlenül gon­doskodott róla. Angyalát küldte Illéshez. Különös tör­ténet. Mintha mese lenne, mégis mennyire más. Így mondja el a Biblia: íme az angyal megérintette őt és mondta: Kelj fel, egyél! Ami­kor körülnézett Illés feje mellett parázson sütött pogá­csát és egy pohár vizet ta­lált. Evett és ivott, de ismét lefeküdt és elaludt. Az an­gyal másodszor is f elrázta ál­mából: kelj fel, egyél! De itt nem állt meg. Tovább mondta a rábízott üzenetet. Erődet meghaladó út előtt ál-lasz. Még tovább kell menned. Testi és lelki erőre van szük­séged. Ilyen leromlott álla­potban nem bírod ki. Egyél és igyál, hogy megerősödj.' Hová küldte Isten Illést? Miféle nagy útra? Vissza Iz­rael országába? Vissza Észak­ra? Vissza Jezábelhez és Ak- hábhoz? Nem. Még nem. Így nem sok hasznát vette volna. Mit lehet kezdeni egy fáradt, kedvét vesztett, busongó pró­fétával? Előbb magához kell térnie. Meg kell gyógyulnia. Nem küldte vissza őt az Ür, hanem tovább küldte. Még délebbre. A Sinai félsziget hegyóriésai közé. A Hóreb hegyhez. Oda, ahol Isten Mó­zes idejében szövetséget kö­tött Izrael népével. Ahol ki­hirdette törvényét, a Tízpa­rancsolatot. Bizony a híres, a félelmetes Illés prófétának úgy kellett a Hóreb hegyéhez járulnia, mint ahogy egy ti­zenkét éves konfirdamus ké­szül a konfirmációjára. Negy­ven nap és negyven éjjel gya­logolt, míg célt ért. Kietlen pusztaságon vitt át olykor útja, mégis eljutott Isten he­gyéhez, a Hórebhez. Bírta a fáradságot- Erőt adott neki az Űrtől kapott étel és itat Negyven napi út. Űj szakasz kezdődött ezzel az úttal Illés életében. Nem ment hiába negyven nap és negyven éj­jel. Istennek szava volt hoz­zá, terve volt vele. Meg akar­ta erősíteni. Konfirmálni akarta. Mindnyájunkkal van terve Istennek. Veled is. Mást vár tőlünk mint Illéstől. De mind­nyájunktól várja, hogy neki szolgáljunk utolsó leheletün­kig és egyszer majd őhozzá megérkezzünk. Bizony ez szá­munkra is erőfeletti- út Ezért akar megerősíteni, kon­firmálni. Azt akarja, hogy a hit erős legyen bennünk, mély gyökeret eresszen éle­tünkben. Azt akarja, hogy szeretetében megerősödjék életünk. Hiszen az ő szere­tete erős várunk, jó fegyve­rünk és pajzsunk. Az úrva­csorát is azért rendelte Jé­zus, hogy erősítsen, hogy bír­juk az utat, míg célt nem érünk. Nőnap az alberti szeretetotthonban MÁRCIUS 8. A NEMZET­KÖZI NŐNAP kiemelkedett az egyforma hétköznapok szürke­ségéből a mi otthonunkban is. Egymásnak adták a kilincset a látogatók, hogy tiszteletüket, megbecsülésüket kifejezzék az idős asszonyok felé. Az első köszöntést Roszik Mihály igaz­gató lelkész mondta el. Méltat­ta az otthonban szolgálók munkáját és az idős nőtestvé­rek életére Isten áldását kérte, a szeretet és megbecsülés kis ajándékát nyújtva át nekik. A tavasz első hírnökét hozta el három kisdiák az irsai Pe­tőfi iskolából. Gyérmekkezek nyújtották át a kis hóvirág­csokrokat, aztán a Vöröske­reszt megbízottja nyújtotta át a csokoládét és helyezte el a közös asztalra a virágot, hadd érezzék a sok terhet, hosszú életutat megharcolt, megfáradt öregek, hogy társadalmunk tud róluk, megbecsüli az idős em­bert. A Dimitrov MGTSZ kikül­döttei kedves köszöntő szavak­kal adták át egyenként min­den otthoniakénak a csemegét és harmadik fogásnak a cuk­rászsüteményt. „Szeretettel hoztuk és fogadják szeretettel” — mondta a kertészeti brigád vezetője — „tisztában vagyunk azzal, hogy mi fiatalok, abba a munkába állhattunk bele, amit az idősek alapoztak meg, ered­ményeinket nekik is köszön­hetjük. Kívánunk jó egészsé­get, békés, nyugalmas életet.” NEM PILLANATKÉP' EZ. Községünk népe tudja, hogy nőnap, anyák napja, pedagó­gusnap alkamából miképen kö- szöntse az utolsó állomáshoz megérkezetteket. A meghatott­ság könnyeket csal ki a sze­mükből, a könnyek megköny- nyítik a lelkűket. Ezt érték el a gyülekezet kicsinyei vagy a Tessedik és Petőfi iskola nö­vendékei, mikor tanítójukkal eljöttek közénk, hogy az embe­ri élet kezdete és vége talál­kozzék. A 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents