Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-08 / 14. szám
Kritikus szemmel Gyógyítsatok és mondjátok! Lk 10, 9 Jézus Urunk a tanítványoknak — akár 12-re, akár 70-re gondolunk — félreérthetetlenül kötötte lelkére a gyógyítást — természetesen a legtágabb jelentése szerint — és az igehirdetést. Igaz, a sorrend nem minden evangéliumi feljegyzés szerint ez. Fordítva is többször előfordul, tehát úgy, hogy az igehirdetés feladata van elöl és ezután jön a segítés szeretetszolgálata. Ez a körülmény meggyőzhet bennünket arról, hogy itt nem sorrendi kérdésről, nem valami erőltetett egymásutániságról vagy egymás mellettiségről van szó, hanem két dolog olyan elválaszthatatlan összetartozásáról, amelyek már Krisztus Urunk szívében, szándékában, magatartásában és cselekvésében összenőttek. Azért nem lehet ez másképpen követői, tanítványai éleiében sem. Sorrendi izgalom nélkül szólhatok tehát először alapigénk első parancsáról: Gyógyítsatok! Szándékosan emlékeztetek arra, hogy Jézus nem hivatásos orvosnak parancsolta ezt akkor régen, hanem tanítványainak és követőinek. Még pedig úgy, hogy a mindenkori tanítványok, követők és keresztyének is értsenek belőle és vegyék magukra. GYÓGYÍTANI CSAKUGYAN A BETEGEKET KELL. Félreértenénk azonban Jézus Urunk egész emberre néző szándékát és megkurtítanánk, ha nem maradna tartósan előttünk teljes és félelmetes terjedelmében minden, segítségért, szívért, kézért kiáltó, emberi nyomorúság. Ma egyre inkább kell arra gondolnunk: milyen sokan vannak a nagy világban, de körülöttünk is akadnak még olyanok, akiknek a „testi nyomorúsága elsődleges akkor is, ha az mindig elerőtlenít lelkileg is. Ugye, méltatlan, igaztalan dolog volna az ilyenekkel -szemben alapigénk második parancsát előre vennünk! Ezt: Mondjátok! Az ilyenek iránt csak maradjon meg Urunk alapigénk szerinti sorrendje: gyógyítsatok! Segítsük azért szabadsághoz a szolgaság, elnyomás, a faji korlátok nyomorultjait, áldozatait, betegeit. Segítsük egész kenyérhez, hajlékhoz, gyógyuláshoz azokat, akik elaggott és „beteg” társadalmak betegei. Segítsük azokat, akiket az embertelenség kirekesztett a testi, lelki, szellemi egyensúly emberi méltóságából. Azokat is, akiket fiatalok közönye, kemény szíve sodort öreg korukban a szükség, a szomorúság vigasztalanságába, vagy a szülői önzés, felelőtlenség engedett éretlen kisiklásba vagy koravén meghasonlásba! Gyógyítsuk a magány, a nincs és a csapások betegeit. Vannak ilyenek és gyógyítókra várnak. Persze, olyanok is vannak szép számmal, akik nem ismernek testi ínséget, de maguk és mások bűnéből, hibájából belsőleg betegek, vigasztalanok, békétlenek és céltalanok, lelkileg béna fiatalok és öregek. Mondjuk el nekik: „Elközelített hozzátok az Isten országa." Jézus eljött hozzánk Isten országával. Mindenki számára van bűnbocsánat, vigasztalás, új élet és üdvösség. Mindenki eljuthat a megbocsátás készségére. Mindahá- nyan belül vagyunk Isten szeretetén. Szeretete nem kiváltságosokra vonatkozik. A világot szerette, amikor Egyszülött Fiát adta. IGÉNK MÁSODIK PARANCSÁVAL KAPCSOLATBAN VEGYÜK KOMOLYAN: Ne valami helyett mondjuk, amit mondanunk kell és sohasem valamiért. Emberekként mondjuk embereknek úgy, hogy az maga is diakónia legyen, azaz szeretetszolgálat. Tehát ezzel a mindig időszerű újsággal: Elközelített az Isten országa, sohase akarjunk megtakarítani semmit és ne akarjunk vele valamit nyerni, hanem csak segíteni, gyógyítani, vigasztalni, a reménység útjára vezetni. MONDJUK HÁT: ELKÖZELÍTETT AZ ISTEN ORSZÁGA. De közelítsük meg, ismerjük meg és szeressük egész emberi érdekeltségükben azokat, akiknek segíteni akarunk. Nehogy a távolság és tudatlanság szeretetlenné, igaztalanná, a szeretet- lenség pedig vakká tegyen. Ne a port verdessük lábunkról, amelyet talán magunk vertünk fel és úgy rakódott ránk, hanem érződjék meg viselkedésünkön, szavainkon és alázatunkon, hogy nekünk magunknak is kenyerünk az evangélium. A MAI EGYHÁZ IS KETTŐS KÜLDETÉSÉVEL VIHETI CÉLBA MINDAZT, amit Isten, Krisztus elküldésével odaszánt az embervilágnak. A parancs és a szükség sürgető marad a világ végéig. Egyszer inkább úgy hangsúlyos a tennivaló: Mondjátok és gyógyítsatok. Máskor bizony úgy, ahogyan most találkoztunk vele: Ez azonnal kétségessé tenné az egyház egyház voltát, mert nyilvánvalóvá tenné hűtlenségét. Azért gyógyítsunk és mondjuk: Elközelített az Isten országa! Szabó Gyula Az egyházak párbeszédéről Vannak kifejezések, amelyek koronként változnak jelentőségükben és népszerűségükben. Ilyen szó a dialógus is — párbeszéd a magyar megfelelője — amelyet nap-nap után használunk, különösen a nemzetközi egyházi életben. Az ősi görög kifejezés hosszú lappan- gps után csak napjainkban lett igazán közkeletű. Annyira így van ez, hogy ha a tekintélyas külföldi teológiai lexikonokat fellapozzuk, a régebben megjelent kötetekben még alig találjuk nyomát. A közismert címszók még alig néhány évtizede is így következtek egymás után: diakónia, dialektika, diaszpóra ... A hetvenes évek lexikonjai már bizonyára beiktatják e fogalmak közé ezt a szót is: dialógus — párbeszéd. Igen érdekes kérdés a „dialógus szónak már a múltja is. A világ első — athéni — Akadémiájának görög szellemi életében, Platonnak a párbeszédeiben gyökerezik, sőt már Homérosz is használta Odissze- ájában, tehát közel háromezer éves a szó. Uj tartalmat az európai szellemi életben azonban csak a felvilágosodás után kapott, amikor új színekben és új fényben csillan fel az ősi gondolat: nincs beszélgetés társ nélkül, nincs állítás ellentmondás nélkül, nincs élet partner nélkül. Bennünket azonban most nem a filozófiai kérdések érdekelnek, hanem a dialógus „teológiáját” és mai jelentőségét szeretnénk szemügyre venni. A kérdés jelene ugyanis nemcsak érdekesebb, hanem életbevágóbb is, mint a múltja és a története. Ha az egyházaknak az utolsó évtizedben jellegzetessé vált „párbeszédeire” figyelünk, azt látjuk, hogy azok három irányúak. Dialógusok más keresztyén egyházakkal, eszmecserék a nagy világvallásokkal, és párbeszédek a marxistákkal. Ügy látjuk, hogy mindháromra szükség van. Elképzelhetetlen e kicsivé szűkült világban — amelyben minden összefügg mindennel — hogy ne akarjanak és ne tudjanak szót érteni egymással emberek, nap-nap után találkoznak és akik együttesen felelősek egyház, nép és társadalom életéért. Két félreértésre azonban rá kell mutatnunk ezzel kapcsolatban. Molnár Lajos 1912—1973 A Barcs-Nagyatád-Somogy- szobi Szórványgyülekezetet Isten próbatétellel látogatta meg. Magához szólította 61. életévében hűséges lelkipásztorát, fáradhatatlan s lelkiismeretes igehirdetőjét: Molnár Lajos lelkésztestvérünket. Élete Űjmalomsokról indult el. A pápai református gimnázium után Sopronban volt teológus, ahol 1935. szeptember 29-én fejezte be teológiai tanulmányait. Még ugyanabban a hónapban avatta öt 17 ifjú társával a soproni templomban lelkésszé D. Kapi Béla dunántúli püspök. Rövid szendi káplánkodás után visszakerült az Erzsébet Tudományegyetem Sopronban működő Teológiai Fakultására, ahol mint könyvtáros dolgozott. Innen küldte őt 1936 októberében püspöke a Barcs-Nagyatád-Somogyszob Missziói Körzetbe, ahol kétévi segédlelkészi szolgálata után 1941. október 12-én mint megválasztott lelkész beiktattatott a Körzet lelkészi állásába. Azóta megszakítás nélkül itt működött ez év február 22-én reggel agyvérzés által bekövetkezett haláláig. Ez Molnár Lajos életének és szolgálati idejének földi kerete. Ebben élt és ebben dolgozott példamutató hűséggel és engedelmességgel. Szent volt előtte a szolgálat, amelyre Ura elhívta. Nem tántorodott meg, pedig rendkívül nehéz munkaterületet nyújtott neki Isten. Dél-Somogy kétharmad része tartozott gondozása alá. Akadályt nem ismerve „a vándorprédikátor” minden küzdelmet vállalta. Megbecsült embere volt a községnek,, a társadalomnak is. Sok ember, sok család szeretete vette körül életében, aminek bizonysága a más- vallású Barcson temetésére összegyülekezett tömeg. 15 lelkész kísérte őt nyugvóhelyére. Családi élete boldog volt. Felesége, két gyermeke, veje és unokái bőségesen részesültek szeretetéből. Temetésén február 26-án Dubovay Géza esperes (Kol 4, 17) és Fónyad Pál nagykanizsai lelkész (1 Kor 15, 10) szolgáltak. F p „S választottunk magunknak csillagot" Ha Illyés Gyula ünnepi beszédét az Operaházban tartott Petőfi emlékesten azzal kezdhette „Petőfi mindnyájunk rokona” és igaza volt, úgy fokozottan igaznak érezzük ezt a megállapítást evangélikus népünkre nézve, hiszen Petőfi evangélikus volt, hittestvérünk. Örülünk annak, hogy Petőfi az evangélikus nagy családnak értékes családtagja, megbecsüljük mi mai evangélikusok is ezt a „szép virágot, amely evangélikus talajból fakadt”. Ha csak annyit mondunk Petőfiről, hogy evangélikus volt, ezzel még bizonyosan nem mondtunk el mindent. Viszont ha elhagyjuk Petőfi evangélikus voltának emlegetését, úgy valami lényegeset hagyunk el, nem egyszerűen egy tulajdonságot, hanem valamit, ami szervesen benne rejlik Petőfi gondolkodásában, tudatszerkezetében. Nem múltak el nyomtalanul Petőfi életében azok a hatások, amelyeket gyermek és ifjú korában egyházától kapott. Nem anyakönyv szerint, hanem jellemében, erkölcsi magatartásában is rokonnak érezzük őt! „Költőként nyitotta meg tudatunk ajtaját, de ezen az ajtón egy bámulatos jellemű fiatal ember vezet bennünket”, Írja róla Illyés Gyula. Ehhez a jellemhez és erkölcsi magatartáshoz tartozik, hogy olyan versekkel ajándékozott meg bennünket, amelyek tiszta emberi érzéseket lehelnek, átmelegítik emberek kapcsolatát. A nagy világ dolgai, ügyei, megoldandó kérdései mellett szólt Petőfi a családi élet melegéről, a szülők iránti tiszteletről, a férj tiszta hitvesi szeretetéről, az igaz barátságról is. Szerelmi lírája Szerelmi költeményei utolér- hetetlenül egyszerűek, tiszták. Jókai írta saját regényeiről: „arra vagyok büszke, hogy bármelyik regényemet 16 éves kislányomnak kezébe is odaadhatom”. Ugyanezt el lehet mondani Petőfi szerelmi lírájáról is. Szerelmes versei ma talán kissé naivnak hangzanak, gyermekinek, esetleg gyermetegnek tűnnek a felfokozott erotika, a túlhajtott „sex” világában és irodalmában. De talán éppen ez az értékük. Visz- szavezetnek bennünket az egyszerű, tiszta emberi szerelemhez. Ezeket a költeményeket olvasva, tisztább lesz a képzeletünk, szebbé lesz a fantáziánk, szebbé lesz maga a szerelem, olyan széppé válik, mint amilyen szép és hangulatos a címben megadott verssor is. (A négyökrös szekér) Szerelmi lírája nemcsak üde, tiszta és egyszerű, hanem meleg, bensőséges. Petőfi nem szégyelte, hogy van szíve. Egy olyan korban, mint a miénk, amelyet nemcsak a túlhajtott érzékiség fenyeget, hanem az „érzelmi jégkorszak” is, Petőfi szíve melege felmelegítheti a jeges szíveket. Petőfi olvasásakor mindig újra csodálkozunk, hogyan látta a mindennapit is szépnek, az egyszerűt is értékesnek. Amint a sáros, poros Alföldben is meglátta a szépet, ugyanúgy az egyszerű emberi érzésekben is, a hétköznapi emberi kapcsolatokban is felfedezte és megénekelte a szépséget. Világirodalmi különlegességnek számít Petőfi szerelmi versei között a feleségéhez írott szerelmi versek sora. Nagy költők közül kevesen írtak feleségükhöz olyan szép, mély, egyre fokozódó szerelemről tanúskodó verseket, mint Petőfi, így ír: „Feleségek felesége, lel- kem-adta kicsikéje, szerettelek lánykorodban, szeretlek most százszor jobban.” Van, amikor „Isten remekének” mondja feleségét, máskor szerelme fokozódásáról beszél: „Oly mértékben nő szerelmem, amilyenben fogy életem”. Ma, amikor szinte divat elromlott házasságról beszélni, ezzel még dicsekedni is és az a kirívó, ha valakinél semmi baj nincs ezen a vonalon, bizony sokat taníthat Petőfi felesége iránt érzett szerelmének megvallásával. A család szeretete Szerette István öccsét és vele együtt egész családját. Szerette édesanyját, várta a találkozást, feledhetetlen bájjal mondja el egyik hazatérését: „a kis szobába toppanék, röpült felém anyám s én csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs/a fán.” Szerette édesapját, sajnálta, amikor becsapták, „jég- revitték” az emberek a jó öreg kocsmárost. Mindkét szülőjét egyfonnán szerette „akiknek csókolnám még lábok nyomát is, mert engemet szívük vérén neveltek fel”. Még jelentéktelen költő, amikor gazdagságról álmodik, arról, hogy a pénz birtokában mindent megvesz szüleinek, amit csak kívánnak. „Hej édes szülőimék, gazdagodjam meg csak!” Minden teljesedni fog, amit csak óhajtanak: lesz csinos ház, kocsi, aranyszegélyes imádságos- könyv. Szerette kisfiát, boldognak vallotta magát, mikor fia bölcsője fölé hajolt. Szerette a családját. Életszemlélete és életgyakorlata sok hivő és magát keresztyénnek valló embert túlszárnyal. Nem sokat uram-uramo- zott, nem is írt keresztyén erkölcstant, mégis Isten akaratát cselekedte, amikor szerette családját. így lehet példa a mai ifjúságnál?, evangélikus ifjúságunknak is. így válik igazzá ebben a vonatkozásban is Ily- lyés Gyula szava: „Nemcsak művei lettek örök kincseink, élete is kinccsé vált”. Az emberi élet egyszerű kapcsolatairól írott versei jobb, igazabb emberré formálnak minket is. Dr. Hafenscher Károly Az egyik az, hogy a dialógust egyesek diszkussziónak vélik: azt hiszik, hogy a párbeszéd azonos a vitatkozással és meggyőzéssel. Pedig a párbeszéd egyenlő felek eszmecseréjére, amely nyitottságot feltételez: nyitva hagyja az eredményt, a beszélgetés kimenetelét. Ezért légköre is nyitott, közvetlen kell, hogy legyen, előítéletek nélkül. Az igazi párbeszéd — amely teológiai szempontból Isten ősajándékának, a vele való beszélgetés lehetőségének a maradványa — mindig közvetítő és nem elválasztó jellegű tevékenysége az embernek. Más összefüggésben úgy is fogalmazhatnánk, azért vagyunk nyitottak a párbeszédnél — nem pedig elfogultak, mint a rábeszélésnél — mert az igazság soha nem mögöttünk, hanem mindig előttünk van. A másik álláspontjának megismerésére, a felfedezés örömére való készségnek ott kell tehát lennie mindazokban, akik nem akarnak visszaélni a dialógus korunk adta nagy lehetőségével. A másik félreértés, amit lehet néhány nyugati teológus részéről szándékolt félremagyarázásnak is vélni, az, hogy az egyházak cselekvő szolgálatát egyesek alárendelik a párbeszéd formális szempontjainak. Pedig az igazi dialógus el-' sőrendű eszköze nem a beszéd, hanem a cselekvés. Tárgyalások és eszmecserék, elröppenő, vagy akár lerögzített szavak mindig csak a külső keretet jelentik: a döntő viszont a belső tartalom, az elveknek élettel, tettekkel való igazolása. Amint a szülő hiába intené gyermekét a jóra. ha ő maga azt tetteivel megcáfolná, úgy válik minden formális „párbeszéd” hiábavalóvá, ha nincs mögötte az élet fedezete. Ahol viszont a tettek önmagukért beszélnek — mint pl. hazánkban az egyházak gyümölcsöző együttműködése a Népfronttal vagy más társadalmi szervezetekkel — ott ez meggyőzőbb érv és eredmény minden erőszakolt dialógusnál. Végül a múlt és jelen mellett izgalmas kérdés a dialógusprobléma jövőjének az alakulása is. Meggyőződéses keresztyén és nem-keresztyén emberek magvetése sokszor jóval később szökkent szárba' és lett erőforrássá sokak számára. Akik igazán „tanúskodtak” egy igaz ügy mellett, azok mindig az igazság megtalálását szorgalmazták. A kérdés, amelyet a jövő fog eldönteni, éppen az, hogy az egyházak három irányú dialógus-módszere megkönnyebbíti, vagy éppen megnehezíti-e majd az igaz út megtalálását. Csak akkor várható pozitív eredmény, ha a régi „kárhoz- tatások” és ünnepélyes „ellentmondások” módszerét a más álláspontot képviselők őszinte megbecsülésének és az igazság nyitott lelkületű keresésének az útja váltja fel. Dr. Fabiny Tibor Elég Sokféleképpen tudjuk kimondani ezt a rövid szót: elég. Édesanya még egy kanál levest akar tányérodba mérni. Felemeled a kezed és udvariasan mondod: köszönöm, elég. El- mélyülten olvasol. Kis testvéred nem hagy nyugton. Egy darabig tűröd, azután ingerülten kiáltod: elég! Elkészültél a leckével. Mehetsz nyugodtan játszani. Jólesően sóhajtod: a tanulásból mára elég. Illés próféta is kimondta egyszer ezt a szót: elég. Nem udvariasan, nem ingerülten, nem jóleső érzéssel, hanem csüggedten, lemondóan, mint akinek mindentől elment a kedve, még az élettől is. Akkor történt, amikor Jezá- bel elől menekült. Dél felé tartott. Izrael országának határához érkezett, 150 kilométerre a Karmel hegyétől. Judea földjére lépett. Beersebaban visszaküldte szolgáját. Terhére volt. Egyedül akart lenni. Jezábel- től itt már nem kellett félnie, mégis tovább ment. Nem lelt sehol nyugtot. Saját keserűsége és bánata üldözte. Teste, lelke kimerült. Fáradtan rogyott le egy fenyőfa tövében. Nem tudott tovább menni. Nem is akart. Ekkor mondta ki a szót: elég! Legszívesebben meghalt volna. így könyörgött Istenhez: elég! Most ó Uram, vedd el az ép lelkemet, mert nem vagyok jobb az én atyáimnál. Első hallásra úgy tűnik, mintha alázatos meghajlás, bűnbánó imádság lett volna Illés könyörgése. Nem az volt. Inkább panaszkodás, rejtett szemrehányás Istennek. Te vagy az oka mindennek. Lefeküdt a fenyőfa tövében és a kimerültségtől elaludt. Néhány száz év múlva ugyanígy aludtak el kimerültén, keserű szívvel Jézus tanítványai a Gecsemáné kertben. Magára hagyták mesterüket. Nem tudtak mellette ébren maradni, vigyázni és imádkozni azon a sötét éjszakán, amelyen elfogták. Pedig Jézus megmondta nekik: vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok. Háromszor tért vissza hozzájuk. Háromszor is alva találta őket. Egyedül kellett imédkoznia. Rettegve, gyötrődve kérte Istent: Atyám, ha lehetséges, ne kelljen kiinnom ezt a poharat, ha másképp is lehet segíteni az emberek bűnén, ne kelljen keresztre mennem. De ne úgy legyen ahogy én akarom, hanem ahogy te. Illés elaludt. Jézus tanítványai is elaludtak. Nem tudták elviselni a szomorúságot. Jézus nem aludt el. A szenvedés poharát kj kellett innia, mégsem neheztelt Istenre. Amikor harmadszor visszatért tanítványaihoz és harmadszor is alva találta őket így szólt ö is: elég! (Mk 13, 41) Eljött az óra, íme az ember fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek fel. Menjünk. Mennyivel másképpen mondta Jézus mint Illés ezt a szót: elég! Illés Istennek mondta. Jézus tanítványainak mondta és mondja ma is mindenkinek, neked is: elég! Elég az alvásból. Térj magadhoz. Ne tedd tönkre magad készakarva. Nem érsz el vele semmit. Ne lázadozz. Ne add a sértődötted. Ébredj. Hidd el, hogy az én hűségem, az én engedelmességem, az én gyötrődve, ve- rítékezve mondott imádságom elég neked is ahhoz, hogy kísértéseid idején, amikor minden annyira nehéz, vigyázni és imádkozni tudjáL AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK Newark római katolikus segédpüspöke, John Dougherty, az Egyesült Államok katolikus püspökkari konferenciája Szociális Fejlődés és Világbéke Bizottsága elnöke szemére vetette Észak-Amerika keresztyénéinek, hogy bár elismerik a „személyes bűn” adottságát, a „szociális bűn” tényét, a mások feletti uralkodást és mások kizsákmányolását nem hajlandók elismerni. A püspök az Egyesült Államok Chile irányába folytatott politikájával kapcsolatban kijelentette: „Az egyesült államokbeli gazdasági társaságok mesterkedései, hogy profitjuk megtartása érdekében az egyes kormányokat is ellenőrizni törekednek, a szociális bűn legcsúnyább példái.” A közelmúltban protestáns és római katolikus észak-amerikai misszionáriusok Chilében írásbeli követelményt tártak a nyilvánosság elé és ebben olyan külpolitikára szólították fel az Egyesült Államokat, amelyik mentes a nagyipar és mammut-bankok befolyásától, (lwi.)
