Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-23 / 51. szám

„...mégpedig a keresztfának haláláig...” „Ajándékozott neki oly nevet... Nem ünneprontás-e kará­csonykor is Jézus haláláról beszélni? Nem kellene-e gon­dolatainkat rendszerezni és szűkíteni Övele kapcsolatban és az ünnepköröknek megfele­lően reflektorfénybe helyezni? JÉZUS KRISZTUS EMBERI TESTBE ÖLTÖZÉSÉT, FÖLDI ÉLETÉT, HALÁLÁT ÉS FEL­TÁMADÁSÁT csak együtt és egészében értjük meg. Egyik a másik nélkül eltorzíthatja gondolatainkat és eltakarhatja előlünk Isten teljes és nagy­szerű cselekedetét, amellyel Egyszülött Fiát nekünk adta, hozzánk küldte s a Fiú külde­tését teljesen betöltötte. E küldetés betöltésének dön­tő része értünk vállalt áldozati nalála, amelyet nem általában az emberi élet halandósága miatt szenvedett el, hanem bű­neink büntetéseként, a golgo­tái keresztfán. A keresztfa nem az a tem­plomi kellék, vagy emberek által szívesen használt dísz és bizsu, melyeknek láttán kelle­mes és áhitatos érzések tölte­nek el minket. Ez a keresztfa bitófa, embernek ember által történő megkínzására és ki­végzésére szolgáló egyik legke­gyetlenebb eszköze. Ráadásul még Jézus népének és korának fogalmai szerint a legalanta- sabb bűnözők kivégzőeszköze s ezért „átkozott minden, aki fán függ.” (Gál 3,13) Ezt a ha­lált, ilyen halált vállalt értünk a mi Urunk, mert csak így segíthetett rajtunk. S ezért mi hálával és hittel nézünk ke­resztfájára. Mit láthatunk raj­ta? Azt, hogy ennél mélyebbre már nem szállhat ember. — Igaz, hogy a bűn mélységei nagyok. Igaz. hogy az ember Isten legnagyszerűbb ajándé­kaival is gyakran visszaél, tönkretéve önmaga és ember­társai életét. Kínzókamrákban és koncentrációs táborok gáz­kamráiban, éhhalállal küsz­ködve vagy meglincselve, köz­utak partján elgázolva és ott­hagyva vagy betegségek elvi­selhetetlen szenvedéseit hor­dozva emberek arra gondol­hatnak utolsó tört eszméletük­kel, hogy sorsuknál szörnyűbb sors, nagyobb és tátogóbb mélység nincsen. De a legmé­lyebb mélység, a legszömyűbb kivetettség a Jézusé volt, még­pedig a keresztfán. Nemcsak emberek hagyták el, nemcsak fizikailag szenvedte teljesen ártatlanul a gonoszindulatú kínzásokat, hanem még az Atyától, a mindig vele levő s őt mindig megdiosőítő Atyjá­tól való elszakadást is át kel­lett élnie: „Én Istenem, én Is­tenem, miért hagytál el en­gem?” (Mt 27,46) A KERESZTFA AZÖTA, miként a pusztában vándorló zsidó nép számára az érckí­gyó, annak jelképévé vált, hogy nincsen az emberi élet­ben olyan kivetettség, olyan mélység, ahonnan nem lehet­ne ezt látni és a keresztfán függő Megváltó sebeivel, sze- retetével meggyógyulni. S ezért a keresztfán azt is láthatjuk, hogy ennél maga­sabbra sem kell az embernek néznie. — Vannak a szép ter­mészetben egyedülálló szépsé­gű hegyóriások és hegycsúcsok, melyekre áhítattal néz föl az ember. A golgotái hegy csak egy városszéli domb volt, mé­gis azt mondhatjuk, hogy a legmagasabb csúcs lett. ahová ember csak feltekinthet anél­kül, hogy tekintete a képzelet homályába és messzeségébe meredne. Itt adta meg Isten az embernek a lehetőséget a föl- emelkedésre, hogy ne marad­jon bűnei rabságában, hanem elindulhasson emberek közé a szeretet cselekedeteivel, hogy „hegyen épített városhoz” le­gyen hasonló élete nem a ma­gasság kiemeltségének és gőg­jének kísértésével, hanem a szolgálatnak és világosság to­vábbadásának indulatával. A kereszt magassága ezért nem a „keresztyének szent hegye”, hanem az a csúcs, ahonnan minden ember felé áradhat a fény, a szeretet és az erő, mindaz, amit Isten akar az emberrel és amire a Jézus ke­resztje felszabadítja s elküldi az oda feltekintő embert. JÉZUS KERESZTFÁJÁN AZT IS SZEMLÉLHETJÜK. hogy onnan lehet a legmesz- szebbre, legtávolabbra látni. — Ami a Golgota hegyén történt, az nem egyesekéit, kiválasz­tottakért. hanem minden em­berért történt. A mai kor technikája megengedi, hogy messzire lásson az ember, sok mindenről szerezhessen tudo­mást. Ez egyúttal azt is ered­ményezi. hogy láthatjuk a kü­lönbségeket és különböző gon­dokat. melyek elválasztanak és terhelik a különböző népek, nemzetek, fajok életét. Jézus keresztfájának fénye azonban a földkerekség minden sarká­ig elhat. Ügy is, hogy hirdeti a bűnre való bocsánat örömhí­rét és Isten üdvözítő szerete- cát. De úgy is, hogy megnöveli az ember felelősségét és elkö­telezi őt minden jónak a szol­gálatára, a Jézus által meg­váltott emberhez méltó életre. Ez az élet pedig többé nem válhat másokat elnyomó, ki­fosztó, megkülönböztető, ha­lálba taszító magatartássá, nem válhat szeretetet nélkü­löző. önző. közelieket és távo- liakat kietlen hidegségben hagyó életté. A keresztfától messzire lehet látni és ez ka­rácsonykor és az esztendő minden többi napján még több hűséges helytállásra, egymás­ra figyelésre, szeretettovább- adásra kötelez minket is. Szirmai Zoltán A KRISZTUS HIMNUSZ, amit a Filippi-beliekhez írt levélben olvasunk, arra az erő­forrásra irányítja figyelmün­ket, ami Jézus nevében rejlik. Drága ez a név nékünk. Éle­tünk indulásánál elhangzott felettünk, hogy a Jézus Krisz­tus nevében kereszteltek meg. Jézus nevében kezdtük életün­ket, azaz Isten elhívott arra, hogy akarata szerint járjunk. „Mert akik Krisztusba keresz- teltettek! meg. Krisztust öltöz- zétek fel” (Gál 3, 27). Ezzel Is­ten azt tervezte rólunk, hogy a Jézus nevében megkezdett élet Jézus nevében fog folytatódni, egykor pedig az ő nevének se­gítségül hívásával fog befeje­ződni. ISTEN JELÖLTE KI EZT A NEVET, amikor az angyali üdvözletben Máriának azt üzente: „Nevezd nevét Jézus­nak, mert ö szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Mt 1,21). Isten tervezte meg Jézus nevét akkor is, amikor még csak várták eljövetelét, amikor forró vágyakozással nevezték őt csodálatosan tanítónak, erős Istennek, örökkévalóság Aty­jának, békesség fejedelmének (Ézs 9 6). Messiás, eljövendő megváltó, Isten szolgája, em­berfia, Dávid fia — ezek vol­tak a nevei a még meg nem született, csak vágyva vágyott Jézusnak. Amikor pedig Isten kijelölte ezt a nevet, belehe­lyezte mindazt a gazdag értel­met, amit majd Jézus jelente­ni fog. Aki magát alázatosan emberfiának nevezte, arra Is­ten a megkeresztelésekor úgy mutatott rá, mint szeretett Fi­ára, akiről a tanítványi bi­zonyságtétel is úgy szólt, hogy ő a Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16,16). Máskor „az Ür” volt a neve. Ez hatalmát fe­jezte ki. Ö a királyok kiráya, az ég és föld ura. Váltságmű- vének kifejezésére a „Bárány”, a „Főpap” neveket használták, ezzel azt jelentették ki. hogy ő egyszerre áldozati bárány, aki odaadja magát a világ bűnei­ért, s ugyanakkor áldozatot bemutató főpap is Isten színe előtt, aki mindenért eleget tesz. Egész megváltói művét összefoglalja ez az Isten által kijelölt név: Jézus, mert mindazt a szabadítást jelenti, amit Isten általa és vele adott az embervilágnak. JÉZUS NEVE RAGYOG ka­rácsonykor, születése ünnepén, hogy ennek a névnek az oltal­ma, irányítása, ereje jegyében járjunk. Akit Isten a kereszt- ségben elhívott ennek a név­nek követésére, az Krisztustól kap értelmet, tanácsot irányí­tást az életben. Pál apostol ta­nácsa így igazít el: „Mindent, amit csak cselekedtek, szóval vagy tettel, az Űr Jézusnak nevében cselekedjetek” (Kol 3.17). Ez azt jelenti, hogy a Jé­zus lelkületével. az ő megbízá­sa szerint, az általa adott fela­dattal járjunk, ő azt kívánja, hogy hozzá tartozásunkat a fe­lebaráti szeretet vonalán való­sítsuk meg. Nem önmagát állí­totta oda célként, hanem azt, hogv a tőle tanult szeretettel szolgáljunk embertársainknak. Öt nem lehet szeretni az em­berek szeretete nélkül, ö ma is kiküldi tanítványait, hogy enyhítsenek minden emberi szenvedést, ott legyenek, ahol dolgozni kell az emberek ja­váért. ahol védelmezik az éle­tet, a jövendőt, a békét. Jézus nevében nem lehet cselekedni semmit, ami emberellenes. Jé­zus nevében mindent meg kell tennünk, ami az emberi életet szolgálja és előbbre viszi. A JÉZUS NEVÉBEN REJLŐ ERŐ indít minket mindannak cselekvésére, amit tőlünk jog­gal megkívánhat. Isten megad­ja az erőt és energiát is ahhoz, amit kíván. Jézus neve nem üres fogalom, hanem erőfor­rás. Aki Jézus nevével indul, és vele együtt tervez, dolgo­zik, cselekszik, az ő lelkületét képviseli és hordozza. Vele együtt szereti az embe­reket. Vele együtt tud szol­gálni embertársának. vele együtt akarja az egyház népé­vel együtt a cselekvő szeretet útját járni. A SZOLGÁLÓ ÉLETNEK ez a lelkülete legyen bennünk, amely volt a Krisztus Jézus­ban is. Ö tanít a magunk hát­térbe szorítása árán is a má­soknak való szolgálatra. Aki követi Jézust a szolgálat útján, az követni fogja őt a megdi­csőülésben is. Akiben az a lel­kűiét van. mint Jézus Krisz­tusban, aki eltanulta a Mes­tertől a szolgáló életet, közös vele abban is. hogy Isten meg­dicsőíti, mert aki magát meg­alázta, azt Ö felmagasztalja. Krisztus igazi követése a szol­gáló életben jelenik meg: min­den élet annyit ér, amennyi abban a másoknak való szol­gálat! Az önző és maga felé fordult élet a legértéktelenebb. A Jézus Krisztusé a legértéke­sebb, mert önmagát adta az embervilágért. „Ezért az Isten is felmagasztalta őt és aján­dékozott neki olyan nevet, amely minden név felett való.” D. Dr. Ottlyk Ernő Reményik Sándor: A kereszt fogantatása A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben A Libanonra szállott. A Libanon csúcsán egy cédrus állott. Törzse obeliszk, feje korona. A Szentlélek ráharsogott: Te fa! Máriától, a Szűztől most jövök, Csírázik immár az Isten fia, És áldott ő az asszonyok között. Most rajtad a sor: ím, vihar-kezemmel Megáldalak: légy terhes a kereszttel! Légy te is áldott minden fák között, Erezd, hogy nő benned a feszület, Éveid: a Megváltó évei, Míg utatok egykor összevezet. Rajtad csorogjon végig Krisztus vére, Kidöntve majd magányod vadonából Állítsanak a világ közepébe. Ott állj majd minden árva faluvégen, Ott függj a cellák kietlen falán, ös-fádnak ezer apró másaképen. Forgáesolódj szét millió darabra, A Szabadító tekintsen le rólad Millió megbilincselt életrabra. A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben Tovazúgott a Libanon felett, Zúgásában ezer fa reszketett. Ordító erdőn ment harsogva át, Csak egy fa értette meg szavát, — Lehajlott óriási koronája: Kereszt-sorsának megadta magát. „Szemben az örökméccsel” (1929) című kötetből Téli kép Lépések egy szebb és boldogabb karácsony felé Részletek Paulik János 1931 karácsonyán elmondott igehirdetéséből Öregek ablakán át nézem a kertet. Fekete varjak lepték meg. Elhagyott mandulát, diót keresgélnek. Károgó varjak, madarai a hideg télnek. Te­lünk minél fehérebb, ők annál feketébbek. Otthonunk lakói is életük te­lébe léptek ... öregek, vé­nek .., Hajuk hófehér, kezük reszket, lábuk megroggyan, amint lépnek, hátuk györ- nyedt. Túl tavaszon, nyáron és őszön, e földtől már nemsokat remélnek. Vannak, akik még így élnek s remélnek. Hallottam s képe­ken láttam, Alpesekben hóföd­te déli oldalakon, egy-egy folt­ja a földnek, hogy dacol a tél­lel, zöld füvével, megkésett virágaival. Bírókra kel s nem enged. A téli vándornak arcá­ra derűt csal. Köztük is van­nak, akik dacolnak, nem en­gednek. Korukat meghazudtoló módon frissen élnek, jönnek- mennek, tesznek-vesznek... Nem kárognak, nem panasz­kodnak. Derűsen élnek ... pe­dig látják hull a hó, körülke­ríti őket is a tél. Vannak, akik között hiába kárál a fekete madár, nem mondják vele, hogy kár! Nem és nem! Utolsó lélegze­tükig vívják a csatát, mert győzni akarnak. Azzal, Aki előttünk járt és győzött a ha­lál felett! Nem adatik e győze­lem olyan könnyen, meg kell érte küzdeni keményen. Ha meg-megremegnek, tán­Vannak, kik súlyos csaták után megadták már maguk. Csatátvesztett hősök, kik letet­ték a kardjuk. Nem viaskod­nak, érzik nem sok lehet hátra már. Károgó varjakkal együtt kiáltják, rekedten: kár Nem bánják, ha lepi hó, csont­jaik: dermeszti a hideg, nekik már minden egyremegy. Ma­guk a lemondás, a nem-lehet! Így ír róluk a költőnő, Káro­lyi £.my e versében: „öregek. torodnak e csatában, nem azért, mert az öregségtől, vagy a haláltól félnek, túlvannak már rajta, mint a költő: „nem tudok megöregedni, ahogy illik szépen, kapkodok a téli fák közt, kapkodok az égen. Egyre hosszabbak a napok — kihunyt a halálfélelem szívemben.” (Zelk Zoltán: Rímek.) Egyre mélyülő szemgödrük­ből, színtelen tekintetükből, távoli fények tűnnek elő. Ahogy Rónary György látja „öregek” c. versében: „Egyre sötétebb alagút. De egyre fényesebbek a lámpák.” Hernád Tibor Valami különös mégillető- déssel néz minden épérzésű ember a karácsony elé, amely ünnepnek varázslatos ereje annyi kedves emléket s annyi felbuzdulást emel felszínre az emberek szívében. A szeretet és könyörület, mintha szárnya­kat kapott volna. kirepül ilyenkor a családi hajlékok kö­rén kívül is s örömöt szerezni igyekszik mindenfelé. Minden­ki. még a legkeményebb szívű ember is. hatása alatt áll ez ünnepen annak a szentség es Alaknak, ki a világnak hajdan a szeretetet adta főtörvényül. Hosszabb idő óta azonban nagyon megzavarja karácso­nyi örömünket, az a tapaszta­lás, hogy odakint, az Élet kül­területein, hideg szelek fúj­nak. Évszázadok nemes buz­galma sem volt képes elejét venni annak, hogy a szeretet isteni Mesterének 1931-i szü­letési évfordulóján a gyűlölet kígyósziszegése s elnyomott népek jajjal ne vegyüljenek bele a karácsonyi himnuszok­ba. Óh jaj, hát azért szüle­tett-e a Megváltó s a kereszt­fán azért halt-e kínos halált s az ő magvetését azért öntöz- ték-e arcuk verejtékével s szí­vük mártírvérével az emberi­ség legjobbjai. hogy a föld még ma is egy nagy harci tábor le­gyen, amelyen népek s társa­dalmi osztályok ellenséges szemmel méregessék egy­mást?! Olyan fájdalmas tudni mind­ezeket. S olyan fájdalmas lát­ni azt a nagy ellentmondást, mely a krisztusi evangélium és a való élet közt fennforog s látni egyúttal azt a sok nyo­morúságot, amelyek abból fa­kadnak ... Szebb és boldogabb kará­csonyt csak úgy remélhetünk: 1. ha nemcsak emlegetjük, ha­nem komolyan is vesszük a krisztusi hit igazságait; 2. ha úgy magán-, mint társa­dalmi életünkbe bevisszük a krisztusi szeretet lelkét. Erről a mai kort közelről érintő kérdésről kívánok most szólani. kísérjen szíves figyel­metek. I A karácsony, szeretteim, az isteni szeretet megnyilvánulá­sának az ünnepe. A szent lec­ke szavai szerint: Abban nyilvánult meg az Istennek hozzánk való szeretete, hogy Egykori plakát az Isten az ő Egyszülött Fiát a világra küldte, hogy általa él­jünk. Általa éljünk — mondja a szent lecke. Egyrészt olyan ér­telemben, hogy a Jézus Krisz­tus szelleme által megtisztítva s megihletve Istennek tetsző életet éljünk a jelen való vi­lágban s ez által nevünket be­írjuk az örökélet könyvébe; másrészt pedig olyan értelem­ben, hogy a Jézus Krisztus mártírhalála engesztelésül szolgáljon bűneinkért az Isten ítélőszéke előtt. Ez volt célja az Istennek az Üdvözítő elkül­désével, aki ezt a célt tudato­san és készségesen szolgálta életével és halálával. Most csak az a kérdés, hogy mi mennyire járunk kezére az Üdvözítőnek ennek a célnak szolgálatában s lelkünk és éle­tünk mennyire tükrözi az ő szellemét? ... Az első feltétele annak, hogy a jövőben szebb és boldogabb karácsonyokat lássunk, az, hogy besugározni engedjük szívünkbe a Krisztus által kijelentett hitnek a fény­sugarait. II. A másik feltétele pedig, hogy úgy magán, mint társa­dalmi életünkbe bevigyük a krisztusi szeretet lelkét.. . Ahol az ő új parancsolata be­fogadásra -talált, ott új világ keletkezett: szebb, nemesebb és boldogabb a réginél. Ahol pedig nem talált befogadásra, ott tovább dúltak az alacsony ösztönök és dúlnak ma is. Ott az egyik nemzet fia vagy az egyik társadalmi osztály tagja irigyelte a másiktól még a le­vegőt is. Nagyon sok bizonyítékát lát­juk ennek, kicsiben és nagy­ban, úgy a mindennapi élet­ben, mint a történelemben. Az a véres fergeteg is, amely nemrégiben elzúgott felettünk, szomorú bizonyítéka ennek, S bizonyítéka az a vértelennek mondott de azért mindenek­nél öldöklőbb gazdasági hábo­rú is amely napjainkban fo­lyik s amely annyi emésztő gonddal és elkeseredéssel töl­ti meg a szíveket s amelynek ugyancsak a krisztusi szeretet- parancsról megfeledkezett ön­zés és kapzsiság a sugalma- zója... A mai helyzet mit mutat? Azt, hogyha a jószívű embe­rek bajt és nélkülözést lát­nak valahol, összeállnak és gyűjtögetnek — különösen ilyenkor karácsony táján., hogy összekapargassanak egy kis kenyérre, ruhára, cipőre vaTót. A nagy tömeg azonban, közte nem egyszer jómódúak is, kí­vül marad a nemes akción és úgy éli világát, mintha semmi baj sem volna ezen a világon. És jönnek aztán a statisztikai helyzetképek: a pusztuló gyer­mekekről, az időnapelőtt el- nyomorodott gyermekágyas asszonyokról, az ínségesekről, a tüdővészről s a folyton sza­porodó öngyilkosokról és egye­bekről. S utcáinkon is mennyi a koldus, akik koldulva tenge­tik az életüket. Hozzájárul ezekhez a munkanélkülieknek folyton szaporodó csoportja, akiket a nemzetközi politika, de tulajdonképpen a szívte­lenség által felidézett gazda­sági pangás fosztott meg a munka s kenyérkereseti alkal­maktól s akiknek nagy tömege sötét foltként éktelenkedik a mai társadalom képén. Kedveseim. gondoltatok-e már mindezekre? És ha gon­doltatok, megdobogtatta-e szí­veteket a testvéri összetarto- zandóságnak amaz érzete, amelyre minket a karácsonyi Szülött tanít és kötelez?... Fogjanak hát össze a keresz­tyén férfiak és nők, nemcsak ilyenkor, karácsony táján, ha­nem állandóan és agitáljanak és ébresztgessék a lelkeket és adjanak olyan irányt a társa­dalom életének, amelyben az minél több szeretetintézmény létesítésére felbuzduljon... Ez lesz az igazi krisztusi eljárás. Ez lesz az igazi lépés egy szebb s boldogabb karácsony felé s ama szebb jövendő felé is, amely után mindannyian vágyódunk. Még itt vannak, de már csak levegőből. Tenyerükkel a szél lapozgat. A kedv gyöngyfogai kihulltak, csak üres borsóhéj dib-dábol, míg el nem fújja a huzat és ki nem söprik a szobából. De sajnállak keszeg anyókák, bádogban konzervmódra éltek. Pedig a vénkor torony, templom, templomtoronyból messzeségek!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents