Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-10-28 / 43. szám

A reformáció ünnepének igéje Tovább a kijelölt úton Gál 3, 3—14 Űj útépítésnél megfigyelhető, hogy azt a területet, amelyen keresztül tervezik az új utat. először karókkal kijelölik. Ilyen útépítéshez hasonló történt az egyház életében a reformáció­ban. Luther, a reformáció Istentől rendelt nagy munkájában, kicövekelte az Istenhez, Jézus Krisztushoz és a másik ember­társhoz vezető utat. Bejelölte a keresztyén ember életútjának irányát. Lerakta a Krisztushitből fakadó szolgáló szeretet szá­mára az alapot, mely szilárd fundamentumra, Jézus Krisztus­ra épül. Drága örökséget kaptunk, melyet mint mindennél ér­tékesebb kincset, meg kell becsülnünk és tovább kell vinnünk, hogy kamatozzék. A mi korunkban újra meg újra szembesíte­nünk kell a reformációban felismert hitbeli örökségünket mai életünk valamennyi felmerült kérdésével. IGÉNK A HITBŐL VALÓ MEGIGAZULÁS és a cselekede­tek által remélt üdvösség egymást kizáró ellentétét mutatja meg. A hit útján járó egyház számára Isten megigazító ke­gyelme áldás. A külső formalizmusba merevedett törvényeske­dés pedig az átok útja. Az emberré lett és feltámadott Jézus­ban való hit az egyház eleven, dinamikusan szolgáló életét je­lenti. A törvényeskedö vallásosság pedig, a lüktető élet helyett megmerevedést, becsontosodást, taszító „múzeumszagot’’ árasz­tó beszűkülést jelent. Ezért mi, a reformáció örökösei sohasem feledkezhetünk meg reformátoraink figyelmeztetéséről: „az egyháznak mindig reformációra van szüksége!” AZ ELMÚLT HUSZONÖT ÉV TEOLÓGIAI FELISMERÉSEI evangélikus egyházunk felelős vezetőinek és egész lelkészt ka­runknak új útkeresése és annak megtalálása azt bizonyítja, hogy nem voltunk hűtlenek reformációi örökségünkhöz. Esz- tendűr öl- esztendőre erőteljesebben kibontakozott előttünk, hogy csak Jézus Krisztus evangéliumának alapján álló és az ö szolgáló szeretetének útján járó egyháznak van jövője a szo­cializmust építő hazánkban. A reformáció újra napfényre hoz­ta az igét, a hit által való megigazulás egyetlen lehetőségét. Felfedezte az érettünk meghalt Jézus Krisztus bűntörlő hatal­mát. „Egyedül Krisztus által, ingyen, kegyelemből igazulunk meg”, Isten újjáteremtő hatalmát csak az alázatos bizodalmas hit ragadhatja meg. AZ ATYÁKNAK EZT A DRÁGA ÖRÖKSÉGÉT MEGTAR­TOTTUK és tovább vittük a mi mai helyzetünkre alkalmazva. Egyházunk diakóniai teológiája Krisztusközéppontú és a ,,ke­reszt teológiáját” együtt látjuk a feltámadott, ma is élő és szolgáló Jézus Krisztussal. Ez a tény nagy továbblépést jelent a reformációban megismert és nagyra becsült tanításokhoz ci- szonyítva. Ma Krisztust hittel elfogadni azt- jelenti, hogy együtt járunk az értünk meghalt és feltámadott Krisztussal a mindennapi életben, gyülekezetünkben, népünk, között és a világ országútján, szolgáló szeretetben. AKKOR MARADUNK HŰEK DRÁGA ÖRÖKSÉGÜNK­HÖZ, ha ezt az utat következetesen, kitartóan, áldozatos szív­vel és örömmel járjuk. Ma is reformáció folyik egyházunkban. Strukturális változás folyamata indult el. A népegyházi kere­tek felbomlanak, s teret nyer mindinkább a diakóniai lelküle­tű''gyülekezet. Hitünk és szolgálatunk egyetlen alapja és értel­me: követni a nekünk szolgáló Jézus Krisztust. Ez az út bizto­sítja egyházunk számára a szolgálatához szükséges anyagi fel­tételeket. Ez az út tesz nyitottá népünkkel való szolidaritásra, ez az út vezet el az egyesekért érzett felelősségtől kezdve a nagy összefüggések meglátására, az egész lakott Földért való felelősség vállalására. Olyan korban élünk, amikor senki sem maradhat közömbös az emberiség létét és életét fenyegető próbálkozásokkal szemben. Békességre, a társadalmi igazsá­gosság megvalósítására van szüksége ennek a világnak. Krisz­tushitünkből fakadó szeretettel jószívvel tudunk szolgálni e célkitűzések megvalósításáért. Az atyák kijelölték az utat a reformációban. Jézus határo­zott parancsa ma így hangzik: tovább a kijelölt úton! Garami Lajos IMÁDKOZZUNK Urunk' Hálát adunk, hogy a reformáció füzében megtisztí­tottad egyházadat, tisztaságában adtad vissza igédet és szent­ségeidet. Kérünk, ma is tisztitsd egyházadat, hogy mentes le­gyen minden tévelygéstől, a szentségtelen és üres élettől, bizo­nyos legyen a te megtartó szereteted felöl, és hűségben álljon színed elé. Amen. Istentiszteleti rend Budapesten, 1973. október 28-án Deák tér de. 9. (úrv.) Trajtler Gá­bor, de. 11. (úrv.) dr. Kékén And­rás, du. 6. dr. Hafenscher Károly. Fasor de. 11. Szirmai Zoltán, du. 6. Gabányi Géza. Dózsa György út de. fél 9. Szirmai Zoltán. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. 31— 33. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Solymár János, de. 12. (magyar) Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. du. 5. Szeretetvendégség: Veöreös Imre. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.) Boros Károly. Rákosfalva de. 3. Boros Károly. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Boros Károly. Fóti út 22. de. ll. Benczúr László. Váci út 129. de. 8. Kertész Géza. Frangepán u. de. fél 10. Ker­tész Géza. Újpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágú Gyula. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. Vtrágh Gyula. Pestlőrinc de. ll. .Matuz László. Kispest de. 10. Kis- pest-Wekerletelep de. 8. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákos­palota LVlAV-telep: de. 8. Rákos­palota Nagvtemplom de. 10. Rá­kospalota Kistemplom du. 3. Rá­kosszentmihály de. fél 11.' Kar­ner Ágoston. Sashalom de. 9. Kar­Budapesten, 1973. október Deák tér de. 9. (úrv.) Trajtler Gábor, de. 11. (úrv.) dr. Hafenscher Károly, du. 6. (úrv.) dr. Kékén András. Fasor de. 11. (úrv.) Szir- mái Zoltán, du. 6. Gabányi Géza. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9., du. 6. Re­formációi ünnepély. Rákóczi út 57/ b. de. 10. (szlovák) Solymár János, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál, du. 6. dr. Rédev Pál. Kőbánya de. 10. (úrv.) Veöreös Imre. du. 7. Veöreös Imre. Zugló de. ll. (úrv.) Boros Károly, du. 7. (úrv.) Boros Károly Fóti út 22. de. 11. Benczúr László. Váci út 129. de. 8. Kertész Géza. Üjpest de. 10. (úrv.) Blázy Lajos. du. 6. (úrv.) Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. (úrv.) Virágh Gyula, du. 6. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matuz László. Kispest de. 10. Pest­ner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél ll., du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákoshegy de. 9. Rá­kosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél ll., du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) D. dr. Ottlyk Ernő, de fél ll. (német), de. 11. (úrv.) D. dr. Ottlyk Ernő, du. 6. Szita Istvánné. Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. Óbuda de. 9. Görög Tibor, de. 10. Görög Tibor. XII. Tartsay Vilmos u. 11. de. 9. Csengódy László, de. 11. Csengődy László, du. 6. Reformációi szere­tetvendégség. Budakeszi de. 8. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11. dr. Lehel László. Modori u. «. de. 10. Filippinyi János. Kelenföld de. 8. (úrv.) dr. Rezessy Zoltán, de. ll. (úrv.) dr. Rezessy Zoltán, du. 6. Reuss András. Németvölgyi út 138. de. 9. (úrv.) Reuss András. Nagyté­tény de. fél 9. Visontai Róbert. Ke- lenvölgy de. 9. Budafok de. ll. Vi­sontai Róbert. Budaörs du. 3. Vi­sontai Róbert. Törökbálint du. fél 5. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. fél 11. 31-én, reformáció ünnepén újhely du. 6. Schreiner Vilmos. Rákospalota Nagytemplom de. 10. du. 6. Rákosszentmihály du. fél 7. Karner Ágoston. Rákoshegy du. 6. Rákoskeresztúr du. 6. Bécsikapu tér de. 11. (úrv.) Ma­docsai Miklós, du. 6. Madocsai Miklós. Óbuda de. 10. Turchányi Sándor, du. 6. Reformációi ünne­pély: Szabados László. XII. Tart­say Vilmos u. 11. de. 11. Ruttkay Elemér, du. 6. Csengődy László. Pesthidegkút du. fél 6. Ruttkay Elemér. Modori u. 6. de. 10. Muncz Frigyes. Kelenföld de. 11. (úrv.) Reuss András, du. 6. Reformáció ünnepély: Hajdú Péter—Bencze Imre. Németvölgyi út 138. du. fél 6. Reformációi ünnepély. Budafok de. 11. Visontai Róbert, du. 5. Visontai Róbert. Csepel de. fél 11. CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGI ÉVFORDU­LÓ. Marschalkó Gyula vecsé- si lelkész és felesége, Szentir­mai Anna szeptember 19-én ünnepelték házasságkötésük 25. évfordulóját. Ez alkalom­mal Detre László a Pestme- gyeí Egyházmegye esperese hirdette az igét. „Az Istennek pedig legyen hála az ő ki­mondhatatlan ajándékáért”. — Gáspár Endre és felesége Lányi Zsuzsanna a kiskőrösi gyülekezet tagjai szeptember 29-én ünnepelték házasságkö­tésük 50. évfordulóját. A gyü­lekezet énekkarának szolgála­ta, sok testvér-szív köszönté­se tette emlékezetessé és szép­pé a megemlékezést. Az ige­hirdetés szolgálatát Ponicsán Imre igazgató-lelkész végezte. — HALÁLOZÁS. Czambel Mihály a pápai gyülekezet hosszú időn át volt gondnoka s halálig buzgó presbitere 71 éves korában szeptember 13-án elhunyt. Harcos egyéniség volt, aki féltőn szerette gyülekeze­tét. Erről vallott minden szava és tette. „Igen vigyázzatok ma­gatokra, hogy szeressétek az Urat, a ti Isteneteket!” — Dr. Pálvölgyi Ferenc ny. gyógyszerész, a Tolna—Bara­nyai Egyházmegye presbitere, a paksi gyülekezet tagja és áldozatos életű jótevője szep­tember 15-én elhunyt. Kopor­sója felett a vigasztaló evan­géliumot Sólyom Károly espe­res hirdette. „Maradj meg ke­gyelmeddel velünk ó Jézu­sunk.”.. EVANGÉLIKUS ELEI A MaavBrorszáal Evanaelíkuf.: Eayház Saltóosztálvána« !aol8 Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Sze-kesztöséa és kiadóhivatal: 1088 Budapest. vm„ Puskin u. 12 Telefon : 142—024 Csetekszámiaszám: 518—20.412—vm Előfizetési ár: egy évre 00.— FI Árusítja a Magyar Posta index 25211 73.3128 Athenaeum Nyomda Budapest Rotációs mag as nyomáé Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató „Gyógyíts meg engem. Uram. hogy meggyógyuljak, szabadíts meg engem, hogy megszaba­duljak, mert te vagy az én di- csekedésem” (Jer 17, 14). VASÁRNAP. — „Jöjjetek el és halljátok meg, hadd beszé­lem el minden istenfélőnek: miket cselekedett az én lel- kemmel” (Zsolt 66, 16 — Lk 19, 39—40 — Mt 9, 1—8 — Zsolt 78). Baráti találkozóra szóló meghívó e pár sor. Isten segítő, megmentő szeretetét él­te át az, aki elmondta. Ügy gondolta, nem tarthatja meg magának azt, ami vele történt. Isten örök életet munkáló, gyógyító szeretetét rajtunk ke­resztül akarja felkínálni azok­nak, akikkel együtt élünk. Éle­tünk mindennapi eseményei­nek elmondásában helyet kap­hat az Isten szeretetéről szóló bizonyságtétel. HÉTFŐ. — „Az időkről és időszakokról, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak nektek: Mert igen jól tudjátok ti ma­gatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel” (1 Ts 5, 1—2 — Zsolt 24.7 — Mk 8, 22—26 — Zsid 10. 19— 25). Az életúton céltudatosan haladó ember nem csupán a jelen feladatainak igyekszik becsületesen eleget tenni. Tu­datosan tervezi jövendőjét is. Nem szabad kihagyni a jövő felől való elgondolásainkból azt sem, hogy mind közelebb van hozzánk „az Ür napja”, Krisztus vissza jövetelének ide­je. KEDD. — „Erősítve a tanít­ványok lelkét, Intvén, hogy maradjanak meg a hitben és hogy sok háborúságban által kell nekünk az Isten országába bemennünk” (Csel 14,22 — Jób 2, 10 — Kol 3, 5—11 — Zsid 10, 26—31). Jézus követése az ő életsorsában való részese­dést jelenti. Földi életsorsában próbás életszakaszok éppen úgy voltak, mint nyugodt, boldog órák. A Krisztust követő em­bert nem éri váratlanul a pró­batétel. mert a Mester közöl­te, hogy milyen sors vár tanít­ványaira. A keresztyén ember azért tud megállni a szenve­désben, mert a vele járó Krisz­tus segít neki, erősíti ót. SZERDA. — „Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt. kitar­tással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért” (Zsid 12. 1 — Zsolt 10, 26—31 — Jn 2, .13—22 — Zsid 10, 32—39). A reformá­ció napja emlékezésre indít. Hálás szívvel gondolunk azok­ra. akiket Isten felhasznált egyháza megújításában. Az előttünk járók szolgálatának számbavétele csak egy része lehet az ünneplésünknek. Az evangélium továbbadását Isten reánk is bízta! Ajkunk bi­zonyságtétele mellett várja na­ponkénti helytállásunkat. Ön­zetlen segítőkészségünk tanú­ságtételét is. CSÜTÖRTÖK. — „Annak okáért én fiam. erősödjél meg a Krisztus Jézusban való ke­gyelemben” (1 Tim 2, 1 — Péld 21, 2 — Lk 19, 1—10 — Zsid 11, 1—7). Az Istennel való bé- kességes kapcsolat kialakításá­ban semmi részünk nincs. eK- gyelemből kapjuk. Isten aján­déka ez. A Szentírásnak ezt a világos üzenetét szólaltatta meg a reformáció. Isten üd­vösségre vezető szándéka nem független a mi magatartásunk­tól. Isten nem kényszerít arra, hogy elfogadjuk ajándékát. De ha elvettük tőle, amit nekünk készített el, akkor el is köte­leztük magunkat arra, hogy megőrizzük a kapott ajándé­kot. Krisztus bűnbocsátó sza­vának meghallgatása megerő­sít a kegyelemben. PÉNTEK. — „Gondold meg azért a te szívedben, hogy ami­képpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenvít meg téged az Űr, a te Istened” (5 Móz 8, '5 — Zsid 12, 9 — Jn 1, 5—10 — Zsid 11, 8—22). Is­tennek egy igen megpróbált gyermeke mondotta: „rettene­tes, hogy miképpen bánik az Űristen az ő barátaival; bár az is igaz, hogy nem panasz­kodhatunk, mert hiszen így bánt az ő egyszülött Fiával is”. Valóban különösek Isten esz­közei, amivel gyermekeit az örök élet útján vezeti. Nem kényeztet el bennünket, mert ez vesztünket jelentené. Ja­vunkat munkálja a szenvedés­sel is. SZOMBAT. — „Az Or, ő az, aki előtted megy, ő lesz te­veled; el nem marad tőled, sem el nem hagy téged: ne félj és ne rettegj!” (5 Móz 31, 8 — 2 Kor 2.12 — Jer 17,12 — 17 — Zsid 11, 23—31) Elcsüggedt, kedvét vesztett, magányosság­gal küszködő embernek szóló biztatás ez. Elszenvedett ku­darcok után legszívesebben mindenki abbahagyná a küz­delmet. Értelmetlennek és cél­talannak lát mindent. Testvéri kötelességünk segítségére siet­ni annak, aki belefáradt az életküzdelembe. Ez az ige aj­kunkra adja a szót, amit biz­tatásként tovább adhatunk. Is­ten jelenléte képes elűzni bel­ső nyugtalanságunkat. Tanúsá­got tehetünk arról, hogy az előttünk álló feladatok megol­dásában nem vagyunk egyedül. Isten jár elöl. Gyermekei va­gyunk. Készségesen siet segít­ségünkre. Ferenczy Zoltán Gondolatok az őszi avarban Az ősz számomra mindig a reformációt je­lenti, mint ahogyan a tél karácsonyt, a ta­vasz husvétot. Ünnepekben gondolkodom, s ünnepekben rovom az esztendők végtelen or­szágút ját. A reformáció azonban mégis más­fajta ünnep ízámomra, mint a többi. Nem­csak azért, mert annak történeti keretei más­ként tagúinak és húzódnak össze, mint té- szem azt az üdvösségemért megszületett Meg­váltó ünnepe, hanem azért elsősorban, mert ezen az ünnepen evangélikus sziliem dobban nagyot, hangosat. Ez az ünnep emlékeztet ön­tudatomra. őseimre. Emlékeztet olyan dolgok­ra, amelyek történelemmé kövesedtek már, de ilyenkor mégis megelevenednek. Én úgy va­gyok ezzel az ünneppel, mint gyermek, aki a tóból egyetlen szál hínárt akar kiemelni, de vele együtt marokra jön talán mind. Minden. Mert ezzel az ünneppel minden ősszel az egé­szet élem át. Az egészet boncolgatom, rakos- gatom, mint meg nem unt játékszert, építő­kockák tarka halmazát, sejtelmes idomait. Ez az ünnep újabb és újabb titkok elavulója szá­momra és ami akkor történt, a reformáció el­ső napján, más és más oldalát mutatja ne­kem. ÜGY SZERETNÉM, ha minden evangélikus ember legalább egyszer egy esztendőben átsu­hanna gondolatban a századokon s kikötne megremegve az isteni akarat előtt: Isten meg­reformálta az anyaszentegyházat, eseménnyé tette igéjét, újra ízleltette evangéliumát, har­sányan belekiáltott a sötét káoszba, „legyen világosság”, mint tette ezt a teremtés hajna­lán. És úgy szeretném, ha ezen a napon szent büszkeséggel emelné fel minden evangélikus ember a fejét: „Nékünk lett az ígéret, s fia­inknak!” MERT VAN ABBAN VALAMI NAGY­SZERŰ, megfoghatatlan és megmagyarázha­tatlan, ami 1517. október 31-én történt. Mert nem pusztán egy ágostonrendi szerzetes sze­gezett ki 95 tételt Wittenberg templomának kő­kapujára Itt többről titokzatosabb dologról volt szó. Hiszen tételeket máskor is szegeztek már feltűnő helyekre, viták és kihívások más­kor is történtek, nagyobb nevek, nagyobb ese­mények és nagyobb összefüggések máskor is voltak. És mégis ebből lett „a” reformáció és nem másból. DE VAN ABBAN IS VALAMI REJTÉLYES és lenyűgöző, hogy olyan félelmetes és elké­pesztően nagy intézmények, mint a középkori egyház, vagy a császárság tehetetlen volt egy önmagával és, hitével viaskodó jámbor szer­zetessel szemben. Hangya a mérhetetlen, ir­datlan sziklák között, s a sziklák nem tudták halálra morzsolni. A történelem erővonalait ma már világosan látjuk, korábban is látták, de hogy az erővonalak mögött micsoda erő fe­letti vonal húzódott és érvényesült, azt ritkán látták és azt csak hittel és bizalommal lehet felismerni. Aligha tudnám másként kifejezni magam: „ha van Isten, akkor ebben az ese­ményben félreismerhetetlenül bizonyította magát, hogy van.” Nem lehet eléggé aláhúzni, és nem lehet elég nagy betűkkel leírni —. mivel képtele­nek vagyunk ma már érzékelni, mit jelentett az egyház „feje”, a pápa, vagy mit jelentett a világ „feje”, a császár a 16. században —. mekkora csodával állunk szemben. Roppant gúla, alulról láthatatlan csúcsán trónoltak, s a végtelen milliók alázattal hajtottak fejet előttük, egyetlen szempillantásuk végzetes akarat volt. S akkor, valahonnan Eislebenből, a Mansfeld grófok birtokáról támadt egy pa­rasztivadék, aki mint a bibliai Sámson, a két tartóoszlopot egyetlen mozdulatával kidöntöt­te. Félelmetes robaj kíséretében ingott meg a középkor. Rőt fény kísérte a pápai bulla elé­getését azon a decemberi reggelen (1520. de­cember 10.) és még sötétebb lehetett a hori­zont fél esztendő múlva, amikor birodalmi átok sújtotta (1521. május 25.). A meglepő az, hogy nemcsak az átkok nem fogantak, de meg­maradt az élet, az „ügy” hordozója, hogy el­végezze a roppant munkát, az egyház refor­mációját. LEHET JÁTSZANI AZ ESEMÉNYEKKEL, lehet tetszetős magyarázatokkal szolgálni, Frigyest, a tekintélyes választó fejedelmet végső kázusként odaállítani, a rendek megha- sonlását felvonultatni, vagy annak a gyűlés­nek hangulatát megidézni, ahol sápadtan, s a megilletődéstől alig hallhatóan néhány szót nyögött csupán a szerzetes, s egyáltalán nem tett rendkívüli hatást a rendekre (Worms, 1521. április 17—18), de az „ügy” másvalaki­nek a kezében volt. A halk szavak mögött an­nak a „másiknak” az akarata izzott. Lám, ezért nem faragunk mi szentet, vagy homero- si hőst Lutherből! Nem állítjuk Herkulessel vagy Prométheusszal egy sorba. Sőt, mi ma­gunk „deheroizálunk”, —tanuljuk meg ezt a kifejezést —, hősietlenitünk. Az egyházban csak egyetlen hőst ismerünk, Krisztust. MERT EMBER VOLT LUTHER, vívódó, gyötrődő, szomjas ember, akiben, ha nagysá­got keresünk, egyetlen nagysága tornyosul elénk, gyengesége. Hogyan üdvözülhe'tek? Ez a gyenge ember sóhaja. A gyengeségnek ezen a magányos országútján indult el s észrevét­lenül milliók követték, mert milliók voltak boldogtalanul gyengék. S amikor megtalálta a hitet és elfogadta a hitet, a hit üdvözítésével olyan hajóba szállt a reménytelen ember amely soha nem tapasztalt vizekre röpítette. A háborgó tengeren azonban ugyanaz a Jézus jelent meg neki. aki a galileai vizeken s je­lezte: „Ne félj. én vagyok,,. Ez az ember meg­találta nyugalmát, s rajta keresztül megtalál­ták a milliók. Ezért mi túl nézünk személyén, s túl látunk az eseményeken. Mindenben egy valakit érzékelünk, a szerető Istent és egyszü­lött Fiát, Jézust, a Krisztust. Az egy szál hínárral csomóstól jön az egész. Kusza szálaira évszázadok és nemzedékek sorsa tapad. A gombolyag vége talán éppen itt van egy beharangozott istentiszteleten. S mö­götte ősök, akik máglyán, börtönben vagy gá­lyán végezték életüket. A Németalföldtől a távoli Erdély havas bérceiig. Párizstól a len­gyel síkságokig. Amerre csak szemünk ellát, az ellenünk felszított harag tűzével találko­zunk. „Nőnk és gyermekünk ”és tízezrek szen­vedtek a Szentírás anyanyelven való olvasá­sért, a két szín alatt vett úrvacsoráért, az is­tentiszteletek protestáns módjáért, egyszóval a hitért. Háborúk dúltak, az ellenreformáció véres kardját körül hordták, mert ki kellett irtani az „eretnekséget”’, — óh, milyen jó cselekedet volt ez a maga idejében —, s de keserves történelem jutott osztályrészül. Az ,,ügy” azonban maradt. Dagadt olykor a lélek vitorlája, máskor le­lohadt, röpültünk és kínosan vesztegeltünk, de az „ügy” maradt. Lángolt olykor és hamu alatt izzott mákor a reménység, de az ,,ügy” maróét. Négy és fél száz esztendő viharait ki­állta. Talán nem is az ember, mert emberek jöttek s mentek, de az „ügy'' maradt. Á refor­máció, amelyet 95 vtatétel elindított, van. él, jelét adja létének, létezésének. AZ ŐSZ, a lombhullás számomra a refor­mációt idézi, ünnepekben gondolkodom. S ősszel is át tud forrósodni a szívem. Itt élek a földkerekség száz, nem tudom hányadik országában a világnak, „vaíahol Európában”, Magyarországon. 1973-ban. 452 évvel azután, hogy egy pápai és császári levél Luthert, a re­formátort, mint eretneket megsemmisíteni szándékozott. Eretnekivadék vagyok magom is. Protestáns őseimmel együtt fej- és jószág­vesztésre ítélt (1523) és megégetésre szánt (1525) magyar evangélikus. És „áldom jó Iste­nemet”. Áldom, mert egyházunk ma más levegőt szívhat, mint a századok során, mert hitünk­ért, vallásunkért nem kell bujdokolv.unk, nem kell száműzetésbe mennünk nem kell resz­ketnünk. Az „ügy” valóban az Isten kezében vadr. Rédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents