Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-09-09 / 36. szám

Nyelvi kérdés az ortodox egyház istentiszteleti életében

Lapunk, szeptember 2-i számában hírt adtunk arról, hogy DR. BERKI FER1Z, a Magyar Ortodox Egyház esperes-adminisztrátora tiszteletbeli doktori kitüntetést kapott. Ebből az alkalomból kértük tőle az alábbi cikket.

*

Jézus világos parancsot adott tanítványainak: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá

minden népet

___” (Mt 28,19.)

És a parancs teljesítése mindjárt a kezdet kezdetén fényesen sikerült, mert a Szentlélek kitöltése után az apostolok „elkezdtek beszélni más nyelveken; ... Voltak pedig ott Jeruzsálemben lakó zsidók, kegyes férfiak, minden nép közül az ég alatt... és mindegyik a maga nyelvén hallotta őket beszélni...” (Ap. Cs. 2,4—6.)

Hogy az evangéliumokat s az egész Újszövetséget mégis görögül írták meg, annak az volt az egyszerű oka, hogy ez a nyelv — illetve altnak „koiné”, közös, általános formája — volt Krisztus korának nemzetközi nyelve.

De az eredeti görög újszövetségi textusokat — ugyancsak az előbbi megfontolás alapján, hogy ti. hozzáférhetővé legyenek „minden nép” szántára — hamarosan lefordították más nyelvekre is. Így jött létre már az ókorban az Újszövetség latin, szír, kopt, örmény, grúz

stb. fordítása. És ahogyan a keresztény világ nemzetiségi- leg-nyelvileg mindinkább differenciálódott, egyre több nyelvű fordításban került forgalomba az Újszövetség is, különösen azután, hogy a kereszténység kilépett a római birodalom határain.

Keleti soknyelvűség — nyugati egynyelvűség

Ez a megállapítás azonban csak a keleti kereszténységre vonatkozik, ahol a Szentírás és az istentisztelet, kezdettől fogva, minden nép számára annak saját nyelvén vált hozzáférhetővé. Ezzel szemben Nyugaton a latin nyelv előbb kiszorította a liturgikus gyakorlatból a görögöt, majd egyeduralkodóvá lett, anélkül, hogy bármely más nyelvnek teret engedett volna. (Mint ismeretes, Nyugaton a latin nyelv egyházi egyeduralmát a lutheri reformáció szüntette meg, a római katolikus egyházon belül pedig csak a II. vatikáni zsinat, napjainkban.)

Keleten tehát ún. „szakrális” nyelv sohasem volt, jóllehet a kelet-római, majd bizánci birodalomban — mind az állami apparátusban, mind az egyházi életben — a görög nyelv dominált. A keleti hittérítők sem görögül hirdették az evangéliumot a pogány „barbároknak”, hanem azok nyelIsten sáfárai vagyunk

Felelősség a lelkészképzésért

Ha rangsorolni lehetne az egyházi munkaágakat, akkor a lelkészképzés feltétlenül az első helyek valamelyikére kerülne. Az igehirdeták és lelkipásztorok képzése az egyház jövője szempontjából döntő jelentőségű. Hiszen az egyház jövője emberileg azon múlik, 1 esznek- e a gyülekezetben igehirdetők, akik ajkukra veszik a hitet ébresztő evangéliumot, lesznek-e lelkipásztorok, akik pásztoralják a gyülekezeteket. Hogy pedig valaki igehirdető és lelki- pásztor lehessen, nem elég a hivatástudat. Erre a hivatásra is, mint minden más hivatásra hosszú esztendők kemény munkájával fel kell készülni.

AZ IGEHIRDETÖK ÉS LELKIPÁSZTOROK képzése egyházunkban a Teológiai Akadémián és annak Teológus Otthonában folyik. A Teológiai Akadémián hat proíesz- szor es három előadó foglalkozik öt éven keresztül a hallgatókkal. hogy az ötödik év végére hallgatóink megszerezzék mindazokat az ismereteket. amelyek szükségesek ahhoz, hogy az élet modem törvényeinek megfelelő igehirdetők és lelkipásztorok legyenek. A Teológus Otthonban hallgatóink nemcsak szállást és ellátást kapnak, hanem olyan egyházi és közösségi nevelésben részesülnek, hogy már mint teológusok bekapcsolódjanak egyházi életünk minden mozzanatába.

MIT TEHETNEK A GYÜLEKEZETEK a lelkészképzás ügyéért? Mindenekelőtt azt, hogy kövessenek el mindent, hogy a lelkészi hivatásra alkalmas és kedvet érző fiatalokat a szülők, a lelkészek, a gyülekezetek támogassák, neveljék, biztassák és mondják el nekik a lelkészi szolgálat szépségeit, örömeit, hogy amikor eljön az idő, engedjenek a hívó szónak, s jelentkezzenek a lelkészi szolgálatra. Mindezt csak imádkozó lelkű- lettel lehet tenni, állandóan Krisztus Urunk felhívására gondolva: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába." (Mt 9,37—38) Ügy látszik, eddig eredményes volt a gyülekezetek imádkozó szolgálata. Eddig mindig volt annyi hallgatónk, hogy a megüresedő lelkészi állásokat fiatal lelkészekkel be tudtuk tölteni. Az. elmúlt tanévben 35 hallgató készült az öt évfolyamban a szolgálatra.

A GYÜLEKEZET FELE- I .ÖSSÉGE azonban itt nem állhat meg. Az akadémiára jelentkező hallgatók félkészítése

pénzbe kerül, s hogy a lelkészképzés szolgálata nyugodt körülmények között folyhassók, elő kell teremteni az anyagi feltételeket. Egy hallgató évi ellátási költsége — beleértve a szállással kapcsolatos költségeget is — több mint tízezer forintba kerül. Ha ehhez hozzáadjuk az oktatással kapcsolatos költségeket is, ez a szám jóval nagyobb. A Teológiai Akadémia költségeinek több mint kétharmad részét jelenleg államunk fedezi. A fennmaradó részt az egyházközségek e célra befizetett járulékaiból, valamint az Országos Egyház saját költségvetéséből fedezi egyházunk. A Teológus Otthon költségeit csaknem teljes egészében a gyülekezetek szuppli- kációs adományai fedezik, amelynek összege évenként 320—330 ezer forint szokott lenni.

Hogy a hallgatók szüleinek terhein könryítsünk, s így hallgatóink felkészültségét minél zavartalanabbá tegyük, az egyházmegyék és gyülekezetek állal létesített ösztöndíjakból támogatjuk a hallgatókat. Mivel azonban nincsen annyi ösztöndíjunk, mint ahány hallgatónk, a hallgatóknak jó tanulmányi előmenetellel és kifogástalan magatartással kell kiérdemelni az ösztöndíjakat.

A LELKÉSZKÉPZÉS TÁMOGATÁSÁNAK hagyományos formája a gyülekezetekben a szupplikációs adakozás. Az lenne a kívánatos, , hogy minden gyülekezetben minden esztendőben legyen szuppliká- ció. A gyülekezeteknek csak kétharmad részében (kereken 200 gyülekezetben) van minden évben szupplikáció. A gyülekezetek egyharmada a gyülekezetek erőtlenségére vagy nagyobb kiadására (tatarozás, építkezés) hivatkozva nem fogad minden évben szuppli- kánst. Pedig éppen az erőte- len, kicsiny gyülekezeteknek van elsősorban szükségük arra, hogy találkozzanak a hallgatókkal, a jövő egyházának reménységével. A nagy feladat előtt álló gyülekezetek vezetői pedig lássák be, hogy a tapasztalat szerint azzal sohasem gyengül meg a gyülekezet, ha a lelkészképzést rendszeresen támogatja.

AZ AZ ÖRVENDETES ÁLDOZATKÉSZSÉG, amit gyülekezeteink és híveink az új Teológiai Akadémia építésénél tanúsítanak, felbátorít arra a reménységre, hogy a gyülekezetek áldozatkész felelőssége mindig elő fogja teremteni azokat a feltételeket, amelyek az egyház jövőjét biztosító lelkészképző szolgálat zavartalan elvégzéséhez szükségesek.

Dr. Selmeczi János

vén. És minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ezek a népek mielőbb megtanuljanak saját nyelvükön imádkozni és énekelni, részt venni tehát a keresztény istentiszteleti életben. Ez a koncepció egyszerű és logikus: ha egyszer nincs semmiféle „mágikus” hatású „szakrális” nyelv, arra kell törekedni, hogy a hivő nép értse az imákat és énekeket. Istennek minden nyelv egyforma, sőt nem is szőrül egyikre sem, „mert Atyátok tudja, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle”. (Mt 6,8.)

A középkori liturgikus és bibliafordítások között rendkívül fontos helyet foglal el az ún. egyházi-szláv fordítás, amelynek alapjait két thesz- szalonikai testvér, Szí. Kyril- losz és Methódiosz vetette meg a IX. században. Hogy a tudós testvérpár — a morvaországi hittérítő útjain kívül — milyen hatalmas munkát végzett, elég ha arra gondolunk, hogy előbb meg kellett teremtenie a szláv írást, és csak azután foghatott hozzá magához a fordítói munkához, egyidejűleg alkotva a szláv nyelvű theológiai és liturgikus terminológiát. Méltán tisztelik őket szentként és nevezik „a szlávok apostolainak”.

A kereszténység további terjedése. úiabb államok keletkezése, a kíilmisszió fejlődése, valamint különböző nemzetiségi-nyelvi átalakulások nyomán, az újkorban az ortodox egyház egyre újabb és újabb, keleti és nyugati nyelveket vont be a maga istentiszteleti életébe, így jött létre folyamatosan az arab. romám. finn. német, cseh, angol, japán, kínai, francia, spanyol, svéd, ugandai stb. orthodox liturgia. Újabban törekvés figyelhető meg a már nem élő „koiné” görög és az ugyancsak nem élő és szintén „közös” egyházi-szláv nvelv behelyettesítésére a mai görög illetve szláv nyelvekkel.

Amíg a magyar nyelv is eljutott odáig...

Szándékosan különítettem el és hagytam a végére a magyar nyelv ortodox Istentiszteleti használatának a kérdését, részben azért, mivel ez a legközelebbről érint bennünket, részben pedig azért, mert a mi nyelvünk szerepe az ortodox egyház liturgiájában egyedül állónak mondható.

Kétségbevonhatatlan történelmi adataink vannak arról, hogy a honfoglaló magyarság már a X. század derekán Bizáncból kapta az első keresztény igehirdetést, valamint •— Hierotheosz személyében — az első püspököt is. Ahhoz sem fér kétség, hogy a keleti kereszténység az 1054. évi nagy egyházszakadás után is, legalább három évszázadig tartotta magát a magyarság körében, az Árpád-házi királyok Róma- orientációjú egyházpolitikája ellenére is. (Ezekre a tényekre egy evangélikus hitű. világhírű magyar bizantinológus. a nemrég elhunyt Moravcsik Gyula professzor világított rá mintegy fél évszázaddal ezelőtt.) Ne tévesszük továbbra sem szem elől, hogy a keleti liturgikus gyakorlat mindenütt megkövetelte és megköveteli a népnyelv használatát, mind a Szentírás olvasásban, mind ’az istentiszteleti életben. Elképzelhetetlen tehát, hogy valamennyi olyan nép között, akik keleti hittérítők útján vették az evangélium fényét, egyedül csak a magyaroknak hirdették volna a bizánci misszionáriusok az igét pl. görögül, és csak a magyarok ne tarthatták volna saját nyelvükön istentiszteleteiket. A középkori magyar ortodoxiának tehát igenis kellett hogv legyenek saját, magyar nyelvű liturgikus könyvei, amelvek később, a magyar ortodoxia pusztulásával együtt, szintén elkallódhattak.

Hazánkban a. római egyház egyeduralmának megteremtése, majd az ortodox hitű nemzetiségek bevándorlása, s végül a római unió kierőszakolása után, az az érthetetlen és mégis szinte általánosan elfogadott nézet alakult ki, hogy a magyarság és a keleti kereszténység két egymást kizáró fogalom. Hogy ez a tisztán politikai hátterű felfogás mennyire hamis volt, bizonyítókul szolgáljanak azok a magyar nyelvű keleti szertartási és hit- tanítási könyvek, amelyeket az ortodoxok és a Rómával uni- áltak (görög-ka th oi i k usok)

szinte egymással versengve adtak ki a XVIII. századtól kezdve. (L.: Az ortodox egyház c. tanulmányom idevonatkozó részét, Lelkipásztor, 1962. évi 5. sz.)

Amikor 1942-ben megnyílt Budapesten a magyar tanítási nyelvű ortodox hittudományi főiskola, annak tanárai (köztük e sorok írója is) elhatározták, hogy a hiányos és minőségileg is kifogásolható régebbi ortodox és unitus liturgikus fordítások helyett újat készítenek. Nem rajtuk múlt, hogy idejükből csak Aranyszájú Szt. János liturgiájának fordítására tellett, amely 1944-ban jelent meg nyomtatásban. Hozzá kell tennem, hogy a magyarság és a keleti kereszténység összeférhétetlenségéről alkotott s előbb említett, általános állásfoglalás folytán, ez a fordítás is csupán magánvállalkozásnak számított. Ugyanis minden arra illetékes, vagy annak vélt ortodox egyházi vezető mereven elzárkózott attól, hogy a magyar nyelvű szertartásokat kifejezetten engedélyezze. Az utolsó ilyen püspöki elutasítás 1947-ben kelt. Ahol tehát akkoriban mégis magyarul végezték az ortodox istentiszteleteket, formailag legalábbis, „illegálisan” tették azt. Nem valamilyen külországban, hanem itthon, Magyarországon . . .

A legalitás útján

Az első olyan ortodox egyházfő, aki a magyar nyelv liturgikus használatának engedélyezésére nemcsak hajlandónak mutatkozott, hanem azt a legtermészetesebb dolognak vette, az áldott emlékezetű Alexij moszkvai pátriárka volt. A kánoni juriszdikcióba fogadással együtt, 1949-ben — külön kérés nélkül is — megadta a magyar ortodox egyház- községeknek a saját anyanyelvű istentiszteletek végzésének jogát.

1954-ben történt szolgálatba lépésem az egykori hittudományi főiskolán megkezdett liturgikus fordítói munka folytatásának vállalását is jelentette számomra. Azóta — lelkész- társaim segítségével — a következő magyar nyelvű liturgikus könyveink jelentek meg: . 1955-ben a l.iturgikon I. kötete, amelyben megtalálható az ortodox egyház általánosan használt három liturgiája, valamennyi változó részével együtt; 1956-ban az Imakönyv: 1959-ben az Evchologion, amely a szentségek és szentel- mények kiszolgáltatását tartalmazza a kereszteléstől a temetésig; 1969-ben a Hymnologion I—II. kötete, amely az ortodox egyházban használatos 15 énekes-kötet legnélkülönözhetetle- nebb részeit sűríti magában; és végül 1972-ben a Liturgikon

II. kötete, amelyben az esti, hajnali és egyéb, olyan istentiszteletek találhatók, amelyeknek végzésére évente csak egyszer kerül sor.

Visszatekintve nemcsak az általam elvégzett munkára, hanem a magyar nyelvű ortodoxia egész küzdelmes múltjára is, hálával és kegyelettel kell megemlékeznem mindazokról az áldott emlékű elődeimről, akik a meg nem értést és a mellőzöttséget is vállalva, apostolai voltak a magyar nyelvű ortodoxiának. Az ő áldásos munkásságuk volt ate előfeltétele annak, hogy késő utódjuk folytathassa és befejezhesse ezt az általuk megkezdett tevékenységet, s az ezért kapott díszdoktori oklevelében, az egyháztörténet terén kifejtett munkássága mellett, „az ortodox istentiszteleti könyvek magyar nyelvre történt lefordítása” szerepeljen.

D. dr. Berki Feriz

VARSÓ

Az Európai Ökumenikus In- cián egyházunkat dr. Nagy Ist formációs Munkaközösség ok- ván esperes, a Lelkipásztor tóber 2—4. között Varsóban szerkesztője képviseli, tartja évi ülését. A konferenReménység... reménység

Amiről most írunk, majdnem általános emberi jelenség. Széltében-hosszában, Keleten és Nyugaton megszólaló kérdés. Az emberek idegszálaiban érzik, hogy olyan szakaszába érkezett korunk, amikor megszűnt a háború által fenyegetettség állapota, a teljes létbizonytalanság, a tömegpusztító erők bevetésétől való félelem; a holnap „nihilje”, mert világvéget és általános katasztrófát jelent, ha a fegyveres táborok egymásnak esnek. Az idegességnek az a válfaja, amely már-már beteges hisztériába torkollott, eltűnt, helyette egyfajta reális derű, megalapozott optimizmus lett úrrá. Másként mosolygunk, másként fogjuk meg egymás kezét, másként kérdezzük: „mi újság”. S a köznapi beszédtéma is olyan síkra tolódott el. ahonnan hiányzik a fenyegetettség érzete, a drámai vég felöl nézett holnap.

Teivek, egyéni és családi, fontos és kevésbé fontos problémák képezik a vita tárgyát, társadalmi vonatkozásban pedig alaposan elemezzük saját sikereinket, eredménytelenségünket vagy éppen hibáinkat. A nagy család, a nemzet, mintha minden kezével javítani akarna, ez most a témája, pironkodva takar lemaradást és büszkén tárja fel ami jó, szép. Ez az igazán hálás téma s a ma optimizmusa építi a holnapot.

De igy van ez nemcsak nálunk, szűkebb hazánkban, hanem a nagy világban is. Sok külföldivel találkoztunk ebben az évben, s ha közös nevezőre hoznánk tapasztalatainkat, akkor ebben meglelnénk. A holnap bennük is másként fogalmazódik. Nos, ezért mondjuk, hogy szinte általános jelenséggé, emberi életérzéssé vált az optimizmus. És nem szégysljük így is kifejezni: politikai optimizmus.

ROPPANT NAGY UTAT TETTÜNK MEG ADDIG, amíg ezt kijelenthettük. Ültünk puskaporos hordón, szuronyok hegyén, atom- és hidrogénbomba volt a párnánk, amelyre fejünket hajtottuk, sétáltunk vasfüggönyön innen és túl s a háború rémeit festettük egünkre, hogy egyetlen lélegzetvételünk se legyen nyugodt. Hovatovább felőröltük idegeinket és a sötéten- látás, a hiábavalóság pesszimizmusa úgy kísért bennünket, mint az árnyék. Szinte fájt, hogy élünk és még jobban, hogy mi lesz utódainkkal. Az út pedig egyre lejjebb vezetett, le egészen a megsemmisülés infernójába.

IGEN, HOSSZÚ VOLT EZ AZ ÜT! S lassan, hogy észreve- hetően-e, vagy észrevétlenül, minden esetre nem magától, de új korszak köszöntött ránk. Hála a Mindenhatónak, aki megszánta az emberiséget, és hála azoknak a politikusoknak, akik felismerték a veszély realitását és új utakra terelték a nemzetközi életet és vele együtt az emberiség sorsát. Ma arról esik egyre több szó, hogy napjainkban enyhült a nemzetközi feszültség, hogy elindult valami új. Es ezt érezzük pórusainkon, ez fut végig az idegpályáinkon és ez alakítja tudatunkat. Átformál bennünket félelemből biztonságba, pesszimizmusból optimizmusba. Egyszóval új reménységgel nézünk a holnap elé.

ELINDULTUNK ÉS HALADUNK. Ezen az úton pedig nem szabad megállni. Itt minden elvesztegelt pillanat behozhatatlan veszteséggel jár. Az ősz általában új munkakezdést into- nál. A politikai élet is megelevenedik, megpezsdül. Tárgyalások, megbeszélések, döntő fontosságú találkozások jöntiek létre. És ha reménységünk nem csalatkozik, ezen az őszön is újabb eredményeket könyvelhetünk el a béke és biztonság tekintetében.

Érdemes lett volna interjút készíteni egyszer Fa Ferenccel, az angyalföldi gyülekezet felügyelőjével. A fővárosi gyülekezetek világi vezetőinek, a felügyelőknek sorában sajátos jelenség volt. Nem csupán termetével, hanem egész magatartásával figyelmet ébresztett. Gyártulajdonos, ügyvéd elődök után 1964- ben Fa Ferenc személyében munkás embert választott felügyelőjévé az angyalföldi gyülekezet, elismert szaktudással és rátermettséggel rendelkező műszaki dolgozót, kitűnő rajzolót, oktatót, újítót — mélyen hivő keresztyént, önmagát világi ismeretekben és bibliaismeretberl erős akarattal képző embert.

Most már nem beszélhetünk vele. Július 22-én, kétéves, gyötrő szenvedésekkel járó betegeskedés után, 75 éves korában hazatért. Személyének és szolgálatának emlékei elevenen élnek a gyülekezet tagjainak emlékezetében.

Lobbanékony, érdes modorú ember volt. Igazságszeretete olykor barátaival is szembefordította. De a jó ügyről meg lehetett győzni. Amikor a presbiteri ülésen arról tárgyaltunk, hogy a gyülekezeti termet alakítsuk át az elavult és nem használt színpad lebontásával, ellenezte a tervet. Régi emlékek kötötték a színpadhoz. Amikor azf átalakítás jó eredménnyel végződött és kezdeti aggodalmak ellenére a gyülekezet is örömmel fogadFelügyelőjétől búcsúzik egy gyülekezel

ta, őszintén ismerte be, hogy más belátásra jutott. Ehhez erkölcsi bátorság kellett.

Mielőtt felügyelővé választották, több évig tevékenykedett a számvevőszék elnökeként és másodfelügyelőként. Presbiteri esküjét rendkívül komolyan vette és másokkal is komolyan vétette. Keményen tudott korholni, de nem lehetett nem szeretni. Áldozatkészségével mindig elöl járt. '

Az ökuménét nem annyira világtávlatokban, mint inkább helyi vonatkozásban próbálta megélni. Szerette Spurgeon írásait, de sokat foglalkozott Lutherrel és szenvedélyesen tanulmányozta, hatszor is elolvasta bibliáját. Tántoríthatat- lanul ragaszkodott evangélikus egyházához.

Példásan tiszta és vendég- szerető otthont alakított ki feleségével. Számtalan ember pihent meg náluk testileg, lelkileg. 33 évet éltek egymással szeretetben, szolgálatban, boldogan.

Különös odaadással csüngött szíve a Váci úti imaházon. Ezt 1951-ben egy volt üzlet- helyiségből feleségével egvütt ő alakította ki sok szeretettel és áldozatkészséggel.

Éhesen és szomjasan járult az úrvacsorához, mert küzdött önmagával. Örömlakoma volt számára betegsége gyötrelmei között is. Most is sajnálom, hogy az úrvacsora vétele után mondott néhány utolsó imádságát nem jegyeztem le emlékezetből.

Utoljára két évvel ezelőtt hagyta el otthonát. A konfirmációi vizsgán vett részt. A konfirmációra már nem tudott eljönni másnap. Nem lehetett jelen tizenegyedik dédunokája keresztelőjén sem egv hónap múlva. Gondos kezek ápoló szeretetére bízta masát, s utolsó leheletéig a megfáradtakat, teherhordozókat magához hívó Jézus erőt adó szavához tartotta magát.

Temetésén nem szolgálhattam. Svájcban ért utol halálának híre. Koporsójánál több éven át munkatársa, Solymár Péter csömöri lelkész, volt angyalföldi segédlelkész hirdette a Megyeri úti temetőben az evangéliumot.

Benczúr Lászlé