Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-05-07 / 19. szám
Növekedjetek... Presbiterbeiktatás Soltvadkerten Szikrázó napsütésben indulhattak útnak az emberek a húsvét utáni első vasárnap. A hosszú aszály ellenére gyönyörű tavaszi színek, virágok és földek fogadták azokat, akik elhagyták a főváros kőrengetegét. A természet megújulása már magában is mindig örömmel és reménységgel tölti el az emberek szívét. Erre a vasárnapra hívta meg a sóit vadkerti gyülekezet a Déli Egyházkerület püspökét, D. Káldy Zoltánt, hogy beiktassa a gyülekezet új tisztikarát és presbitériumát, akit i elkísért útjára az egyházke- t rület új felügyelője, Szent- Ivány Ödön is. Legutóbb négy éve jártunk a soltvadkerti gyülekezetben, amikor új lelkészt iktattak be. Kíváncsian vártuk az újabb találkozást, hiszen egyik jelentős gyülekezetünk a soltvadkerti, és nem mindegy, hogy milyen munka folyik a gyülekezetben. Ide írom mindjárt, hogy nagyon szép és jó tapasztalatokkal gazdagodhattunk ottlétünk alatt. A presbitérium A gyülekezet tisztikarának és a presbitérium jelentős részének most járt le a mandátuma. Egyhangúlag választotta meg a gyülekezet új felügyelőjének Font Jánost és a tisztikar és presbitérium többi tagjait is. Nem véletlenül utaltam az első mondatokban a megújult természetre, hiszen egy új presbitérium iktatása is mindig megújulást, új kezdési lehetőséget jelent egy gyülekezet számára, hiszen az elkövetkező hat évre meghatározza a gyülekezet szolgálatát. Azt hiszem, egy olyan fiatal presbitérium, amilyet Soltvadkerten választott a gyülekezet, nagyon is jó irányba fogja vinni továbbra is a gyülekezet útját. Az érkező vendégeket az új presbitérium élén Káposzta Lajos lelkész köszöntötte, a Bács-Kiskun Egyházmegye nevében Göröb Tibor esperes mondott üdvözlő szavakat. Az ünnepi istentisztelet Az ünnepi istentisztelet ol- tári szolgálatát Görög Tibor esperes végezte. Az igehirdetést D. Káldy Zoltán püspök tartotta. Péter apostol igéi kapcsán először arról szólt, hogy különösen is jelentős ez a nap a soltvadkerti gyülekezet számára, hiszen az ősd konfirmációi vasárnapon iktat új presbitériumot. Felhívta a presbiterek figyelmét, hogy tekintsék ezt az iktatást a második konfirmációjuknak, ahol megerősítik azt az esküjüket, amit az első konfirmációnál tettek. De nem elég megerősíteni a fogadalmat, hanem arra van szükség, hogy minden nap erősödjenek és gyarapodjanak a hitben. Állandó növekedésre van szükség a keresztyén életben, de különösen is a presbiteri szolgálatban. „Ma jobban kell szeretni, mint tegnap. Ma jobban kell megbocsátani, mint tegnap megbocsátottál. Ma jobban kell hinned, mint tegnap hittél. Ma jobban kell az édesanyádat és édesapádat szeretned, mint tegnap szeretted. Ma tisztábbnak kell lenned, mint tegnap voltál. Növekednünk kell, mert nem maradhatunk meg állandóan törpéknek.” Azért is szükséges ez a növekedés, mert csak így épülhetünk bele élő kövekként Isten házába. Ha ez az állandó növekedés nem következik be az életünkben, az azt jelenti, hogy nem engedjük szivünket beleépíteni Isten templomába. Végül arról szólt a püspök, hogy Istennek nem lehet kevesebbet adni, mint önmagunkat. Ha ezt megteszik a soltvadkerti presbiterek, akkor tudják jól és helyesen betölteni szolgálatukat mint presbiterek és mint állampolgárok is. Ezután iktatta be a püspök és a gyülekezet lelkésze az új tisztikart és presbitériumot szolgálatába. Az igehirdetés szavai mellett Váci Mihály „Még nem elég” című versét kapta útra- valóul az új presbitérium, melyet az ifjúság képviseletében egyik ifjúsági tag szavalt az oltár elől. Köszöntések Jó útra való volt az is, amit a presbitérium részére rendezett ebéden Szent-Ivány Ödön egyházkerületi felügyelő helyezett a presbiterek szívére. Arról beszélt, hogy nemcsak megtiszteltetés ma presbiternek lenni, hanem nagy felelősséget is jelent egyéni és közösségi életünkben egyaránt. szolgálata került reflektor- fénybe a testvér egyházak képviselőinek köszöntő szavaiban is, melyek szintén a fehér sisztalnál hangzottak el. Az ebéd befejezéseként ismét D. Káldy Zoltán püspök szólt, aki megköszönve a nyitott szívekből áradó szeretetet, felhívta a presbitérium figyelmét arra, hogy továbbra is olyan egységben és szeretet- ben végezzék szolgálatukat a lelkésszel, mint amiről ez az egész nap is bizonyságot tett. Üj presbitérium iktatása mindig új lehetőséget rejt magában. Egy szolgálatát jól végző, segítő és jól szolgáló presbitérium sokat lendíthet a lel- készi szolgálaton is. Ügy látom, hogy Soltvadkerten ilyen presbitérium van. Végezzék szolgálatukat úgy, hogy abból áldás származzék ne csak a soltvadkerti gyülekezet számára, hanem egész egyházunknak és népünknek is. Ifj. Kendeh György Kérges tenyér A presbiter és a gyülekezet Csanádi Imre: Bornemisza Péter Mikor még Bécsbe tanuló ifjú voltam, ,.. ijesztőitek sokképpen, hogy ne prédikálnék... Egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottám volna. (1578) Pörnye kerengett mi országunkon eget beborítván, rángó tetemek nyárson nyuvadtak, felhőkre vonítván, jámbor kegyesek nyúlként inalltak, tort ült vala hitvány. Por tölcsérében ördög sikoltott, ördög hahotázott, viskók tört hátán, rúgván-tapodván, ördög-csorda párzott, ördög-tiszttartók vontak vad sarcot, vérünkkel virágzót. Kevély németek, pogány törökök minket körnvülvettek, magyari urak fertelmességet kedven cselekedtek, kushadni akkor, nem-látni-szóln: oltalmasnak tetszett. Mitévő légyen, nyelvén akinek szavak dagadoznak? fojtja torkába: oldalán is ki sebbel fakadoznak, — feltátja száját, félvén is hősen támad a Gonosznak! (1955) (Csanádi Imre József Attfla-díjas költő „CSILLAGFORGO című, 1966-ban megjelent verskötetéből) Anyámról anyáknak, anyától gyermekeknek Iféha úgy nézünk, a kérges tenyerű, kétkezi munkásokra, mintha a múltból maradtak volna ránk indokolatlanul. A munka frontján megszámlálhatatlanul sok változás történt már csak nemzedékünk életében is. Műhelyek és mesterségek szűntek meg. Még nevüket sem értjük jóformán. Ki tudja, mi volt a cserző varga munkája, vagy mivel foglalkozott a ványolómester, a kötélfonó vagy a tímár? Tekintélyes gyűjteményt lehetne összeszedni rég volt mesterségekből, kétkezi munkások iparából valamelyik skanzenünkben, szabadtéri múzeumunkban. Eltűntek a régi szép szimbolikus cégérek a műhelyek bejáratai fölül és megfogyatkoztak az úgynevezett kétkezi munkások is. MUNKÁS. A név sorsszerű megjelölést örökített ránk, embereket jelölt, akik manufaktúrákban, gyárakban reggeltől estig sürögtek-forogtak, termeltek, még pihenő idejük is alig volt; bányászokat, akik a föld mélye után rozzant és egészségtelen barakkokban laktak. A város peremét idézi nevük a József Attila-i súlyos depressziókkal; harcokra emlékeztet, amelyeknek jelszavuk a munka és a kenyér volt. Életformát jelentett munkásnak lenni, amelyben alacsony volt a bér és rossz volt az egészség. S mindez kis változtatással pontosan illett azokra is, akiket napszámosoknak, földmunkásoknak, parasztoknak hívtak. MINDEZ NÁLUNK a múlté. Nincs több jel, amely ma a régi munkássorsra emlékeztet, a munkások kezénél, amely sokszor piszkos és mindig kérges. Itt vannak hát közöttünk a régi, nehéz sors hordozói, névtelen hősök. Meg nem változtatható ismertetőjelük a munkában elformátlanodott kezük, nemcsak szimbólum, érték is számunkra. Így becsüljék meg mindazt, ami volt és ami általuk, értük történt, hogy nekik majd ne kelljen hordozni ezt a bélyeget. VAN-E KÜLÖNBSÉG a szellemi és fizikai munka értéke között? Mennyire mesterkélt, hamisan csengő ez a kérdés. Idegen Krisztus tanításától, de idegen minden humánus gondolkodástól. Szükség van az alkotó emberre akár egyik, akár másik képessége jut erőteljesebben érvényre munkájában és szükség van ma is arra, hogy legyenek, akik társadalmunk igényeit főként két kezük teljesítményeivel szolgálják, vállalják a munkamegosztás alapján rájuk háruló részt. Ezért nekik megbecsülés, tisztelet és, a javakban való teljes értékű részesedés jár. Nemcsak munkájuk, hanem szellemi világosságuk is belekapcsolja őket a dolgozók nagy közösségébe, amely együtt tart az emberi élet szebb, újabb és nagyobb lehetőségei felé. Talán nincs is már olyan nagyon messze az idő, s a nehéz fizikai munkát át fogják venni az automaták. Hatalmas gyárak vannak már, amelyekben a legkisebb munkarészletet is egy-két ember irányítja a vezérlő központból gépsorok útján. Eltűnik a fizikai munka néha elviselhetetlenül nehéz, testet és lelket szikkasztó ereje, s majd a múlté lesz a kérges tenyér. NAGYRÉSZT ELTŰNTEK már a régi „munkástelepek”, s a „város peremén” új városok nőttek esztétikusán, egészségesen. Győztesen a régi munkássors felett. Reménységben élhet az ember, mert javára fordult a sors még akkor is, ha kezén viseli a kapa, vagy a kalapács kemény jeleit. Szorítsd meg tisztelettel mindig a kezet, mert közös a sorsunk, a jövőnk, amelyet együtt építünk. Együtt vagyunk a jövő emberei. Tekints a társra olyan finomsággal, mint ahogy azt Tóth Árpád tette, aki így írt: Édesanyámat évek óta nem köszöntőm s többé soha nem is köszönthetem. Megállók sírjánál s szavak nélkül, szívből jövő sóhajjal lehelem felé az örök gyermeki szót; mama, anyám, édesanyám... Ő szót ért a semmiből, gyermeki leheletemből, hisz értette még a szívverésemet is. Azt kérem tőle: segíts... ! hisz ezt tetted velem ötvennégy éven át. Nem vetted tudomásul soha, hogy fiad az élet sűrűjében rég saját lábán jár. Megőszült, és már az ő neve is: nagyapa. Neked, FIAM voltam mindig. Gyermek, kit anyai szíveddel reszkető kezeddel is hordoztál egy hosszú életen át. Én hányszor tiltakoztam felnőtt fejjel is, amiért kicsinek, gyermeknek tekintettél engem még akkor is, amikor unokáiddal álltam eléd, hogy köszöntselek. Bocsáss meg lázadásomért, mit, amíg éltél, soha nem láttam, mert felnőtt akartam lenni még teelőtted is. Ezért kellett hordoznod engedetlenségemet, bűnömet. Mióta nem köszönthetlek anyák napján, tudom, neked volt igazad. A te szíved tudta egyedül, mi kell énnekem. Ezért kezeltél gyermeknek, kisfiádnak mindig engemet. Mióta nem köszönthetlek megszűntem gyermek lenni, mert ugyan kinek mondhatom: mama, anyám, édesanyám. Ez fáj, mert így tudom csak, milyen jó, boldogító és gondűző volt néhány percre, órára ott előtted, veled újra meg újra gyermekké lennem s mondani a kincsei is felérő szót: mama, anyám, édesanyám. Jó volt éreznem, hogy te érted ki nem mondott szavam, minden gondomat s küzdelmeimet. Ezért csak ültem előtted némán, szótlanul, hiszen te szót értesz még a semmiből is, mert érted még a szívverésemet is. Ezért nyúlt felém reszkető kis kezed, s nyugtatón pihent meg őszülő fejemen. így kérdezted mindig: mit hozzak neked, kisfiam ? Már csak magamban suttogom: mama, anyám, édesanyám ... ! Választ — mit akarsz kisfiam? — nem hallok már soha. Ti, még élő anyák, édesanyák, kiknek anyámról rebe- gem gyarló szavamat, köszönt- lek. Áldalak és kérlek titeket, hordozzátok tovább is az engedetlen, lázongó gyermekeket. Hisz szívetek és gyengülő kezetek csodás erő. Üjra, meg újra gyermekké varázsol komoly. nagy felnőtteket. Az Isten áldjon meg ezért még a síron túl is titeket. Ti, gyermekek álljatok ma mellém! Vegyétek ét köszöntő szavamat, s ha még él édesanyátok, ne sajnáljátok tőle a hálavirágokat. Szórjátok eléjük pazarlón, nagy, boldog gyermeki újjongással a köszönetét. Mondjátok... Köszönöm, hogy fogtál, vezettél engemet, megbocsátva minden gyermeki bűnömet, s mindig ezt teszed. Köszönöm, hogy vagy, s hordozhatom és is a te életedet. Fogadd el köszönetként, gyermeki segítségemet. Köszönöm, hogy vagy s benned Isten lép elém, ki rajtad keresztül is oly csodásán áld és szeret engemet. Édesanyám, az Isten áldjon meg rajtam keresztül is tégedet! Köszönöm anyámat, édesanyámat néked, Istenem! Boros Károly a fiák az apák kezet, s benne „Nappal lett, indult a józan robot s már nem látta, a Nap még mint dobott arany csókot egy munkáslány kezére...” Muncz Frigyes Emlékezünk Mélyen és kitörölhetetlenül ivódott be az emberiség tudatába a második világháború. Több, mint negyedszázada, hogy az áléit világ békére ébredt, mégis művészetében, irodalmában, kultúrájában újra, meg újra felbukkan és előtör, mert története során soha ilyen lelki és fizikai megrázkódtatáson nem, ment keresztül. Azt mondják sokan a fiatalabb nemzedékből, hogy belefáradtak már a háború szüntelen emlegetésébe, unják a feltépett sebekben való vájkálást, de mi mégis vissza-vissza- térünk hozzá, mint Raszkolnyikov áldozatához. DE VOLT ENNEK A HÁBORÚNAK EGY ÜNNEPNAPJA. No, nem akkor volt ez, amikor győzelmet vettek egymáson a hadviselő felek, még csak nem is akkor, amikor a győzelem reményében újabb és újabb államok zúdították fegyveres erejüket egymásra, hanem akkor, amikor a „béke első napjára” ébredt a világ. Ez volt az igazi ünnep még akkor is, ha nem tudtunk örülni, mert jeltelen sírokban feküdtek az elesett milliók, vagy még t'emetetlenül hevertek a háború áldozatai a mezőkön. Ünnep volt, noha könnyes szemmel néztük a pusztulást, s ünnep volt mégis, pedig semmi reményünk nem volt a holnaphoz. Ez az ünnepnap május 8-án köszöntött be 1945-ben. A KORSZAK LEGNAGYOBB ESEMÉNYE azzal függött ösz- sze, hogy a fasiszta Németország Berlinben minden feltétel nélkül kapitulált. Akkor még fel sem tudtuk mérni, hogy míg idáig eljutottunk, mit vesztett a világ. Csak jóval később lehetett számolni a veszteségekkel. Többször megírtuk már, hogy több mint 50 millió halottja volt ennek a világégésnek. Pusztán a Szovjetunió (amely kétségtelenül a legnagyobb vér- és anyagi áldozatot hozta a második világháborúban) 20 millió életet vesztett, 70 ezer szovjet várost, falut, községet töröltek el a föld színéről a fasiszta megszállók s a nemzeti javak 30%-a pusztult el. Hazánk is közel 1 millió emberveszteséggel, nemzeti javaink pedig több, mint 40°/o-ával fejezte be a háborút. Az a Németország pedig, amely a világháború kirobbantásáért felelős volt, 4 és félmilló halottal, 5,2 millió sebesülttel zárta háborús mérlegét. Szörnyű számok! S e számokat vég nélkül lehetne sorolni. Ki az, aki nem borzong meg ma is ezeknek hallatán? S ki az, akinek nem jut eszébe, hogy szükség van valamilyen biztonsági rendszerre, hogy ne kelljen az utódainknak szörnyűlködniük ismét ilyen számokon. Elgondolható, ha e számokat újra megidézzük, nyugtalanok leszünk és hangosan felnyögünk. A LÁNGOLÓ SZÁMOK MÖGÖTT azután valóban naggyá növekszik az egyetlen ünnep: a béke első napja. Azt hiszem sokáig, még nagyon sokáig meg fogunk emlékezni erről a napróL Annál is inkább, mert újra lángokban áll a világ egyik sarka. 5 e pokoli tűzvész több, mint egy évtizede tart. „Hadüzenet nélküli háború”, amely egyre súlyosabb, egyre barbárabb, egyre embertelenebb méreteket ölt. Az utóbbi hetekben Vietnam hasonlóvá lett az 1944 —45-ös Európához. S akik akkor éltünk, fogalmat alkothatunk a légitámadásokról, bombázásokról és a nyomukban járó pusztulásról. NEM TEKINTEM AZ AMERIKAI NÉPET ELLENSÉGNEK. Sok olyan jó tulajdonsága van, amely története során az emberiség előtt példa volt. Szabadságszeretete, demokráciája, vállalkozókészsége, szorgalma és lendülete, mind előnyös tulajdonságok. De valahogyan kérdőjelek elé kerülnek ezek a tulajdonságok, amikor a vietnami visszaélésekről, kínzásokról és a háborúban tanúsított magatartásokról értesülünk. Ami pedig a Pentagon és a hadvezetőség, vagy a Nixon elnök parancsára elrendelt légitámadásokat illeti, arra nézve kevés azt mondanunk, hogy embertelen. Itt egyszerűen az érthetetlenséggel állunk szemben. S ez az érthetetlenség az imperializmusra utal. Mi itt Európában 1945. május 8-árí emlékezünk. FájiTáíma- san emlékezünk! De még fájdalmasabban ejtjük ki ajkunkon a Távol-Kelet-i háború tényét. S feltesszük a kérdést: „nem volt elég még belőle?” És apellálunk a sok jó tulajdonsággal rendelkező amerikai nép lelkiismeretére: nem volt elég?! Hát nincsenek elegen azok, akik emlékeznének az amerikai függetlenségi háborúra? Ennek lassan kétszáz esztendeje lesz. De hiszen az amerikai iskolákba is tanulták, hogy mit jelent a szabadság és a függetlenség és hogy Washington, Jefferson, Shermann és a többiek milyen árat fizettek érte. MAJUS 8-a VALÓJÁBAN akkor lenne örömünnep, ha a háború lángjai lelohadnának és ha arra a belátásra jutna az Egyesült Államok, hogy a vietnami kérdést a Genfi Egyezmény értelmében tárgyalások útján oldaná meg. dr. Rédey Pál Imádság Atyánk köszönjük, hogy tetszett neked e világot létre hívni. Add, hogy mi, e technikai kor gyermekei, el ne feledjük: nemcsak az emberek, de a növények és állatok is a te teremtményeid. Ébreszd fel felelősségünket teremtett világod iránt. Őrizd meg erdeinket, vizeinket és a levegőt. Taníts gazdag ajándékaidat úgy használni, hogy senki emberfia ne szenvedjen többé ínséget. Gátold meg mindazt, ami atomháborúhoz vezethetne. Add, hogy nemzedékünk megtanulja a hálaadást. (Walter Liithi) CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGI évforduló. Kiszely András, a ceglédi gyülekezet legrégibb presbitere, több éven át gondnoka, majd ellenőre, és felesége, sz. Cseh Karolin, házasságkötésük 50. évfordulóján hálát adtak Istennek a küzdelmekben, de örömökben is gazdag életútért, és szeretteikkel, valamint a gyülekezet tagjaival együtt kérték imádságban Isten megsegítő kegyelmét további életükre. — HALÁLOZÁS. Id. Tóth- Szöllős Mihály nv. rákosszent- mihályi lelkész 75 éves korában, boldog házasságának 48. évében az Urban csendesen elhunyt. — özv. Tóth Józsefné, sz. Ba- dics Cser Lidia, a dákai kis gyülekezet alapító tagja 93 éves korában elhunyt. Temetése április 7-én volt. Biblia- olvasásban fáradhatatlan és a mindennapi életben példamutató volt. „Tanácsoddal vezetsz engem és végül dicsőségbe fogadsz be engem”. — HALÁLOZÁS. Fiiszár János, a porrogszentkirályi gyülekezet buzgó felügyelője és a Somopr-Zaíai Egyházmegye presbiter 75 éves korában elhunyt. Az Űr szemei előtt drága az ő kedveseinek halála.” — özv. Furia Zoltánná, sz. Martinovics Ilona, néhai Fúria Zoltán volt csákvári lelkész özvegye, április Il-én Balassagyarmaton elhunyt. 84. születésnapján, április 13-án Balassagyarmaton temette e! Szabó József ny. püspök, balassagyarmati lelkész. — HALÁLOZÁS. Horváth Ferenc ny. igazgató-tanító, aki huszonkét éven át, mint evangélikus kántor-tanító, további húsz éven át, mint általános iskolai igazgató tanított Nagy- acsádon, február 8-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetésén február 12-én a győri temetőben Plaehy Lajos győri és Tóth Sándor mezőlaki lelkész hirdette a vigasztalás igéit. Nagyacsád község' népe nagyszámú küldöttséggel rótta le kegyeletét volt tanítója sírjánál, az evangélikus gyülekezet pedig alapítvány létesítésével tartja meg emlékét. „Íme sokakat oktattál és a megfáradt kezeket megerősítetted”. „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet”. — Özv. Borbély Kálmánná, sz. Haramia Erzsébet hosszú betegség után 78 éves korában Meszlenben elhunyt Temetése április 12-én volt. „Tudom, hogy az ém. Megváltóm éli” i
