Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-01-09 / 2. szám

\ Szent harang... égi hang Harangszentelés Yanyarcon Felejthetetlenül szép és em­lékezetes nap volt ádvent ne­gyedik vasárnapja Vanyarc evangélikus gyülekezete szá­mára. Az 1500 lelket számláló gyülekezet nagy anyagi áldo­zattal pótolta 3 háború alatt el­vett harangját és ezen a ködös vasárnapon a karácsonyi öröm sugárzott a nógrádi arcokon, mert az új harangot D. dr. Ottlyk Ernő az Északi Egyház- kerület püspöke áldotta meg és adta át hivatásának, hogy hivogassa az élőket, megsiras­sa a halottakat és ércnyelvé­vel hirdesse Isten dicsőségét nemzedékről nemzedékre. Az új tarang elindul Délelőtt 11 óra. Ä torony előtt, a templom főbejáratánál egy emelvényen már ott várja , felékesítetten szalagokkal, zászlódíszben, virágokkal tele­hintve az új harang, hatal­mas embergyűrú veszi körül, hogy elindulhasson végleges helyére idősebb testvérei közé a toronyba. Megkondul a má­sik két harang. A parókia ka­puján kilép a püspök, Kő~ szeghy Tamás püspöki titkár, Schultz Jenő vanyarci, Gerhát Sándor galgagutai, Breuer Oszkár sziráki és Garami La­jos egyházasdengeiegi lelké­szek kíséretében. Szétnyílik az embergyűrű, azután újra ösz- szezárul Isten szolgái és az új harang körüL Ott szorong a gyülekezet apraja-nagyja, kö­zöttük a község meghívott ve­zetői és a szomszéd gyüleke­zetekből érkezett hittestvérek. Kicsi lány bájos kedvességgel versben köszönti a püspököt és feleségét virágcsokorral. Fel­csendül az ének: „Dicsérd én lelkem a dicsőség örök kirá­lyát”. A püspök imája és ál­dása után a helyi lelkész el­indítja testvérei közié a to­ronyba az új harangot. Méltó­sággal teli lassúsággal felemel­kedik a földről. Minden szem­pár némán figyel, míg el nem tűnik a toronyablakban. Meg­érkezett yégleges helyére, hogy hívogasson, halottakat elsirasson. „Személyi” adatai: 180 kg, B hangú. Felirata: „Élőket hívogatok, halottakat megsiratok”, öntötte a Gom­bos cég öriszentbottyánban; öntette a vanyarci gyülekezet 1971-ben saját költségén. A harangszentelő istentisztelet Zsúfolásig megtelt a hegyen épített templom. Felcsendül az „Erős vár a mi Istenünk” dal­lama az orgonán. Egy szíwel- lélekkel zengi a gyülekezet, betölti az egész templomot az ének. A püspök, a püspöki tit­kár és a helyi lelkész ott áll­nak az oltár előtt. „Örömün­nepünk van ma, mert Isten kegyelméből új harangot szó­laltathatunk meg templomunk tornyában”' — hangzik a püs­pöki bejelentés. „Isten igéje és az imádság szenteli meg Isten ajándékait. Így adjuk át mi is az Ür szolgálatába az új ha­rangot”. Imádság, hitvallás kél a gyülekezet ajkán. A püspök ig'ét hirdet. A va- nyarci gyülekezet mai öröm- ünnepe csak előíze annak az örömünnepnek, melyről az ige beszél — mondja bevezető szavaiban. Kifejti, hogy Isten uralma már itt és most elkez­dődött rejtetten, mint Isten ^álarca” érvényesül az embe­riség történetében, a természet világában, emberi testünk cso­dálatos felépítésében. Az ő uralmának előízét már most erezzük az egyházban. A Bá­rány Jézus a vőlegény és a gyülekezet az ő menyasszonya. Ezek emberi képeik, hogy meg­fogható legyen számunkra Is­ten uralma. Bizonyságot tett a püspök a keresztyén remény­ségről, amikor mi is színről- színre láthatunk és zenghetjük a nagy sokaság szavával Urunknak az örök halleluját! Addig, míg elérkezik — mon­dotta —, az a gyülekezet fel­adata, hogy az igazságos cse­lekedetek „fehér ruháját” öltse Az úton menni Kell!66 99 A törvényalkotásra egyedül illetékes Zsinatunk által 1966- ban megszövegezett, új egy­házi törvényeink szerint — nem számítva az életadta, kü­lönleges . alkalmakat — a ma­gasabb egyházkormányzati tes- tületeinket: az egyházmegyei, az egyhazkerületi és az orszá­gos közgyűlést hároméven­ként kell összehívni. Ez a na­gyon helyes és nagyon meg­fontolt rendelkezés nemcsak az anyagiak terén (mert min­den közgyűlés ■— természete­sen — pénzbe kerül), hanem még inkább fontosabb Vonat­kozásokban gyümölcsözőnek, bizonyult. Hogy miképpen és miért, azt az elmúlt évi egy­házmegyei, egyházkerületi és országos közgyűlések bizonyí-, tották. Bizonyították egysze­rűen úgy, hogy — miként az új törvénykönyvünk érvény­be lépése óta, három évvel ez­előtt is történt — hosszabb távlatúvá lett a magától érte­tődően kötelező számadás és egyúttal ugyanilyen jellegűvé — tehát „messzebb nézővé” — a tervezés. Éppen ezért most már egé­szen természetessé lett az, hogy espereseink, püspökeink, a i Országos Egyház elnök­püspöke az 1971-ben lezajlott közgyűlésen a vissza- és az előretekintésben és a követke­ző esztendők teendőinek kije­lölésében tudtak és mertek meleg szívűen kritikusak —■ az elmúltakra nézve —, s ugyanakkor — a jövőre te­kintve — bizakodóan irányt mutatók lenni. A „meleg szívű” kritika — persze — nem tette megbo- csáthatóvá az esetleges mu­lasztásokat és a jövőt illetően sem hangzottak el fellengző­sen alaptalan ígérgetések. Mindennek éppen az ellenke­zője történt és jó, hogy erről a tényről egyházunk megvá­lasztott képviselői nemcsak tudomást szerezhettek, hanem a maguk részéről mindehhez tevőlegesen hozzá is járulhat­tak. A számokban is jelentős al­kalmak (majdnem húsz köz­gyűlésről van szó) mindegyi­kéről lehetetlennek látszik be­számolni, még akkor is, ha la­punk több ízben is foglalko­zott a különböző szintű egy­házkormányzati testületeken lezajlott eseményekkel, az el­hangzott beszámolókkal és a meghozott határozatokkal. S ha röviden mégis össze kelle­ne foglalnunk a történteket, az elhangzottakat, akkor azt mondhatjuk, hogy a megnyi­latkozások mindegyike hatá­rozottan hangsúlyozta: akár a visszatekintést, akár a jelen felmérését, akár jövőnk 'reális megtervezését, csak a Jézus Krisztusban való hitben, a hozzá való hűségben és az emberek, a népünk iránti el­kötelezettségben lehet és sza­bad megtenni. Igen, ez a kettős hűség s el­kötelezettség jellemezte, a köz­gyűléseken elhangzott püspöki, esperesi jelentéseket, a külön­böző egyházi munkaágakról szóló beszámolókat, a megfe­lelő egyházigazgatási szinten meghozott határozatokat. Mi­vel pedig ez volt a legfőbb jel­lemzője ezeknek az üléseknek: méltó és érdemes lesz az itt megtapasztaltakkal részlete­sebben is foglalkoznunk. Ettől a szándéktól vezettetve a kö­vetkező’ hetekben több olyan cikket olvashat majd lapunk­ban az érdeklődő kedves Ol­vasó, amelyek mindegyike olyan témát dolgoz fel, amely­nek fontosságáról meggyőződ­hettünk & meg vagyunk győ­ződve. Mottóul, összefoglaló cím­ként Váci Mihály versének azt a sorát választottuk, amit D. Káldy Zoltán püspök a Déli Egyházkerület közgyűlé­sén elhangzott jelentésében idézett, mintegy vezérfonal­ként véve gondolatainak. „Az úton menni keli” — hangzik ez a sor, és ha valaki a jelen soraim mellé tördelt, jól is­mert verset újból elolvassa, az tanúbizonyságot tehet arról, hogy milyen tudatos volt az akkori és a mi mostani téma- választásunk. Kérjük kedves Olvasóin­kat, hogy fogadják olyan sze­retettel ezeket a cikkeket, mint amilyen szeretettel mi megír­tuk őket — mindnyájunknak okulásul és épüléséül. Dr. Vámos József magara és így tegyen bizony­ságot a világban Isten szere- tetérőL Az igehirdetésből ka­rácsonyi öröm csendült ki és beállított mai életünk' és az eljövendő üdvösség mindent átfogó hatalmas távlatába. Az igehirdetés után csendül fel a lelkész felesége által ve­zetett énekkar hangja. „Szent harang... égi hang ... Jézus él!” verték vissza a falak és szívünk együtt dobbant az ének ritmusával. A püspök áldásra emelt kéz­zel megszentelte a harangot: „Az Űrnak szentelt legyen, az új harang, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Isten di­csőségére és a gyülekezet épü­lésére .. Felejthetetlen percek „Szólaljon meg az új harang Isten dicsőségére!” — mondta a püspök. Halálos csend a templomban. A várakozás iz­galmas pillanatai. Megnyitják a templom ajtaját és felhang­zik az új harang tiszta hangja. Elhalkul Üjra csend. Ismét a püspök hangja: „Szólaljon meg most az új harang, a töb­bi harang szava az orgona hangjával és a gyülekezet há­laadó énekével a Szenthárom­ság egy íga‘z Isten dicséreté­re!” Csodálatos összhangban megszólal az új harang és a másik kettő. Lágy b-mollban fonódik egymásba a három hang, felzendül, az orgona és vele együtt a legszebb, a „vox humana” az emberi hang. Ha­rangok, orgona és emberek zengik az Isten dicsőségét! Felejthetetlenül szép ... Az ünnepi közgyűlésen üd­vözölte a püspök a gyülekeze­tei és a lelkészházaspárt. A Nógrádi Egyházmegye espere­se megbízásából Gerhát Sán­dor galgagütai lelkész szólott, valamint saját gyülekezete, az acsai és béri gyülekezet nevé­ben köszöntötte a gyülekezetét. Az egyházasdengeiegi gyüleke­zet nevében Garami Lajos lel­kész, a sziráki gyülekezet nevé­ben Breuer Oszkár lelkész kö­szöntötte az ünneplő gyüleke­zetét. Végül Schultz Jenő va­nyarci lelkész köszönte meg az üdvözleteket és a harangön­tőknek mondott köszönetét re­mekművűikért. Amikor Isten házából távoz­tunk, boldog öröm muzsikált szívemben: örüljetek az Űr- bán mindenkor... az Űr kö­zel. Ezt a közelséget éreztük ezen a napán. Garami Lajos Váci Mihály: Még nem elég Nem elég megborzongni, de lelkesedni kelll Nem elég fellobogni, de mindig égni kell? Es nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, ki acél akar lenni, suhogni élivel Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell! Jiff«' Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el, Jövőnket —• tudni kell! Nem elég a célt látni,’ járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! — Elsőnek, elől indulni el! , Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell!, És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jó szándék kevés! Több kell: — az értelem Mit él a hűvös ész?! Több kell: — az érzelem! Am nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj,' szeress, szenvedj, remélj! Nem elég —- a Világért! Több kell: — a nemzetért! Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — népedért! Nem elég — Igazságért! — Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég! Kép az Országos Közgyűlésről Mégis van üj a nap alatt Amióta Zeus bika képében Európát elrabolta, s amióta as XJrál-hegységtől az Atlanti-óceánig terjedő földrész felvette és megszokta az istennő nevét, alig akadt néhány évtized, amikor nem öntözte sűrűn vér a földjét. A kontinens nyugtalanságá­ra mi sem volt jellemzőbb, minthogy történelme a legtöbb há­borút jegyezte fel. S ezek a háborúk az Északi-jegestengertöl a Földközi-tenger melegebb vizeiig, a La Manche-tól a Szarmata síkságig végig szántottak e jobb sorsra méltó világrészt, perió­dusonként végigterítették megszámlálhatatlan holttesttel a sok helyütt terméketlen földjét. A nyíl és dárda fegyvereitől a második világháború légi, bombázásáig mindenfajta fegyver ölt és pusztított már itt s a kontinens háborúk ütötte himlőhe­lyei mélyen vésődtek történelme lapjaira. HOSSZÜ IDŐN KERESZTÜL, századunk elejéig, földré­szünk háborúi „elszigeteltek” voltak. Csak elvétve vívták har­caikat a vetélkedő felek „idegen” kontinenseken. Amint azon­ban földrészünk országainak érdekszálai polip módjára átka­roltak más világrészeket — gyarmatosítás, gazdasági érdekek, imperialista terjeszkedés, stb. — karjajaival, ennek arányában szélesedett a háború horizontja. A harmincéves háborúban még csak Amerika partjainál vívták ádáz küzdelmüket a pro­testáns unió és a római katolikus liga szemben álló felei, de az első és második világháborúban már álig maradt háborútól mentes egy-két szöglete a világnak. Valóban totálissá, világ­méretűvé dagadt a pusztítás, az öldöklés. Az európai kontinens népei és nemzetei a háború és béke kérdésében súlyponti helyzetbe kerültek. Sok szempont játszott közre története során, míg ezeknek a kérdéseknek a gúlájára verekedte magát. S eközben kibogozhatatlan szálakkal kötöz­ték egymást meg, hogy adott esetben két, vagy több tábor ér­dekeit szolgálva számoljanak le egymással. Okot alig kellett keresni a háborúhoz. A „casus belli” a korábbi vereségek tar­solyából mindenkor előkerült tucat számra, aztán életre-halál- ra küzdöttek egymással, mig a pestis, kolera, vagy tífusz haza nem űzte a megmaradottakat. Egyik háború szülte a másikat S nagyságuk nőtt, mint a hólabda. S vele egyenes arányban a pusztulás és veszteség. A második világháborúban meg már egyenesen kiszámíthatatlan volt a veszteség.. A CSODÁVAL HAT ÁROS, hogy vérrel áztatott kontinensün­kön valamivel több mint negyed évszázada nem volt háború. Felnőtt egy nemzedék, atnely csak történelemkönyvből alkot­hat fogalmat magának arról itt Európában, hogy mi a háború. Ezt még soha nem élte meg a kontinens. Mert olyan huszonöt, sőt huszonhat esztendőről, amikor Európában ne lett volna há­ború, még soha nem hallottunk. A háború és béke kérdésében azonban „megőriztük” kulcs­pozíciónkat. Nem érdem ez, hanem keserves örökség. Mert eb­ből a helyzetből tudunk levezetni minden várható következ­ményt és ki tudjuk számítani a lavina útját, ha az a Pireneu- sokról, vagy az Alpokról, a Kárpátokról, vagy a Kaukázusról, vagy akár az Vrálról indulna is el. És mert odáig fejlődött technizáltságunk, hogy mindent ki tudunk számolni, sőt nem­csak számolni, tudunk, hanem mindenfajta fegyverrel bánni, — és e fegyverek rendelkezésünkre állnak, — tudjuk azt, hogy egy európai konfliktus világégést jelentene. Világégést és vi­lágpusztulást. Ezt szőról-szóra kell értenünk! Ezért döntő és nincsen döntőbb kérdés, mint nyugalmi állapot, béke és biz­tonság Európa térségében. A SŰRŰN MEGISMÉTLŐDŐ HÁBORÚKON KERESZTÜL bukdácsolva még soha nem jutott eszébe kontinensünk álla­mainak valami végleges, biztonságos megállapodásra jutni. Történelmünkben minden háború a következő háború emb­rióját hordozta magában. Végzetszerűen természetes volt, hogy a győztes győzelmét maradéktalanul kihasználja, s a legyőzött alig várta az alkalmas pillanatot, hogy visszaüssön. Csak ami­kor a „végletek” a teljes megsemmisülés és pusztulás árnyé­kába sodortak bennünket, született meg korunk egyik legra­gyogóbb politikai elve és eszméje: Európa biztonságának esz­méje. Erre nem találunk példát több ezer éves történelmünk­ben. Ez az eszme egyetemes európai eszmévé lett, egy érdekűvé tett bennünket és a fentebb vázolt folyamat alapján kihatása minden kétségen kívül'„világméretűvé” vált. Ezért Londontól’ Moszkváig és Stockholmtól Rómáig egyaránt érdekelt lett mindenki és mindenütt. De a sor itt nem zárult le, mert New Yorktól Tokióig és lzlandtól Cape Town-ig hasonlóan érdekelt lett glóbusunk minden népe. CSUPÁN KÉT SZŐ: EUROPA BIZTONSAGA. De benne van a „lenni vagy nem lenni” végső kérdése. A két szó eszmé­je korszakalkotó módon fogja meghatározni kontinensünk, de az egész világ jövőjét. Az út az eszme megszületéséig nem volt minden zökkenőtől mentes. A következőkben ezt a göröngyös utat fogjuk röviden vázolni. Dr. Kédey Pál Örvendj és vigadj! Bach Karácsonyi oratóriuma a Deálc téren Dr, Mihályi! Ernő országos felügyelő megnyitója Karácsony hetének hatal­mas nyitányaként hangzott fel 1971. december 19-én, ádvent negyedik vasárnapjának dél­utánján Bach Karácsonyi ora­tóriuma a Deálc téri templom­ban, amelyet zsúfolásig meg­töltöttek a gyülekezet tagjai és a Bach muzsikáját szeretők so­kasága. Öröm volt látni az idősebbek és a középkorúak mellett a szépszámú fiatalsá­got is. De nemcsak a hallgató­ság soraiban láthattunk fiata­lokat, hanem a Lutheránia tagjai között is felfedezhettünk fiatal, új arcokat. Nagy öröm volt a hallgató­ság számára az, hogy a Lut­heránia — az előző év orgo­naépítés miatt történt kiha­gyása után — ismét vállalko­zott az oly nagyszerű három kantáta előadására. Hosszú hetek és hónapok próbái előz­ték meg az előadást, amely mindnyájunk örömére szol­gált Az első ütemekben megszó­laló üstdob hangjai szinte az egyre közeledő Űr Jézus Krisz­tus lépteit idézték fel ben­nünk, a trombiták felhívása pedig a hozzánk érkező Krisz­tussal való karácsonyi talál­kozásra készítettek fel. Az egész műből az öröm és, vigadozás hangja csendült fel, ami a Megváltó érkezését vá­ró hívek szívét eltölti, Csak az elismerés és köszö­net hangján szólhatunk azok­ról, akik közreműködtek. Mo­hácsi Judit (szoprán) az ének­karral szemközti karzatról az Űr érkezését hirdető angyal­ként szinte elénk varázsolta a’ karácsony éj hangulatát, Ta­kács Judit (alt) bársonyos hangja jó és kedves ismerő­sünk. Fülöp Attila (tenor) és Mezőfi Tibor (basszus) szol­gálata nagyszerűen adta meg keretét és egyben zenei alap­ját az egész előadásnak. Kö­szönjük Tódy Éva (orgona- kontinuo) szép szolgálatát is. A Lutheránia Ének és Ze­nekar Weltler Jenő karnagy soha nem lankadó, lelkes ve­zényletével ismét olyan zenei élményben részesítette a hall­gatóságot, amit nem könnyen lehet elfelejteni. Hiszem és vallom, hogy az énekkar szol­gálata jó felkészítés volt szá­munkra karácsony méltó meg­ünneplésére. Az igehirdetés szolgálatát dr. Hafenscher Károly lel­kész végezte. Köszönjük a közreműködők­nek és a Lutheránia Ének és Zenekarnak, hogy a karácso­nyi előkészületek rohanásában ilyen nagy örömben és nagy­szerű élményben részesítette a hallgatóságot! Harkányi László

Next

/
Thumbnails
Contents