Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-04-02 / 14. szám

Jó kormányzat, béke és biztonság Ablakomon egy gyümölcsfa ágának vége kandikál be ked­vesen. Mintha fürdőznék hús­vét fényáradatában. Az elém nyúló ág három gyönyörűen fejlett termő rügye most bo­rai virágba. Kedvtelve nézege­tem, és a látvány gondolatokat ébreszt, sőt jelképpé formáló­dik előttem. LUTHER MÁRTON NAGY KÁTÉJÁBAN az Első Hit­ágazat kapcsán ír arról, hogy Isten gondviselő szeretetének három ígéretes ajándéka: a jó kormányzat, a béke és bizton­ság. A 27 évvel ezelőtti húsvét jut eszembe, amikor még csak ilyen ígéretes rügyek voltak számunkra a jó kormányzat, a béke és biztonság. Egy vét­kesen csődbe vitt nemzet, egy romhalmazzá tett ország föl­dönfutó népe hinni sem, elkép­zelni sem tudtuk, hogy nálunk, egyszer majd testet öltenek és ilyen valósággá válnak ezek a fogalmak. Hitetlenségünket azóta 27 húsvét gyógyítgatta, 27 egyre gazdagodó tavaszt ér­tünk meg, 27 felszabadulási ünnepet ültünk egyre őszintébb örömmel. Közben észre sem vettük, hogy 27 békés eszten­dőnkkel mi lettünk Európában (mert újabb kori történel­münkben ennyi békés esztendő itt még nem volt) a béke nem­zedékévé. Nem volt ugyan min­den egyes év egyformán gaz­dag, nem volt minden fordu­lat előrevivő, nem volt minden kormányzat egyformán ked­velt, — de, ami jó az egészet összeköti, a minden egyes em­ber javáért valósuló irányzat: a szocializmus formálódása és szilárd ulása. AKI ANNAK IDEJÉN re­ménytelenségében messze fu­tott a szülőhazától és most ha­zatér: gépekkel művelt mező- ségeket, épülő falvakat és vá­rosokat, fejlett ipart, jó ellá­tást és kínált munkalehetősé­geket talál. Aki pedig beillesz­kedik egy mai felszabadulási ünnep felvonulói közé, azt el­ragadja és lenyűgözi az or­szág jelenlegi vezetői és a baráti országok képviselői előtt tett színvallás őszintesége, a szocia­lizmus építése iránti lelkesedés. És kik ezek az emberek? Mun­katársaink, barátaink, csalá­dunk tagjai, gyülekezetünkből valók is, szóval az ország népe. Mi keresztyén emberek egy sajátos meleg érzést hordunk ilyenkor keblünkben azért, hogy mi is meg tudtuk találni helyünket, utunkat és szolgá­latunkat ebben, a mindenkép­pen új arcú életben. Elsöpört minden ellenkezést az a tapasz­talat, hogy itt nem teszik ma ne­hezebbé és kikülönítővé, hogy mi a szocializmus körülményei között is a feltámadott Jézus kö­vetőjeként és húsvéti hittel kí­vánunk élni, munkálkodni. Sőt, a Hazafias Népfront keretei kö­zött másokhoz hasonló lehető­ségeket kaptunk országos cél­jaink módozatainak kialakítá­sára és azok megvalósítására. Így bennijnk az egész keresz­tyén világ történelmi jelentő­ségű tapasztalatokat szerzett. BEIGAZOLÓDOTT, hogy a szocialista gondolkodás min­denképpen a béke oldalán áll, minden ember javát akarja, célravezető megoldási javas­latai vannak és kellően nyi­tott az együttműködésre. Ez a légkör lehetővé teszi, hogy mi evangélikus keresztyének hi­tünk indíttatását a szolgáló szeretette minden vonalon gya­Életem, életed, élete HÜSVÉT ÉS AZ ÉLET szo­ros kapcsolatban van egymás­sal. Jézus feltámadása az élet győzelme a halálon. Hűsvétot ünnepelni mindig is azt jelen­tette: felkészülni az életre. Bátor, bizakodó, jókedvvel teli ünnep. Az élet ünnepe. Húsvéti bátorság kell ahhoz, hogy az ember szembenézzen, s ha kell, meg is küzdjön szo­rongásaival, csüggedt lemon­dásával, a hiábavalóság nyo­masztó érzésével. Franz Kafka az emberi félelem jó ismerője és borongós költője alagúthoz hasonlítja az emberiség éle­tét. Ebben az alagútban, vala­hol a közepén vonatok ütköz­tek össze. Akik átélték a tragi­kus szerencsétlenséget, a ho­mályban botorkálnak és meg­próbálják menteni a menthetőt. Nem tudják pontosan mit tesz­nek, mihez nyúlnak, hiszen sö­tétség veszi őket körül. Az ala­gút bejárata már messze van tőlük. Ha visszafelé tekinte­nek, áthatolhatatlan a sötétség. Ha előre néznek, gyenge de­rengés, szürke fény látszik a felmérhetetlen távolságban, bi­zonytalanul. Semmi reményük arra, hogy elérik majd a tá­voli világosságot. Nincs értel­me többé a kérdésnek: mit te­gyünk, vagy annak, miért te­gyük. HÜSVÉT FELBÁTORÍT és fel Is készít bennünket arra, hogy a bizonytalanság, a névte­len szorongások és félelmek ellen felvegyük a harcot. Jézus meghalt és feltámadott! Ezek az események reflektorok fény- csóvájaként . hatolnak be az emberi élet sötétségébe, hogy senki ne bizonytalankodjék, senki ne tartsa hiábavaló­nak az életet. A feltáma­dás fénye mutatta meg az embernek, hogy milyen nagy ajándék az élet. Mennyire jót tett velünk Isten, akitől kaptuk. Nincs okunk a borúlá­tásra, sorsunk miatt szorongás­ra, vagy a hiábavalóság érzé­sére. Kafka rosszul látott és vele együtt rosszul lát minden­ki, aki az emberi élet útjának végén csak szürke, borús fényt vesz észre. Szánalmas, vagy beteg az, aki az emberi tevé­kenységben nem tudja felfe­dezni az alkotás szépségét, vagy a munka célját. Húsvét a 'feltámadás értelem feletti ere­je értelmünk és érzelmünk fel­szabadítását végzi el e sötét hatalmak rabságából: az életet adja, az életet, valósággal. Az egyház húsvét frisseségé­vel vehet részt a való életben és ezzel a frisseséggel ajándé­kozhatja meg az emberiséget. Hol jelentkezhetik azonban ez a frisseség? Mindenütt, ahol zajlik, változik az élet. Minde­nütt, ahol feltör a mélyből az új. Mindenütt, ahol a jó, vagy a szép akar érvényesülni. KÖRÜNK A NAGY VÁLTO­ZÁSOK KORA. Szinte az egész emberiség szerkezete változik meg. A nemzetekre tagolt em­beriség új nagyobb egység felé törekszik. A fajták változhatat- lannak hitt különállását többé nem lehet fenntartani. A szám­szerűleg is többszörösére növő emberiség az. élet, a táplálko­zás új formáit keresi. A kafkai alagút szürke sötét­sége helyett az egész föld ke­rül az emberiség uralma alá és kinyújtja kezét az ember a tá­voli bolygók és égitestek felé is. Ez a mi világunk, amely­ben az egyháznak a feltáma­dott Jézus friss erejével kell élnie. A FELTÁMADOTT JÉZUS KRISZTUS NEVÉBEN legyünk ott, éljünk benn ebben a kor­ban, mint akik drága kincs­nek tartják az életet, érdemes­nek arra, hogy végigéljék. Óvjuk ezt a kincset mindentől, ami veszélyezteti: a kábítósze­rektől az atombombáig, a test- vérgyülölettől a háborúkig, a betegségektől és öngyilkossá­gig­Erősítse meg és újítsa meg egyházát a feltámadott Ür ezen az ünnepen is az élet ajándé­kával! Muncz Frigyes karolhassuk. Személyes és in­tézményes diakóniát végzünk, részt veszünk a közerkölcs, a közízlés, a környezetkultúra és a hazafias érzés alakításá­ban, — vagyis társadalmi dia­kóniát gyakorolunk. A leliki békesség szolgálatán túlhalad­va küzdünk a népek, fajok gazdasági és társadalmi rend­szerek, világnézeti különböző­ségek koegzisztenciájáért, bé­kés versengéséért és hiszünk az evangélium életalakító hatal­mában, az egyház szolgáló életútjában. Itt azonban nem állunk meg, hanem a „Lélek­től szorongatva,” gyakorlati módozatokat keresünk a nem­zeti egység és a nemzetközi biztonság kialakítására. Ezért hozunk személyes és anyagi áldozatokat és részt veszünk a nemzetközi egyházi szervezetek működésében és munkájában. HITÜNK ARRA KÉSZTET BENNÜNKET, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a béke és biztonság érdekében, a kormányok jó irányú befolyá­solásában és e mellett imád­kozzunk is, hogy ami nem raj­tunk múlik, abban is munkál­kodjék javunkra a mennyei Atya. Vtrágb Gyula Váci Mihály: Ezt! Itt! Most! En itt lakom lenn Pest talpa alatt, és Angyalföld keményen összeszorított öklében, és a Dob-utcai ágyak lepedőin alszom, ha felkelnek belőle a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal, és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban iszom a csend édes lélegzetét. Csak itt, ezeken a makacsul kitérő utcákon indulok el engedelmes útjaimra. Itt kell a napok hordalékából kimosni életem maroknyi aranyát; itt keli szeretnem, ha van kit szeressek, itt kell vacognom húszfokos magányom, itt kell megállnom, mint a pompeji őrnek, amíg elönt a város lávafénye. Énnekem ezt a homloknyí országot, ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát, e népet és e kor meredekjeít adta sorsomul a lét, ezt a néhány rövid tavaszt és hosszú telet, ezt a földet és ezt a levegőt, s a levegőhöz ezt, ezt a tüdőt, ezt a rendet és ezt a zűrzavart? Ebben a földben kell meggyökereznem! Akácnak homok, gyopárnak a kő, — nem várhatnak trópusi tele vényre! A kőre hullt magnak kőbe kell marni? A rozs futóhomoknak könyörög! Barázdával nem vitázhat a mag! Csírázni kell; rövid az egy tavasz! Virág lesz vagy trágya, de mégis a barázda győz, a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt! Ó, most kell élnem ezt az életet! Gyorsan, forrón, mély lélegzettel, . most kell élnem, ha élni, sírni, szeretni és szenvedni akarok! Ha barátokat akarok karolni, őket kell szívemre ölelni, kik mo6t élnek köröttem. Nincs időm megvárni tökéletes unokáikat, s nem szerethetem bölcs atyáikat. Ezt az életet kell megértenem, forró, piros tisztító vészeit átdobogtatni hulló szívemen. Ezen a kövön vessék meg ágyam­Piros és sárga lámpák tilosaiban es tolongások fájdalmai közt a törtetések dárda erdejében, itt, itt, ez utak rácsai közt merre menjek? S az elzúgó napok melyik partjára, hová álljak, ha maradok? Utat, irányt, célt itt mutassatok! Aki előttem akar járni, itt járjon az! — És itt vezessen, ki azt akarja, hogy kövessem! A (Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő „Százhúszat verő szív” 1971-ben megjelent kötetéből). A FELELŐSSÉGET NEM LEHET ADOMÁNYOKKAL KIKERÜLNI A harmadik világ sok millió emberének embertelen helyze­tét csak „fegyveres erőszak­kal vagy az önállóságra való segítéssel” lehet megváltoztat­ni — mondotta Karl Immer, a Rajnai Protestáns Egyház el­nöke azon a duisburgi (NSZK) ünnepségen, amelyen a két egyházi gyűjtési akció („Brot für die Welt” és „Misereor”) új kampányát indították el. Dr. Franz Hengsbach esseni római katolikus püspök azt hangsú­lyozta, hogy a keresztyének az adományaikkal semmiképpen sem kerülhetik ki azt a felelős­séget, amely a jövőben reájuk háruL A megnyitó ünnepség középpontjában egy „informá­ciós show” állott, amelynek szereplői vádolták azokat az ipari nagyhatalmakat, amelyek a Föld lakosságának harmad­részét kizsákmányolják és le­igázzák. (end) LUTHERÁNUS EGYSÉGTERVEK DÉL-AFRIKÁBAN Dél-Afrika Evangélikus Egy­házai Szövetsége február vé­gén Rustenbergben tartott ülé­sén tervet dolgozott ki a2 or­szág 13 lutheránus egyháza egyesítésére. A tervek megbe­szélésére a jövő évben tartják az első országos konferenciát kellő előkészítés után a lelké­szek részére, majd 1974-ben találkoznak újra a tervek megbeszélésére az egyházak vezetői. A jelenleg Dél-Aírikához tartozó Délnyugat-Afrika (Namibia) két evangélikus egy­háza, az Ovambokavango Egy­ház és Délnyugat-Afrika Evangélikus Lutheránus Egy­háza most februárban egye­sült 285 ezer ember tartozik hozzájuk, a terület lakosságá­nak megközelítően a fele. Tár­gyalásokat folytatnak a 15 ezer lelket számláló Német Evan­gélikus Délnyugat-Afrikai Egyházzá! is az egyesülésről. (lwi) A reménység ünnepe Talán nincs is még egy olyan ünnepünk, amelyet egy tői»» ténelmi esemény első évfordulójától nemzeti ünnepként tar­tamúk számon. Április negyediké azonban ilyen ünnep. 1946- ban, egy évvel azután, hogy a szovjet csapatok kiverték ha­zánkból a fasiszta hadsereg utolsó egységeit, már nemzeti ün­nepet tartottunk: hazánk felszabadulásának ünnepét. Az ünneplők sorában ott állunk mi, magyar evangélikus ke­resztyének is. Ezen a napon emlékezünk arra, hogy megsza­badultunk a háború poklából. Azóta felnőtt egy nemzedék, amely már csak tőlünk hall arról, hogy mit kellett átélnie a magyar népnek a világ népeivel együtt három évtizeddel ez­előtt. Sokan ezek közül a fiatalok közül talán már únják is, hogy erről beszélünk. Mi mégsem tudunk hallgatni róla. Nem­csak azért, mert mi magunk nem akarjuk mégegyszer átélni azokat, vagy az azoknál is szörnyűbb borzalmakat, hanem azért is mert az utánunk jövőket is meg akarjuk kímélni tóle. Nekünk élesebb a szemünk és érzékenyebb a fülünk, hama­rabb meglátjuk a közeledő veszélyt, előbb felismerjük a hábo­rúra uszító hangot. Meg kell értetnünk mindenkivel: felszaba­dulásunk kötelez is arra, hogy mindnyájan összefogva harcol­junk az egész világ békéjéért. Ezen a napon hálával és kegyelettel emlékezünk azokra, akik életüket áldozták felszabadulásunkért. Ez az emlékezé­sünk más, mint az a hősi halott-kultusz, amelyet a két világ­háború közt űztünk. Ebbe többen férnek bele: azok a szovjet és más nemzetiségű katonák, akik kivívták a fasizmus feletti győzelmet, köztük különösen is azok, akik itt estek el, akik­nek sírja hazánk földjében van. Es azok a partizánok is, akik nemzetiségre, fajra, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül közösen fogtak fegyvert a rombolás, pusztítás és halál szolgái ellen. Ezen a napon hálával gondolunk azokra, s ha még élnek, személyesen is köszönetét mondunk azoknak, akik törhetetlen optimizmussal a jövőbe láttak, akik nem csüggedtek el, sőt a csüggedőket is lelkesen magukkal ragadták, és hazánkban I is elkezdték építeni a jövőt: a szocializmus társadalmát és or­szágát. Amikor olyan sokan azt mondták: Budapest hosszú nemzedékekre romváros lesz, ők mindenkit magával ragadó példával nekilátták a romok eltakarításának és az újjáépítés­nek. Amikor legtöbben azt gondolták: a mezőgazdaság és ipar évtizedekig nyögni fogja a vesztes háború következményeit, ők vállalva az úttörők kockázatos és hálátlan feladatát, neki- kezdtek az új, szocialista ipar és mezőgazdaság megszervezé­sének. Az idő őket igazolta. Hihetetlenül rövid idő alatt nagyon nagy Utat tettünk meg. Ma már élnek köztünk olyan felnőtt emberek is, akik nemcsak hogy a háborút, hanem a háború utáni politikai, gazdasági és társadalmi nehézségeket is csak hírből ismerik. Űj városok, városrészek, lakótelepek, gyárak, kórhá­zak, iskolák, óvodák, bölcsődék emelkednek azokon a helye­ken, ahol egy nemzedékkel ezelőtt még bombák robbantak, fegyverek ropogtak, s a pincék, óvóhelyek mélyén emberek a puszta életük megmaradásáért imádkoztak. S a „hárommil­lió koldus országában” ma már nincsenek koldusok. Oldala­kon keresztül sorolhatnánk mindazt az újat, amit az elmúlt huszonhét esztendő hozott hazánkban. Tudjuk, hogy nem oldottunk meg minden problémát és hogy a fejlődés során újabb és újabb kérdésekkel kell szembenéz­nünk, De a felszabadulás ünnepén azt is észre kell vennünk, hogy milyen más problémák és kérdések ezek. Nem az utat keressük, amelyen járnunk kell, hanem azt, hogy hogyan jár­junk a megtalált úton. Nem azt keressük, melyik oldalra áll­junk, hanem azt, hogy a szocialista országoknak az emberiség javáért folytatott harcából még mit tudunk vállalni. Ma már mind a testvémépek között, mind a nagy világszervezetekben egyenrangú félként kezelnek bennünket, szavunk van a né­pek családjában is. Belső problémáink is egészen mások, mint régen voltak. Felszabadulásunk ünnepén Isten iránti hálával kell gondol­nunk arra is, hogy evangélikus egyházunk megtalálta a he­lyét és szolgálatát szocializmust építő hazánkban. Mi, evangé­likus keresztyének is cselekvő, építő tagjai vagyunk társadal­munknak. Ott vagyunk azok sorában, akik hazánk jólétén, ha­ladásán munkálkodnak. Társadalmunk elismeri és igényli evangélikus egyházunk szolgálatát. Szolgálatunkat pedig nem kényszerűségből, hanem szívesen és természetesen végezzük. Keresztyén hitünk gyümölcse az, hogy a gyárakban, a földe­ken, a hivatalokban és iskolákban becsülettel végezzük mun­kánkat, saját ügyünknek érezzük községeink, városaink épülé­sét, termelőszövetkezeteink fejlődését és mindezekből kivesz- szűk részünket. Ha visszatekintünk az elmúlt huszonhét esztendőre, látjuk, hogy nem volt könnyű idáig eljutnunk. Hálával kell gondol­nunk azokra, akik ennek az útnak elején reménységgel néztek a jövőbe, hitték, hogy egyházunknak van jövője az új társa­dalomban. Amikor sokan vészharangot kongattak és az egyház süllyedő hajójáról beszéltek, ők sok fáradságot, áldozatot és meg nem értést vállalva láttak neki az egyház újjáépítésének. Közülük sokan ma is ott állnak az első sorban és irányítják egyházunk életét és szolgálatát. S gondolunk azokra a lelké­szekre és gyülekezeti tagokra, akik a maguk helyén remény­séggel, becsülettel, törhetetlenül végzik szolgálatukat a gyüle­kezetekben és községükben, városukban egyaránt. Felszabadulásunk ünnepén imádságban gondolunk azokra, akik országunk életét irányítják. Gondolunk egyházunk veze­tőire is, és kérjük Istent, adjon erőt mindnyájunknak, hogy népünkkel, népünkért hűséggel és reménységgel végezzük szolgálatunkat, építsük hazánk jövőjét. Muntag Andor NORVÉGIA A norvég kormány határo- történetében kapott 680 ez«­zata szerint először fennállása A BUDAVÁRI ÉNEKKAR március 31-én, nagypénteken délután 6 órakor istentisztelet keretében a Bécsikapu téri templomban előadja H. SCHÜTZ: JÁNOS PASSIÓJÁT Vezényel: Csorba István karnagy Igét hirdet: D DR. OTTLYK ERNŐ püspök DM értékben állami támoga­tást a Független Teológiai Fa­kultás (Menighetsfakultet.) A fakultást 1908-ban alapították szigorú konfesszionális párhu­zamos intézményként az oslói egyetem liberális teológiai fa­kultása mellett. A fakultás képzi a Norvég Evangélikus Egyház lelkészei 80%-át és a múlt év ősze óta nem-evangé­likus hallgatók számára is nyi­tott, A fakultás Gyakorlati Szemináriuma viszont nem ka­pott állami támogatást, mert nem vesz föl női hallgatókat és ellene van a nők lelkész! szolgálatának. A fakultás dé­kánja dr. Ivar Asheim, aki 1971-ig a Lutheránus Világ­szövetség Teológiai Osztály« igazgatója volt flwij i >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents