Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-07-02 / 27. szám
Erkki Kan »a na ho pusjüik: Szép volt, megérte Vendégségben a magyar evangélikus egyháznál Részletek a Katimaa április 28-i számában megjeleni cikkből A magyar és finn egyház kapcsolat a i A második világháború elötl közeli kapcsolat létesült a magyar és a finn evangélikus egyház között, amelyet a lelkészcserék erősítettek. A lelkészek jelentős csoportja tanult a testvéregyházban, olyan időtartammal, hogy megismerkedhettek az egyházi elettel és megtanulhatták a nyelvet. Ezen túlmenően mindkét részről nagyobb csoportok látogatása is sorra került. Ezt a teológuscserét az utóbbi években felelevenítették, aminek az eredményeként Magyarországon a fiatal lelkésznemzedékben is akadnak finnül tudók. Néhány finn is tanult Magyarországon, de számuk az idősebb nemzedékhez viszonyítva még kicsi. A magyar egyház fontosnak tartja ezt a teológuscserét, mivel ezáltal meg lehet teremteni a sokoldalú, kölcsönös kapcsolatok lehetőségét és ki lehet küszöbölni a felesleges előítéleteket. Ennek a feltétele, hogy az illetők megértsék a két ország különbözőségét, átérezzék felelősségüket és jószívvel akarjanak fáradozni a kapcsolatok megteremtésén. Ennek alapján a tanulás és a gyümölcsöző kölcsönhatások sok lehetősége nyílik meg. A pusztán kritikai alapállás — érje akár a saját, akár a másik ország egyházát — nehezíti az együttműködést. A magyarok a kapcsolatok reális alapokon Ez van, ezt kell szeretni! Az előadó — aki már a harmadik választási ciklusban bírja a bizalmunkat — hosz- szan sorolja az utóbbi időben elért újabb eredményeket, s a közeljövőben elérhetőket. Mindenfelől helyeslő bólintások, időnként innen-onnan is felhangzó igen. Igen. mert ezt akartuk. Együtt mondtuk ki, együtt terveztük, együtt fogadtuk el, együtt képviseltük. S most együtt is örülhetünk. Őszinte szó esik hibákról és hiányokról is. De kézenfekvő a megoldás. Ebben is egyetértünk. Valaki mégis belekapaszkodik egy hibába, hosszan huzigálja, taglalja, üvölti. S az egyetértő józanok táborában már itt is, ott is akad, aki felkapja a koncot. S amikor a jelenlevők többségének sikerül újra megteremteni a jó légkört, az egyedül maradt izgága int: Ide sem érdemes jönni, nem is érdemes megszólalni, úgyis azt csinálnak, amit ők akarnak. Ez van, ezt kell szeretni ! MILYEN HAMIS BEÁLLÍTÁS, milyen önző cinikus hazugság. milyen romboló, gonosz torzítás! .Idős bácsi áll előttem: Tetszik tudni, mikor idejöttem, ha esett, bokáig jártunk a sárban, a kenyeret kilométerekről cipeltük haza a családunknak, a gáton gyalogoltunk órák hosszat, míg a várost elértük, s este a vaksötétben igencsak szedtük a lábunkat, hogy épségben hazaérjünk. — Az autóbusz néhány év óta a háza előtt áll meg, s az utat ostor- nyeles lámpák világítják meg. A sarkon posztoló fiatal rendőr tisztelettel köszönti az öreg ..szakit”, amikor reggelenként elsőként kocog a boltba a fél liter zacskóé kakaóért s a két kifliért. A mondatoknak érdekes játéka lehet. S most úgy játszom komolyan a fenti mondattal, hogy az igazságnak megfelelően a hangsúlyt a helyére teszem: Ez van, ezt kell szeretni! VAN. Van mindaz, amit e néhány sorban még taxatíve sem lehet elsorolni. Gyárkombinát ott, ahol negyedszázada romokból kézzel összehordott hodályban kezdték el munkásaink az „üzemet”, ifjúsági park, óvoda és napközi, ahol mi apák mocskos izzadtan rúgtuk a rongylasztit, uszoda a téglagyári tó helyén. Vízvezeték az egy sor házból álló kis faluban. De hogy átváltoztak ezek a házak! Hiszen ezek nem is azok. A vályog átváltozott téglára, a zsúp cserépre. Mikor néhány éve meghívtak húsz év előtti szolgálati helyemre, gazdálkodó presbiter barátom a homokot bíró futókocsi helyett a Wartburgjával várt az autóbusznál. Ó, csak akkor lett volna egy kicsike kis autóbusz, egy kicsike kis országút! Nem hagytam volna ott az egészségem felét. De nem bánom. Az utódom három templomot épített fel azóta ott, ahol én még szegényes tanyai iskolákban tartottam istentiszteletet. Mert, jaj, el ne felejtsem! Egyház is van. Sose tudom megjegyezni a számokat. Azt hiszem, közel négyszáz lelkész, vasárnaponként több ezer igehirdetés, Teológia 34 hallgatóval. (Ezt azért tudom, mert: tegnap volt az évzáró.) Kincseket érő könyvtár, békésen te- levíziózgató öregeink szeretetotthonainkban. Lelkészkonferenciák Gyenesdiáson. Rádiós igehirdetés. Szolgálatuk időszerű feladatairól vitatkozó presbiterek. Jézus szeretetéről verset fabrikáló konfirmandusok. (Irta Turmezei Erzsébet és X. Mária — vágta be a múltkori szeretetvendégségen egyikük a szavalat előtt.) Pedig huszonöt éve ezt se akarták és merték sokan hinni, s úgy legyintettek, mint most a kevesek. — Nem merték vagy nem akarták hinni, hogy egy új társadalmat és új hazát építő országban, új egyház is lehet. És most van. Együtt él és együtt épít az egész társadalommal, az egész országgal. Papjai és tagjai legtöbbje úgy éli a hitéletet, hogy közben jó értelemben véve politizál kerülete, városa, országa jelenéért és jövőjéért együtt a többi jószándékú emberrel. Bátran képviselik az ország, a nép ügyét és egyházunk új felismeréseit idehaza is, külföldön is. LEHET EZT NEM SZERETNI? Ezt, amit sok fáradsággal, sok munkával, sok tusakodással népünkkel és egyházunk legjobbjaival elértünk és tiszta szívvel magunkénak mondhatunk? Honnan születhetik mégis meg ez a monda t, amely néha itt-ott szinte szállóigeként felhangzik? Az önzésből, mert önös érdekét valaki nem tudta érvényesíteni gyülekezettel, egyházzal. lakóközösséggel, egy egész társadalommal szemben, s most dühében, vagy ravaszul port keverve el akarja hitetni másokkal, hogy semmi sem jó, sőt eleve nem is lehet jó? Gyávaságból, mert a meglevő hibákra nem mer rámutatni valami hamis félelemből és másokat próbál „beugratni”, hogy helyette szóljanak és cselekedjenek? Pedig, ami nem jó, azt nem kell szeretni, sőt nem is szabad. És a becsületes, a közösség érdekeit szolgáló bírálatnak társadalmunkban számtalan fóruma van, s van egyházunkban is. SZOCIALIZMUST ÉPÍTÓ HAZÁNKBAN és a szolgáló szeretet útját járó egyházunkban az embereknek általában jó a „közérzete”. Szeretjük azt, ami van és amit a reális lehetőségek határain belül szükségesnek és elérhetőnek tartunk, azért sizívesen is dolgozunk. Akik a fenti mondatot a szájukra veszik, először is gondolják meg, hogy tényleg egyetértenek-e vele. Ha igen, akkor meg azt kérdezzék meg önmaguktól. hogy nem pillanatnyi megkeseredés, csalódás, vélt vagy jogos sérelem érzése váltotta-e ki belőlük. Mert ezekből a közösség segítségével ki lehet kászálódni. De ha' valakinek a száján a cinizmus, a rossz indulat, az áskálódás meUékízévél hangzik, akkor azt kell tőle megkérdezni, hogy hallott-e arról a nagy parancsról, amely az embert önző érdekei helyett a közösség szolgálatára kötelezi és hogy mindent megtett-e azért, hogy népünk és egyházunk életében a széles lehetőségek megvalósításával mind több legyen az, ami már van és amit jó szeretni. Mezősi György való továbbépítését hangsú-, lyozzák. ami azt jelenti, hogy úgy kell elfogadni a tényeket, ahogyan valójában jelenleg adva vannak. A finnek részéről semmi ok sincs ettől az elvtől eltérni, amely szerintők is szabadon előadhatják nézeteiket. Szorgalmazni kell, hogy a fiatal finn teológusok szívügyükké tegyék a magyar testvéregy- házzal való kapcsolatok építését, ahogyan az előző nemzedék tette. Ott sok tekintetben más egyházzal találkozhatnak, szívesen mondom így, a diakónia egyházával, amely a sajátosságaitól eltekintve a lutheránus egyházak ugyanazon családjához tartozik. Olyan Teológiai Akadémiát találnak, ahol a tudomány és a gyakorlati gyülekezeti munka kéz a kézben járnak és az egyházi hitvallásosság magától értetődik, A teológiai hallgatók néhány kivételtől eltekintve, egy internátusbán laknak, és rendkívül jól ismerik egymást. Közeli kapcsolatban vannak a professzorokkal és az akadémián keresztül megismerkednek leendő gyülekezetükkel, elöljáróikkal, püspökeikkel. A finn teológus számára ez másféle hozzáállást jelent a teológiához és az egyházhoz, mint az, amit a mi viszonyaink között megszokott. A teológia folytatása nagyon sok tanulást és ismeretszerzést jelent, de ez beleilleszkedik a jövendő életfeladatba és az egyház működésébe. Nem csupán bölcs „íróasztal-teológia”. Az egyházak közötti kapcsolatok fenntartásához hozzátartoznak a lelkészek nyári utazásai is. A balatoni körutazás fogalmat adott arról, mit tud Magyarország e tekintetben kínálni. A magyar lelkészek is szívesen utaznak Finnországba és remélik, hogy elbeszélgethetnek kollégáikkal. Isten igéjének hirdetésére is készek, amennyiben a nyelvi nehézségek nem gátolják őket. Nem akarnak csupán üdülővendégek lenni. Nem tartom jelentéktelennek azokat a kapcsolatokat, amelyek a hivatalos egyházi látogatásokkor születnek. Ha jó a szervezés, sokoldalú, tanulságos képet adnak az egyház életéről és problémáiról, mint most is. A magyar vendégszeretet Lehet, hogy udvariatlanság tíz alkalomból csak egyet kiemelni, arra a vendégszeretetre vonatkozó-in, amit a finn vendég Magyarországon tapasztal. Mégis bátor vagyok ezt tenni. Áprilisi tavaszi vasárnapon érkeztünk Dunaegy- háza gyülekezetébe. A gyülekezet a templom előtt gyűlt össze, hogy virággal, köszöntéssel, énekkel köszöntse a vendégeket. Ritkán élünk át ilyen megható, mély benyomást keltő ünnepi pil’anatot. A templomot betöltő gyülekezetnek a Jó Pásztorról prédikáltam, akiinek a gondoskodása mindenkire kiterjed és akinek a védelme alatt semmi sem hiányzik nekünk. Ünnepélyessé tette az istentiszteletet a konfirmáció és az úrvacsoraosztás. A nap a gyülekezeti ünnepély és a lelkészlak vendégszeretete jegyében telt és szép emlékként vésődött emlékezetünkbe a napsütéses vidékről, ahol virágoznak az orgonák és a cseresznyefák. Amikor a vendéglátóktól elbúcsúztunk, úgy tűnt, hogy évek óta közeli barátok vagyunk, akiknek most el kell válniuk. A meghívást Káldy Zoltán püspök küldte, akinek nagymértékben élvezhettük a vendégszeretetét, és aki készségesen és nyíltan ment bele minden beszélgetési témába. Fáradhatatlan kalauzként és tolmácsként tevékenykedett Finnország barátja, nyelvünk tudója teol. dr. Korén Emil. Az új nemzedék képviselőjeként mellette volt a nemrégen hazánkban tanult Baranyai Tamás lelkész. Melettük még sokan készítettek finn vendégeiknek tíz felejthetetlen ünnepnapot a barátságos Magyarországon. Váci Mihály: Magyarok? A kövér magyarok, im, megjelennek a világ fürdő- városaiban; mint ezer éve: — ma. is úgy rettegnek tőlük, s ellenük számos ima van. Nomád maradt még ma is nemzetemnek e része, bár kocsin jár — urasan. Csak mutogat, cserél és üzletelget, s becsap mindenkit erőszakosan. t Kalandozd őseink is a zsákmányt vitték haza: — a kultúra maradt Ez: — nylon bugyit, orkánt visz a hátán, s nem látja csak az áruházakat Bizhat sok pesszimista ezek láttán: ' — faj, mely jegyét így őrzi — megmarad! (Opatija, 1965) (A Kossuth-dijas költő „Százhúszat verő szív” című 1971-ben megjelent kötetéből) Üj felügyelő Pápán NAGYNEVŰ ELÖDÖK szolgálati helye s egyben új erőt ajándékozó forrása volt pápai templomunk, gyülekezetünk. A sok közül elég, ha Gyu- rátz Ferenc püspök nevét említem. Megsárgult lapok kézírásos krónikása László Jónás, a gyülekezet egykori lelkésze 1859. május 8-án jegyezte fel: „E rendezett gyülekezetben tartatának több nevezetes, nemcsak egyházmegyei, de egyházkerületi gyűlések is ... ” DE GYÜLEKEZETÜNK TÖRTÉNETE Luther-köntös nélküli, „világi papokról” is tud! Ki tudná ma már megszámlálni, vagy éppen név szerint is elősorolni neveiket? Ilyenként jegyezte fel az idézett krónikás gyülekezetünk első ismert nevű felügyelőjét, jelzővel ellátva: „ ... halhatatlan emlékű Kamondy Marton ügyvéd ...” A szív és lélek unszolására tett, talán nem hiábavaló visz- szatekintés után, ide jegyzem gyülekezetünk legutóbb megválasztott felügyelőjének nevét is. Húsvét második napban állt oda a pápai oltár el* Nagy Sándor egyhangúlag megválasztott gyülekezeti felügyelő három új gondnok, jegyző és tíz új presbiter társával s negyven régi presbiter kíséretében. A múlt ily eseménye díszes ünnepély volt. Nagy Sándor nem érezte volna jói magát az ilyen „díszmagyarban”. Hite és egyházszeretete nem üres, külsőleges csillogás. A mai magyar élet diakónusa polgári foglalkozásában is és gyülekezeti tisztében is. „ ... aki kö- zületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen!” (Márk 10, 44) Becsüljük meg ne csak elhalt nagyjainkat. de élő vezetőinket is, akik ma aaotgBinak értünk, s velünk. Síkos Lajos i Éppen befejeztük Isis istennő szentélyének megtekintéséi, amikor megérkezett a hír. hogy az Evangélikus Teológiai Akadémia tanárainak és hallgatóinak nyugatmagyarországi kirándulásán részt vettek közül a professzorok (Pálfy, Prohle, Vámos) és az Otthon igazgatója (Selmeczi) részt vehetnek azon a békenaggyűlé- sen, amelyet minden esztendő május első vasárnapján megrendeztek Szentgotthárdon a második világháború befejezésének évfordúlóján. Izgatottan fogyasztottuk el ebédünket az Isis Szálló éttermében. De az étel jó volt és a kiszolgálás figyelmes! Majd megjelent Lehel Ferenc evangélikus lelkész, vas megyei országgyűlési képviselő és közölte, hogy Görbicz Gyula, a szombathelyi evangélikus gyülekezet gondnoka és Pokker Ferenc presbitér koesi j ára utaztunk Szentgotthárdra. Mert ilyenkor senki sem utazik vonaton, hanem autós békemenetet alkotva több kilométeres konvoj érkezett a színhelyre, ahol földíszített szabadtéri színpad várta a békemenet résztvevőit. Impozáns jelenség volt, amikor a mintegy háromszáz gépkocsi befutott a városba. Sok minden ivódott belénk maradandó emlékként ezen a számunkra „rendhagyó” békegyűlésen. Amikor Csonka Györgynek, a megyei pártbizottság titkárának beszédét végighallgattuk a fölhangzott a taps, Prőhle Károllyal egymásra néztünk és ezt mondtuk; Milyen kár, hogy hallgatóink, a holnap evangélikus papjai nem hallották ezt a beszédet! Nem volt benne előregyártott elem, sem megszokott szónoki fordulat. Benne volt mindaz, amiről ma szólnunk kell, de nem száraz szólamokban, hanem a magyar nyedv csodálatos képiességé- ben. Milyen kár, hogy hallgatóink nem hallották ennek a csodálatos vasi beszédnek minden szemléletességét és képiességét. Sokszor mondom, most érzékeltem újból, hogy itt a veleszületett magyarság mondja a magyar szót. Benne volt ebben a beszédben mindaz, ami nekünk életet, békét és jövőt: jelent, a világ népeinek pedig szeretetünket és szolidaritásunkat tolmácsolta. Csak evangélikus prédikátorok tudtak így beszélni ezen az országrészen a reformáció korában. öntudatos utódaik talán jobban is csinálják. De bennünket még újabb élmény várt. Medveskedves felé indultunk, az országnak talán legkisebb lélekszámú falujába (32). Ott áll annak a szovjet tanknak a hasonmása, amelyről annak idején szikratávírón jelentették a szovjet harcosok, hogy az utolsó német katona Is elhagyta az ország területét. És mellette a harangláb, amely hirdette, hogy Magyarország felszabadult. D. dr. Pálfy Miklós Az ötszázéves CranacK A Szépművészeti Múzeum gazdag grafikai anyagából kiállítást rendezett az ötszáz éve született Lucas Cranach — a vele csaknem egykorú Dürer Lucas Cranach: Jézus és a samáriai nő (Fametszet) mellett —, a német reneszánsz legkimagaslóbb festőgéniuszának Jézus életét kimerítőn feldolgozó fametszeteiből. A tanulságosan lebilincselő tárlaton a mester néhány festménye is szerepelt, nagy kortársak, Dürer, Altdorfer és még mások, összehasonlítási alapul szolgáló alkotásaival. A 81 éves korában bekövetkezett haláláig szakadatlan alkotókedvvel dolgozó Cranach Bécsben kezdte és utolsó életévében Weimarban fejezte be dicsőséges pályáját. A közbülső, közel félévszázados korszakát Wittenbergben töltötte. Itt férkőzött közel Lutherhez, akinek Melamchtonnal együtt meghitt baráti köréhez tartozott. Nemcsak róla, a nagy reformátorról, hanem szüleiről is remekbe sikerült portrékat készített, Luther bibliafordításához, valamint egyéb irataihoz komponált illusztrációival pedig szemléltetően járult hozzá a dinamikus erejű hitújítás népszerűségéhez. Cranach hatalmas méretű, sokoldalú életműve, portrék, tájképek, biblikus és mitológiai tárgyú kompozíciók özöne: romantikus áradású képzelőerejéről és klasszikusan tömör, nemesen egyszerű, világos, közérthető stílusáról tanúskodik. Rendelkezett a nagy művészeket jellemző ritka adománnyal, hogy a szemlélőre sugallatosan át tudta vinni gondolatait, érzéseit, választott témája ihletettségét. Milyen üdvös a mai látogatónak az ő hitével és kalauzolásával átélni Jézus életútját... Segédlelkész-athelyezések D. Káldy Zoltán, a Déli Egyházkerület püspöke a most felavatott segédlelkészeket kiküldte gyülekezeti szolgálatra. Jankovits Béla s. lelkészt a Tolna—Baranyai Egyházmegye esperese mellé helyezte Paksra, Széli Bulcsú s. lelkészt pedig a bócsai gyülekezetbe nevezte ki, 1972. augusztus 1-vel. Eszlényi László h. lelkészt — akit a csomádi gyülekezet egyhangúlag meghívott lelkészéül, felmentette a bócsai gyülekezetben Végzett szolgálata alól. Gabányi Géza s. lelkészt — aki egy autóbaleset következtében 10 hónap óta beteg — felmentette a Tolna—Baranyai Egyházmegye esperese mellett végzett szolgálata alól és betegsége idejére a Püspöki Hivatal állományába vette. Csepregi Zsuzsanna lelkészi munkatársat tanulmányai befejezése u-tán az orosházi gyülekezetbe osztotta be az egyházkerület püspöke. „FELHÁBORÍTÓ TEMPLOMGYALÁZÁS** DÉL-AFRIKÁBAN Canterbury érseke, Dr. Michael Ramsey, az anglikán egyház vezetője „felháborító templomgyalázás”-nak nevezte a dél-afrikai Fokvárosban június 5-én történteket. A fajüldöző nevelési rendszer ellen tüntető diákokat ugyanis a rendőrség ütlegelések és könnygázbombák bevetése mellett beüzte a helyi anglikán katedrálisba es letartóztatott 3 lelkészt és 6‘1 diákok (epd)
