Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-06-25 / 26. szám

emumBim Vizsgáztat a vakáció Eíézus 6, X, i A szülők és gyermekek, az ifjabbak és idősebbek viszonya bonyolult kérdései közül most hadd emeljünk ki néhányat az iskolai szünet, a vakáció kapcsán. A zárt iskolaajtók és a becsukott tankönyvek, a pihenéssel, erőgyűjtéssel, sporttal, munkával töltött vakáció sem adnak fölmentést a fenti igék parancsai alól: a fiatalabbak engedel­mességgel és tisztelettel tartoznak az idősebbeknek és az idősebbek pedig türelemmel tartoznak nevelni a fiatalabbakat. Az engedelmességben és a nevelésben tehát nincs szünet vagy wkáció. Fiatalok kísértése, hogy „lazítsanak” a szünetben, nemcsak a tanulást igyekezve elfelejteni, hanem magatartásban és vi­selkedésben is ,.szabadabb” normák szerint élni. Az idősebbek kisértése, hogy „úgyis vakáció van” jelszóval többet engedje­nek meg gyermekeiknek vagy a saját kényelmük érdekében kevesebbet törődjenek velük. A NYÁR, AZ ISKOLAI SZÜNET. A VIZSGA IDEJE. Most válik el, hogyan tudnak együtt élni, együtt nyaralni, együtt beszélgetni, együtt dolgozni apák és fiák, anyák és lányok, fiatalabbak és idősebbek. Vizsgáztat a mostani vakáció ben­nünket, idősebbeket és fiatalabbakat egyaránt, hogyan tudunk kijönni egymással, mit tudunk áldozni a másikért, mennyit tudunk tűrni a másiktól. EZEN A VIZSGÁN NINCSENEK CSAK TANÁROK ÉS CSAK VIZSGÁZÓK. Szülők megdöbbenve vehetik észre saját hibáikat és rossz szokásaikat gyermekeikben megtestesülve. Sokszor derül fény ilyenkor a mulasztásokra, a meg nem vá­laszolt kérdésekre, a „hagyjál most nincs időm” módszerrel el­intézett problémákra. Sajnos, a munkát vállaló fiatalok nem mindig szakértelmet, becsületességet, kitartást tapasztalnak az idősebbeknél, nem mindig és mindenütt fogadják türelemmel a friss szemmel régi hibákat meglátó és azokat javítani akarókat. Ugyanakkor el kell mondani, hogy vannak nyegle és a dolgok könnyebb végét kereső fiatalok is, akik joggal vonják magukra az idő­sebbek bírálatát. Akad azonban egy pont, ahol nagyobb az idősebbek, a szü­lők felelőssége. Hiszen ha valaki szakmunkásként vassal vagy fával akar dolgozni, évekig kell tanulnia a szakmát. Sajnos, sokan vannak, akik azt gondolják, a legnehezebb „anyag”, az ember alakításához és formálásához, neveléséhez nem szük­séges semmiféle szakismeret, az megy magától is. A nagyobb félelősség az idősebbeket terheli és ennek legkényesebb pont­ja a példaadás. Vajon tudunk-e önfegyelemből, megértésből, szeretetből, türelemből, a másik megbecsüléséből, jól végzett munkából példát mutatni? Amikor az apostol a parancshoz hozzáteszi ezt a szót, „az Ürban” és „az Űr tanítása és intése szerint”, akkor arra a Jé­zusra mutat, aki megértésből, szeretetből, a másik megbecsülé­séből, önmaga másokért való odaáldozásából példát mutatott. Idősebbek és ifjabbak kapcsolatát mindig az dönti el, meny­nyi a két félben a készség áldozni a másikért, mennyit hajlan­dó az egyik tenni a másikért. Mennyi az időm, a türelmem, a szeretetem, a megbocsátásom, a találékonyságom a másik szá­mára? Ebben a kapcsolatban mindig mindkét félnek késznek kell lennie az önvizsgálatra és az átformálódásra. VIZSGÁZTAT A VAKÁCIÓ MINDNYÁJUNKAT! Erről a vizsgáról nem kapunk bizonyítványt, az eredményt családban és munkahelyen, társadalmunkban az idősebbek és fiatalab­bak viszonya mutatja majd. ifj, Harmati Béla HOLLANDIA Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága ülését au­gusztus 13—23 között a hol­landiai Utrechtben tartja. A helyi ökumenikus szervezetek mintegy ezer képviselője au­gusztus 19-én nagygyűlés ke­retében találkozik az Egyhá­zak Világtanácsa vezetöségé­A Világszövetség új főtit­kárává az elhunyt dr. Oluúer Béguin helyére Ulrich Fick stuttgarti egyházfő tana esőst választották. A 48 éves teoló­gus hat éven keresztül az Ad- disz Abebában működő Lu­theránus Világszövetség által Azt a csöndet, azt a békés nyugalmat még most is a szí­vemben, az idegeimben érzem. A tanyák csöndjét, a kék ég­bolt alatt meghúzódó apró épü­letek békés nyugalmát... Gyerek és kamaszkorom majd’ minden nyarát tanyán töltöttem el, előbb amúgy nya­ralásképpen, később pedig be­leszokva az itteni munkába. S ha most az emlékezetem hir­telen végigfut ezeken a rég el­múlt hónapokon, akkor való­ban csönd és békés nyugalom vesz körül — egy zajos városi lakás, szűk négy fala között. Sokan vagyunk ezzel így. Olyanok, akiket évek, évtize­dek vaskos valósága köt az al­földi, a Duna—Tisza közi tá­jakhoz és olyanok is, akik „át­utazóban" szemlélgetik ha­zánknak ezeket a vidékeit. Ab­ban is sokan rokonok vagyunk, hogy egyfajta szelíd nosztal­gia, soha be nem teljesülő visszavágyódás uralkodik el rajtunk, ha az elmúlt fiatal­ságunkra emlékezünk vissza, vagy ha a vonat, autó suhan el velünk az akác árnyék borí­totta tanyák mellett. A VALÓSÁG AZONBAN kö­nyörtelenebb ennél a sokszor nagyon is érthető hangulatnál. Könyörtelenebb, mert a fehér­re meszelt falak között a be­tegség (köztük a legszömyűbb, a „morbus Hungaricus”: a tü­dőbaj) fészkelt, a lelki-testi nyomorúság minden fajtája és a magányosság kiszolgáltatott­sága. Könyörtelenebb azért, mert anyám öccsét napokig ápolgatták (nyár volt, a munka meg sok, kellett a kocsi és a — SOLTVADKERT. Ápri­lis 30-án Sárkány Tibor hartai lelkész, egyházmegyei sajtó­előadó a délelőtti istentisztelet keretében ismertette egyházunk sajtószolgálatát, majd a pres­biterek előtt az Evangélikus Élet munkáját A gyülekezet tagjai a Sajtóosztály kiadvá­nyai közül többet a helyszí­nen meg is vásároltak. — SZENTES. A gyülekezet május 28-án egyhangúan lel­készévé választotta Halasy Endre komádi lelkészt. Beik­tatása június 25-én lesz. — HALÁLOZÁS. Zeman Mi­hály ny. lelkész 89 éves korá­ban május I8-án Tótkomlóson elhunyt. A ^szügyi gyülekezet­ben 24 évig," a tótkomlósi gyü­lekezetben 22 évig szolgált hű­séggel. Nyugdíjas éveit Tót­komlóson töltötte. Május 21-én vett tőle búcsút egykori gyü­lekezete. Ravatalánál Koszo­rús Oszkár esperes, Zsembe- rovszky János és Koppány Já­nos tótkomlósi lelkészek szol­gáltak. „Nekem az élet Krisz­tus és a meghalás nyereség.” A tanyák messziről és közelről ló) s mire hazavitték a faluba, már késő volt. Könyörtelenebb — s ezt személyesen is bizo­nyíthatom —, mert egyszer en­gem is kocsiderékban vittek tüdő- és mellhártyagyulladás- sal haza és azóta annak a nyolckilométeres földútnak minden göröngy-döccenése be­lehasít a mellkasomba, vala­hányszor csak visszagondolok arra a napra. De akkor még nem mondottunk el mindent. Kifelejtettük ebből a cseppet sem hangulatos felsorolásból azt, hogy amikor szeptember végén — kukoricatörés után — elkezdődött a tanítás, akkor a gyerekek reggel — ha sár volt, ha fagy, ha virradt vagy téli sötét borult a tájra — elin­dultak az iskola felé s csak késő délután, besötétedés után érkeztek vissza. Még szerencse, hogy rendszerint ismertek minden útmenti bokrot s őket is ismerték a mérges kutyák, ezért ritkán történt nagyobb baj. de az még ritkábban, hogy innen egy gyerek is eljutott volna a „városi iskolába”. A teljes listáról aztán nem hiá­nyozhatnak az egyedül gyakori „községi látogatók”: a végre­hajtó, meg a csendőrjárőr sem. ök pontosak voltak, ijesztően pontosak... különcködő urak építettek ma­guknak tanyát, a parasztok so­ha. Éves lakónak, élete fogy­táig tanyasinak pedig csak az ment. aki nem mehetett más­hova, akinek — bérescseléd lé­vén — „hátán volt a háza. ke­belén a kenyere”. EZ A KÉNYSZERŰSÉG ma már nem meghatározó ténye­ző, legalábbis az esetek na­gyobbik részében. A tanyák egy része mégis áll még és még mindig több tízezren laknak a falutól, a várostól távol egy- egy alföldi megyénkben. Hogy miért, arra nagyon nehéz pon­tos választ adni. Vannak, akik megszokásból — görcsös ra­gaszkodással; vannak akik anyagi okok miatt — mert így jobban megtalálják a számítá­sukat; s vannak az idősebbek között, akiknek már sem ked­vük, sem lehetőségük nincs ar­ra, hogy változtassanak a sor­sukon. Bármi is legyen a helyzet: ez utóbbiak és a gyerekek sorsa nyugtalanít leginkább. Az övéké, mert ők azok. akik már nem, vagy még nem ké­pesek önerejükből eljutni a társadalmunkban mindenkit megillető teljes emberi életre. Az övéké, mert elsősorban őket éri mind az a hátrány, amit kényszerű örökségként kap­tunk a kiszolgáltatott apáink­tól, nagyapámtól s amit telje­sen még mi sem tudunk kiik­tatni népünk életéből. VISZONT, HA ARRA GON­DOLUNK, hogy mi minden történt érettük az utóbbi évek­ben. akkor mégsem kell szo- morkodnunk. Nem, mert a ta­nyák közé egyre jobb utak ve­zetnek — különösen ott, ahol tanyaközpontok alakultak — és sok helyre eljutott már a vil­lany is: egész társadalmunk gondoskodó szeretetének fény* lő jeleként. A gyerekek pedig hamarabb eljutnak a „városba”, mint egykor apjuk vagy nagyapjuk eljutott: vár­ják őket a kollégiumok, a ta­nulásukat biztosító intézmé­nyek és nevelők egész sora. . MINDEZÉRT és még sok minden miatt, „tanyasinak” lenni ma már nem azt jelenti, mint régen. Nem, mert társa­dalmunk nemcsak nélkülözhe­tetlen munkájukat, hanem őket magukat is megbecsüli. Meg­becsüli őket úgy, hogy min­den tehetőt megtesz jelen sor­suk jobbulásáért és megbecsüli őket úgy is, hogy hozzásegít a tanyák lassú megszűnéséhez. Mert végül is, ez az az ember­séges cél. ahová el kell jut­nunk, Dr. Vámos József Beszélj! Ne dühöngj! HOGY MÉGIS LEHETETT itt élni, azt nem a mennybolt tágas végtelenje, hanem az em­berek tették. Az emberek, akik még kilométerek távolságából is tudtak egymásról, akik — ha kellett — nem kényszerűség­ből, hanem az egymásrautalt­ság elkötelezettségéből segítet­tek egymásnak és egymáson. A tanyákat a szükségszerűség hozta létre, az alföldi paraszti gazdálkodás szükségszerűsége. Passzióból, a magány iránti „vágyból” csak — Dombi Lászlóné, sz. Szabó Éva, aki mórichidai származá­sú, 84 éves korában Cleveland- ban elhunyt. Április 8-án te­mették el Brachna Gábor es­peres szolgálatával. Az elhunyt a második világháború idején kárt szenvedett mórichidai templom áldozatos szívű, buz­gó jótevője volt. — özv. Diszler Györgyné a kiskunhalasi gyülekezet hűsé­ges tagja és presbitere 64 éves korában elhunyt Temetése június 2-án volt a római kato­likus temető kápolnájából a presbiterek és a hívek nagy részvétele mellett. AFRIKA Az Összafrikai Egyházi Kon­ferencia elnökévé a rodéziai Afrikai Nemzeti Tanács elnö­két, Abel Műzőrewa methodis- ta püspököt választották az el­hunyt Seth Mokitimi délafri­kai püspök helyébe, (epd) Mózes sokszor beszélt az Úr Istennel keménynyakú népe ügyében. Bocsánatot, irgalmat kért tőle imádságában. Egyszer azonban őt is elragadta a tü­relmetlenség — sajnos. Ügy tett, ahogy te is sokszor: be­széd helyett, imádság helyett csapkodott és dühöngött. A negyvenévi vándorlás idején sokat nélkülözött Izrael népe. Főleg a szomjúság miatt gyötrődtek. Amikor a Sin pusz­tájába értek, ismét nem talál­tak vizet. Mózes és Áron ellen fordultak, mint már annyiszor. Így zúgolódtak: Miért hozta­tok fel minket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk, mint a barmok? Nincs itt se vetés, se füge, se szőlő, se víz. Mózes és Áron ekkor az Űr sátorának ajtaja elé állottak. Földre borultak Isten színe előtt. Az Űr megjelent nékik és így szólt Mózeshez: Vedd ezt a vesszőt és gyújtsd össze a né­pet és beszélj előttük a kőszik­lával, hogy adjon nekik vizet Mózes összegyűjtötte a népet a kősziklánál. Így szólt hozzá­juk: Halljátok meg ti lazadók! Mit akartok? A kősziklából fakasszak néktek vizet? Mind­ezt dühösen mondta, mint aki­nek már elfogyott vegleg a tü­relme és elment mindentől a kedve. Nem beszélt a kőszik­lához, hanem dühösen rácsa­pott vesszejével. Különös do­log történt ekkor. A megvert kősziklából víz fakadt. Ivott belőle az egész nép, még az állatok is. Isten azonban így szólt Mó­zeshez: Mivel elvesztetted bi-?, zalmadat irántam, ezért nem ti vezetitek be ezt a népet a meg­ígért földre. így mutatta meg Isten az emberek dühöngése közben ismét jóságát, de szigo­rúságát is. Jegyezd meg: Ha a jó Isten nem nézte el Mózesnek dühön­gését, nem nézi el a tiedet sem. Kerülhetsz te is nehéz hely­zetbe, kísértésbe, akárcsak Mózes. De sohase engedi meg, hogy olyan nehéz helyzetbe ke­rülj, amelyből vele nem tud­nál kitalálni. Dühöngésed ilyenkor nem használ semmit. Ne csapkodj összevissza. In­kább tedd össze imádságra a kezed. Beszélj vele! Ne csak Isten szigorára gon­dolj. Csodálkozz jóságán is. A megvert kősziklából mégis víz fakadt. Minket ma a megvert, megostorozott, tövissel koroná­zott Jézus elé állít Isten. Jézus ezt mondja nekünk: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék. — Az a víz, amelyet én adok, örök életre buzgó víz forrása lesz őbenne! Kikről írjak a budapesti pa­pok közül? Csak az elhunyt nagyokról? Székácsról, a bátor egyházpolitikusról és prédiká­torról? Győry Vilmosról, akí­Nyolc riport a fővárosi evangclikussagról Papok és hívek nék irodalmi értékű prédiká­cióit az akkori főváros írói, költői, akadémikusai hallgat­ták? Raffay Sándorról, a tem­plomépítőről, bibliafordítóról, a magyar beszéd és magatar­tás típusáról? Vagy a német­ajkú gyülekezet nagv papjáról, Lang MihályróL aki szilárd hi­tével, példás életével, békés termeszetevel roppant hatost gyakorolt 4 évtizeden keresz­tül? Nem róluk írok, mert tu­dom, hogy Isten előtt a nagy­ság mértéke a hűséges szol­gálat, s hogy előtte „nagyok” azok is, akik emberek előtt ki­csinyek és érdektelenek. Nem egyesekről írok tehát, hanem „a” fővárosi lelkészről; együtt azokról, akik az utóbbi száz év során Budapesten szolgáltak. S a hívek közül kikről írjak? Az országosan ismertekről? Kossuthról, Székács barátjá­ról? Petőfiről, aki nem enged­te meg a forrongó fiatalok­nak, hogy beverjék Kollár ab­lakait? Mikszathról, aki a szlo­vák templomban kötött házas­ságot? Vagy az Artnerekről, Balassákról, Beliczayakról, Baldaufokról, Elischerekról, Falvayakról, Försterekről. Glo- siusokról, Gráfokról. Hunfal- vyakról, Jármayákról? Ezek­ről a hűséges, adakozó, szol­gáló evangélikus emberekről és családokról? Nem, nem! A közös vonásokat keresve sze­retnék írni azokról a tíz- és tízezrekről, akik 100 év alatt evangélikusként éltek s haltak Budapesten. A fővárosi lelkész profilja A fővárosi lelkész törekszik arra, hogy előrehaladjon. A prédikációja Székács idejében és a kilencvenes évek egyház- politikai harcaiban liberális volt, a világháború utáni évti­zedekben nem hiányzott belő­le a szociális felelősségérzet, s a felszabadulás után a bizalom, a harátság és a reménység harcos szószólójaként győzte meg azokat, akiknek a szívé­ben félelem volt. idegenség volt, reménytelenség volt ■— ma pedig a budapesti lelkész jellegzetes képviselője az egy­ségesen vallott diakóniai teo­lógiának. A papi profil másik jelleg­zetessége az, hogy a fővárosi lelkész szervező lelkész. Nehe­zen tudom visszatartani tolia­mat attól, hogy le ne írjam azoknak a vallás tanároknak és segédlelkészeknek a nevét, akik évekig tartó hűséges pász­tori munkával, iskolában, ma­gánházban, bérelt teremben, kialakítottak egy-egy gyüleke­zeti központot, Fasorban, Kő­bányán, Zuglóban, Józsefváros­ban, Ferencvárosban. Angyal­földön, Kelenföldön, Buda- hegyvidéken, Dunakeszin vagy máshol, s amikor felépült a templom, s amikor megalakult a félig önálló lelkészi kör, vagy az egészen önálló gyülekezet, akkor vagy ők lettek a paró- chus lelkészek, vagy mások — de, hogy szerveztek, az két­ségtelen. A harmadik jellegzetesség: a fővárost lelkész szórványlel­kész. Nem gyalog jár, s nem kerékpáron, hanem autóbuszon vagy a Metrón, de az tény, hogy hívei elszórtan élnek: alig egy család egy hatalmas bérházban alig egy evangélikus egy csa­ládban. ún. „szórványmunkát” követel tőle. Keresnie kell az egyet a százak, ezrek kozott, s ha megtalálja, a beszélgetésre sokszor nincs hely és nincs idő. A fővárosi hivó profitja Első vonás: a fővárosi hivő más típusú keresztyén, mint padszomszédja a templomban, társa a presbiteri gyűlésen. Egy reprezentatív felmérés adatai szerint 1873-ban a hívek há­romnegyed része, 1935-ben fe­le, 1970-ben harmadrésze nem Budapesten született. S amikor felköltözött, magával hozta az orthodoxiát Nógrádból, a pu­ritán formaelleriességet az Al­földről, vagy a sajátos „pan­non” kegyességet a Dunántúl­ról. A fővárosi gyülekezetek heterogén gyülekezetek. Második vonás: a fővárosi hivő szinte állandóan mozgás­ban van. Sodródik a demográ­fiai áramlatokkal: vidékről a fővárosba, külső kerületekből a belsőkbe, Pestről Budára, al­kalmatlan al- és társbérle­tekből új lakótelepekre. Isme­rek olyan evangélikus csalá­dot. amely 20 év alatt ötször változtatott lakást — s gyü­lekezetei. A fővárosi gyuleke- aet tnobil gjpüetoea^ Harmadik vonás: a fővárosi evangélikus szeret névtelen maradni Templomban, bitolia- orán köszön a másiknak, be­szélget is vele, de egymás ne­vét nem ismerik. Sokszor a papja számára is névtelen ma­rad. Fővárosi gyülekezeteink­ben nagyon sok az „anonim" keresztyén. Negyedik vonás: a fővárosi evangélikus hivő „elvilagiaso- dó” ember. Nem azokról írok, akik 1945 után csendben el­mentek, mert addig is csak a rossz kényszer tartotta őket az egyházban — azokról beszé­lek, akik megmaradtak, akik a múlt században tudtak is­kolákat alapítani, templomo­kat építeni, gyámántézetre ada­kozni Székács felhívására, ár­vákat eltartani a Protestáns Árvaházban Bauhofer kérésé­re — azokról, akik a'mi évszá­zadunkban is adakoznak ön­ként templomokra, szere te tin- tézményekre, orgona-felújítás­ra, gyülekezet-fenntartásra, de egyre ritkábban járnák a gyü­lekezetbe. íme, fővárosi papok, főváro­si hívek, általában, s az idő dimenziójában. A jövő héten lelki utazásra indulunk, a mai Budapesten — templomtól tem­plomig. Dr. Kékén András I vei. Az előzetes hollandiai ta­nulmányi munka eredmé­nyét Hendrikus Berkhof lei­dem professzor, a Központi Bizottság tagja fogja összefog­lalni és ismerteti a hollan­diai ökumenikus helyzetet, (epd) fenntartott rádióadó műsor­igazgatója volt, majd a nyu­gat-németországi Württem­bergs Tartományi Egyház missziói osztálya vezetője és a stuttgarti Biblia-kiadó intézet vezetője lett. (epd) BIBLIATANÁCSOK VILÁGSZÖVETSÉGE Kossuth Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents