Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-12-26 / 52. szám

be őt

Máté evangéliumának első fejezetében, a 21. versben, ezt olvassuk: „Szül pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből”. De hogyan kerül ez a két szó, a Jézus személynév és a szabadítani ige egymás mellé, egymást magyarázva az evangéliumi szövegben?

Egyszerűen úgy, hogy a Megváltó neve (amit magyarul „keresztnévnek” szoktunk mondani) egy régi héber név lerövidített, görög (a magyarban latin) változata. Az eredeti héber név Jehósuának hangzik és a „Jahve (az Ür)” a szabadító” értelmet hordozza magában.

így hívtak igen sok egyszerű zsidó férfit, de így nevezték például a Mózes munkáját befejező Józsuát, a „honfoglalót” is. S ez a tény — minden bizonnyal — azt a valóságot is magában rejti, hogy az e nevet a fiaiknak adók és a név viselői mélyen hittek abban, hogy az Ür az, aki megszabadítja az övéit minden. rossztól, minden bűntől, minden emberi nyomorúságtól. Megszabadítja a jóságra,

az igaz emberi életre és a

' szívbeli örömre.

Máté evangéliumának idézett helyén és a névadás eseményeit rögzítő lukácsi mondatokban (Dk 1, 31; 2, 21) azonban az előbbieknél még többről van szó. Arról, hogy az újszülött neve nemcsak mintegy emlékeztet Isten sza- badítására, hanem — az angyali üzenet szavai szerint — maga lesz a Szabadító. Azzá teszi őt az az Ür, aki kiválasztott magának egy népet, s aki ennek a népnek a sorsán keresztül az egész embervilág számára elkészítette azt az időt — az „időik teljességét” —, amikor megmentő szeretete Maradhatott az egész Földre.

így hitte ezt az ősikeresztyén gyülekezet is s ennek a hitnek a foglalatját adja vallomásában Péter apostol: nincs

senkiben másban üdvösség; mert nem adatott az emberek között más név, amely által kellene megtartatnunk.” (Csel 4, 12) S így hisszük, valljuk ezt mi, ma élő keresztyének is, amikor Mejtjük szánlkon Jézus nevét. Dr. Vámos József

Útjuk ott vezetett el Herodes gőgös, pompás nyári palotája előtt. Mintegy hat km- nyire Betlehem előtt virágokkal, parkkal övezetien pompázott az őrzött, fényes palota. Zárt kapuk, zárt ablakok — de hiszen szó sem volt arról, hogy a kisiparos názáreti jegyespár arra merészedéit volna, hogy itt keressen szállást. Nincs az a szülési kín, ami erre bírta volna őket. Pedig később a gőgös palota gőgös urának oly fontos lett az iparoscsalád újszülöttje, hogy tömegével gyilkoltatta le a Ms- dedeket, csakhogy közöttük legyen az 'az egy. De nem volt közöttük.

A „vendégfogadó ház” nem volt amolyan szállóféle. Olyan

is volt Betlehemben, de oda aligha kopogtatott be József és Mária, hiszen az árusok és vándorkupecek hírhedt-züllött helye volt az, szakadatlan részegeskedésekkel és verekedésekkel. Ezek nem az övéi voltak, s itt sem volt szó arról, hogy befogadják-e, vagy sem.

A ^vendégfogadó ház” a falu vezetőjének saját háza volt, ahol az emeleti szobában helyezték el alkalomszerűen a hivatalos vendégeket, vagy a tiszteletre méltó utasokat.

Betlehem a dávidi ház ősi fészke lévén, valószínűnek tekinthetjük, hogy a község vezetője is e ház valamilyen Leszármazottja lehetett. Mindenesetre a dávidi ház legelőkelőbbjei bizonnyal ide kopogtattál! be a népszámláláskor szállásért. E sarj legelőkelőbbjei akkor az öregHillél, ennek fia Simeon, s ennek fia Gamáliel voltak. A nagyapa 110 éves, az unoka 26 éves volt akkor. Feltételezhetjük, hogy ők laktak a vendégszobában, s a házigazdának felettébb ké- nyelmétlen lett volna megzavarni az előkelő vendégek nyugalmát a szegény rokonok miatt, még ha viselős is az asszony.

így történhetett, hogy „az övéi nem fogadák be őt” (Ján 1, U).

De befogadták azok, akik nem voltak, hanem az övéi lettek. A névtelen átlagember, a mindenkori és mindennapi ember. Istállóban született — olvassuk — ez azonban nem feltétlenül kivetettséget jelentett, sőt inkább a bizalmas otthon meleg mélyéit, amit igazán csak a sorsüldözött tud megosztani az üldözöttel. A házak úgy épültek akkor, hogy a család mindennapi, akár egyetlen szobája egybeépült az istállóval. Rendszerint sárból rakott, derékig érő falféle választotta ketté a helyiséget Hátsó falánál ugyancsak sárból •tapasztott jászol. Betlehem, s az egész vidék népe együtt élt az állataival. A vándorok is akkor érezték bizalmas körben, otthon magukat, ha együtt éjszakázhattak szamarukkal, igavonó barmukkal. A pólyás gyermeket nem egyszer tették a jászolba, ahonnan nem gurulhatott ki, s hideg éjszakákon az állatok le- hellete melengette.

Jézus az otthon melegében, emberi közelségében, a mindennapok természetes világában látta meg e földi napvilágot

Az „övéi”, akik nem fogadták be, azok a „-hivatalosak” voltak, akik nem lettek választattak. Akiket ő választott, azok az átlagemberek, a mindennapok emberei voltak az élet melegében. S azok, akik Jézussal együtt ezek közé mentek a „hivatalosak” közül. Az a Jézus, akinek jöttét Isten jónak látta messze Izrael határain túl is hírül adni, egészen napkelet csillagtudósaiig, s akinek az övéi között „nem volt fejét hová lehajtania”, tág szeretettel és mindenkiért vállalt áldozattal ölelte magához az egész embervilágot.

Erről az egyház népének ma sem szabad megfeledkeznie. Vigyáznia kell, nehogy a „hivatalosak” gőgjével magát Isten országa előjogosának tekintse, mert bizony úgy vah nem egyszer, hogy az egyház Ura nem a „hajóban” mozdul, hanem a hajón kívülről közelít az egyház hajójában veszteglőkhöz s eredménytelenül buzgőlkodőkhoz, mint tette egykor — feltámadása után —• a Genezáret partján a hajóban verejtékező Péterekkel. Bármilyen ellentmondásnak tűnik is, de ki lehet öt’zárni az egyház hajójából, mint Dosztojevszkij látomásában a Nagy Inkvizítor tette, s jaj akkor a hivatalosoknak, akik nem lettek választottakká. Jó vele lenni a hajóban, de nem sajátítható ki egyetlen hajó számára sem. Jó, ha „éber figyelmünk erős lesz a hitben” (Babits), s észrevesszük öt a mindennapok átlagemberei között, valahol csak a jóakarat és béke testet ölt, s jó engedni magunkat taníttatni a „partról”, ahol nem vártuk, hogy megjelenjék, de nekitetszett onnan közelíteni hozzánk. Tetszett Istennek már sokszor megdöbbenteni minket azzal, hogy nem a „hivő közösségekből”, hanem a szekularizált világból szólított meg. Ha valóban a három nagy tanító volt akkor a „vendégfogadó házban”, bizony Simeon észrevette, a nagy megérkezést — ha csak napokkal később is. Az akkor még bölcsek-tanon- ca Gamáliel pedig vajon visz- szagondolt-e az egykor átélt betlehemi eseményekre, amikor jóval később dodonai kitérő tanácsát adta, mert már nem akart együtt sodródni az árral, hanem legalábbis megpróbálta kinyújtani kezét a Szikla felé.

Ám végül is nem a vendég- fogadó feltételezett lakói; érdekelnek minket, hanem áz otthon, amely befogadta a Gyermeket — a mindnyájunk otthona, amely befogadja a Gyermeket.

D. Koren Emil

„Az övéi közé jött“

Feljebb, mint ahogy kértük

Jeremiás 23, 5—6

Pál apostol az efézusi levélben azt írja, hogy Isten véghetet- len bőséggel mindent megcselekedhet, feljebb, mint ahogy kérjük, vagy elgondoljuk. Ez nemcsak imádságainkra, de a messiási, próféciákra is igaz. Ennek a próféciának ígéretei is ,Jeljebb” celjesedtek be Jézusban.

'jézus uralkodik —, de nem mint király! A napkeleti bölcsek hiába keresték a királyi palotában — Jézus nem ott született. Később sem tört Heródes trónjára. Jézusnak nem volt fegyvere. Kényszert sem alkalmazott soha. Országa nem e világból való volt. Királyi palástot is csak gúnyból terítettek a vállára és nádszál volt királyi jogara. Mégis uralkodik. Kezében van minden hatalom mennyen és földön. Úgy uralkodik, hogy szolgál. Nem hódolatot vár, hanem azt, hogy tanítványai is megtanulják a szolgálatot.

Jézus szabadít —, de a bűntől! Ez a legszömyűbb rabság. Az ember nem tudja magát saját erejével kiszabadítani. Csak Jézus bocsánata erősebb a bűnnél. Fogadjuk el bocsánatát, hogy valósággal szabadok lehessünk. Gondoljunk arra, amit az angyal Józsefnek mondott: nevezd a gyermeket Jézusnak, mert ő szabadítja még népét bűneiből.

Jézus békességet hoz —, de nemcsak egy szűk körnek! Jézust nem sajátíthatja ki magának egy nép és egy felekezet sem. Ö a világ Megváltója! Tanítványainak is világméretekben kell a békességre igyekezniük. Karácsonykor az Istent dicsérő angyali Tear is így énekelt: Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség...

Jézus igazságot cselekszik —, de kegyelemmel! János evangélista a karácsonyi eseményt így fogalmazta meg: Az Ige testté lett és teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Az igazság önmagában nem segítene rajtunk, mert méltán elítél. Jézus úgy cselekedett kegyelmesen és igazságosan, hogy feláldozta magát értünk, hogy megszenteljen minket igazságban (Jn 17, 19.) A karácsonyi jászol fölé így kerül oda a kereszt. Itt. látjuk igazán, hogy Jézusban mennyivel többet adott Isten a próféták reménységénél.

Ha igazán követői leszünk ennek a Jézusnak, akkor érthetjük csak meg, hogy karácsony ajándéka mennyivel több, mint amit eddig vártunk tőle! Madocsai Miklós

Jézus — Szabadító

... Az övéi nem fogadták

Karácsony

A régi házban, hol apánk ilyenkor aranyba mázolt almát és diót mesélve karcsú, vidám angyalokról, kik zsákban hordanak ma minden földi jót. Emlékszel anyánk boldog asztalára, hol illatozva gőzölt a frissén sült kalács, s gyertyafényből, fenyő illatából szövődött a derűs, ünnepi varázs?

Istenem, ha még egyszer lehetne asztalodhoz ülni, édes jó anyám, s a Te szívednek melegével égne gyertyánk, — a karácsonyi fenyőfa gallyán, ha még egyszer öledbe borulva Betlehemre lesnék hittel, áradón a régi házban, a Te asztalodnál...

Még egyszer... még egyszer otthon Váradon.

A régi háznak karácsonyfa lángja, negyven év ködén át híva felragyog: Szívemben Jézus, künn angyal harangoz és én újra tiszta, jó gyermek vagyok.

A téli ködben ismert régi úton, állok a sugaras Betlehem előtt s a régi háznak szentelt délibábját ringatja előttem a karácsonyi köd.

J. Nilsson:

Két ezüst gyertyatartó

Még a világítótornyoknál is magasabban emelkedik ki a síkságból az öjai templom tornya, hogy messzeküldje a tenger hajósainak Svédország keresztyén köszöntését.

A templom ódon falaiba mélyen bevésődtek a történelem nyomai. Sok régi emléket őriz, s a mondák talán jobban susognak körülötte, mint bárhol másutt az országban. Ha csendben megállunk az öjai öreg templomfalak előtt, mintha hallanánk az évszázadok beszédét.

Maga az épület egyszerű, nyugodt, szilárd, mint Isten országa. Belseje az északi dómok frisseségét és tisztaságát árasztja. Mint drága kincs és ritka, szép művészi munka, szembe öttik az oltár feszületé. De a két ezüst gyertyatartó se marad mögötte. Történetüket hallottam egyszer az öreg öjai paptól, s biztosan nem haragszik meg rám, ha továbbadom. Karácsonyi történet.

1624 karácsony estéjén olyan sűrűn esett a hó az öjai templom és parókia körül, hogy a lelkész, a dán származású Christiansen Christian már este hétkor befogatott szánjába. Időben akart megérkezni karácsony reggelén istentiszteletre a hamrai filiába. Hamra kopár fennsíkon feküdt Ójától délre, az út nem volt több másfél mérföldnyinél. De ha erősen megindul a havazás, szükséges, hogy az ember bővében legyen az időnek, akárhova indul — s mégis egyedül Isten tudja, célhoz ér-e. Különösen olyan vidéken, ahol ritka az útjelző, s szinte észrevétlenül olvad egymásba a szárazföld és a tenger.

Csr'xd volt, akár a templomban. De ebben a oégéAen csendben olyan sűrűn hulltak az óriás hópelyhek, hogy alig lehetett köztük utat találni. Minden nyomot betemettek, minden körvonalat eltakartak, a látást lehetetlenné tették. Akinek ilyen éjszakában útra kell kelnie, annak hinnie kell Istenben, hogy el tudja mondani a zsoltárverset: „A Te vesz- sződ és botod, azok vigasztalnak engem.”

Christiansen Christian lelkész tudta, milyen veszedelemben forog„ Nemegyszer átélte már,

hogy eltévedt a hóban, a sötétségben, és egészen máshová érkezett, mint-ahova indult. De alig siklott szánja ezen az estén néhány száz métert, már tudta, hogy ez lesz minden valaha megtett útja között a legnehezebb. És a következő néhány száz méter után azt is tudta már, hogy eltévedt, s Isten különös útmutatása nélkül ezen az éjszakán templomát, parókiáját nem tudja többé megtalálni.

A lovak jó iramban húztak előre. Mozgástól nekihevült, sima testük gőzölögni kezdett, de hátukat állandóan halomban fedte a hó. S akárhogy húztak előre, szüntelenül körülzárták a szánt minden oldalról a puha, fehér falak. Mintha fehérre meszelt cellában futott volna a szán, amelyiknek a fala kitér ugyan, mégis fogva tartja az embert.

A lelkész szent karácsony reggelén a napkeleti bölcsekről akart beszélni gyülekezetének, és nagy fáradsággal kereste a példákat annak a szemléltetésére, mennyi veszedelem leselkedett a három bölcsre a gyermek Jézus betlehemi jászlához vezető, hosszú úton: a sivatag perzselő forróságának a borzalmai, vadállatok üvöltése a sötét éjszakában, vérszomjas rablóhordák a barlangokban, hegyek sza- kadékaiban. A napkelet titkairól és veszedelmeiről szegényes könyvtárában felkutatott tudósításokat sok erőteljes dán és svéd kifejezéssel díszítette, hogy a gyülekezet jól megfontolhassa, mit kellett azoknak az igen bölcs és igen előkelő hajdani utasoknak kiállniuk, hogy rátaláljanak Megváltójukra, Jézus Krisztusra.

De ahogy most szánjában ült és lovait vakon irányította, arra gondolt, hogy a napkeleti bölcsekkel mégiscsak jobban bánt az isteni kegyelem, mint az öjai pappal. Hiszen őket vezette n csillag, ahogy írva van: ,Jmc,

a csillag, amelyet napkeleden láttak, előttük ment mindaddig, amíg odaérve, megállóit a hely fölött, ahol a gyermek volt. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendeztek.” Ha ezen a karácsonyi éjszakán valamiképpen elérkezik még templomába, nem a napkeleti vadállatokról és rablókról beszél, hanem a maga veszedelmes útjáról a templomba — ahol ma is megtalálható a gyermek Jézus.

Amikor már három órája tartott az út, rádöbbent arra, hogy kint van a Keleti-tenger jegén. Hogy milyen égtájon, azt nehéz lett volna megmondani. S ugyanolyan nehéz lett volna megítélni, meddig bírja a tenger jege. Álló két hónapja keményen fagyott ugyan, de a Keleti-tenger azért nem valami biztos híd.

Christiansen lelkész kora gyermeke volt, s abban a korban egy öreg keresztyénnek nem illett elsápadni, megremegni. Odadobta lovai nyakába a gyeplőt és hagyta lovait nyargalni, amennyire a hóban és feltornyosult jégakadályokon nyargalni tudtak.

Órák teltek, órák múltak. A lelkész arra gondolt, hogy a bölcsek hármasban voltak, beszélgethettek egymással, bátoríthatták egymást. Könnyebb Istenben hinni hármasban, mint amikor egészen egyedül van az ember, és ráadásul még csillag se ragyog a feje fölött. De egy férfinak javára válhatik, ha megtanulja a legnehezebbet is, s az öjai lelkész sókat tanult, miközben a hó, mint valami gyászjelentés, fogta körül szánját a Keletitenger jégsivatagán.

S akkor egyszerre csak megpillantotta maga előtt a templomot, mint valami nagy, fényesen ragyogó csillagot Odadobta a gyeplőt néhány a templomtéren álldogáló embernek, s még a hótól, sötétségtől elvakitottaru, sietett be a templomba, egyenesen fel a szószékre. Elkezdett a napkeleti bölcsekről pré- dilcálni, és arról a csodálatos vezetésről, amelyben a Mindenható ezen a zimankós karácsonyi éjszakán részesítette hóviharon, jégen át. betlehemi csillag nélkül is. Ügy prédikált, ahogy még sohai Ahogyan csak az prédikálhat, akit az Ür éppen most szabadított ki a pusztulás verméből.

De amikor már néhány perce prédikált, hirtelen észrevette, hogy nem a hamrai templom szószékén áll, hanem egy teljesen ismeretlen templomban. A padokban egészen ismeretlen emberek ülnek. Erre még nagyobb álmélko- dás fogta el. Hiszen ez nem a környékbeli templomok egyike! Azokat mind ismerte. Most fogta fel, hogy ő karácsony éjszakáján átkelt a Keleti-tengeren. Erre prédikációja még hatalmasabb lett. Ügy beszélt a napkeleti bölcsekről, hogy a gyülekezet azt gondol- hattá: maga az egyik bölcs áll elevenen előtte, és tesz bizonyságot arról, hogy Isten az övéit jól vezeti.

Amikor véget ért a karácsonyi istentisztelet, tudta meg Christiansen lelkész, hogy Bódéban van, Öland szigetének az északír részén. Legalább nyolc mérföldet tett meg a szent éjszakán az Északi-tenger jéghídján át.

Otthon Ójában és Hamvában nem volt. ebben az évben karácsonyi istentisztelet, és Christiansen lelkészt holtnak vélték. De amikor a hatalmas jégtömegeket végre megolvasztotta a tavasz, a lelkész hazavitorlázott a nyílt tengeren. És akkor vitte magával hálaáldozatul az Űrnak az öjai templom oltárán még ma is ott ragyogó két ezüst gyertyatartót. Mindegyik három oroszlánon nyugszik és 46 centiméter magas. Mindegyiknek más a felirata. Egyiken a lelkésznek és feleségének a neve olvasható: Christianus Christiani és Juditba Christiani, 1625. A másikon a 91. Zsoltár 4. verse: Scutum et clipeus est veritas ejt s:: Pajzs és páncél az ö hűsége.

Ford. Tűrmezci Erzsébet