Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-10-17 / 42. szám

/ Ismét megszólalt a bokodi műemlék orgona Elniéreíezeíí vágyak A bokodi evangélikus temp­lom régi, szép orgonája több, mint húsz esztendeje némán várta, hogy ismét megszólal­hasson. Nem azért hallgatott, mintha nem akadt volna, aki megszólaltassa, mert kántor akár három is van Bokodon. Méghozzá a fiatalok közül: Vas Zsuzsanna, Varga Julianna és Zsebők Ildikó, akik szüleik nagy áldozatvállalásával és szabad idejük odaszánásával elvégezték a kántorkópző-tan­folyamot és várták, hogy egy­szer az istentiszteleten meg­szólaltathassák a gyülekezet műemlék orgonáját. Ha nagy áldozatvállalást jelentett is a gyülekezetnek a használhatat­lanná lett orgona felújítása, már nem tudták tovább nél­külözni. Sokan úgy érezték a gyülekezet lelkészével, Simon- jay Ferenccel együtt, hogy valami lényeges hiányzik az istentiszteletből, ha az orgona hangjai nem szólalnak meg. Két éven át készült a gyüle­kezet az orgona megszólaltatá­sára és ebben az előkészület­ben benne volt az adományok gyűjtése is. 44.500 forintot ada­koztak a hívek erre a nemes célra. Az előkészület során a gyülekezet Trajtler Gábor lel- kész-orgonamúvészt, országos egyházi zenei előadót kérte az orgonafelújítás terveinek az 'elkészítésére és a kivitelezés­sel Adám József szombathelyt orgonaépitő mestert bízta meg. Mindketten nagyon lelkiisme­retes és pontos munkát végez­tek. Az orgonaszentelő ünnepi is­tentiszteletre szeptember 26-án került sor, melynek igehirde- töi szolgálatát D. dr. Ottlyk Ernő püspök végezte. Igehirde­tésében a szolgalatról beszélt, amelynek Isten igéje által va­lamennyien részesei vagyunk. Isten munkatársaivá tett ben­nünket, hogy életünkkel egy­részt neki szolgáljunk, más­részt annak az emberi közös­ségnek, amelybe Isten rendelt miniket. „Mert Isten munka­társa nemcsak az, aki az egy­háznak szolgál hanem, aki a szántóföldön, a munkapadnál és az íróasztal mellett igyek­szik elősegíteni az emberiség jólétének növekedését és bé­kés körülmények között foly­tatható életét.” A püspök orgonaszentelő és megáldó^ szavai után először szólalt meg az istentiszteleten a megújult hangszer Peskó György orgonaművész játéká­val, aki Trajtler Gábor távol­léte miatt szívesen vállalta ezt a szolgálatot. Az istentisztelet úrvacsora­osztással fejeződött be és a gyülekezetből nagy számmal járultak az Űr asztalához. Az ünnepi alkalomhoz illően az istentiszteletet ünnepi gyű­lés követte, amelyen a gyüle­kezet lelkésze ismertette a 155 éves műemlék orgona történe­tét, az orgona felújításának körülményeit, amely azt a célt is szolgálta, hogy a templom belső tere visszanyerje eredeti és igazi szépségét. A gyüleke­zet jövőbe tekintő terveiről is említést tett, melyek tíz esz­tendő távlatába tekintenek előre, amikor a gyülekezet temploma építésének kétszáz éves jubileumát, külsejének teljes felújításával szeretné megünnepelni. A gyülekezetei köszöntő D. Az együttérzésről Néhány napja egy halálra- gázolt embert láttam vérébe- fagyva az országúton. Útfélre állított kocsi idegzetében meg­tépett vezetője cigarettát rá­gott, rendőrségi szakemberek mérőszalaggal próbálták a féknyomok hosszából rekonst- 'WKbii az igazságot. Néhány tanú és elég sok érdeklődő egészítette 'ki. az országút „ad hoc” közösségét. Két 20—25 év körüli fiatalember néhány lé­péssel arrébb a halottól ci­garettázott és nevetgélt. Ne­vetésük felhőtlen volt, ajz iz­galomnak, döbbenetnek sem­mi jele :nem árnyékolta hang­jukat. Könnyed és cinikus volt ez a hang. Tulajdonképen mindennapos eset volt. Megszoktuk. A köz­lekedés úgy szedi áldozatait, mint egykor a háború, vagy járvány. „Feketekrónikák” lát­nak napvilágot a hétvégek ha- lottairól, s azokról a szeren­csétlenekről, akik megrokkan­va térnek esetleg vissza az életbe. Elrettentő eseteket kö­zöl a sajtó, TV, rádió, hogy óvatosságra, vigyázásra ser­kentse az országutak idegen közösségét. Egy-egy tragédia alkalmából pillanatnyi döb­bent csend, néhány kilométer­nyi lassúbb haladás, enyhe borzongás következik, aztán az újabb élmények hatása alatt napirendre térünk felette. Az eset a rendőrségre és a bíró­ságra tartozik és pont. Előttem azonban kitörölhe­tetlenül áll a két fiatalember. Hanyag eleganciájuk, köny- nyed nevetgélésük és cigaret­tájuk gondtalan füstje a ha­lottól néhány lépésre oly sér­tő és ellentmondó volt, hogy azt kifejezni sem tudom. Az adott pillanatban nem lehetett tudni ki volt a hibás. Az ide­gességében cigarettáját rágó gépkocsivezető, vagy a holtán fekvő szerencsétlen. Ennek el­döntése a rendőrségre és a bí­róságra tartozik. De ami re­ánk tartozik, azt szóvá kell tennünk. Van a mi társadalmunkban egy íratlan törvény, szabály, kötelezettség. Ez az emberi együttérzés, szolidaritás, hu­manitás. Valaha ezek a ke­resztyén erények közé tartoz­tak és reméljük, hogy nap­jainkban is mélyen átitatják keresztyén híveink életét. Ami­kor társadalmunkban egyre szélesebb hullámokban gyűrű­zött az együttérzés, a szolida­ritás, a humanitás, mindig az irgalmas samaritánus példá­zata állt előttünk és örömmel tapasztaltuk a felebaráti sze­retet valósulását. Társadal­munk íratlan törvénye olyan meglepő példákban lett nyil­vánvalóvá, hogy nemegyszer megszégyenültünk magunk is. is. Itit feküdt azonban közöt­tünk egy halálragázolt ember. Egyik oldalon a kötelességü­ket teljesítő rendőrök, néhány tanúval, érkező és távozó gép­kocsikkal, melyek utasai kezü­ket' szemük elé tartották, a másik oldalon két nevetgélő fiatalember. Ebben a pilla­natban nem tudjuk elemeire bontani a megszakadt életet. Egyetlenegy foszlott fonál sincs a kézünkben, melynek nyo­mán visszahaladhatnánik egy élet ösvényén. Nem halljuk az özvegy, vagy árvák jajveszé­kelését. Munkatársak, szom­szédok szörnyülködése sem jut a fülünkbe, de egyre sértőbb egyre fájóbb a ciigarettázók nevetése, közönye. Emberek vagyunk, az em­beri sors kiszámíthatatlan. De egy valami kiszámítható. Az amire neveltek, tanítottak ben­nünket. Kiszámítható az együttérzés, a humanitás. En­nek alapjait leraktuk, ez írat­lan törvény közöttünk. Mert epéikül hideg, elfogadhatatlan és elviselhetetlen az élet. Mert ha koporsót visznek, nemcsak az illem emelteti le a kalapot fejünkről, hanem az együtt­érzés azokkal, akik utolsó út­jára kísérik hozzátartozójukat, s tisztelet, mellyel adózni kí­vánunk egy megszűnt emberi élet mellett. A tragédia egyéni. A világ nem változik tőle. Napirendre térnek előbb-utóbb még a hozzátartozók is felette. Az idő, mint jó orvos, bekötözi a sebeket. De amikor a halál fehér angyala lecsap, — ha mindjárt egy suhanó gépko­csi formájában is —, ember­nek kell maradnom. Ez, és a hozzá hasonló pillanatok vizs­gáztatnak bennünket ember­ségből. Ezekkel a fiatalemberekkel én tovább dolgozom. Valahol a „bűvös kör” végén összeér a kezünk. Valahol munkában, egymásra utaltságban, az élet áttételein keresztül fogjuk egy­más kezét. S abban a centri­fugális erőben, amelyben ro­hanó életünk leledzik, félek, hogy elengedik kezemet. S ha ők elengedik, megszakad a „kör” és én élvesztem. Félek, ha zuhantan fekszem az or­szágúton, ők cinikusan nevet­nek, hanyag eleganciával szív­ják cigarettájukat. Az együttérzés, szolidaritás, humanitás kezei szorosan fog­ják egymást Az egyéni tra­gédiáknál különösen. is érez­zük melegét, erejét. E sorokat azért írtam le, hogy hasonló helyzetben jobban vizsgáz­zunk. Dr. Rédey Pál dr. Ottlyk Ernő püspök, Nagy István esperes, Puskás János lelkész és a helybeli testvér­egyházak lelkészei buzdító sza­vakkal üdvözölték az őseik hitéhez, áldozatkészségéhez hű bokodi testvéreket és Isten ál­dását kérték a gyülekezet és lelkésze életére, szolgálatára és jövő terveinek megvalósí­tására. A délutáni istentiszteleten a fő szerep a megújított orgoná­nak jutott, amelyet hangver­seny keretében Peskó György orgonaművész szólaltatott meg és mutatott be a gyülekezet­nek és a vendégeknek. A ze­nés áhítat igehirdetői szolgá­latát a szomszédos gyülekezet lelkésze, Magyar László vé­gezte. Az élet és élni akarás jeleit jó volt tapasztalni a bokodi gyülekezetben és a hitet, amely a jövőbe tekintő lelkész sza­vaiból is kicsendült. .. ter­veinket még kimondani is ne­héz, tudjuk jól, mennyire erőnk felett való, de hisszük, hogy amint az első lépéshez kaptunk erőt, úgy kapunk a többihez is.” Kőszeghy Tamás Európáért Egy, ma meg jelentőségében eléggé fel nem mérhető ese­mény színhelye volt szeptember 30-án a Parlament Vadász­terme. Megalakult az Európai Biztonság és Együttműködés Ma­gyar Nemzeti Bizottsága. Az alakuló ülés elnökségében Kállai Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke mel­lett, neves közéleti személyiségek sorában ott volt két magas rangú egyházi férfiú is: dr. Bartha Tibor református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke és dr. Brezanóczy Pál egri érsek, a magyar római katolikus püs­pöki kar titkára is. A megalakult bizottságnak pedig tagja Magyarországi Evangélikus Egyházunk püspök-elnöke, D. Kál- dy Zoltán. Ez a nagy társadalmi összefogás méltó módón biztosít to­vábbi kibontakozást annak a lendületes tevékenységnek, amely­ben immár európai szinten végeznek jelentős és megbecsült munkát Népköztársaságunk kormányának, politikai és társa­dalmi szerveinek vezető emberei. Európa es a világ békéjének és biztonságának érdekében végzett szolgálatuk mögött ed­dig is ott tudhatták egész magyar népünket. Most pedig a fel­hívás, amellyel az új bizottság fordult a magyar néphez, ki Is mondja: „Népünk, akaratát kifejezve alakítottuk meg az Euró­pai Biztonság és Együttműködés Magyar Nemzeti Bizottságát.’1 A célt, amelyet a felhívás megjelöl: összefogni hazánk min­den jóakaratú emberének békeakaratát és tettrekészségét az európai biztonság és együttműködés megvalósítására — a ma­gunk területén eddig is szívesen vállaltuk hitünkből folyó szép, fontos és reményteljes feladatnak. Egyházunk vezetői, lelké­szei, az egyház mai szolgálatát jól értő gyülekezeti tagjai készek voltak eddig is: támogatni mindazoknak az eröfeszitését, akik a béke, a biztonság és az együttműködés megszilárditását tartják szem előtt. Egyházunk képviselői ezeket a szempontokat jelen­tős nemzetközi fórumokon is érvényesíteni igyekeztek. így leg­utóbb a Keresztyén Békekonferencia IV. Nagygyűlésén, amely­nek munkájáról lapunk mai számától kezdve adunk beszámo­lót. E lap hasábjain is sokszor emeltünk már szót Európáért, Szívesen vállaljuk a részt ebben a most már összefogott, egybehagolt, megerősödött közös törekvésben, szocialista ha­zánk népének küzdelmében, a világ jóakaratú embereivel, sok keresztyén testvérünkkel együtt is, földünk, kontinensünk és hazánk békéjének, biztonságának javára! Mezősi Gvörev Mezősi György Hiszem... hogy Isten nem időtlen végzet, hanem várja őszinte imádságainkat es felelős cselekedeteinket és válaszol is azokra. „Werkbuch Gottesdienst” (Gerhard Schnath) Fordította: ifj. Harmati Béla Munkában Az ember nemcsak alkalmazkodik a természeti viszonyok­hoz, nemcsak egyszerűen élvezi a természet ajándékait, hanem alakítja is világát, használatra-fogyasztásra alkalmassá teszi a természet javait, uralkodik a világon. Ez is egy vonás Isten képéből az emberen. Ez Istennek jó és megtisztelő akarata. A Szentírás úgy tanúskodik a mennyei Atyáról, mint cselek­vő, tervező és terveket végrehajtó személyről. Jézus is állan­dóan tevékeny volt, de nem a maga hasznát kereste, hanem másokért fáradt, és nem ismerte el az akkor szokásos korláto­zásokat. Szombaton is szabad, sőt kell segíteni a rászorulón. A munka ezért nem hitűnktől távol álló kényszerűség, hanem olyan terület, melyre Isten parancsa és Jézus példája hív. Az ember nem dolgozik egyedül, hanem milliókkal együtt, mert így hathatósabb a munkája. A nagy tömegben könnyen feleslegesnek érezheti magát valaki, pedig a rábízott csavaron mások munkájának eredménye vagy élete is múlhat. A nagy tömegben könnyen csak a magunk helyét nézzük, csak azt, ami „az én dolgom”, pedig azt is meg kell néznünk és azon is kell fáradnunk, hogy a nagy egész, milliók munkája a termelési folyamatban és a társadalom rendjében igazságosan szolgálja mindenki javát. Rossz és embertelen, ha valaki más hibájából munkanélkü­liségre van kárhoztatva. Rossz, ha valaki munka nélkül elő­nyökhöz és kiváltságokhoz jut. Jó, hogy mindenki munkával keresse meg kenyerét: a szeretet nem lustálkodók hizlalására kötelez. Jó törekvés, hogy mindenkinek találjunk ereje és ké­pessége szerinti munkát: tartalmassá és emberivé lehet így a leggyengébbek élete is. Munkánkkal és munkánk eredményével a ránkbízottakról is gondoskodunk. Ezért lehet munkánk a szeretet gyakorlásának helye és Isten dicsérete. Reuss András INDIA Az India területén tartózko­dó kelet-pakisztáni menekül­tek helyzete igen súlyos, kö­zölte a CASA, az Indiai Ke­resztyén Segélyszervezet. A hét és fél millió menekült közül két milliónak nem tudtak ed­dig szállást biztosítani. Kilenc­ven százalékuknak nincs meleg ruhája, pedig ebben a hónap­ban elkezdődik a tél Indiában. Ha így növekszik tovább a me­nekültek száma, mint eddig, akkor a számítások szerint az év végére eléri a 12 milliót, (öpd) GOTTFRIED KLAPPER EGYHÁZFÖTANÁCSOS LÁTOGATÁSA HAZÁNKBAN Nem kell ahhoz könyvtarakat végiglátogatni, statisztikai kézi­könyveket végiglapozni, hogy megállapíthassuk, mennyit fej­lődött hazánk — mint szocializmust építő ország — gazdasági­lag. Most nem a milliárdos beruházású gyárakra, azok legmo­dernebb felszerelésére gondolok, hanem azokra az eredmények­re, amelyek szemünk előtt bizonyítják mindezt. És mindezek meglátásához nem kell még turistacipőt sem húzni, hogy meg­keressük az egész társadalmunkat érintő anyagi haladás je­leit. Egyet kell csak tennünk: ki kell nyitnunk a szemünket. Bármerre is tekintünk, mindenütt azt látjuk, hogy apró családi házaktól a mar felhőkarcolót megközelítő toronyházig az épít­kezésnek egy olyan gigantikus fejlődésével állunk szemben, ami — véleményem szerint — egyedülálló. És a városok, fal­vak képét átalakító lakótelepek, villanegyedek lakóival együtt utazunk reggel a Metrón, ülünk velük együtt az étterem fe­hér asztala mellett, vagy talán éppen együtt ülünk a falusi műemléktemplom padjában. Azt mondja valaki, hogy ezt valóban lehet látni, de vajon mi van a lakásokban bent? A kérdést meg sem kellene halla­ni, hiszen érezni rajta a szálkakereső igyekezetét. Én mégis azt mondom, nézzünk ezekbe az újonnan épült otthonokba — és a regi házak lakóihoz. Mi, családlátogató lelkészek e tekintet­ben gazdag példatárral rendelkezünk, hiszen a szemünk előtt játszódik a „nagytakarítás”. Emlékszem az egyik hívem örö­mére, amikor tizenkét esztendővel ezelőtt mosógépet vett — a pult alól. Az új gép érkezése családi ünnepet jelentett. Ma már lakásában csak az a bizonyos „szürke négy fal” a régi. Nem kellett már a régi bútor, a megszokott felszerelési tár­gyak, a jó meleget adó „sparhelt”, de kellett — és volt miből! — a varia-fal, az olajkályha és a gáztűzhely. És ami még a rette­netesebb „szegény” ismerősöm számára az az, hogy nem tud­ja a Trabantot az udvarra beállítani, mert az olyan kicsi! Is­tenem! milyen jó, hogy ilyen gondjaink is vannak ma már! Azonban a teljes képhez — úgy érzem — hozzátartozik az is, amit még el szerenék mondani három ismerősömről. Mert, amikor mindnyájan hálás szívvel köszönjük meg Is­tennek, és jó, becsületes munkával társadalmunknak az anyagi gazdagodás lehetőségét is, ugyanakkor nem szabad arról sem elfelejtkeznünk, hogy örömükbe üröm is vegyül. Valóban kell a mosógép, a hűtőszekrény, a televízió, a modern otthon, a csempés fürdőszoba, s lassan közszükségleti cikké lép elő, mint közlekedési eszköz az autó is, de azt a szemléletet, melynek re­neszánszát újra érezzük, hogy ti. a hangsúly már nem a ké­nyelmes otthon és az ezzel járó kulturáltabb életformára esik, hanem a gazdagodásra, nem hagyhatjuk szó nélkül. Ez olyan életszemlélethez vezet, amely idegen egy olyan társadalom­ban, melynek „borítékban” és „borítékon kívüli” gondoskodása középpontjában az ember áll. Úgyanez a tétel keresztyén meg­fogalmazása pedig így szól: az az indulat, érzület, magatartás legyen bennünk, mint ami volt Urunkban, a Jézus Krisztus­ban és: „Minden bajnak gyökere a pénz szerelme.” Nem ta*-' gadta meg a földi, sőt az anyagi kérdéseket sem, de intve óvott annak túlhangsúlyozásától. És ennek a „betegség­nek” fellelhető csíráit megtaláljuk egyházunk tagjai között is — sajnos szép számmal. Visszatérve ismerőseimhez. A-ék jól kereső mérnökházaspár. Amikor megesküdtek, rövid ideig az asszony szüleinél laktak. És ekkor kezdődött a pokoli hajsza. Nem volt elég a két fize­tés. Túlórák, fusi-munka, tanítás, s ami csak belefért a nap 24 órájába. Az eredmény sem maradt el: öröklakás és kocsi, sőt a telek is már körülkerítve várja az építőbrigád megjelenését. Közben azonban eltelt 13 esztendő. A férj most 42, az asszony 38. S közben három abortusz — mert a gyerek nem fért a fe­szített tervbe. S most az orvosok közölték az eredményt: saj­nos, a Balaton partján nem fognak gyerekükkel sosem ját­szani ... B-éknél a férfi tisztviselő, az asszony elárusító. A család lemeze évek óta ezt üvöltötte (a szó legszorosabb értelmében): persze, mert te csak ülsz az íróasztal mellett és nekünk nem jut semmire, bezzeg ezek meg azok, már autójuk is van. Mi pedig ülünk a tv előtt ebben a másfélszobás kis vacakban... De minek folytassam — talán kedves Olvasóim Is ismerik ezt a szöveget. És a férj versenyre kelt a szomszédokkal. Amikor letette a tollat, sietett a gebineshez és est.e 10-ig söröskancsók- kal rohangált a felesége vágya után. Hogy nem erre a mun­kára termett? A pénznek nincs szaga... És most lábtrombó­zissal kórházban fekszik. Az asszonyka a nővérkének bonbont visz... És végül C-ék története dióhéjban: az egyik aszályos eszten­dő után, amikor a közös munkaegysége alacsonyabb volt a megszokottnál, megszületett a döntés: Jani, menj fel Pestre, Ott jól fizetik a munkát. Jani feljött s keresett 2200 Ft-ot. T,a- kás is akadt a haverral — sót még a szomszédban albérlőlány is... Mari meg a közösben várta haza az urát a sok pénzzel. A történet vége túlságosán is sablonos: Jani itt maradt végleg Pesten és most már az új asszonnyal keres albérletet. Mari még ma sem érti, hogy mi történhetett az ő urával, aki soha­sem nézett rá más lányra, meg aztán éppen most, amikor az új házba kezdtek ... A sort lehetne folytan!. De legyen elég ennyi is. Csak job­ban ki kell nyitnunk a szemünket, hogy — a saját szemünk­ben is észrevegyük a gerendát. Ezt a magatartást a köznj'elv kispolgárinak nevezi. A föld helyett most kézzelfoghatóbb ja­vak megszerzése — mindenáron. S közben szétesnek családok, tönkremennek életek, megfertőződik a kapcsolat ember és em­ber között. És magasra emelődnek azok a falak, melyeket — hitünk szerint a történelmet formáló Isten egyszer már ledön­tött a mi életünkben. Ezért nem hallgathatunk ebben a kérdés­ben. Karner Aeoston Olvastuk Az Űj Életben, a magyar iz­raeliták lapjában (szept. 1. szám) elismerő cikk jelent meg a norvég evangélikus lel­készek II. világháborúban ta­núsított magatartásáról A nor­vég zsidóság megmenekülésé­nek regényes története címmel. A magyar származású dr. André Illés oslói ismert rák­kutató számol be ebben az evangélikus norvég nép és egyház vezetőinek az 1942-es német megszállás alatt tanúsí­tott valóban humanista ma­gatartásáról. Az evangélikus norvég nép szinte egy ember­ként állt az üldözött zsidóság meüé. Részleteket idéz a nagy terjedelmű cikk az egykori püspöki pásztorlevélből, amelyben az akkori norvég főpapok feltették a kérdést: hirdethetik-e tovább az Űr igéit, amikor az országban ár­tatlan embereket üldöznek. Vallják, hogy a Teremtő nem teremtett külön zsidót, külön keresztyént, hanem embert. A norvég evangélikus lelkészek mentő szolgálatának eredmé­nyeképpen sikerült megmen­teni az ezerkétszázas létszámú zsidóság felét. II. K. EGYHÁZZENEI Áhítat lesz október 24-én, vasárnap délután 6 órakor a Deák téri templomban. BUXTEHUDE EST Közreműködik a Lutheránia Ének és Zenekar. Vezényel: Weltler Jenő karnagy Orgonái: Peskó György Igét hirdet: DR- HAFENSCHEK KAROLY egyházfötanácsos Hannoverből, a Lutheránus Világszövetség Nyugat-Német Nemzeti Bizott­ságának titkára. Útjára elkí­séri felesége is. meghívására 1971. október 19 —25. között látogatást tesz ha­zánkban Gottfried Klapper

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents