Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-28 / 26. szám

Kiáltó szó 125 éves a gádorosi gyülekezet KEVÉS OLYAN GYÜLE­KEZET van a Déli Egyházke­rületben, melyben D. Káldy Zoltán püspök ne járt volna az elmúlt tizenkét évben. Ezen kevés gyülekezet közé tarto­zott a gádorosi gyülekezetünk is. Ha ismeretlen helyre utazik az ember, midig nagyobb vá­rakozással tekint az út elé, mintha gyakrabban látogatott helyre indul. Én is így voltam június 7-én reggel, mikor Gá­dorosra indultunk. Igaz ugyan, hogy maga a környezet nem volt ismeretlen számunkra, hisz Békés megyé­ben nagyon sokszor megfor­dultunk már. Gádoros — ere­deti nevén Bánfalva — Bé­késcsaba és Orosháza közt fél­úton fekszik, vagyis olyan kör­nyezetben, ahol jelentős szám­ban élnek evangélikusok. MAGÁRÓL GÁDOROSRÓL, a gyülekezet életéről minded­dig azonban nagyon keveset tudtunk. Az elmúlt években is csak legfeljebb néhány hírt hallottunk erről a gyülekezet­ről. Gádoros község, mint a kör­nyező községek legnagyobb ré­sze nem tekinthet vissza év­százados múltra, hisz maga a község csak 1826-ban 40 házzal alakult meg egy hatalmas ki­terjedésű tanyavilágban. Ettől az időtől számítható a gyüle­kezet története is, hisz az oros­házi telepesek legnagyobb ré­sze evangélikus volt. 1844-ben már annyira megerősödik az evangélikusság, hogy lelkészt hívnak a gyülekezetbe. Ettől az időtől kezdve a súlyos meg­próbáltatások ellenére is — többször éhínség, gyakori kole­ra járvány — mindmáig anya­gyülekezet, ahol állandóan van lelkészi szolgálat. Templomot, parókiát épít a gyülekezet és három harang szól állandóan a toronyban. 1856-ban kap a gyülekezet egy harangot, mely­nek felirata: „Kiáltó szó!”, mely hívogatta a falu és ta­nyavilág evangélikusságát Is­ten igéjének a hallgatására. ILYEN KIÁLTÓ SZÓ volt ezen a vasárnapon D. Káldy Zoltán püspök igehirdetése is, aki Máté 3,3 alapján hirdette Isten igéjét. Igehirdetésében először megemlékezett arról az évfordulóról, melyet nemrég ünnepelt a gyülekezet, a 125 éves jubileumról. Majd arról beszélt, hogy minden vasárnap, igehirdetése kiáltó szó, mely arra int bennünket, hogy Jé­zus Krisztus minden alkalom­mal jön hozzánk. „Megáll előttünk Jézus Krisztus min­den igehirdetés alatt, felkí­nálja magát, hogy elfogadjuk-e őt?” Ez csak úgy lehetséges, Ilelkészeink emlékeznek A csupaszív Fedor Azok a sorok, amelyeket alább olvasni fogunk, nem kö­vetik a „hadak útját”, nem járnak nyomába a hernyótal­pas acélszörnyeknek, és nem rémüldöznek a tompa ágyúdö­rejben. Az ország nagyobbik fele arra az időre, amelyre ezek az emlékek utalnak, már szabad. A Duna nem bizo­nyult „áttörhetetlen védvonal­nak”, mint ahogyan ezt a né­met hadipropaganda hirdette. Itt is, ott is rések támadtak a folyamon, újabb és újabb híd­fők létesültek a Dunántúlon és december hó közepén már Baranya, Somogy, Fejér és Ko­márom megye területén dúl­tak a súlyos harcok. Különö­sen sokat szenvedett Fejér megye és annak székhelye, Székesfehérvár, amelynek fel­szabadítása például december 7-én kezdődött, de csak már­cius 23-án, a tavasz első nap­jain tűzhette ki a béke zászla­ját. Az irgalmatlan harcok so­rán az ősrégi koronázó város, a híres és nevezetes Alba Regia romhalmaz lett. A város még ma is, negyed századdal a há­ború után magán viseli a há­ború ütötte sebeket Azok a községek, amelyekbe most kalauzoljuk olvasóinkat, — noha távol esnek egymástól, mert az ország északi és déli határain fekszenek, — mégis egy időben szabadultak fel. Már említettük, hogy az or­szág felszabadítása több irány­ból történt. Nos, így eshetett, hogy 1944. december 5-én Egyházasdengeleg, kb. ugyan­ekkor Ipolyvece, Sámsonháza északon, és december 6-án Barcs délen, a Dráva mentén szabadult fel. Valamivel ké­sőbb, december végén Eszter­gom városa. Ipolyvecén december elején kb. egy-két hétig szünetelt az istentisztelet. Sámsonházán a szlovák lakosság a bevonuló orosz csapatokat mint testvé­reket üdvözölte. Garami Lajos Egyházasdengelegről a követ­kezőket írja: „A gyülekezet tagjai és a falu kezdetben tele volt félelemmel és bizonyta­lansággal. Mi lesz most aZ egyházzal a falu lakóival, éle­tükké1? A hitleri propaganda félelmetes színekkel ecsetelte, hogy mi vár azokra, akik be­várják »-a vörösöket«? Ennek ellenére senki sem menekült a gyülekezetből. A bölcs öregek nyugtatták a kedélyeket: Azok is emberek, nem kell félni! S valóban, teljesen hamis és alaptalan volt a kósza rémhír- terjesztés. Molnár Lajos barcsi lelké­szünk igen pontosan emlékszik mindenre. A mondatok is eszé­be jtftnak, amelyek akkor el­hangzottak. Íme: „1944. de­cember 6-a. Szerda. Reggel hat óra előtt tíz perccel a ná­ci hadsereg felrobbantotta a Pécs felé vezető főközlekedési út hídját és két vasúti átjáró hidat.” Vagy: „A koradélelőtti órákban a község vezetőinek egyrésze előre ment a falu széléig, hogy fogadja a szov­jet katonák előőrseit. Mi töb­biek pedig a községháza előtt várakoztunk, hogy fogadjuk a bevonulókat, s azok vezetőit. Délelőtt tíz óra. Feleségem ki­hajol az ablakon. Nyugtalan. Fél, hogy magára hagytam. S hirtelen egy szovjet katona vágtat az ablak elé. Az ijedt asszonynak, aki önkéntelenül viszahúzódik, csak ennyit mond: „Ne félj!’’ Majd a kö­vetkező megjegyzésre emlék­szik egy gárdatiszt részéről, akit legényével együtt a pap­iakban szállásoltak: „Én bolse­vik vagyok, de önt mint papot tisztelem...” Legénye pedig „a csupaszív Fedor feleségem­nek (akkor várandós volt) se­gített. Vizet és fát hordott be. Felmosta a konyha és előszoba kövét”. És még egyet a sok epizód közül: „December 10-én, tehát az első felszabadult vasárna­pon még nem volt harango­zás ... A következő héten ma­gához hívatott benőnket lel­készeket a katonai parancsnok. Katonás modorban tette fel nekünk a kérdést: Uraim, mi­ért nem szólnak a harangok, miért nem mennek templomba az emberek? S mikor a lelké­szek bizonytalan választ ad­tak, a parancsnok így szólt: Önöknek az oltár előtt a he­lyük, még ha ott lövik is ke­resztül önöket. Kemény lecke volt ez számunkra.” — emlé­kezik részleteiben Molnár La­jos. És ott, ahol kereken 350 éve (1594) Balassi Bálint életét ol­totta ki a vár védelmében talán egy eltévedt nyílvessző, vagyis Esztergomban, „karácsony éj­jelén a Duna jeges vizébe hull­tak a város szép hidjai — írja Molnár Gyula lelkész. — Ha­lálos robajuk végét jelentette napok borzalmainak. Kará­csony napján csend honolt a város falai között. Másnap reggel ismeretlen katonák ko­pogtak a pincék ajtajain és eddig ismeretlen nyelven ma­gyarázták mosolyogva: Fel le­het jönni, haza lehet menni, lehet ünnepelni!” Igen, a szorongó érzés, a ha­lálfélelem felengedett itt Esz­tergomban. Lehet ünnepelni, de milyen körülmények kö­zött? A város csupa rom. És azok, akik karácsonykor kény­szerültek a pincébe, mint pl. a főváros lakói? Vagy azok, akiknek hajléka éppen a béke ünnepén borult lángba, ho­gyan ünnepeljenek? Mert a Dunántúl nagyrésze kará­csonykor még hadszíntér volt: Budapesten pedig éppen kará­csonykor kezdődött az ostrom. De az esztergomiak békéje ka­rácsonykor kezdődött. r. p. ha megnyitjuk szívünket Jézus előtt, vagyis utat készítünk Jé­zusnak. „Akik készítik az utat Jézusnak, azoknak van talál­kozása vele, aminek az egye­nes következménye a megtisz­tult élet. Ami azt jelenti, hogy teljesítik becsületesen köte­lességeiket, rendesen végzik feladataikat az élet minden te­rületén. Segítenek ott, ahol éh­ség, árvíz, háború pusztít. Az ilyen ember számára nem kö­zömbös a távoli felebarát sorsa sem. Jézus ezt akarja elérni. Ezért állít Kiáltó Szókat elénk.” — mondta befejezésül a püspök igehirdetésében. ISTENTISZTELET UTÁN a püspök a presbitériumot tájé­koztatta az eljövendő idők fe­ladatairól. Tájékoztatójában hangsúlyozta, hogy csak akkor van jövendője a gádorosi gyü­lekezetnek, ha komolyan ve­szik Jézus hívó szavát és in­téseit. A presbitérium és az egész gyülekezet nevében Huszák József lelkész köszönte meg a püspök szolgálatát és útmuta­tásait. Az ünnepségek utáni ebéd jó alkalom volt arra, hogy a gyülekezet vezetői és a püspök közösen keressenek megoldást azokra a problémákra, melyek jelenleg nehezítik a gyülekezet életét. ÜTBAN HAZAFELÉ meg­tekintettük Koszorús Oszkár esperes kíséretében a szente- tornyai gyülekezet épületeit. Majd Nagymágócson látogatta meg a püspök Kálmán Lajos lelkészt, végül pedig a mező­túri gyülekezet templomát néztük meg, amely sürgős ja­vításra szorul. Mind a három helyen a gyülekezetek jövőjé­ről, terveiről és lehetőségeiről volt szó. Hazafelé arról beszélgettünk, hogy reméljük nem volt hiá­bavaló ez a nap sem, és a gyülekezetek élete azon az úton fog haladni a jövőben, melyen egész egyházunk jár. Isten ad­ja, hogy úgy legyen. if j. Kendeh György RIADÓ! Van hajlékod, van puha ágyad, ételed, ruhád nem penész: nem is tudod, hogy mi a bánat, veszteségekről mit beszélsz? Nem tudod, mi az: víznek vetni, s az árból béred nem kapod, egyszál ruhában dideregni, s hited alig lát holnapot; házadból hullnak rád a kövek sikoltasz ... s nem jön felelet: az iskolából hazajövet ki menti meg a gyereked? összekerül-e még a család valami könnyes menhelyen __? Ki érti meg az ilyen baját, akit nem űztek nincstelen. Talán érted van szenvedésük, miattad kell az áldozat? Most hogy megteszel mindent értük: sok-sok reménynek tápot ad! Lázárok ők mind valahányon, s nem váltod meg csak aranyon! Mit segít, hogy már koranyár van? Kínzóik: vész és borzalom! Csónakra várnak korhadt ágon, s a szél korbácsán jég suhog ... — A tiszamenti golgotákon megint ezerszám Jézusok...! Esti Gyula PÉNZÜGYI GONDOKKAL KÜZD AZ EGYHAZAK világtanAcsa Súlyos pénzügyi helyzetbe jutott az Egyházak Világta­nácsa, mert az amerikaiak csökkentették hozzájárulásu­kat a kiadásokhoz. Az 1970-es esztendő költségvetése mint­egy 1 millió nyugatnémet márka deficittel számol. A Vi­lágtanács főtitkára, dr. E. Bla­ke Hannoverben pénzügyi igazgatójának, Frank Nort- hamnak kíséretében tárta fel ezt a helyzetet az EKD ülésén. Nyitott fülekre találtak, mert a Németországi Evangélikus Egyházak Tanácsa elhatározta, hogy a hiányzó összeget bizto­sítani fogja az Egyházak Vi­lágtanácsa részére. A hitvalló egyház jogásza Baumert Cestapo-biztos nevezte így gúnyosan Friedrich-Jus­tus Perels-et, aki Bonhoeffer köréhez tartozott. „Volt olyan, aki hiába fordult volna Perels-hez? Reggeltől estig azért szorgos­kodott a kimerülésig, hogy foglyokat kiszabadítson, koncentrá­ciós táborba zártak hozzátartozóin segítsen, papnékat tanácsol­jon, zsidók sorsát könnyítse azzal, hogy elrejti vagy szökni se­gíti őket, s az egyháznak működési lehetőséget biztosítson” — a temetésén mondták ezt róla 25 éve, 1945. június 11-én. Ekkor azonban már hét hete halott volt: április 22-én éjjel végeztek vele tarkólövéssel a pribékek; hét társával együtt egy bomba­tölcsérben földelték el ideiglenesen. „ ... és kövessétek hitüket” — ez a címe a stuttgarti Evange­lisches Verlagswerk új kiadásban megjelenő könyvének, mely­ben B. H. Forck a Hitvalló Egyház vértanúi közül 18-nak állít emléket. (Közülük Bonhoeffer mellett Paul Schneider számít ismertnek nálunk.) Nézem Perels képét a könyvben. Intelligens, finom, csaknem lányos arc, egyáltalán nem amolyan hős-típus. Hitben érett helytálló mártírrá. 60 éves lenne az ősszel, de 35 sem volt, amikor meggyilkolták — akárcsak apját, aki egy gyűjtőtáborban tűnt el nyomtalanul. Szigorú tárgyilagosság jellemezte és nagy egyházszeretet, ami emberszeretettel volt egyértelmű. A vizsgálati fogságban kínoz­ták, fenyegették, még családjára vonatkozóan is, de nem tudták megtörni. Neki is meg kellett ugyan küzdenie saját gyengesé­gével, de hit által győzött. Kicsempészett papírlapocskákon írt egy sort, vagy néhányat, amennyit tudott. „Legyetek nyugod­tak, én is az vagyok.” — „Ma, nagypénteken egészen közel jött hozzánk Jézus Krisztus keresztjének hatalmas vigasztalása. Erős és örök bizonyosság ez, hogy Ű bűneinkért adatott halálra és sebeivel gyógyultunk meg. Ez a bizonyosság a legnagyobb nyomorúságban is örömet önt belénk.” Még azt sem engedték meg a halálraítéltnek, hogy úrvacsorát vegyen. Fogolytársa, Eberhard Bethge titokban szolgáltatta ki neki az úrvacsorát, miközben egy barátságos őr „falazott” ne­kik. Bethge így emlékezik vissza: „A húsvétot talán még tuda­tosabban élte át Perels, mint bármikor azelőtt. A Filippi-levél vált fontossá számára végül, különösen Fii 3, 20—21-et emleget­te. — A bort Ernst von Harnack cellájából szereztük, akit már korábban kivégeztek. Az ostyát Roesch páter jezsuita főnök adta a cellájából.” „Háború után felszámoljuk az egyházat” - mondta neki a gestapós Baumert. Mire ö: „Ezt én nem hiszem. Az egyház ma­rad, akár akarják önök, akár nem.” Pár héttel halála előtt ezt írta feleségének, aki szintén bátran viselkedett: „Nyugodt va­gyok, bármi történjék is. Ebben az időben sok belső segítségben volt részem. Mindnyájunk számára az a döntő, hogy Krisztus vérében és igazságában vagyunk elrejtve.” B. M. A rendszeres teológiai lelkészi szakcsoport ülése Tizennégy budapesti és vidé­ki lelkész részvételével, dr. Nagy Gyula professzor vezeté­sével, június 3-án én 4-én tar­totta ötödik munkaülését Bu­dapesten lelkészeink rendsze­res teológiai szakcsoportja. Tagjai az elmúlt esztendő elején azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy közösen fel­dolgozzák a „humanizmus” mai értelmét a keresztyén teo­lógiában és társadalmunkban. A múlt őszi ülésen már három elkészült tanulmányt vitatott meg a szakcsoport, amelyek a nem keresztyén humanizmus különböző formáival és az „el­idegenedés” szociológiai-filozó­fiai kérdéseivel foglalkoztak. A mostani alkalommal újabb három tanulmány került sor­ra ebből a témakörből. Első­nek Nagy István tatai esperes ismertette „Keresztyén huma­nizmus és marxista humaniz­mus a gyakorlati életben” cím­mel dolgozatát. A részletes megvitatás után Ittzés Gábor komáromi lelkész erről a té­máról szólt: A humánum ér­telme a modern evolúcióelmé­let és a keresztyén teremtés­hit fényében. A harmadik ta­nulmányt „Isten és humani­tás” címmel, egy német teoló­giai szakcikk feldolgozásával, Szerdahelyi Pál csönged lel­kész ismertette. A munkacsoport tagjai még nyolc további részlettanulmá­nyon dolgoznak a „Keresztyén és nem keresztyén humaniz­mus — kapcsolatuk és a gya­korlati etikai következmények társadalmunkban” nagy téma­körből. Szakcsoportunk azt re­méli, hogy 1971 végéig tizen­négy részből álló teológiai munkát bocsáthat majd egy­házunk rendelkezésére erről a nagyon időszerű kérdésről. A szakcsoport ülésén ezen­kívül még beszámolók hang­zottak el dr. Hafenscher Ká­roly, Harmati Béla, ifj. Görög Tibor és dr. Nagy Gyula ré­széről, az elmúlt nyolc hónap során tett tanulmányútjaik, nemzetközi konferenciák szo- ciáletikai vonatkozású tapasz­talatairól és az új eredmé­nyekről, új kérdésekről a szo- ciáletika területén. A két fél­napos összejövetelt dr. Hafen- scher Károly igetanulmánya fejezte be. Lelkészi munkakö­zösségünk tagjai azzal a jól­eső érzéssel búcsúztak egy­mástól, hogy újból megízlel­hették a közös teológiai mun­ka örömét. N. Gy. Az árvíz Köleséről AKINEK NEM SOK ISME­RETE volt eddig a Tisza-Sza- mos közről, az az elmúlt he­tek alatt sajnos pótolhatta. A járatosabbak azonban tudták azt is, hogy ebben a közben a sokat emlegetett Túr folyó egyik holt ágának part­ján áll ennek a vidéknek, me­gyerésznek egyetlen evangéli­kus temploma s él egy 350 lel­ket számláló több mint 160 éves múltra visszatekintő ma­roknyi, lelkes gyülekezet, mely időről időre a messzeségből is hallat magáról. 1968-ban lel­kész-lakást épített, melyet a templom 100 éves jubileuma alkalmával adtak át ünnepé­lyes keretek között. Ez eszten­dőben a harangok villamosítá­sa készült el teljesen saját erőből 25 ezer forintos áldozat­hozatallal. Akik tudtak rólunk, azok aggódva figyelték a híreket s hajoltak a térképek fölé. ISTEN KEGYELMÉBŐL megmenekültünk.A pusztító ár elkerülte a községet, nyolc ki­lométerre közelítve meg azt. öregek mondják, hogy a templom alapzatán levő ma­gassági jelzés a fehérgyarmati toronnyal van egy szintben. De ez az idei árvíz minden ed­digit felülmúlt s felborított minden számítgatást. A höm­pölygő víz folyóvíztől távoli helyeket, eddigi biztonságos helyeket is elmosott Miközben végiggondolom az eseményeket arra keresem a választ, hogy mi innen belül­ről hogyan fogadtuk az ese­ményeket. Néhány mozzanatot ragadok ki csupán. MÁJUS 14-ÉN, amikor a rádió a reggeli krónikában hí­rül adta a veszélyt, a környező falvak lakossága már órák óta keményen dolgozott a gátakon Tiszabecs—Uszka térségében. Hozzánk nem hallatszott be a dobszó, csak reggel értesül­tem, s mentem az embereket s homokot szállító járművek egyikével. A veszedelmet, az átfolyást megakadályozták már. Az egyik presbiterünk állt az átfolyó víz alatt s rakta a homokzsákokat a töltés biz­tosítására. Ahogy járom a töl­tést, mindenütt ismerős arcok: a gyülekezet férfitagjai szinte valamennyien. Amilyen gyor­san jött az ár, olyan gyorsan le is vonult. S a Tiszahát fel- lélegzett. TISZABECS megnyugodott, de másutt elemi erővel szakí­tott gátat a víz. Május 16-án reggelre hat falu lakosságát szállították Kölesére. A felál­lított közkonyhán több mint 6 ezer menekült részére főztek. Tele lett minden középület: iskola, kultúrház, almatároló s elsősorban a házak. Jutott be­lőle a parókiára is. Volt olyan ház, családi, ahol 10—12-en is otthont találtak. PÜNKÖSDRE nagy gyüleke­zetét vártam. Tévedtem, alig voltak a templomban. Az ün­nepi gyülekezet mindössze 105 lélek volt a szokásos 150—200 helyett. Értetlenségem csak ké­sőbb oszlott el s láttam be: va­lójában a legszentebb isten- tisztelet folyik. Akik távol maradtak a közkonyhán tevé­kenykedtek, hogy az éhezők­nek enni adjanak, az óvodá­ban berendezett kórházban vé­geztek önként ápolói szolgála­tot- Vagy az otthontalanok előtt nyitották meg házaikat s viseltek gondot róluk, vagy az egyszál ruhában menekülőket ruházták. Okos istentisztelet, Istennek tetsző szolgálat folyt. Pünkösd ünnepén Kölesén érezhető volt a Lélek áradása, csodálatos munkája a szívek­ben. Református lelkésztestvér írta: „... mindannyian dicső­ítjük a mennyei édes Atyán­kat és hálát adunk az életün­kért, a megtartásunkért és há­lát adunk azért, hogy meg­próbáltatásunkban olyan köz­ségbe vezérelt bennünket, ahol a felebaráti szeretetről nem­csak beszélnek, hanem élik is.” AZ EGÉSZ ÁRVÍZSÜJTOT­TA terület a gyülekezet szór­ványa. A felszabaduló utak megnyitják számomra is az utat. Szomorú érzéssel megyek a víz borította vidéken. Karom­ban a frissen kapott védőol­tással minden döccenést sok­szorosan érzek. A belső szo­rongás még nagyobb: kit ho­gyan találok? Mindenki ott­hon. Az első találkozások örö­me csak egy erős kézszorítás­ban jut kifejezésre, de a sze-1 mekben mindkét részről könny csillog. Az örömé és a hála­adásé: élünk! Néhány csalá­dunkat ért csak komolyabb ká­rosodás. Négy ház dűlt össze teljesen, ismét négy lakhatat­lan, átépítésre ítélt. A belső értékeket, bútort, ruhát sike­rült mindenhol kimenteni. Jánkon a 70 éves idős testvé­rünk omladozó házára nézve könnyezve búcsúzik. Későre jár, mire hazaérek. A megbe­szélt idő jóval elmúlt. Az első utam alkalmával megtettem vagy 60 km-t, de úgy érzem nem volt hiábavaló. A segítés mikéntjét latolgatom magam­ban. A társadalom hatalmas méretű összefogásában ott ér­zem a templom látogató híve­inket is, akiknek hozzállásában a megértett ige termi gyümöl­cseit. Lábossá László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents