Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-21 / 25. szám

Megragadottan FH 3,12 „Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra” — hangzik József Attila rendhagyó fohásza. Ady viszont így vall: „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” Nem lehet szab­ványba préselni, hogyan részesülhetünk Isten-élményben. Igénk azonban a hitrejutás egyik döntő jellegzetességére hívja fel fi­gyelmünket Pál apostol bizonyságtételében: „Megragadott Jé­zus Krisztus.” NEM SAJÁT TELJESÍTMÉNYÜNK, tehát az elkötelező hit­tapasztalat, emberileg 'ki sem kényszeríthető, sőt görcsös erő­feszítések általában rosszul sülnek el. Ez azonban nem jelen­ti azt, mintha Isten egy fadarab semmittevését szánná nekünk ebben az „ügyben”, ö egész emberi valónkat akarja megra­gadni, testi, lelki szellemi, akarati, érzelmi teljességünket (1 Thess. 5, 23). Nyitottá, hozzáférhetővé, formálhatóvá, sőt „bevethetővé” akar tenni. Eközben nem kényszeríti rá ma­gát senkire, természetesen elvárja azonban bizalomteljes köz­reműködésünket, valahogy úgy, ahogy egy műtét teljesen a se­bész műve, mégis komoly köze van hozzá a páciensnek. Ha te­hát valaki Isten-keresőnek mondja magát, annak csak örül­hetünk, de jó figyelmeztetnünk arra, hogy ez nem lehet ön­célú lelki sport, s a Láthatatlant ott keresse, ahol „bemutatko­zik”: az Igében. ELLENE IS LEHET ÁLLNI az isteni vonzásnak, hiszen Urunk nem bátoszínházigazgató, s nem lelné örömét valami dróton rángatott „engedelmességben”. Teheti ezt az ember nyíltan, amikor világosan függetleníti magát a Szentírásban megszólaló Kijelentéstől. Figyelemre méltó, hogy ez elég sok­szor valami önkényesen értelmezett „vallásosság”, vagy ilyen színezetű spekuláció jegyében történik. Ennek rejtett indítóoka könnyen lehet az, hogy tetszetős indokolással szeretnénk ön­törvényűén élni A burkolt ellenállás legelterjedtebb „mód­szere” a több-kevesebb gonddal ápolt kegyes külső, a formális egyháziasság, amelynek azonban nincs semmi meggyőző át- sugárzása a hétköznapi életbe, sőt mintha inkább csak arra szolgálna, hogy az illető fennkölten ítélkezhessek bárki, s bár­mi felett. Ügy hat az ilyesmi, mint egy piszkos ruhára akasz­tott szappanreklám. Az ilyen „vallásos istentagadásról" mond­ja Pál: „Vallják, hogy az Istent ismerik, de cselekedeteikkel ta­gadják” (Tit 1, 16). FOLYAMATOS ez a „megragadás”, nem szorítkozik egy, vagy több fellobbanásra. Kétségtelen, hogy a hit és engedel­messég komolysága s feszültsége senkinél sem egyenletesen magas, hiszen ebben is adódnak „szűk esztendők”. Vannak ugyanakkor olyan keresztyének, akik félreismerhetetlenül meg tudnak különböztetni az életükben egy olyan, lelki robbanás­hoz hasonlító szakaszt, amelytől kezdve tudatos hittel igye­keztek követni Jézus Krisztust. Ilyen volt — ha bibliai példát akarunk — a damaszkuszi „pálfordulás”. Ezt azonban nem te­hetjük követelménysémává. Krisztus nem látványosan ragadja meg a legtöbb embert, akik nem zárkóznak el előle. Legtöbbjüknél nem is lehet „stop­polni” az időpontot, talán még hozzávetőlegesen sem — arról nem is beszélve, hogy a megragadó kegyelemről tanúskodó folytatás legalább olyan csodája a hitnek, mint a kezdő lendü­let. Az elmélyülés jellemző felismerését Zinzendorf így fogal­mazta meg: >rA legnemesebb dolog, amit ember elképzelhet, hogy a Teremtő a halált vállalja teremtményeiért. Ez térített meg engem, s nem valami teológiai bizonyítás.” A levont kon­zekvenciát pedig ez az ige jelentette számára: „Ha valaki cse­lekedni akarja az Ö akaratát, megismerheti e tanításról, va­jon Istentől való-e” (Jn. 7, 17), s a következőket fűzte még hoz­zá: „Aki komolyan elhatározza, hogy követi a Bibliát és ki­jelentéseit, az hamar felismerheti az Írás isteni voltát.” VALÓSÁGOS, kézzelfogható, állandó megragadottság kell, akár egy hordozórakéta tolóhatása. A hétköznapok próbái kö­zött válik el: tényleg akarjuk és engedjük-e, hogy Jézus Krisz­tus kézbe vegyen és szolgálatba állítson. _______________________ Bodrog Miklós A FEJLESZTÉSI PROGRAM ÉS AZ ERŐSZAK Nemzetközi konferenciát tartottak Salzburgban a har­madik világ megsegítésével kapcsolatban, amelyen dr. I. Illich mexikói küldött élesen bírálta a mostani fejlesztési gyakorlatot és megállapította, hogy a fejlesztés jelenlegi cél­kitűzései „sem nem kívánato­sak, sem nem ésszerűek”. Egyre inkább erőszakot ered­ményeznek az egész világon, mert nem az ember tényleges lehetőségeit és szükségleteit veszik figyelembe. Ha meg akarjuk szüntetni a világon a szegények és gazdagok közti ellentétet, akkor világosan tisztázni kell a fejlődés fogal­mát és a politikai forradalom kérdését is. A „Bori notesz” első lapja Az abdai öreg halász ho­gyan is sejthette volna, hogy azon a 44-es csatakos novem­beri éjszakán, a Rábca árte­rében, tőle kétszáz méternyi­re, húsz meggyötört ember­roncs között, tarkón lőve, egy európai rangú magyar költő is elzuhan* — Radnóti Mik­lós. Sőt azt sem tudhatta az ab­dai öreg halász, hogy amikor huszonegy hónap múlva elve­zette a hatóság embereit a tö­megsírhoz, irodalomtörténeti kultúrtettet végzett. Nyomra- vezetése nyomán kerültek elő ugyanis Radnóti Miklós utolsó költeményei. Versek a sírból. Az abdai exhumálás utolsó élő hivatalos tanúja, dr. Rup- perthal Miklós győri tisztifő­orvos, így ír kérdésemre 1970. április 20-án kelt levelében: „... A feltárások megdöbbentő eredményt hoztak, mert 214, koporsó nélkül, felületesen el­földelt olyan holttestet talál­tunk, amelyeknél a boncolás azt állapította meg, hogy a ha­lál oka mindegyiknél közvet­len közelről, hátulról leadott tarkólövés volt... A sötétség leple alatt kivitték őket a ha­tárba, lakatlan helyekre, ott egy gödör vagy bombatölcsér szélére állították, és tarkón lőtték őket. A hideg évszak­ban kevés ruhában és kifoszt­va, terelték az áldozatokat a Túrmezei Erzsébet: SZONETT A GAZDAG SZEGÉNYSÉGRŐL Mahatma Gandhi, milyen szegény voltál! Az újdelhi házban reáníkmaradt minden földi kincsed-javad. Két pár sarud... bennük zarándokoltál I mérföldeket és százmérföWeket, békekövet a békétlen világban .. I naplód ... írtad izzó szereteblázban ... fakanalad, órád, szemüveged. De példád mérhetetlen gazdagsága is rámaradt hazádra s a világra, minden népekre, messze századokra. Mahatma Gandhi, milyen gazdag voltál! Amikor lobogtál, és világoltál, mint Isten élő, égő csipkebokra! SZONETT A GAZDAGÍTÓ SZEGÉNYSÉGRŐL Keresztje alatt a Megfeszítettnek katonák osztoztak néhány ruhán. Morogtak, hogy annyi csupán, és a köntösére sorsot vetettek. Más nem maradt utánad semmi, semmi! Krisztus, a kismadárnak fészke volt, s neked fejed se hol lehajtanod! Hogyan is tudtál ilyen szegény lenni! Szent szegénységed csodagazdagsága örökülmaradt a szegény világra: szereteted, irgalmad, életed. Erről a gazdagító szegénységről, erről a mérhetetlen örökségről N énekelek dicsérő éneket. határba, még a lábbelijüket is leszedték... Az abdai áldo­zatok nyomára egy öreg ha­lász vezetett, aki 1944 novem­berében éjszaka a Rábca árte­rében volt, és mintegy 200 méterről hallotta azt, hogy oda egy embercsoportot vezet­tek, húszán lehettek és a fegy­veres kísérők. Mikor onnan egy sorozat lövést hallott, várt egy ideig, amíg a környék el­csendesedett, azután haza­ment. Néhány nap múlva az áltála jól ismert ártéren kö­rülnézve, ott egy frissen, fe­lületesen betemetett bomba­tölcsért talált... Az itten koporsó nélkül el­földelt húsz férfiholttest kö­zött — valamennyit tarkólö­véssel irtották ki — a kihan- tolás során volt egy, akinek nadrágja hátsó zsebében ta­láltam egy talajvízzel és az oszlásban levő holttest ned­veivel átázott, földdel szeny- nyezett kis jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a ta­lajtól óvatosan megtisztítot­tuk. A verses szöveggel teleírt kis füzet első lapján Radnóti Miklós neve állott.. .” A „Bori notesz’’ hát így ke­rült elő. Huszonegy hónap múlva, ártéri tömegsírból. Radnóti Miklóst a háború leg­utolján a jugoszláviai Bor közelében dolgoztatták mun­kaszolgálatosként, rézbányá­ban és útépítésen. Itt szerzett a költő valahogy egy szerb is­kolai számtanirkát. Ebbe írta utolsó verseit. Szám szerint tí­zet. A szorongatott fasiszták az­tán „erőltetett menetben” hajtják-hurcolják magukkal a költőt elgyötört társaival együtt egészen Abdáig. Ott sietve, tömegirtással elintéz­ték őket. Így jutott gyászos hírnévre a kis Győr melléki falu, s hu­szonegy hónapi ázás után, nyirkos ártéri gödörből így került legbecsesebb irodalom- történeti ereklyéink közé az ócska számtanirka. A Magyar Helikon nemrég kiadta fotóhasonmásként és pontos átírásban. Gonoszul és végleg eldobta akkor már a hazája, Radnóti Miklós mégis így kezdi a bori füzetet: „Ez a jegyzőköny­vecske Radnóti Miklós ma­gyar költő verseit tartalmaz­za...” Aztán következik ötnyelvű — szinte — könyörgés, ma­gyarul, szerbül, németül, fran­ciául, angolul: „...Kéri a megtalálót, juttassa el a füze­tet Magyarországra...” Tud­ta tehát, hogy ő maga már nem juttathatja el — élve. Mintha csak azt mondaná a világ - négy tája felé: „ __ezek az én utolsó, halá­lo s sikolyaim, végső, döröm­bölő óvásaim felétek, mentsé­tek meg ezeket a verseket...!” Még köszönetét is mond az ismeretlen megtalálónak: „Es wird höfl. ersucht__, Mer­ci __Thank you ...” Ha láltudatban írta tehát utolsó verseit, mégis gondos, szép betűkkel, nyelvi mű­gonddal, klasszikus-feszes hexaméterekben. Pedig: Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgátván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a láger őrei, posta se jön ... Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, s várja a véget... Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már... „Erőltetett menet” során sét a kis füzetbe, 1944. októ­Szentkirályszabadjón írja — ő, bér 31-én: pribékek foglya — utolsó ver­„Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. így végzed hát te is, — súgtam magamnak . .. Sárral kevert vér száradt fülemen.” Ez a rettenetesség Radnóti Miklós utolsó írása. S ezzel lett a Bori notesz szerbiai rézbányán át, Szenl- királyszabadján át, erőltetett meneten át, abdai tömegsiron át a fasizmus legvádolóbb vádirata. S valamennyiünk pirongató mementója! Madách sorai jutnak eszünk­be, mikor az állati sorba süly- lyedt eszkimót látva, ezt írja Az ember tragédiájában: „... ím nagy Isten, Tekints le és pirulj, mi nyomorult, Akit remeknek alkotál, az ember!” Csakhogy nem Istennek kell pirulnia, hanem nekünk. Hogy ilyen szörnyűségek eshettek a 20. század közepén a keresz­tény-keresztyén Európában, — Magyarországon!!! Szabó József AZ ÁRVÍZ komor Tátogató magyar földön, akit messze elkerülnénk, mint hívatlan vendé­get, a tolakodót, akit szívből utálunk. Elönti síkságjainkat a belvíz, vagy árvíz. Már kora tavasszal belép Petőfi eszményített tájaira. Tönkreteszi az őszi vetést, megfojtja gyü­mölcsfáinkat, elrontja útainkat. Február ele­jén Budapest környékén jártam, s úgy rém­iéit, hogy az autóbusz nem szárazon, hanem tengeren jár. Már akkor tele volt vízzel a ha­tár. Mindenki tudja, mi történt azóta. Most már nyár eleje van, s még nem jöttünk ki a vízből. S Szabolcs-Szatmár megyében már vé­gigvonult pusztító árként a Szamos. Félszáz községet tett tönkre, az egész határt és az egész emberi települést. Most pedig a Tisza vízmércéjének adatait lessük Szegeden. Mikor e sorokat írom, az újság jelentése szerint a Tisza vízmagassága közeledik a tíz méter fe­lé. Megismétlődik-e a szegedi árvíz, a régi, a rettenetes? Az erős lelkek akarata, önfelál­dozó munkája, tettrekészsége ment meg az árvíztől. Nem a szájhősqk, hanem az igaziak, akik éjjel-nappal némán gátakat emelnek. Hír­lapi jelentéseinkből ez a két adatszerűség bon­takozik ki, éles ellentétben egymással: az ár­víz és a magyar szembeszállás az árvízzel. Nálunk nem fulladt a szennyes árba senki. Minden élő lelket megmentettünk. S ami va­gyonállományt lehetett, azt is. A Tisza most olyan, mint Petőfi versében, őrültként, zúgva, bömbölve rohan az Alföldön keresztül. El akar­ja nyelni azt a világot, amit fölépítettünk? Nem hagyjuk! Az ember szembeszáll a meg­őrült vízzel. Ma a tervszerűség korát éljük. A holdrakéták és űrhajók korában időszerűt­len a szabályozatlan folyó, gyönge gátjaival, időszerűtlen a függés az időjárás szeszélyeitől. A nemzetnek el kell határoznia magát, hogy végérvényes akarattal szembeszáll folyók és esőzések átkáwl, az árvízzel és a belvizek­kel. Mindennél sürgősebb munka ez. Az idei Sors és tavasz igy leckéztet, így mutat rá, hová kell fordítani elsősorban a pénzt és a munkaerőt. Meg kell szabadítani a magyarok földjét az árvíz sorsától! Képességünk megvan hozzá. Az árvíz mutatja, hogyan tudunk egymás ke­zére dolgozni, homokzsákot, követ rakni, vé­dőgátat emelni ízibe, s menteni az életet és a földet. Erkölcsi lecke az árvíz, s erkölcsi elég­tétel is annak, aki néha sötéten lát a nem­zet jelleme körül. TV. BÉLA KIRÁLY hétszáz évvel ezelőtt halt meg, 1270 májusának végén. Szent Erzsé­bet testvére volt, s Szent Margit atyja, az Ár­pádháziak közül, akik királyként álltak a nemzet élén, Szent István után a legnagyobb. Az ő uralkodása alatt érte hazánkat az első nagy sorscsapás, a tatárjárás. A tatárok be­törése készületlenül érte az országot, akár egy tavaszi árvíz. Szervezetük tökéletes katonai szervezet volt, a nomád nép félelmetes ütö- erejével. Az ország védtelen volt ilyen csapás ellen. Mindenki tudja, a tatárok letaroltak az országot, kiirtották egész vidékek lakosságát. A muhi csatát Béla elvesztette, a tatárok győztek. S mentek a levelek nyugatra: a régi, híres Magyarország elpusztult, vége! Bélát a muhi csatában fiatal lovagjai mentették meg, ők fogták fel a királyra irányított dárdát, a nyilat és a kardcsapást, ők adták oda lovukat, amikor a királyé ellankadt. Mintha sejtették volna, érdemes az önfeláldozás ezért az em­berért. Valóban, IV. Béla megfordította a mu­hi sorsot, s varázslóként talpra állította az Országot. A tatárjárás után derült ki e férfi bátorsága, jellembeli nagysága, akaratereje. Mintha özönvíz után újratelepítette volna az országot. Joggal hívhatjuk második honalapí­akarat tónak. Üj nagy építkezésekbe kezdett. A ta­tárok nem tudták bevenni a várakat, s a jól megerősített városokat, várostromhoz nem ér­tettek. Ezen okulva kezdett el Béla várakat építeni az ország védelmére. A magyarországi várak a 18. század közepéig jó védelemnek bizonyultak. Béla király idejében jelentkez­nek a polgárok, a körülkerített városi szabad levegő birtokosai, akik függetlenek a főurak­tól, az ösztönző király védencei. S egy új élet­igény hordozói. Tágasan, egységes térformá­kat alakítva építkeznek városi lakosaink. Gon­doljunk Budára, Pozsonyra, Kolozsvárra. S száz várra, fblyók felett, szirttetőkön. De az­tán újra csak a városokra figyeljünk. A temp­lom a társadalmi érvényesülés helye, ezért a városban ez a legszebb építkezés. A budai Nagyboldogasszony templomát IV. Béla épí­tette. A feltörő polgárok mind hallani és lát­ni kívánják az ünnepies létformát, a vasárna­pi istentiszteletet. Ahol a lét legfőbb értel­mét veszi tudtul az ember. S ez mind szembe- szegeződés volt a sorssal, amely hol özönvíz formájában, hol tatárok formájában próbálja megtörni ezt az országot. Reménytelenül. FABRY ZOLTÁN, aki most, május utolsó napján halt meg, a régi szepesi bányaváros­ban, Stószon, amelyet írói munkásságával hí­ressé tett a magyar nyelvterületen, kivételes erkölcsű hős volt. Az első világháború rok­kant tisztje Kassa melletti szülővároskájá­ból fölemelkedett, s eltökélt akarattal szem­beszállt minden emberrontó sorssal. Elsőnek hadat üzent a háborúnak, s a háború gazdái­nak, akiket hamar külön is megjelölhetett. A német fasizmus volt ez, amely ellen Fábry Zoltán törékeny testtel, de lankadatlan szóval és hangos ismétléssel harcolt mindhalálig. Tudta, hogy ez a mi sorsunk is, eleve óvta a magyarságot Hitlertől, s a német nácizmus ki­szolgálásától. Fábry lett a magyar közbeszóló, aki, újságcikkekkel, folyóirat-tanulmányok­kal, néha csak egy rövidke jegyzettel harcolt. Aztán harca földijei, egy nemzetiségi kisebb­ség védelmévé és oktatásává alakult át. Lírai hangvételű cikkei erkölcsi teljesítmények vol­tak, tehát kiválóan alkalmasak arra, hogy a szocializmus tisztaságáért küzdjenek. Igaz­mondó magyar kortárs volt Fábry Zoltán. Ré­gi evangélikus családból származott, apja, nagyapja presbiter volt, ezt szívesen említet­te. Maga is hivő lélek volt, mert hitt erkölcsi elveiben s hitte, hogy a szocializmust belülről kell építeni, a szív és lélek tájékán. Ráütött az élősdiekre, akik fejőstehénnek minősítették a dolgozók rendszerét. Ostorozta azokat, akik bántották az ember szocialista jogát anya­nyelvéhez, kultúrájához, vagyis embersége természetes és szabad kibontakozásához. Be­csületet szerzett nekünk. Komolyan vette a kéresztyénséget. Április közepén jártam nála Stószon. Azt hittem, hamarosan ismét találko­zunk (negyvenéves barátság fűzött hozzá), de ez az együttlét volt a búcsú. Akkor mondta, hogy járt nála egyszer három református lel­kész. ők is úgy jöttek Stószra, mint a többi magyar zarándok: kezet fogni Fábry Zoltán­nal. A három lelkész, mondta, azért kereste fel, hogy megköszönjék neki léleképítő mun­káját. Távozásukkor megáldották a beteg írót. Mikor ezt elmondta, mély csönd lett. Nem tett hozzá Fábry egy szó megjegyzést. Éreztet­te, hogy ez valami végleges dolog. Ennél töb­bet nem érhet el ember a földön. Isten áldá­sát kapta jutalmul fél évszázadnyi munkáért és harcért. Mindenét, ami anyag volt és pénz, végrendeletében elosztogatta. Ezt az egyet, az áldást, megtartotta magának. Szalatnai Rezső Versek — a sírból — Bori notesz —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents