Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-10 / 19. szám
A megértett istentisztelet Az élet istentisztelete Konfirmandusokkal szoktunk beszélgetni arról a kérdésről, hogy mikor kezdődik az istentisztelet. Egyik ezt mondja, másik amazt. „Amikor belépünk a templomba.” — „Amikor megszólalnak a harangok.” — ^Amikor az orgona elkezdi és mi énekelünk.” És így tovább. A válaszokat megbeszéljük. Ami jó, azt elfogadjuk. Aztán tovább folytatódik a beszélgetés arról, hogy mi is az istentisztelet, mi a tartalma, célja, jelentősége, hatása és lassan kibontakozik a fiatal fejekben a felismerés: az „istentisztelet” alatt nemcsak azt az egy órát értjük, amelyet valamelyik templom, imaház vagy gyülekezeti terem falai között töltünk el az előírt liturgia szerint, vagyis nem egy bizonyos időről és bizonyos helyről beszélünk, hanem annál többről. Így jutunk el ismét a kérdésig: „Mikor kezdődik az istentisztelet?” A felelet: — „Amikor a templomi istentisztelet után kilépünk az utcára, a térre és egyben az életbe!” Persze, azt én is tudom, hogy mindez egy bizonyos mértékben szójáték, ha csak így röviden odavetem a mondatokat, mert az egész beszélgetést le kellene írni ahhoz, hogy felfogjuk: nagyszabású istentiszteletről van itt szó, amelynek egyik rövid, de nagyon lényeges része maga a templomi istentisztelet, de a nagyobb része ott folyik tovább, ahol az élet folyik tovább hét- köznapiasan. Vagyis ott, ahol az ember örül és sír, ahol küzd, vereséget szenved vagy eredményeinek örül, ahol folyik az egymás marása vagy vigasztalása, ahol van folyamatosan születés és meghalás. Formájában két istentiszteletről beszélünk, de lényegében •gyről. A kezdet mindenképpen a templomi istentisztelet és annak az átélése. Aki ott csak reprezentál, megjelenik, érdeklődik, kíváncsiskodik, vagy éppenséggel egész más gondolatokkal bíbelődik, aki tehát nem fogadja szívébe az igét, amely elítél és megkegyelmez, aki nem hajlik meg, nem esik térdre a Küldetés és az Üzenet terhe, fensége alatt, az el se kezdi, nem is folytatja az istentiszteletet... Csak aki meghallja az igét: „Eredj el és hasonlóképpen cselekedjél...” — az léphet ki a templom ajtaján azzal a szándékkal és erővel, hogy azután folytatás következik, folytatásnak kell következnie a Városban, a községben, az utcán, a munkahelyen és az otthonokban, de mindenütt, ahol megfordul a keresztyén ember. Ez éppen az „egyetemes papság” elvének az értelme. Nem egy pap prédikál a szószéken — „és kész ... na és...?” — hanem papok sokasága, Isten szolgáinak, gyermekeinek, küldötteinek, apostolainak, prófétáinak a sokasága cselekszik az életben textus szerint, de textus felolvasása nélkül. Az élet értéke abban is van, hogy egyetlen és meg nem ismételhető, de nemcsak a magunké, hanem a másoké is. Ameny- nyit ér a miénk — a magunk mértéke szerint —, ugyanannyit ér a másoké — Isten mértéke szerint. Mindannyiunk drága élete szövevényesen összefügg egymással, amit minden keresztyén embernek tudnia kell, különben nem keresztyén. Délelőtt vérig sértettem, megbántottam egy embert (milyen könnyen ment...), ö pedig ezt a hántást így vagy úgy, tudva vagy tudatlanul, továbbadja számomra ismeretleneknek a nap folyamán. A rossz kezdete hullámzik tovább és tovább megállíthatatlanul. Vagy éppen kedves voltam, jókedvű, nevetést teremtettem egy másikban és az viszi magával tovább, a kedélyesség is ragadós (ó, de kevés van belőle...). Ezek azonban csak kicsi példák. Nagyobbak azok, amelyek megrengetik a földet, szívják a vért és az erőt és mi tehetetlenül elszenvedjük azt, mert gyengének érezzük magunkat. A templomi istentisztelet, az ige és Lélek teremtette istentisztelet éppen ezért szükséges elkerülhetetlenül, mert ott — és mindenütt, ahol az ige dinamikusan szól! — adja az erőt, Isten erejét, önmagát, a szeretetét, a megértést, a megbocsátást, a példát: „ahogyan én...” — és csak ezzel a felkészüléssel lesz készséges az ember a jónak cselekvésére az életben az élet istentiszteletének a gyakorlására. Az egész élet várja a teljes keresztyén embernek, a lelki és földi keresztyén embernek, az Isten országa és a magyarok országa tagjának a cselekvését a közösségben. Attól az embertől várja, aki a gyülekezet közösségéből indul el a nép közösségébe. Köszönjük meg Istennek, hogy ilyen nagy feladatra, megbízásra hívott el minket! Köszönjük meg Istennek, hogy az élet istentisztelete látható közöttünk, hogy részesei vagyunk annak úgy is, mint kegyelemből adakozók és úgy is, mint kegyelmet elfogadók. Várady Lajos Prőhle Károly Finnországban A finn-magyar egyházi csereprogram keretében dr. Prőhle Károly teológiai professzor mintegy kéthetes útra Finnországba utazott. Vendégprofesz- gzorként előadásokat tartott az egyetem teológiai karán Helsinkiben, prédikált gyülekezetekben, különböző látogatásokat tett és tárgyalásokat folytatott Vendége volt az Abo Akadémiának is (Turku), amely a finn egyház második; teológiája, s ahol svéd aye’ven folynak az előadások azon hallgatók számára, akik a finn egyház svéd nyelvű gyülekezeteiben készülnek szolgálatra. Ez az első eset hogy ezen a kis létszámú teológián magyar professzor hivatalos látogatást tett. Prőhle Károly finnországi útjához csatlakozóan néhány napot Svédországban tölt az érsek meghívására, s ott is több he lyen előadással szolgál. A professzort útjára elkísérte felesége is. „A béke új neve: felszabadítás — Nemzetközi egyházi tanácskozás a világbékéről Badenben —? ,A béke új neve; felszabadítás” — talán ez volt a legfigyelemreméltóbb mondat, egyúttal a legtöbb vitát kiváltó mondat is, a badeni nemzetközi egyházi konferencián. Castillo-Cardenas kolumbiai lelkész, a szabadságharcos Camillo Torrez volt munkatársa és ügyének folytatója mondta ki ezt a szinte jelszóvá lett mondatot Badenben. Arra utalt vele, hogy a bibliai „szabadi - tásnak” nemcsak személyeslelki értelme van. A társadalmi-politikai felszabadítást is magában foglalja, a szegények és elnyomottak érdekében. Az egyházaknak a mai Dél-Ame- rikában — mondta — együtt kell szolgálniuk az ember személyes-lelki megváltását és gazdasági-társadalmi megszabadulását az embertelen körülmények alóL Castillo-Cardenas ezzel VI. Pál pápa ismert tételét — a béke új neve világfejlődés — formálta át. Az emA badeni Kongresshaus, a konferencia színhelye beriség békés jövője elképzelhetetlen anélkül, hogy minden emberfaj és minden nép el ne érje az emberhez méltó élet szintjét. Amíg éhség, sötétség, elnyomás van a világ jelentős Nevében is hordozza a közeli Győr ősi, erős gyülekezetét. Amott a látóhatár szélén emelkedik Pannonhalma. Itt él ez az alig 320 lelkes kis gyülekezet, központjában mindössze 140 lélekkel. Sokáig csak imaháza volt. Ezt néhány falhúzással lelkészlakássá alakították, s mellette templomot építettek. Az építkezést 1949-ben kezdték, s három évig tartott A szükségletek nagyobb részét a gyülekezet teremtette elő pénzben, anyagban, fuvarban, kétkezi munkában. Mindent önkéntesen. Nem vetettek ki százalékos hozzájárulást. Segítette az építkezést az állam, a különböző felettes egyházi szervek, s a környező gyülekezetek. Összköltsége 75 000 Ft volt. Igyekeztek mindent „házilag” csinálni. Még a templom tervét is a gyülekezet egykori lelkésze és az építkezés buzgó levezetője, Kiss Jenő készítette. A mai lelkész Káldy Lajos. A templomban, amelynek berendezését később lassan egészítették ki, 90 ülőhely van. Fűthető. Minden, gyülekezeti munka, hetenkénti rendszerességgel, itt folyik. részében, addig nem ragyoghat fel igazán a béke napjának fénye világunk fölött! „Az atomfegyverek korszakában nincsenek többé jogos háborúk. Senki sem jogosult olyan dologra, amely az egész emberiség pusztulását jelentené” — ez volt a másik, sokat idézett mondat a konferencián, Lochmann csehszlovák professzor előadásából. Bár voltak — elsősorban az amerikai egyházi képviselők közül —, akik az atomfegyverzet és az „atomerő-egyensúly” elkerülhetetlensége mellett szálltak síkra, a konferencia nagy többsége az atom-, bakteriológiai és kémiai fegyverek teljes nemzetközi eltiltását követelte, s ezzel együtt minden nemzetközi vitának békés tárgyalások útján való megoldását. Az egyházak elsőrendű társadalmi feladata — ez volt a konferencia közvéleménye —, hogy mindent megtegyenek a háborús konfliktusokat kizáró világrend és a gyűlölködést, faji és népi önzést felváltó, új emberi magatartás kialakításáért. Sok szó esett Badenben az Egyesült Nemzetek Szervezete jövőjéről, a nemzetközi erköl- csiség kérdéseiről és egy „világ-törvénykönyvről”, amelyet minden ország elfogadna és amely a fajok, népek, személyes jogait és kötelességeit szabályozná az emberiség nagy közösségében. Ha ez távoli cél is még — ez volt a többség véleménye —, az egyházaknak mindenütt a világon arra kell törekedniük, hogy ne megosz- szák, hanem erősítsék az emberiség ma még hiányzó egységét. Segítsenek hidakat építeni a szakadékok fölött: segítsék a faji igazságtalanság ellen és a „harmadik világ” égbekiáltó nyomorúsága megszüntetéséért vívott küzdelmet. De mindenekelőtt, tegyenek meg mindent a világban ma is pusztító, kegyetlen háborúk tüzének eloltásáért Délkelet- Ázsiában és a Közel-Keleten. Ismételten szóba került a konferenciai tanácskozások során és a határozatokban is helyet kapott az összeurópai értekezletnek és a közös európai biztonságnak az ügye. Európa egyházainak fontos feladata, hogy a maguk eszközeivel segítsék a békés tanácskozások és a leszerelés ügyét, a népek közötti kiengesztelődést és Európa békés jövőjét, a világnak ebben a háborúktól legtöbbet szenvedett részében. A nemzetközi konferencia rendezője a SODEPAX-Bizott- ság volt, amely az Egyházak Világtanácsa és a Vatikán 1968 óta fennálló, közös szervezete az emberiség társadalmi és nemzetközi kérdéseiben. Első nagy világkonferenciáját Bejrútban rendezte meg 1968-ban. Ott a világgazdaság és a „harmadik világ” fejlődése kérdéseivel foglalkoztak. Ezen a második, világméretű konferencián ez volt a fő téma: „A keresztyének szolgálata a békéért.” Közelebbről a következő öt nagy, kérdéscsoporttal foglalkoztunk: 1. Keresztyén felelősség a világbékéért. 2. A világpolitikai konfliktusok okai és tényezői. 3. Az emberi jogok védelme és fejlesztése, mint a világbéke feltétele. 4. A béke és a jelenkori társadalmipolitikai rendszerek. 5. Nevelés a békére. A tanácskozások április 3-' tói 9-ig az ausztriai Badenben, a modern kongresszusi palotában folytak. Az öt világrész harminchét országából volt együtt a protestáns, római katolikus, ortodox és szabadegyházak csaknem száz képviselője. Lelkészek és világiak, püspökök, közgazdászok, teológiai professzorok, aktív miniszterek és politikusok, köztük az ENSZ egyik volt közgyűlési elnöke. Egyik szomszédom a tárgyalóteremben Mushakoji tokiói nemzetközi jogász proíesz- szor volt, a másik dr. Niilus, az Egyházak Világtanácsa Nemzetközi Osztálya igazgatója. Mögöttem Sámuel pakisztáni katolikus püspök és dr. Waka- tama rodéziai száműzött politikus ültek. A dél-amerikai delegátusok mellett nagy figyelmet keltettek a „harmadik világ” színes bőrű delegátusainak bátor szavú felszólalásai. Mindig nagy érdeklődés kísérte a szocialista országokból jelen volt hat egyházi delegátus (Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, NDK, Románia és Szovjetunió) felszólalásait. A konferencia tanácskozásait dr. Blake, az EVT főtitkára és König bécsi bíboros nyitották meg; a záróülésen Sakrausky bécsi evangélikus püspök is felszólalt. Ismételten elhangzott Badenben, hogy az Egyházak Világtanácsa és a Vatikán részéről ez az e 1 s ő ilyen, nagyméretű egyházi konferencia a világ békéje és az egyházak erre irányuló szolgálata kérdéseiben. Ilyenkor arra kellett gondolnom: a mi egyházaink már több mint két évtizede és a Keresztyén Békekonferencia keretei között is több mint egy évtizede foglalkoznak az egyházak, a keresztyének feladataival a világ, a népek békéjéért. Baden annak a jele volt, hogy ma már az egész világ keresztyénsége számára tudatossá válik: Isten békéje a kereszten a bűnös emberrel és az emberek, népek békéje egymás között, szétszakíthatatlanul összetartoznak. A keresztyének azzal is tanúsítják ma hálájukat Isten bűnbocsánatáért és felebaráti szeretetüket minden ember iránt, hogy imádkoznak a békéért, szót emelnek érte; de cselekvő módon vállalják is a maguk részét saját környezetükben és az emberi közösségekben egy háborúk nélküli, békés világért. A háború útja az emberiség pusztulásának útja. A béke Isten akarata és az egyedüli út az emberiség jövő megmaradására. Dr. Nagy Gyula A HELSINKI EGYETEM TEOLÓGIAI KARÁN hosszas vajúdás után Seppo A. Teinonent, az ökumenika eddigi tanárát nevezték ki a dogmatika tanszékvezető professzorává.
