Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-12-27 / 52. szám
Mi marad a karácsonyból? SWarad-e egyáltalán valami? Az is előfordulhat, hogy semmi. A karácsonyfa hókupacra kerül, vagy gyújtósnak vágják, a karácsonyi sütemény elfogy, az ünnepi ételeket, italokat elfogyasztják a vendégek. Vagy csak nagyon kevés marad. Egy kis jó íz a szánkban, kellemes érzés a szívünk körül, hangulatos muzsika a fülünkben, fenyőillat az orrunkban, néhány ajándék emlékként és semmi több. Sőt az is előadódhat, hogy már fáraszt a sok ünneplés. Idegesít a minden esztendőben megszokott keret, karácsonyi díszlet, igyekszünk elfelejteni az egészet, megszabadulni még az emlékétől is. Heinrich Böllnek van egy különös novellája: Állandó karácsony a címe. Milla néniről szól, akinek a háború alatt nem volt módja karácsonyfát állítani. Háború után újra a régi kellékekkel, kopácsoló üvegtörpékkel, színes angyallal díszíti karácsonyfáját. Süteményt készít, vendégeket hív, együtt a család. Váratlanul 1947-ben, amikor le akarják szedni a fát, az asszony megtébolyul. Üvölteni, ordítani kezd. Hiába jönnek orvosok, pszichológusok, jó barátok. Semmi, senki nem segít, míg férjének eszébe nem jut, hogy újra szentestét rendeznek. A különös gyógymód valóban segít. "Az asszony elhallgat. Ettől kezdve mindennap szentestét játszanak a családban. Télen-nyáron, minden este. Édes sütemény, édes dallamok, édes-kedves beszélgetés. A család minden tagjának jelenlétéhez Milla néni ragaszkodik. Másfél év alatt a család minden tagja vagy belebetegedett a különös szertartásba, vagy kivándorolt, esetleg színésszel helyettesítette magát az elviselhetetlenné vált ceremónián. — Lehet, hogy Böll szokatlan hangvételű írásával azt akarja mondani, hogy karácsony unalomig ismételgetett külsőségeivel éppoly kibírhatatlan, mint amilyen elviselhetetlen az igazi karácsony ordító hiánya. Elgondolkoztató, hogy különböző nyelveken, mai üdvözlésformákban sok minden van, de hiányzik valami. Megvan a hangulati elem, de hiányzik a tartalom. A magyar üdvözlő lapokon kellemes karácsonyi ünnepeket, a németen boldog, az angolon vidám, a skandinávon jó karácsonyt kívánunk egymásnak. A keresztyéneknek tulajdonképpen tartalmas karácsonyt kellene kívánniuk, hiszen ünneplésünkben mégiscsak a tartalom számít igazán. S akkor marad is valami karácsony utánra is, ha volt tartalma ünnepünknek. Karácsony tartalma maga Jézus Krisztus. Ott marad valami karácsonyból egyéni és gyülekezeti életben egyaránt, ahol ö áll az ünnep középpontjában. S ott mi marad? Feleljünk erre a kérdésre Pál apostol kedves hármas válaszával: „megmarad a hit, remény és szeretet, e három és ezek között legnagyobb a szerétet”. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi hit. Karácsonykor megerősödünk abban a meggyőződésünkben, hogy Megmentő, Megtartó, Megváltó született. Nem kell tovább várni, nem kell másban keresni, ö az: a betlehemi Gyermek, a názáreti Ácslegény, a golgotái Szenvedő, a húsvéti Föltámadott. Nem kell önmagunknak hordani minden terhet, bűnt, bánatot. Nem vagyunk egyedül, Testvérünk született. A végtelen lehetőségű Isten emberré lett, hogy rajtunk segítsen. Ez a testetöltés magyarázatatlan. de imádandó csodája. Erről csak ujjongva énekelni lehet, ahogy Luther énekelt: „Világ kit bé nem foghata, ím keblén tartja Mária.” A karácsonyi gyülekezetben, igehirdetés hallgatásakor pislákoló hitünk újraéledt, felizzott s ez a hitünk megmaradhat karácsony után is. AZ NDK ÚJ EGYHÁZI STATISZTIKÁJA Az egyházi szövetségbe tömörülő német demokratikus köztársaságbeli evangélikus egyházak új statisztikája szerint a legnagyobb tartományi egyház az Evangélikus-Lutheránus Szász Tartományi Egyház kereken három milliónyi egyháztaggal és 1200 lelkészszel. A további sorrend: Szász Egyházkerületi Evangélikus Egyház: 2,1 milliónyi egyháztag, 1070 lelkész; Berlin-Brandenburg Evangélikus Egyháza: 1,9 milliónyi egyháztag, 830 lelkész; Thüringia Evangélikus Lutheránus Tartományi Egyháza: 1,2 milliónyi egyháztag, 750 lelkész: Mecklenburg Evangélikus Lutheránus Tartományi Egyháza: 950 ezernyi egyháztag, 390 lelkész; Greifswald Evangélikus Tartományi Egyháza: 450 ezernyi egyháztag, 220 lelkész; Anhalt Evangélikus Tartományi Egyháza: 275 ezernyi egyháztag, 120 lelkész; Görlitz vidékének Evangélikus Egyháza: 200 ezernyi egyháztag és 90 lelkész. összesen tehát az NDK egyházai kereken 10 millió egyháztagot és 4670 lelkészt tartanak nyílván. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi reménység. Karácsonykor valóra vált az emberiség évezredes reménysége. Akit próféták, költők, s egyszerű emberek vártak: megérkezett. Nem szegye- nült meg a reménység. A karácsonyi esemény miatt mindig azoknak van igazuk, akik Istentől valami jót várnak, jót remélnek. Az apostol szavával kifejezve, mi karácsonykor azt az Istent ismertük meg, aki Fiát „mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna hát nekünk mindent vele együtt?!” Karácsonyról tudó keresztyének sohasem lehetnek reménytelen emberek. Egyszerű hétköznapi dolgaikban, gondjaikban, világméretű problémákban, önmagukra, másokra és az egész emberiségre nézve a reménység emberei. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi szeretet. Isten szeretete kötelez. Jézussal beözönlött Isten szeretete a világba. Jézus egész lénye, minden szava magatartása szeretetről beszélt, egészen a keresztig. Teljes volt irgalommal. Ha emberi nyomorúsággal találkozott, irgalmasan segített, ha bűnös emberekkel — nem utálkozott. Belőle új emberség erői áradtak és áradhatnak ma is. Isten Fia megjelent, hogy Isten fiai megjelenjenek itt a világban. Isten gondolata testet öltött, Isten gondolatai mindig testet akarnak ölteni. Szeretete sem maradhat szép, de elvont gondolat, eszme, a való világtól idegen elv. A Szentírás ezt így fejezi ki: Jézus azért jött, hogy tisztítson magának „tulajdonul olyan népet, amely buzgón törekszik a jó cselekedetekre” (Tit. 2, 14). Isten szeretete emberszere- tetre kötelez. A keresztyének karácsony miatt a másik emberért, a közösségért, emberi társadalomért, emberiségért dolgozó, tevékeny emberek, nem idegen tőlük semmi, ami emberek ügye. A megértett karácsony tesz érdekeltté bennünket emberek bajában, gondjában, örömében, eredményében. A karácsonyi esemény — hisszük — világméretű esemény volt, Istenünk világméretű szeretetének jele. A jól felfogott karácsony nem szűkít be, nem kerget el emberektől otthonunk csöndjébe, hanem kitágítja látásunkat, világméretűvé teszi szerete- tünket, karácsonyivá. Mi marad karácsonyból? Ha tartalmas volt ünneplésünk, úgy e három: karácsonyi Krisztus-hit, megalapozott jó reménység, elkötelező emberszeretet — s ez több, mint jó íz, kedves dallam, fenyőillat. A karácsony Urának maradandó ajándékai. Dr. Hafenscher Károly Köszönt lek, béke l Béke, köszönt énekem. Háború több ne legyen! Öröm nő a békében, gyász a harcok éjében. Béke kelt víg éneket, háború bús könnyeket. Békén élni vigalom, háborúban siralom. Béke áraszt bőséget háború csak ínséget. Mit a béke épít föl, háborúban romba dőL Béke népet erősít, háború ront és pusztít. Míg a béke áldást oszt, háború szór vészt, átkot. Háborúban hull a vér, öröm, élet végetér. Nő a gyász és félelem, nyomorúság végtelen. Béke, rólad szól dalom. Tűnik és és fájdalom. Ajándékod Istenem, hálás szívvel élvezem. Áldott légy, jó Istenünk, aki békét adsz nekünk. Messzeűzöl bajt, viszályt, kezed békességgel áld. Hála néked, Istenem! Hála néked, Istenem! Ismeretlen szerző éneke a 17. századból. Finnből fordította: T. E. Szeiiflhely-e a szent Hely? Azt az országot, ahol az Ür Jézus Krisztus egykor megszW* letett, Szentföldnek, s azokat a helyeket, ahol Jézus életében megfordult, vagy megfordulhatott, a későbbi idők folyamán szent helyeknek nevezte az egyház. S ezeket a helyeket különleges tiszteletben és megbecsülésben részesítette. A hívők úgy gondolták, hogy azokat az embereket, akik ezekre a helyekre elzarándokolnak, megkülönböztetett kegyelemben részesíti az Isten, s az ott elmondott imádságok jobban meghallgatásra találnak. Így alakultak ki a zarándokhelyek. S a fontosabb zarándokhelyeken templomok, vagy kápolnák épültek, s a templomokat fenntartó szerzeteseknek, vagy papoknak fő megélhetési forrása a zarándokok adománya lett. Betlehemben a fölé a barlang fölé, amelyben a hagyomány szerint az Ür Jézus megszületett — mert valószínű, hogy ilyen istállónak használt barlangban és nem a magyar pásztorromantikából ismert zsúpfödeles, vagy nádtetős istállóban született meg a Megváltó — Nagy Konstantinus császár annak jeléül, hogy felvette g. keresztyénséget, a Hadriánus császár által korábban emelt pogány szentély helyére keresztyén templomot építtetett. S a történelemnek talán egyik legnagyobb csodája, hogy ez a templom túlélte mindazokat a viharokat és veszedelmeket, amelyek a többi egykorú épületet mind porrá omlasztották és eltörölték a föld színéről. Ez a templom ma is alig valami változtatással, ahogy az építők kezéből kikerült, fogadja a zarándokokat. A templom, mint általában a Szentföldön a szenthelyek fölé épült templomok, több felekezet tulajdonát képezi. A latinok, a görögök és az örmények formálnak jogot rá, s ez a tény igen gyakran a szent helyekhez bizony nem illő ádáz küzdelmek színterévé teszi a palesztinai zarándokhelyeket. A templom mozaiklapján található csillag eltávolítása állítólag egyszer olyan nemzetközi bonyodalmat okozott Franciaország és Oroszország között, hogy ebből a bonyodalomból fejlődött ki a krími háború. De ennél sokkal nagyobb bonyodalmak okozói is voltak « történelem folyamán a palesztinai szent helyek. Amikor a Szentföld a mohamedánok kezére került, Európa keresztyén uralkodói „keresztes hadjáratokat” indítottak a Szentföld felszabadítására. A 11—13. században a különböző európai uralkodók vezetésével több keresztes hadjárat is indult. Az ötödik keresztes hadjárat (1217—18) egyik vezetője II. Endre magyar király volt. Az egyik legszomorúbb keresztes hadjárat azonban az úgynevezett „gyermek keresztes hadjárat" volt (1212), amelyben a pápaság biztatására több ezer gyermek vett részt, azzal a megokolással, hogy mint „ártatlanoknak”, nekik bizonyára sikerült visszaszerezni a Szentföldet. Ahol egykor Jézus a szeretetről és a békességről prédikált, ahol a gyógyító Mester könnyeket törölt és sebeket gyógyított, ott az ő nevében folyt az ádáz küzdelem a kincsért, a hatalomért, a világi dicsőségért. Mert bizonyára mondanunk se kell, hogy a keresztes hadjáratok igazi rejtett célja nem a szent helyek és az Ür Jézus Krisztus tisztelete, hanem a hatalom kiterjesztése, vazallus államok szerzése, vagy kincsgyűjtő kalandvágy volt. S mintha csak átok ülne a Szentföldön, a történelem folyamán véget érni nem akaró ádáz harcok, kegyetlen véres csaták színtere volt, és még ma is az az a vidék, ahonnan a bűnbocsánat és békesség drága evangéliuma elindult, hogy meghódítsa az emberek szívét. Bizonyára megható lehet megállni azokon a helyeken, amelyeken egykor Jézus járt és tanított, de valójában nem az a fontos, kik laknak a Szentföldön, milyen templomok és kápolnák várják a zarándokokat a szent helyeken, hanem az, hogy a Jézus Krisztus által meghirdetett és megélt szeretet és békesség betöltse az emberek szívét nemcsak a Szentföldör hanem az egész világon, mert Isten boldog országa nem a Szentföldön, vagy a szent helyeken van, hanem amint Jézut maga mondotta; „Az Isten országa tibennetek van” (Lk. 17, 21). Dr. Selmeczi János A BRAZÍLIAI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ NYILATKOZATA Még október 24-én nyilatkozatot fogadott el a brazíliai evangélikusok közgyűlése Cu- ritiba-ban, amely hangsúlyozza, hogy a brazíliai egyház elítél minden olyan eljárást a politikailag másként gondolkodók ellen, amely sérti az egyetemes emberi jogokat és az a véleménye, hogy teljes jogi és törvényes biztonságot kell adni azoknak a brazil hazafiaknak is, akiknek a politikája ellenkezik a brazil kormányéval. A nyilatkozatot a brazíliai evangélikusok elnöke, K. Gott- schald adta át Medici államelnöknek két munkatársa kíséretében. MtimmammimmimmmintimmmmimmimmmmnmmutmmiitinmiiminmimmfiimtimiiiimiittitiiHmnnmimtiuuinnimtiumiimniiiiiimmiHmitimiimmmm Az utolsó élő szó Ballagtam, bandukoltam az utcán, az akkor még vidám, napfényes utcán, a Mártírok útján, szürke házak és szürke falak mellett. Ballagtam a Széna tér felé a sokadalomban, emberek között, akik mind elindultak valahonnan és siettek valamilyen cél felé. Ez volt bennük az egyetlen egység, ebben a sokféleségben, emberi tarkaságban, összevisszaságban, egymás kerülgetésében. Jó volt nézni őket és bennük a mozgást, az egyik erre, a másik amarra és mindez mégis összefüggött egymással, valahol kijött az eredmény, az ember élete és a közösségeké. Előttem néhány méterre, kissé oldalt, egy idős szürkekabátos férfi ment, majd kezét a falnak támasztotta, oda is dőlt, keresett valamilyen pontot, ami megfogható, ami biztos, de nem talált. Akkor háttal nekiesett a falnak és reám nézett, arra, aki legközelebb állt hozzá, az egyetlenre, akiben társat talált. Fehérré vált az arca, majd egész testével a falnak dőlve lassan lefelé, mindig lejjebb ereszkedett aszerint, ahogyan elfogyott benne az erő. Nem tudtam magam sem visszatartani, ahogyan utána kaptam, arca közel volt az eveimhez és akkor hallottam a szót, az élet utolsó szavát, amit még ki tudott mondani: „Kenyér.. Talán kenyérért ment a Retek utcába a napfényes, vidám utcán az emberi sokadalom közepette, amikor összeszorult a szíve. Talán azzal a szóval akart valamit magyarázni, indokolni, valamilyen megfejtés akart lenni másnak, aki még hallja. Ki tudja? Elvitték. „ * Akkor gondoltam arra, hogy sok embernek szinte nincs is utolsó élő szava. Egymásba rohan két autó. felrobban egy repülőgép és lezuhan, kisiklik egy vonat, valahol alszanak családok, a házak között robban a bomba, földrengéstől reszket a táj és megszámlálhatatlan embertársnak nincs már ideje sem arra, hogy utoljára gondoljon valamit, gondoljon valakire és kimondja. Mások meg, akik már hosszú hónapokon át vergődnek, reménykednek, megerősödnek és visszaesnek, azután napról napra gyengébbek lesznek, egyszercsak olyan állapotba kerülnek, amelynek van még lélegzete, kicsi kis mozgása, de nincsenek már maguknál, az utolsó napok múlását, nappal és éjszaka változását észre sem veszik és nem ismernek meg senkit. Nem látják az elfordított, sírással teli arcokat, nem érzik a búcsú gyengéd simogatását, szólni sem tudnak, nincsen utolsó élő szavuk a búcsúra, az áldásra vagy köszönetre. Ki tudja hánynak adatik meg az, hogy mondjanak valamit az élet és halál találkozása előtti utolsó pillanatban és hánynak van akkor is igazi mondanivalója? Azt hiszem, hogy az ilyenek kevesen vannak, nagyon kevesen ... Kevesen azok, akik mindent elrendeznek, akik készen vannak, akik nem hitetik el magukkal, hogy még ráérnek, „majd máskor ...” ők a nagyok, a lélek nagyjai, azok a kevesek... * Akkor gondoltam arra, hogy ha valamiképpen időt kapnék erre és erőt és választhatnék a szavak között, csak pár rövidke szót, ami nem több egy sóhajtásnál, mit választanék? Első gondolatom volt a FELESÉGEM. Joga is van hozzá és szív szerint is jár neki. Eddig is több, mint 30 éve hordoz engem, mint nehéz terhet, mindenféle bánatomat mindig reá raktam. Zsákutcákból mutatta vissza, kifelé az utat és reám pazarolta a reménység és újrakezdés minden szépségét. Azután a LEÁNYAIMra gondoltam. Talán megtelne a szívük örömmel a bánatban, ha említeném a nevüket. De melyikét? Vagy a legidősebb UNOKÁM? Aki most már lobogó hajjal fut, mert ő már elfelejtette, hogy milyen sokáig cipelte a súlyos gipszet a csipöficam miatt, de mi sokszor látjuk a képet ma is?! Persze, hogy nem értené, miért éppen ö, mert még se az életet, se a halált nem érti, de egyszer talán felötlene benne, később, hogy mit jelent az az utolsó szó és utolsó név...? Vagy inkább kellene választanom a legkisebbet, aki maga a mosoly, a játék, az öröm, az elégedettség és akivel már annyi közös, huncut kis játékunk van? Vagy melyiket válasz- szam a négy közül? S akkor jutott eszembe ANYÁM. Már régen nincs közöttünk. De mégiscsak ő adott életet, ö volt az az egyszerű asszony, aki merészen mert álmodozni felőlem és eldöntötte sorsomat akaratával s lettem, aki vagyok, mert ő volt a kezdet számomra. Amikor még mezítlábas gyerkőc voltam, klott nadrágban és kis trikóban, hányszor beleültetett a papa által készített, pirosra festett talicskába és tolt lefelé a Gábor utcában. „Majd egyszer én ülök bele és te fogsz engem így tolni” — mondogatta és soha, soha nem került sor erre. Az utolsó szót jaj, de megérdemelné ... És a PAPA? Aki nehéz ujjaival is játszott kis feles hegedűmön és aki olyan csodálatosan tudott harmonikázni? És a jó MUNKATÁRSAIM? Mindazok, akiknek ez lenne a legeslegutolsó ajándék, ez az utolsó szó, mert együtt voltak velem számtalan küzdelmemben, tűrték idegességemet és szétszórtságomat? Nem! Nem tudtam választani... Ha választok egyet, bántom a másikat, a többit. Pedig az az utolsó szó legyen o^ian, ami szép. ami a búcsúzásban összeköt, amiben minden benne van és mindenki, akinek hálával tartozom. * Följebb kell menni... Így jutottam vissza a gyerekkorom óta életemet kísérő imádság kezdetéhez. „Jövel Jézus ... !” Kicsi gyerekimádság, örök ádventi könyörgés: „Jövel Jézus!" Jézus! — mindenség, csodák világa, titok, ember, könny, kenyér, bűnbocsánat, új élet, Ige és igehirdetés, értelem, fantázia, szeretet, csöndes órák, gyülekezet, templom és testvérek. MINDEN és MINDENKI, amiért és akiért hálával tartozom, mert ő állította őket mellém a NAGY TERV szerint, avát és anyát, feleséget és leányokat, vöket és unokákat, munkatársakat és barátokat. Ő adta az utat, sokak, mások gondját, kevesek örömét, muzsikát és lármás utcát, a ravaszokat és az őszintéket, és a vigaszt fájdalom és ha'ál ellen. Ő adta a kezdetet, azt a valahonnant, ahonnan indulni kellett és kezében a befejezés is. „Jövel Jézus!” — legyen ez az utolsó élő szó! * És ha mégsem az lesz? Akkor is, tudjátok Ti mind, akik ezt elolvastátok, hogy bármit is mondok, én ezt akartam mondani... Várady Lajos „Örömünk teljes legyen"
