Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-12-27 / 52. szám

A küszöbön

Jelenések 12, 10

AZ A „HATALMAS SZÓZAT” amiről itt szó van mintegy «gry mondatban összefoglalása annak a rikító színekkel festett jelképsorozatnak, amivel a Jelenések könyvének szerzője az emberiség megmentése nagy drámájának utolsó felvonását kívánja érzékeltetni. Emlékeztet ez az „égi szózat” azokra a hasonló szózatokra, amik Jézus megkeresztelése (Márk 1, 11) és a hegyen történt megdicsőülése (Márk 9, 7) alkalmával hangzottak el. Mit akar velünk közölni ez a „szózat”?

AZT, HOGY „MOST”, vagyis abban az időn kívüli és túli „időpontban” megvalósult, beteljesült, célhoz ért mindaz, amit Isten az emberekkel elkezdett, mindaz a jó, amit az embernek szánt, amit teremtett világával eltervezett. „Ütött Istenünk győzelmének órája, az ö- királyi felségének és hatalmának órája, amikor el jő Felkentje, hogy elfoglalja trónját, amely megilleti” — így fordítja riagyon szabadon és merészen, de nagyon mély értelmezéssel ezt a mondatot az új angol biblia- fordítás. Betűzzük most végig magyar bibliánknak az eredeti (görög) szöveget követő szavait, keresve azok értelmét.

MEGVALÓSULT AZ „ÜDVÖSSÉG”, vagyis minden jónak a foglalata, amit Isten az embernek, a világnak adni akar, már a földi életben is és azon túl is az örökkévalóságban. Benne van ebben a gazdag tartalmú szóban, üdvösség, a szabadulás minden rossztól, bűn és halál hatalmától s mindezek következményétől. Betegségtől, könnytől és szenvedéstől, minden testi és lelki nyomorúságtól. S benne van a béke Isten és ember, ember és ember között, a megértés és az összhang, a lelki békesség és a nyugalom, a megpihenés és az öröm, az elvehetet- len derű ragyogása.

ISTEN HATALMA, URALMA, tjRSZAGLÁSA teljesült ki ebben. Isten hatalmát év pen az „evangéliumban" gyakorolja (Róma 1, 16). Vagyis aria használja fel, hogy vele az ember javát munkálja. Ezért az Űjtestamentum központi üzenete „Isten országának” a meghirdetése. S ez éppen azt jelenti: Isten kezébe veszi az életünket, kiterjeszti reánk oltalmát, megvéd minden gonosztól, — leginkább saját balgaságunktól és konok- ságunktól — vezet és tanácsol, utat mutat és együttjár velünk ezen az úton, az ő útján. Isten országlása az ö mindent és mindenkit egybefoglaló, magához ölelő szeretetének eláradása egész teremtett világára.

KRISZTUS TRÓNRALÉPÉSE, TRÓN FOGLALÁSA, — ez az 'Utolsó kép ebben az igében. Jézus Krisztus földi élete az egyszerű és szerény názáreti vándortanító alázatos szolgálata volt. „Most”, vagyis az idők végén, isteni dicsőségében jelenik meg s elfoglalja az öt megillető helyet Isten jobbján. Képes kifejezése ez annak a valóságnak, amit a Kis Kátéban így tanultunk s vallunk: Hiszem, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten ... „Levettetett a mi atyánkfiainak vádlója...”, ez is azt jelenti, hogy eltávolíttatott minden gonosz hatalom, ami megronthatá Isten és szeretteinek viszonyát; elhárult minden akadály Isten és ember zavartalan közössége elől.

KÜLÖNÖS KARÁCSONYI IGE EZ, hiszen a Jelenések könyve messze előre, a távoli, megfoghatatlan jövőbe tekintve szól Istennek s az ő Felkentjének végső győzelméről, pontosabban ennek a győzelemnek nyilvánosságra hozataláról. Arra akar figyelmeztetni, hogy Jézus születése ennek a végső győzelemnek első állomása, mintegy küszöbe. Ügy, hogy ebben a kezdetben már igazában benne van a célhoz érés, mint bimbóban a virág s a gyümölcs.

KARACSONYESTÉN a karácsonyi jól ismert és meghitt elbeszélésre gondolunk, a bethlehemi pásztorokról, angyalok szózatáról és énekéről, Józsefről és Máriáról, jászolhoz térdelő napkeleti bölcsekről. Mindennek mélységes és drága mondanivalója van. Csak arra vigyázzunk, hogy mindez ne váljék számunkra pusztán elandalító hangulattá s ezzel el ne „jézus- kázzuk” a .karácsonyi esemény roppant jelentőségét. Mostani igénk éppen erre figyelmeztet. Arra, hogy Isten szeretete, ami karácsonykor megjelent közöttünk Jézus Krisztusban, csak a bűnnel, gonosz hatalmakkal, halállal való harcban valósulhatott meg. Ahogyan ezt Luther is egyik karácsonyi énekében megfogalmazta: «

„Mit árthat a bűn és halál: Mellettetek az Isten áll.

Maga Krisztus küzd értetek, Isten fia van veletek.

ö nem hagy el, ne féljetek, Csak benne bízzék szívetek;

Ellenségtek akármi sok, Nem lészen semmi károtok.

Nem marad el a győzelem, Végül a tiétek lészen.

Azért Istennek zengjetek, Örök hálát, dicséretet.

(132. énekünk 4—6 v.) - dr. Groó Gyula

Karácsony az Ó tes

PÁL APOSTOL az Űjtestá- mentomban visszatekint Krisztusra, halálára és feltámadására, — a próféták az Ötestá- mentomban előre tekintenek a Messiásra, akinek majd szenvednie kell értünk. A próféták sokszor csak sejtve és megsejtetve, homályba burkolt szavakkal és hasonlatokkal tudnak szólni látásaikról, — Pál apostol szavai csillognak, ha Krisztusról beszél. De akár így, akár úgy vallanak, ugyanarra a Messiásra és Megváltóra mutatnak kinyújtott kezükkel.

AZ UTOLSÓ IDŐK, vagy aranykorszak eszményi uralkodóját várták az Ótestámen- tom korában mindazok, akik egy jobb és igazabb élet után vágyódtak. Várta az Őtestá- mentom népe is, hogy Dávid vagy Józsué, vagy éppen egy új Mózes alakjában eljön majd az, aki letörli a könnyeket, megtöri a bűn hatalmát és győzelemre viszi Isten akaratát a világban.

Ha azonban sorra vesszük az Ötestámentomban található „messiási jövendöléseket”, amiknek a száma nem kevés, azzal a meglepő jelenséggel találkozunk, hogy látszólag két különböző vonal fut bennük. Az egyik szerint hatalmas uralkodó lesz a Messiás, aki) „visz- szaállítja Dávid leomlott sátorát”, legyőzi ellenségeit és úgy uralkodik a világon. A másik vonal szerint a béke fejedelme lesz a Messiás és országában még a természet pusztító erejét is megfékezi. Nem fegyver, hanem jog és igazság uralkodik benne: „És származik egy vesz- szőszál Isai törzsökéből s gyökereiből egy virágszál növekedik, akin az Úrnak lelke megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és

hatalomnak lelke, az Ür ismeretének és félelmének lelke” (Ezs. 11, 1—2).

MI A MAGYARÁZATA annak, hogy ez a politikai és vallásos vonal egyaránt megtalálható az Ötestámentomban s méghozzá egyazon prófétánál is? Talán az történt, hogy később belecsempészték a tisztán vallásos reménységekbe a nemzeti vágyakat és politikai reménységeket? nem erről van itt szó! Nézzük csak meg közelebbről a „politikainak” tűnő messiási jövendöléseket! Ámos próféta mondja ki azt a reménységet, hogy Isten „visszaállítja Dávid leomlott sátorát” (9, 11). Amikor már minden emberi reménység csődöt mondott, az emberi szem csak nyomort és pusztulást lát maga körül, akkor szólja bele a próféta ebbe a kilátástalanságba, hogy Istennek azonban még van mondanivalója. Ugyanezt mondja Hóseás próféta is könyve második fejezetében a választott népről, amelyet azonban nem a vér és nyelv egyesít; hanem mert megvalósult az ígéret: „Az élő Isten gyermekei” lettek. Isten kegyelmes ígérete egyetlen alapja az új teremtésnek, az új gyülekezetnek.

EZSAIASNAl erőteljesen jelenik meg a Messiás alakja jövendöléseiben. Az emberi reménység helyére a hit kerül (7, 9), ami mindig ezt jelenti nála: az ember elfogadja azt a tényt, hogy Isten irányítja a történelmet. Ezért nem arról van szó szerinte sem, hogy politikai hatalomhoz jut a gyülekezet, hanem Isten fog uralkodni. Ezért lesz az ő országa az igazság birodalma és béke

országa. Ezért van még ezekben a látszólag politikai és világuralmi reménységeket tápláló messiási jövendölésekben is azon a hangsúly, hogy o messiási országban kivívott győzelem maradéktalanul Isten győzelme. Egyedül és kizárólag Isten hatalma és dicsősége lesz nyilvánvalóvá az idők teljességében. „Elénk áll és legeltetni fog az Úrnak erejével, Istenének, az Úrnak felséges nevével” (Mikeás 5, 4). Az a hatalom tehát, amivel a Messiás betör ebbe a világba, nem a Fáraó, nem Nabukadneccár, nem Heródes hatalma! Olyan hatalom ez, amely erőtelenség- ben mutatkozik meg: „örvendj nagyon, Sión leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! íme, királyod eljön hozzád, aki igazságos szabadító, alázatos és szamárón ül, szamárkanca csika- ján. Kipusztítom a harcikocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből, kipusztul a harci íj is, mert békességet hirdet a népeknek”. (Zak 9, 9).

HATALOM ÉS ALÁZAT,

erő és gyengeség egyesül a prófétai Messiás alakjában. Hatalmas uralkodó és mégis a békesség fejedelme Ö, ajkának leheletével megsemmisíti a bűnösöket és egyúttal kicsiny gyermek, aki összetöri az erő- szakoskodók igáját. Győzelmes király, mégis alázatos, szegény és az ismeretlen Betlehemből származik. Gyenge vesszőszál, de hatalmas cédrusfává növekedik. Aki még mindig kételkednék abban, hogy az ellentéteknek ebben a képében álmodják meg a próféták a Messiás alakját, azok olvassák el Ezsaiás könyvében az Isten szolgájáról szóló csodálatos verseket (52, 13—53, 12). Teljesen mellékes, hogy hogyan értette a próféta a Messiásra vonatkozó elképzeléseit. Az tény, hogy emberről aligha lehet ilyesmit jövendölni, csak az „Ember Fiáról”, az emberré lett Igéről.

Kiben másban teljesedtek be Ezsaiás várakozásai, ha nem Krisztusban? Hiszen Istennek ez a Szolgája az egész világ Megváltója: „Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob népinek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszakozására: a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (Ezs. 49, 6). Ez a megígért Szolga a megfáradtak és megterheltek Megváltója. Hangját sem lehet hallani az utcákon és tereken (Ezs 42, 2), de annál nagyobb és hatékonyabb kereső szeretete, amellyel az eltévedteket megkeresi és a békétleneknek

békességet hoz (Ezs 53, 5—fjü. Ez a megígért Szolga az a bárány, amely elhordozza a világ,1 bűneit. „Pedig betegségeinket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta el, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől... pedig alázatos volt és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik és mint juh, mely megnémul az őt nyírok előtt és száját nem nyitotta meg”! (Ezs 53, 4. 7). Ismét Íz az isteni titok tárul itt elénk, hogy erejét az erőtlenségben jelenti ki. És ez a bárány, az egész világ bűnét elszenvedő Szolga, mégis királyi hatalommal rendelkezik: „...fölötte a királyok befogják szájukat, mert amit nékik nem beszéltek volt, azt látják, és amit nem hallottak volt, arra figyelnek” (Ezs 52, 15).

DE NÉPE ÉS ORSZÁGA IS

VAN ennek a Királynak. Maga köré gyűjti a foglyokat, akiket megszabadított, a vakokat, akiket látókká tett,“megszólítja a gyengéket, akik ki akarnak térni előle és rászól az erősekre, akik ellent akarnak állni hívó szavának: „Öh mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek a vizekre, ti is, akiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet Miért adtok pénzt azért ami nem kenyér és gyűjtött kincseket azért, ami nem elégíthet meg? Hallgassatok reám, hogy jót egyetek és gyönyörködjék lelketek kövérségben. Hajtsátok ide fületeket és jertek hozzám. Hallgassatok rám, hogy éljetek és örök szövetséget kötök veletek Dávid iránt való változatlan kegyelmem szerint. ímé, bizonyságul adtam őt a népeknek, fejedelmül és parancso- lóul népeknek. ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Űrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített.” (Ezs 55, 1—5),

A Szolgának ez a népe kapta az ígéretet, hogy Isten kiönti rá Lelkét (Jóéi 2, 28) és megszületik Jézus Krisztus egyháza. Mert nemcsak az eljövendő Messiásról, a karácsonykor megszületett Krisztusról szólnak újra meg újra az Ótes- támentom prófétái, hanem ebben a várakozásban mind benne vaui Jézus egyháza is.

Dr. Pálfy Miklós

Jámborok karácsonyi éneke

jöjj, kis Jézus örömünkre, hints egy kis fényt a tüzűnkre; ma nagyra nő mindünk kedve: taníts minket szeretetre; hogy nézzünk a magas égre: taníts minket emberségre; hitünk, szívünk legszebb éke, add, hogy legyen örök béke; tudjuk a jót jól felfogni, gyermekszívvel mosolyogni; ne legyen se harag, bosszú, az életünk legyen hosszú; a mezőkön legyen virág, s testvérünk az egész világ; tudjunk sok jót vinni, hozni, tiszta szívből imádkozni;

engedd, hogy az ember könnyét s a gyermekek örömkönnyét a jámborok megköszönjék.

Gyarmathy Irén

Azt az órát soha nem fogja elfelejteni. Ritkán látta magát ilyen élesen, ilyen kitapini- hatóan. És valahányszor azt a keserves órát átéli, kiveri testét a hideg verejték. Minden ruhadarab csuromvíz lesz, szinte csavarni tudja.

Kiállt a férfiak elé a templom pitvarába és szerette volna elmondani azt az érzést, amely mellét majd szét feszítette, amely öreg szívét eltöltötte. A rövid úton — az oltártól a pitvarig — készen volt élete legnagyobb prédikációja.

„Atyámfiái, férfiak! Örüljetek velem! Emberek, a szívem csordultig van boldogsággal! Isten meglátogatta alázatos szolgáját és élete utolsó vágyát teljesíti, Isten gyermeket ígért nekem. Emberek, hallgassatok meg! Rányitotta méltatlan szolgájára az ajtót az Űr. Üzent nekem. Hallottam két fülemmel. Bizonyos, hogy így volt! Most térdre kellene vetnem magamat és csak imádkozni, imádkozni lenne szabad. Most, e percben meg tudnék halni a boldogságtól. Éreztétek-e már azt, hogy a boldogságtól egy lépés csupán a halál karja? Meg tudtok érteni engem? Ti, igen ti, akiket Isten megáldott öt, tíz gyermekkel? Akik szorítottatok már szívetekhez meleg, parányi testeket, akiknek keble büszkén dagadt, mert atyák voltatok? Akik már belenéztelek fiatok okos, kérdő tekintetébe, nektek tudnotok kell, hogy mi tölt el engem, aszott, vén embert. Essetek térdre velem, mert Isten nekem is ígért gyermeket. Emberek..

Ügy érezte, élete legmegrázóbb beszédét mondja el. S a gyülekezet hozsannája lesz a válasz. Mert őt eddig is úgy ismerték, mint ékesen szóló papot. Aki tudott, nagyon szépen tudott beszélni. Akinek szavában erő, hatalom volt. Amikor megnyitotta ajkát, s végigsimogatta selymes, hófehér szakállát, halk moraj futott végig mindig a gyülekezeten. Aztán olyan csönd támadt, hogy a távoli Herodes-kertben lévő szökőkút csobogása erö- teliesen hallatszott. Amikor ő, Zakariás beszélt, viharok kavar ígtak a lelkekben. Vagy lecsendesedtek fákat csavaró orkánok a szivekben. Amikor Zakariás szólt, akkor tudta mindenki, hogy hit, vigasz, reménység és erős elhatározás fogan a szívben. Ha a törvényről szólt, hangja mélyen zendült. Mennydörgés tud igy dübörögri vagy a nvugtalan föld, morajlón, fenyegetően. Az Űr Ítéletét úgy tudta csattogtatni a gyiüc'^zei felett, mint a korbácsot. Ilyenkor tíz ujjúkkal szaggattak ruhájukat félelmükben és bánatukban. S megszűnt a kicsinyes gyűlölködés, bosszú, harag, mely megtöltötte a szíveket, s megtisztulva mentek alá. De amikor vigasztalt, olyan szelíd lett a hangja, mint az est fuvallata. A sebek gyógyultak, a fájdalom szűnt. Szikkadt, sóvár lelkek, mint harmatot a kiszáradt füvek, itták Zakariás igéit, s felüdültek, új erőhöz jutottak.

Zakariás a hit és szó mestere volt.

Abban az órában, amelyben élete legnagyobb, legmegrázóbb beszédét akarta elmondani, egy árva szó sem jött ki a torkán. A nagy szónok ott állt egy népes gyülekezet előtt és csak tátogott. Szemét meresztette, erőlködött úgyannyira, hogy az erek kidagadtak a nyakán, de akkor sem tudott egyetlen hangot kinyögni. Utoljára is sírva fakadt, öregesen, reménytelenül és kezeivel mutogatni kezdett. E pillanatban úgy festett, mint egy görög pantomim színész, aki hihetetlenül rosszul alakítja szerepét. Oh, de szerencsétlen bábu lett a sors kezében!

Mekkora kudarc! A nagy beszédből, a megrázó prédikációból egy szánalmas mimus lett. Komédiás, aki vénségében ott áll a sokaság előtt és ismeretlen jelekkel próbál elvont fogalmakat magyarázni értetlen emberek sokaságának. Zakariás élete e pillanatban összeomlott. Nincs hangja, tökéletesen néma. És ő, aki a szó művésze volt, éppen a szó ízét. veretét, súlyát nem tudja többé átadni. A hivatása, papi szolgálata, amely egyetlen vigasz volt gyermek nélküli, sivár életében, most egyszerre megszakadt. Befejezte papi szolgálatát. Mert ki hallott már olyat, hogy néma papok jelbeszíddel prédikálnak?

Látnia kellett a gyülekezetett Zakariás látta! A férfiakat tarka köntösökben. Mellükön összefont karral, telve várakozással. Látta könnyein keresztül, megduplázva, ahogyan elódalogitak gyanúsan lehorgasztott főkkel, üresen és csalódottan. Igen, tekintetükre, mozdulatukra, járásukra volt írva a csalódottság.

Ült nap, mint nap magába roskadva hosszú idő óta. A hold már ötödször fogyott el és nőtt újiá, de Zakariást env dolog emésztette: leláncolt nyelve megoldódik-e valaha. Odaállhat-e még egyszer a sokaság elé, hogy tekercsekből zsoltárokat olvasson fel, vagy a próféták igéit, s aztán zengő, érces hangon magyarázza az üzenetet a gyülekezetnek? Vagy végképp néma marad, s sírba viszi fájdalmát, kudarcát?

Mindennek ötödik hónapja már. A látás és az ígéret, amelyről ama emlékezetes napon egy szót sem tudott kinyögni, lassan érlelődött. Egy szép napon Erzsébet, a vele öregedett hitves, akivel már régóta inkább járják a múlt széles és kitaposott útjait, mint a jövendő keskeny és járatlan ösvényeit, szégyenlősen jelentette ki:

— Anya lettem.

„Anya lett Erzsébet — ujjongott néma ö- römmel Zakariás —. Anya lett, s nekem fiam lesz! Fiam, mondotta ö, aki meglátogatott a szent helyen. S én kételkedtem! Én magamra néztem. Nevetséges vénségemre. Nekem fiam7 Óh, emberi gyarlóság, kicsinyhitüség! Pedig hányszor mondtam el hosszú pályafutásom során az embereknek Ábrahámról, a mi atyánkról, hogy Isten megtartja ígéretét. S lám, mi papok csak beszélni tudunk Isten csudálatos dolgairól, de magunk kételkedünk benne. Ábrahámról könnyű volt szónokolni, régen élt. És milyen megható volt. Ha róla beszéltem, könnybe lábadtak a szemek. De manapság? Velem ilyen dolgok mór nem esnek meg! így vélekedtem. S íme az Űr kegyelme megismétlődik! Manapság is, mert atya neszek, fiam lesz. Erzsébet már hírül is adta.”

Így fűzte némán gondolatait, míg reggelből este, estéből reggel lett. Aki már hosszú nőnapokat várakozott, tudja, hogy az idő ilyenkor ólomlábakon vánszorog előre. Várta a gyermeket, s lassan beleszokott és belenyugodott a némaságba. A papi szolgálatból kivá’l. néma szolgákra nincsen szükség az Isten gyülekezetében.

Odahaza téb-lábolt, de inkább csak ült, mint megfáradt ember, akinek már pihennie kell, szemben a kerttel. Időnként különös moso’p suhant át arcán. A szívből felbugyborékoló boldogság piros rózsákat varázsolt arcára. Ilyenkor a jövő virágoskertjében sétált. Az álmok városában. Egy kicsiny gyermek puha

keze fészkelte magát ráncos markába. Sö)» lentőségteljesen nézett az emberekre:

„A fiam!”

Aztán egy erős, izmos férfi oldalán bicegett. Időnként rátámaszkodott a vállára. S ha valakivel találkoztak, megroggyant térdét kiegyenesítette, s büszkén mutatta:

„A fiam!”

Majd újra odatapadtak gondolatai, mint a borostyán a fához, a templomhoz. A papi szolgálat hosszú évtizedeit nem lehet egy álommal elfeledtetni. A némaság mégiscsak halálos ítélet volt a hűséges szolga felett. Óh, hányszor ment azóta titokban a belső kamrába, s próbált kiáltani. De csak üres légbuborék szakadt fel torkából. Hang nem jött,

„Lesz- e még egyszer idő, amikor a nyáj előtt állok, én mint pásztor és tolmácsolom az Űr üzenetét? Lesz-e mégegyszer szó ajkamon, s Istennek üzenete általam? Lehet-e hinni ama jelenésnek, .hogy csak addig leszek néma, míg a fiam megszületik?”

Így tépelödött öregesen, reménytelenül Áron nemzetségének tagja, miközben teltek hetek és hónapok.

Az ötödik hónaptól Erzsébeten már határozottan látszottak az anyaság jegyei. Korára való tekintettel elköltözött hazulról.

— Egy időre elutazom, — mondotta Zakariásnak, — hogy ne nevessenek rajtam az emberek.

Zakariást az aggodalom, féltés és az egyedüllét marcangolta. Mi lesz, hogy lesz? Világra tudja-e hozni az asszony a gyermeket, életben marad-e a gyermek, életének nagy csodája? Kiért aggódjon jobban?

Aztán elérkezett a várva várt idő. Erzsébet hazajött egy csöpp kis, meleg va'ósánqal. És az apa, a hófehérhajú, ráncos, vén Zakariás ennyit tudott mondani: „menjünk a templomba!"

Hétköznap volt. Csendes, munkás hétköznap. S a templomban sokaság helyett egy boldogságtól sugárzó, fehérhajú édesanya volt, aki végtelen szeretettel és féltéssel ölelt magához egy kicsi gyermeket s az öreg pap elmondta élete legnagyobb beszédét:

— Te pedig kisgyermek, a mannsságos Isten prófétájának hivattatol, mert az Űr »lőtt jársz, hogy az 6 utalt megkészítsed...”

S e kicsiny gyermek e pillanatban felsírt.

Kédey Pá>

A nagy beszéd