Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-10-11 / 41. szám

it harmadik szószékről

Konferencia egyházunk sajtómunkájáról

Közel negyvenen ülték körül az Üllői úti székház tanácstermének asztalát, hogy egy hosz- szűra nyúlt nap óráit kihasználva tanácskozzanak magyar- országi evangélikus egyházunk sajtómunkájáról, elsősorban is az Evangélikus Élet, országos hetilapunk és a Lelkipásztor teológiai szakfolyóiratunk eredményeiről és céljairól.

A két lap szerkesztőbizottságának tagjain kívül jelen voltak az egyházmegyék sajtólelkészei is, valamint több, az egyházi sajtómunkában tevékeny lelkészünk.

A D. Káldy Zoltán püspök elnökletével folyó tanácskozáson elsőnek D. Koren Emil, az Evangélikus Élet szerkesztője tartott vitaindító referátumot. Elemezte a magyar evangélikus publicisztika 25 esztendejét, szellemi arculatának kialakulását, előrehaladását, elért eredményeit. Elhatárolta lapunk célkitűzéseit a különböző helytelen szerkesztési és írói tendenciáktól, a befelé fordulástól, ügyeskedéstől, az ideológiai keveréstől, a hamis puritástól.

Lapunk azonosult és együtt haladt azzal a bátor hitbeli döntéssel, amelyik kereste, megtalálta és kimunkálta az egyház új útját az új társadalmi rendben, a szocialista Magyarországon. A felismert út igazságainak levitele az olvasókig, gyülekezetekig és hívekig, határozza meg a lap irányát és tartalmát. És ezen nincs semmi változtatni való. Másrészt arra törekszünk, hogy felmutassuk miképpen váltak életté ezek a hitbeli döntések a gyülekezetekben és az egyes keresztyén ember életében.

Szólt a szerkesztő arról a felelősségről is, mely lapunkat a keresztyén ökumené és a népek nagy családja kérdéseinek, megoldásában szolgálatra kötelezi.

A szerkesztő bevezetője után számos értékelő, építően bíráló és javaslatokat tartalmazó felszólalás hangzott el, amelyekre a . szerkesztő részletesen reagált.

A felszólalások alapján leszűrt javaslatokat és indításokat D. Káldy Zoltán püspök foglalta össze 23 pontban. Ezek a lap eddigi célkitűzéseit változatlanul fenntartva a lap nívójának további emelését, a technikai és szerkesztési munka javítását, az olvasótábor igényeinek fokozottabb figyelembevételét, a lap eddigi jó szolgálatának fokozását és frisseségét célozzák.

A továbbiakban Dr. Pröhle Károly teológiai tanár előterjesztése nyomán a Lelkipásztor szakfolyóirat célkitűzéseivel, tartalmi és technikai kérdéseivel foglalkozott a konferencia.

A lelkészek szolgálatában, továbbképzésében, hazai teológiai munkánk publikálásában és a tájékozódásban fonte* szerepet betöltő folyóiratunk értékelésével, színvonalának: további emelésével, tartalmi gazdagságán,ak újabb színekkel gazdagításával foglalkoztak a felszólalások, amelyeket ugyancsak D. Káldy Zoltán püspök foglalt egy csokorba.

A Sajtóosztály anyagi ügyeiről, a kiadói tervekről, a saj- tólélkészek szolgálatáról és más az egyházi sajtómunkát érintő kérdésekről esett még szó D. Káldy Zoltán püspök és Harkányi László tördelőszerkesztő tájékoztatása alapján, az egész napos együttléten.

A magyar evangélikus egyház sajtómunkásainak és olvasótáborának érzéseit fejezte ki a konferencia során D. Káldy Zoltán püspök, amikor arról a háláról tett bizonyságot, amit mindannyian érzünk Isten iránt, aki lehetővé tette és megáldotta az egyházi sajtó iránti szeretetünket és fáradozásunkat. Köszönettel emlékezett meg államunk segítségéről és megértéséről, amellyel lehetővé teszi és támogatja egyházunk ez irányú szolgálatait is. Köszönet illeti azokat is, akik írásaikkal, munkájukkal, hozzászólásaikkal, anyagi és lelki támogatásukkal elősegítik egyházunk e fontos tevékenységét. A hála kötelez és ösztönöz a még jobb, tökéletesebb és eredményesebb szolgálatra erről a „harmadik szószékről”, ahogy D. Koren Emil szerkesztő emlegette egyházunk sajtómunkáját a gyülekezeti szószék és rádiós igehirdetések mellett.

Ez az igyekezet határozta meg a konferencia résztvevőinek munkáját is és ehhez kérik egyházunk sajtómunkásai az olvasók további szíves segítségét és imádságát is.

Mezősi György

AZ ELJÖVENDŐ Árnyéka.,.

Senki titeket meg ne ítéljen az étel és ital miatt, vagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában; mindezek csak árnyékai az eljövendőnek, de a valóság a Krisztus. (Kol. 2,

16—17).

Hoffman Kirsten bibliai illusztrációiból. Dánia.

Az igazi istentisztelet

D. Káldy Zoltán püspök igehirdetése az Ökumcnikns Tanács jubileumi ünnepén

„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem cs aki az útra vigyáz, annak megmutatom Isten szabaditásál”. (Zsolt. 50, 23)

A Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa abból az alkalomból tartja mai ünnepi ülését, hogy hazánk 25 esztendővel ezelőtt szabadult fel a fasizmus igájából, a háború halálos nyomása és saját urai által fenntartott igazságtalan társadalmi, gazdasági és politikai rend nyomorúságaiból. Az egyes tagegyházak erről a jubileumról már megemlékeztek, de úgy érezzük, hogy ökumenikus Tanácsunknak külön is meg kell ezt tennie, annál is inkább mert elindulása, fennállása és szolgálata összefügg hazánk felszabadulásával. 5£íg a két háború közötti ún. „keresztyén Magyar- országon” a különböző felekezetek gyakran abban voltak serények, hogy egymást megelőzve részesüljenek a hatalomban a politikai és társadalmi életben, addig a felszabadulás után — legalábbis a protestáns egyházak — egymásra találva a szolgálatban való részesedést látták feladatuknak. Igen, a szolgálatban való részesedést az emberekért, népünkért, az emberiségért. Krisztus szolgálatából kértek részt — melyet Krisztus az egész világért végez — és annak hordozói és megjelenítői akartak lenni az emberek között. A hatalomért való versenyfutás helyett a szolgálatnak ez az igénylése és vállalása talán a legnagyobb esemény egyházaink életében az utolsó 25 esztendőben.

Ezen a ponton találjuk magunkat szembe igénkkel; „Aki

hálával áldozik, az dicsőit engem.” Ez" az ige észrevétlenül is arra szólít fel bennünket a jubileumi ünnepen, hogy Istent Istennek lássuk, ismerjük el és úgy hódoljunk neki .A zsoltáríró — de rajta keresztül maga Isten — polemizál azokkal, akik Istent különböző áldozatokkal, étel vagy állataidozatokkal akarják „.megtisztelni”, kielégíteni vagy megfizetni. Ezzel ugyanis „bálvánnyá” süllyesztik Istent, bálvánnyá, akinek föléje lehet kerekedni, akit függő helyzetbe lehet hozni, akit az áldozatok révén kézben lehet tartani. Isten azonban nem bálvány, hanem az Isten, Isten, akit csak hálával lehet tisztelni. Bármennyire merésznek hangzik, így igaz: a hála teszi Istent Istenné, mert ez jelenti az Előtte való meghódolást, az ö igazi tiszteletét.

A jubileumi ünneppel való összefüggésben ez a hála elsősorban azt jelenti, hogy Istent Istennek kell látnunk és mint ilyennek kell hálát adnunk. Ez a hálaadás ugyanis azt juttatja kifejezésre, hogy mi megváltjuk: Istep jól tette, hogy úgy cselekedett velünk az elmúlt 25 esztendőben, ahogy cselekedett. Jól tette, hogy nem engedte magát „bálvánnyá” tetetni önző emberi és sokszor „egyházi vágyak” foglyaként, hanem szuverén módon úgy cselekedett velünk, ahogy cselekedett. A „hálával való áldozás” részünkről most

azt jelenti, hogy megváltjuk: Istennek joga volt úgy cselekedni egyházainkkal, hogy belevitte őket egy forradalomba, amelyben megméretett eddigi szolgálatuk, múltjuk. Joga volt Istennek arra, hogy a hatalmi pozícióból a szolgálat pozíciójába helyezze az egyházat. Joga volt arra, hogy az egyház új életformájának kialakításakor ne az egyház kényelméből induljon ki, hanem abból, hogy az egyház minél inkább egyházzá legyen és úgy töltse be szolgálatát az új társadalmi rendben.

A „hálaadással való áldozás” tehát az, hogy Istent Istennek ismerjük el, nemcsak azt jelenti, hogy elismerjük az Istennek szuverén jogát az egyházzal és az egyház szolgálatával való rendelkezésben. Az Istennek való „hálaadás” azt is jelenti, hogy ebben a hálában megwalljuk: mindent jól cselekedett velünk az utolsó 25 évben. Ez a hálaadás azt jelenti, hogy felismertük: jót tett velünk Isten, hogy nem hagyott tovább élni bennünket a régi történelmi körülmények között, hanem kihozott bennünket abból, megmentett bennünket abból és új történelmi körülmények közé helyezett, hogy lehányjuk magunkról mindazt, ami szolgálatunkat a múltban leterhelte és valóban egyedül az evangélium alapjára helyezkedjünk, abból éljünk és annak erejével szolgáljunk embertársaink között. Csak azok számára jelentett tragédiát az új helyzete, akik Istent nem Istennek látták, hanem bálványnak, aki nem teljesítette azoknak az igényét, akik szerették volna továbbfolytatni az egyház hatalmi tevékenykedését a szolgálat helyett. Igen, mint az ökumenikus Tanács tagegyházai is „áldozzunk Istennek hálával", hogy új történelmi körülmények között jót tett velünk, amikor abba belehelyezett bennünket. És „áldozzunk hálával” azért, hogy szolgálhattunk az evangélium erejével és az evangéliumból eredő szeretettel magyar népünk között és az emberiség nagy családjában.

Van azonban a felolvasott igénknek egy másik mondata is: „aki az útra vigyáz”. Ez a mondat egyértelműen az egyház és az egyes hivők engedelmességére utal. Az igazi isten- tiszteletnek két üteme van: hála és engedelmesség. Ez az engedelmesség az Isten parancsolatai szerint való járást, parancsolatainak a megtartását és betöltését jelenti. Mivel az utolsó 25 esztendobein Istenben nemcsak a szuverén Urat ismertük fel, akinek joga volt egyházát új körülmények közé helyezni, hanem art is felismertük, hogy ő nekünk Jézus Krisztusban szerető mennyei Atyánk, aki mindent jól és javunkra cselekedett az elmúlt

25 évben, ez arra indítja az

egyházat, hogy nem kényszerűségből, hanem örömest engedelmeskedjék neki. Engedelmeskedjék annak a parancsának: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Járjon annak a Jézus Krisztusnak az útján, aki még önmagánál is jobban szerette a világot és benne az embereket, hiszen az életétad- ta értük a kereszten. Engedelmeskedjék tehát annak a parancsnak az egyház, hogy ne önmagáért, a maga létének biztosításáért és fenntartásáért harcoljon, hanem önmaga odaadása árán is szolgáljon az emberek között azok üdvösségéért, testi-lelki jólétéért, békéjéért és boldogulásáért. Ne a hatalom visszaszerzéséért harcoljon, hanem még engedelmesebb élete megvalósításáért, még több és még alázatosabb szolgálatáért. Az engedelmesség azt jelenti, hogy magyar népünk között Krisztus szeretetével,' szívével és tetteivel vagyunk jelen elfeledkezve önmagunkról, de annál inkább eszünkbe és szivünkbe véve népünket, annak előrehaladását. Az engedelmesség azt jelenti,' hogy az egyház kincseivel és eszközeivel munkálkodunk nemcsak az emberek üdvösségéért — amely letagadhatatlan feladatunk — hanem az éhezőkért a világban, a társadalmi igazságosságért. a faji egyenlőségért és a népek megbékéléséért. Hála és engedelmesség: ez az igazi istentisztelet.

Végül van egy harmadik üteme az igénknek; „annak megmutatom Isten szabadítását”. Ez nyilvánvalóan elsősorban a jövendőre utal: az üdvösségre. Világos, hogy az üdvösség itt a jóidon dől el. Az egyházra nemcsak az jellemző, hogy a „hazafelé tartók” csapata, hanem az is, hogy ez a „hazafelé menés” a földöm, az emberek között, a társadalomban történik. Azon dől el az üdvösségük, hogy ezt a „menés”-t hogyan végzik. Ügy, hogyr mennyei hazájuk fényében lesajnálják a földi otthonaikat, földi hazájukat, a földi kenyerüket, a földi békéjüket, vagy úgy, hogy éppen a mennyei fény világításában és annak erejével dolgoznak a földi otthonukért, hazájukért, feleba- rátjaikérí Isten annak mutatja meg „szabadítását”, akik úgy mennek át a földi tereken, hogy közben szeretetet, megoldásokat és káutakat adnak mindazoknak, akikkel együtt élnek és járnak.

Hazánk felszabadulásának 25 évfordulóján és egyben abból az alkalomból, hogy István, az első magyar király születésének ezredik évfordulóját ünnepeljük, keresse meg az ige a szívünket: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem és aki az útra vigyáz, annak megmutatom Isten szabadítását”.

Nels Mária: ' r „

BIZTATÁS

Hidd el,

az utat veled járóknak szüksége van jóságodra, megértésedre bizonyosan; tiszta, egyenes, lelkületűdre, mely hirtelen ítélkezéstől ment, hűséget tart, igazat mond, bizonyos nemet, igent; veled a tisztaság jelenlétére, szavad súlyára, szelíd erejére, s arra, amit leginkább nélkülöznek, hogy úgy járj közöttük, mint ismerője a Világosságnak, az Öröknek.

Németből ford. Túrmezei Erzsébet

AMERIKAI LELKÉSZEK MOSZKVÁBAN

öt néger amerikai lelkész 10 napos látogatásra Moszkvába utazott New Yorkból, hogy eleget tegyenek a moszkvai patriarkátus meghívásának és megtárgyalják többek között azt a kérdést, hogy néger amerikai egyetemi hallgatók is tanulhassanak a moszkvai Lumumba Egyetemen.

Az amerikai lelkészek egyébként azoknak a szovjet lelkészeknek a látogatását viszonozzák, akik múlt év októberében a Nemzeti Egyháztanács meghívására tartózkodtak az USA-ban.

KÉT JEGYZET

PÁZMÁNY PÉTER négyszáz évvel ezelőtt született — 1570. október 4-én Nagyváradon — régi református vallású magyar nemesi családból. Ismeretes, hogy korán elárvult, s mostohaanyja serdűlő korában jezsuitákkal katolikussá tette. Tizenhét éves korában belépett a jezsuita rendbe, később esztergomi prímás és bíboros lett, a magyarországi ellenreformáció és a barokk kordivat vezére és kifejezője.

Elsösorbam is rajta múlott, hogy a tridenti zsinat által megszervezettt keresztes háború, vagyis az ellenreformáció, a Habsburg-kézen maradt darabka Magyarországon nem fajult vallásháborúvá, hanem akkor még megmaradt csupán disputának. Pázmány Rómában látta Giordano Bruno máglyahalálát, tehát magyar földön nem lobbant fel emberölő máglyatűz. Pázmány idegeiben magyar nyelvi képzelet lobogott, tudta, hogy a nép nyelvével győzött a reformáció: ő is a nép nyelvét juttatta diadalra egyházában, vagyis elfogadta a legfontosabb hitújító érvet. Olvasta Bornemisza Péter prédikációit, s átvette az evangélikus reformátor érveit, képeit, hasonlatait, módszerét. Habsburg hűségen volt, de éreztette Bethlen Gáborral, hogy a független magyar fejedelmi Erdély Magyarország politikai függetlenségének záloga. Egyházi szükségből egyetemet alapított, s tudta, hogy ezzel kultúránk fellegvárát építi, teljes univerzitást hoz létre. Beleilleszkedett a barokk világrendbe, de minden írása, minden szónoklata kerüli a barokk tobzódást: világos realista mondatokkal igyekszik meggyőzni olvasóját. Bécsben gyanakvással fogadtálc, osztrák rend- társai haipláig nem bíztak benne: ő bízott önmagában és alapelvében, hogy ugyanis a nép nyelvével kell érvényesülni. írói rangon fejezte ki magát, mestere és művésze volt nyelvünknek. Prózája a magyar irodalmi próza egyik klasszikus megnyilvánulása.

Világosan látta, hogy nem csupán egyházi hódításról van szó munkásságában, hanem egy szétzilált társadalom talpraállításáról. Prédikációiban és vitairataiban egyházi igazságra erkölcsi igazsággal és hódítással próbálta megnyerni hallgatóit. Tudjuk, nem sikertelenül. Mert meggyőződött róla, hogy a szigorú és komoly istenhit: szigorú és komoly erkölcsi létet jelent. Hatása azért volt nevelő és tanító jellegű, mert egy országgal elhitette, hogy erkölcsi becsületesség nélkül nincs is-' tenhit. Leleplezte a képmutatókat, elutasította az alattomosakat. Prédikációi országos erkölcsi nevelést jelentettek. Egyik prédikációjában azt mondja, hogy egyenesen kell járni az embernek, felfelé tekintő fejjel, csak az állat horgasztja fejét a föld felé. Tiszta emberi igényre nevelte a magyarokat, hogy fejlessze az országot. írásművei és fordításai egyházi és ellenreformációs törekvésből fakadtak, s nemzeti irodalmunk mellőzhetetlen szépségévé váltak. Vitát fiatal korában folytatott s férfikorban, hajlott korában vitaszó nélkül írt. Főként imái ilyenek, mindenkihez szólók. „Emlékezzél meg Uram a te szent Fiadnak testamentomáról, ki születésekor békességet hirdetett angyalai által és mennybemenetekor békességet hagyva nékünk örökségül; és őrizz meg minket békességes csendességben, örök mindenható Ür Isten, leinek kezében vagyon minden országok birodalma, tekints irgalmas szemeiddel a keresztyének segítségére” — ez a hang valóban mindenkivel közös. Az az érzésünk, hogy Pázmány ellenreformációi tevékenysége közben és ellenére összekapcsolódott olyan érdekekkel, amelyek közösek voltak minden magyar s minden ember számára.

JÁNOSY ISTVÁN válogatott verseit „Kukorica Istennő” címen jelentette meg a Magvető Könyvkiadó. Teljes örömmel írok e kötetről, mert igaz költőt mondhatunk vele magunkénak. Drámai erejű szavak uralkodnak ebben a lírában, ünneplés és feszes rend, mely csak lassan oldódik egyszerű vallomásokba, könnyed sóhajokba, halk lírai jelzésekbe. Zsúfolt és bonyolult látás Jánosyé, képzőművész képzeletével rajzolja verses mondandóját, zeneköltő erejével válogatja ki szavait. Kép képre rakódik, sorban állnak s megbo- molva egymás fölé nőnek. Ez a mai ember idegzengése, szinte semmi nyugalom, semmi ismert és bevett lírai kép, csupa szokatlan, de erős vonalú káprázat, való világ s mégis valótlan, mert bennünk is csak akkor jelenik meg, amikor álmunk furcsa és szokatlan képekkel telik meg.

Tüstént a bevezető vers, Pokoltánc szarvasokkal, azt érzékelteti, hogyan szól Bartók zenéje a két világháborút átélt emberhez. A vers bonyolult képsor végén egyszerű és tiszta képet mond: „Napszikráztatta folyóba lépkednek a tisztulok”. S ekkor meghátrál a Halál, amely ott leskelődik a képzelet képei mögött. Negyedszázad verseiből válogatott a költő, alig emyed a képek zsúfoltsága, vagyis alig találjuk meg azt, amit az értelem keres, hogy széppé váljon a vers mindenki számára s ne legyen stúdium s idegalkati hasonlóság alapján magyarázható zöngés. Jánosy költői mondanivalója egyetlen monológ. A költő keresi a világ együttérzését, a biztos és tiszta kezeket,

igaz szemeket, de nem realista módon. Reális képei irreálisan állnak össze. A Hármashatár- hegyrál nézi Budapestet, s a főváros fölött óriási Buddha-szobrot lát, „mosolyog ajka hallgatagon”. Vonzó számára a keleti világ és bölcselkedés, magyar kápelemei ilyen keleti képzelettel rakódnak össze mitikus kompozícióvá.

Leginkább ott tudjuk követni, ahol őszintén s egyszerűen szól, például családi köréről, rokonairól, s nem szaporítja túlzottan a képeket. Ez a legszerencsésebb költői gyakorlata, tiszta, üde hangütések egysége, könnyed vonások vizfestmény-rajza. Hatásos formán tudja felidézni Üjpestet, lakását, feleségét, szüleit, a Felvidéket, régi várakat és városokat. Ez már olyan Ura, hogy igazság is és szépség, s hűség a magyar valósághoz és az emberség vágyaihoz. Két költőt vall mesterének a klasszikusok közül: Arany Jánost és Juhász Gyulát, de az ő verse nem hasonlít ezekhez. Nem is kell hasonlítania. Az új költő tovább lép, újat hoz. Igen, azt jól érezni, mily magabiztos versműveltsége van ennek a költőnek, mily szilárd a szóválogatása, mennyire őszinte bonyolult idegállapota rögzítésében. Versformája is sajátos, de művészi, bár korántsem könnyű. De majd minden versében találunk egy-egy szentenciát, amelyre fölfigyel értelmünk. Egyik versében megkapóan szól humanizmusáról: „Hogy, mint az emberevést, egyszer száműzzük az emberölést is s hogy minden ember — kíméletben legalább is — egyenlő: szerelni, védni. óvni kell, mint plántát, amelyből jobb szökell.” A dunántúli dombokat, Berzsenyi hitét említi, mint atyai örökséget, melyet tovább akar adni. Igen, összhangot keres, tisztaságot és rendet. Együtt van végül tájainkkal és képzőművész mestereinkkel. Keresi az élet szépségét.

Szalatnai Rezső