Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-05-25 / 21. szám

A gyulavári gyülekezet Itt a Bea nem bíboros, ha­nem a papék hétéves leánya, aki féltő gonddal vezeti át kis- hugát az úttesten, s állítja út­ba az óvoda felé, míg ő indul az iskolába. A húga viszont Andika, aki megjelenik a ven­dégasztalnál fakanállal a kezé­ben, s a kanálgömböt mikro­fonként felfelé tartva bejelen­ti, hogy ő most konferálni fog... De átveszem a szót Andiká- tól, s én konferálok. Gyulán vagyunk. Hatszáz évesnél régibb város. Egymás­hoz ragasztott házak között hol egy barokk, hol egy copf jellegű épület emelkedik ki, míg eljutunk a világvárosi szinten kiképzett melegvizű fürdőig Közben itt Erkel mell­szobra, amott Düreré. Aman­nak ott a fája, amely alatt jegyezgette a Bánk bán kotta­fejeit, emez innen indult a vi­lághír felé. Jókai itt bújdosott, karján Laborfalvi Rózával, Bródy Sándor erre ballagott. Petőfi itt mondta utolsó beszé­dét, szobra — Ferenczy Béni pompás alkotása — itt áll hűs fák árnyékában, kardjavesz- tetten. (Huligánok törték le barbár módon — hja, világvá­rosi szinten.) A fürdővel szemben a vár, Közép-Európa legrégibb tégla­vára. Múzeummá tatarozták. A várárok csónakázó tó. Esaiás arról ír, hogy „lán­dzsáikból sarlót formálának”, itt viszont modem paradigma­ként a lőportoronyból cukrász­dát Nem lőportoronynak ne­vezik, hanem rondellának, mert így szebb —, s nem cuk­rászdának, hanem espressónak. Biztosan ez is szebb. Az evangélikus templom né­hány éve még jellegtelen há­zak sorába szorítottan állt Aztán egy nyári nap rekkenő hőségében ingujjas férfi lépett be a parókiára többedmagával. — Rendezzük ezt az utcát, tisztelendő úr, s úgy akarjuk, hogy az egyháznak is jó le­gyen. A tanácselnök volt Aztán mértek, bontottak, levágtak, építettek, parkíroztak, s ma a templom modem, levegős bér­házsorból, széles utcán ugrik elő kiemelkedő szép épület­ként. A parókiát mögötte a vá­ros tataroztatta, toldotta meg. Volt itt minden: telekcsonkí­tás és bontás, építés és tata­rozás, csak épp egyenetlenség nem volt —, s ma az egyház­iunk. Gálszécsi, Szegedi Kis István, Ozorai Imre, Szikszai Fabricius Demeter — röpköd­nek magyar reformátor eleink nevei. Mágócsy Gáspár vár­kormányzó alatt kezdett virá­gozni a lutherá'nia Gyulán, s nák százezer forinttal többet ér az objektuma, mint eddig. Nyírfák között lépegetünk a templom fala mellett, mintha Suomiban járnánk. Gyöngyvi­rágszőnyeg köröttünk, míg a modern paróikiakerítéshez érünk. Labdarózsa és tulipán a kertben. A meggyfák már elvirágoztak. Régi feljegyzéseket lapozga­Csak a Szentlélek által Mt lő, 13—2Ő Lenyűgöző székesegyházak láttán mondotta Heinrich Heine, a költő: „Azoknak az időknek dogmái voltak; ne­künk csak vélekedéseink van­nak. De vélekedésekkel nem építenek dómokat.” Az erő persze, amelyet oly impozán­san sugároz egy-egy remekmű­vű templom, nem egyszerűen magából a dogmából szárma­zik, hanem sokkal inkább a szilárd hitből. S a 113 éve ha­lott poéta szellemes mondásá­nak fő igazsága alkalmasint az, hogy puszta „úgy vélem”- mel vajmi kevésre megy az ember. Főként az egyház! 1. KÖZ VÉLEMÉNYKUTA­TÁS-FÉLÉT TART JÉZUS, de egyáltalán nem statisztikai ér­deklődésből. Még kevésbé azért, hogy majd ügyesen az eredményhez tartsa magát Észrevehetően távolabbi szán­déka van az előzetes kérdéssel: „Kinek mondják az emberek itz Emberfiát?” — vagyis őt. S a tanítványok összefoglalják az „elismerő” véleményeket. A kövélemény — emberileg szól­va! — igen magas értékkel „pontozta” Jézus igehirdetését, személyét, hiszen a legnagyobb prófétákkal állította egy sorba. Eszerint ő: a legkiválóbbak egyike. 2. HÁT TI KINEK MOND- TOK ENGEM? — hangzik a tulajdonképpeni kérdés. Vagyis Jézus magától értetődőnek tartja, hogy a hozzá legköze­lebb állók nem sorolódnak be olyan egyszerűen a „népsza­vazás” középvonalába. Maga Isten nyúl bele az egyik tanít­vány, Péter leikébe, mire an­nak egész belső világa betájo- lódik az Örökkévalóra, a Szentlélek eligazító vonzására, s egyedülálló hitvallás hangzik el: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Jellemző rá, hogy mindjárt ez után annyira megint csak emberileg okoskodik, hogy le akarja beszélni Mesterét a ke­reszt vállalásáról, s ezért eb­ben a magatartásban már sá­tánnak nevezi őt Jézus. Micso­da ellentét! — de ez a mi „te­hetségünk” a végső kérdések­ben, Isten színe előtt „Hát ti kinek mondtok engem?!” — vizsgakérdése ez a jelenkor ke- resztyénségének is. Létkérdé­se! Az is volt mindig. Ma ugyan sokkal több felsőfokú értékkel lehet Jézust párhu­zamba vonni, ha emberileg értékelni akarják, mint közel kétezer évvel ezelőtt. Megnőtt a választék eszmék és életstí­lusok terén. De a HIT nem egy eszme előnyben részesítése, hanem személyes megragadott- ság, Isten hatalmas örömhíré­nek befogadása és valósággá élése: Jézus Krisztusban maga Isten szól és formálja át az életem áldó eszközévé ember­társaim javára. Ebben a min­dent átfogó értelemben érvé­nyes a páll ige: Jézust csak a Szentlélek által mondhatja Úrnak bárki is KI Kor 12, 3) 3. „SZIKLÁVÁ” ÍGY LE­HET LENNI: Istentől megra- gadottan. Éneikül mi lett vol­na Simon halászból? Legföl­jebb ügyes mesterember. Szentlélek nélkül a múlt han­gulatos nagyjelenetévé sápadt volna az is, amikor a csodála­tos halfogás ütán nyomorult bűnösként borult Jézus elé. S később? Nagyhangú, rámenős, karddal hadonászó „vezéregyé­niség”, aki azonban a döntő pillanatban csúfosan megta­gadja Urát. Nem, nem a Péter „sziklajellemére” épített Jézus, hanem a kimondhatatlan iste­ni pluszra, a nélkülözhetetlen Szentlélekre. így lát Jézus rendkívüli le­hetőségeket azokban, akik az ö közelébe kerülnek. Akár önbizalom-túltengésben szen­vednek, akár kisebbrendűségi érzés nyomasztja őket: 0 ki tud gyógyítani. Lát „fantáziát” benned is, bennem is. De nem azért, mert olyanok vagyunk, amilyenek. Hanem annak el­lenére! S a győzelem az, ha kezében szüntelen formálódó életünkön mutathatja meg, mekkora a különbség véleke­dés és HIT között! Bodrog Miklós 1560-ban túlnyomórészt az volt. Kerecsényi László várka­pitány is buzgó lutheránus volt, bár Bornemisza nem ép­pen dicséri, amikor azt írja: „mimt egy sárkány olyan va­ja ..Török gyötörte, Habs­burg szélesztette őket s a né­pet. Később Haruckem telepí­tett magyar, német s román családokat a rommá omlott vár köré. A nagy széthullás után csu­pán 1905-ben írták össze a re­formátusok között felszívódott evangélikusságot. Találtak is mintegy 150 egyházfenntartót a csabai papok szorgalmazásá­ra. „Néhai nagytiszteletű Ko­rén úr ugyanottani evangéli­kus lelkész energikus fellépése arra késztette” Csepregi espe­rest —, olvasom a krónikás sorait —, hogy 1905-ben az „ev. ref. egyházban élő ágostai evangélikusokat” összegyűjtse. „Ezen első kísérletek” sok ne­hézséget jelentettek, de 1907- ben kivonták őket az „ev.ref.” adózás alól. A kis gyülekezet Békéscsaba leányegyháza lett. A pecséten ma is ez az év- szám szerepel. Sokat járt ide prédikálni többek között Vidovszky Kál­mán is. Első önálló lelkészük Kemény Gábor lett. A bap­tista imaházat kapták kölcsön használatra előbb ingyen, az­tán bérért. 1925-ben kezdtek küzdeni saját templomért. Dr. Vangyel Endre s a Stéberl-ek voltak a nagy nevek a gyű lekezet újkori történetében. Lelkészeik Tátray Károly, Rohály Mihály, Benkő István voltak, s ma Bodrog Miklós. ö hívott meg szolgálatra. Prédikáltam a mintegy félszáz templomozó hívőnek. Kicsi gyülekezet ez, de meleg test­vériségben élnek.' Délután már többszázan voltak, ami­kor Túrmezei Erzsébettel Ro­gate vasárnapján imádságról s énekről szóltunk versekben s prózában. De ez már öku- méné volt, reformátusokkal s baptistákkal. Míg én prédikáltam, a pap­juk szórványban járt. öt he­lyen tart Gyulán kívül rend­szeresen istentiszteleteket. A városban hetente három bib­liaórát. Nyolc év alatt 40%- kal nőtt a hívektől befolyó gyülekezeti jövedelem. Mit tesz „ezen kívül” — kér­dem Bodrog Miklóstól. Olvas. ír verset és prózát, cikket és tanulmányt. Egy­kor az ótestamentomra vetet­te magát s a Zsoltárok költői fordításán dolgozott. De mert görögül jobban tudott, mint héberül, — szótár nélkül ol­vassa a görög szöveget —, az újtestamentomra hangolt. Az­tán még tovább, s ezt logikus­nak tartja, az igehirdetés kér­déseire. „Lélektani ismeretek alkalmazása az igehirdetés­ben” — ma ez a kérdés fog­lalkoztatja, s doktorálni ké­szül. „Ez a téma sok agyfosz­fort fogyaszt” — mondja, s ez olyan bodrogosan hangzik. A szépirodalomban Kodolányi prózáját szereti és Weöres Sándor verseit. Gyermekszö­vegben meg Beát és Andikét. Nekik mesél minden este le­fekvéskor. De még nincs este. Tiéd a szó, Andika. Visszaadom a mikrofont D. Koren Emil Félelmes magány? A beteg ember i fáradékony­ságával ejtem ki kezemből az újságot, amelynek aznapi szá­mában hosszú cikk foglalko­zik a magányosok klubjával, s nem is egy hír számol be ar­ról, hogy magányos leány, ma­gányos öreg kétségbeesésében a halálba menekült, hogy meg­szabaduljon kínzó magányá­tól. Késő délután van. Már lá­badozó, de még ágyhoz kötött beteg vagyok. A házban, a la­kásban csend van. Arra gon­dolok, hogy így kellene élnem, magányosan, betegen fekve. Arra gondolok, hogy az embe­rek könyörületére vagyok utal­va, segítségükért hálásnak kell lennem, pedig jelenlétük idegesít. Türelmetlen vagyok, anélkül, hogy akarnám, láto­gatásuk fáraszt, szavaikra alig-alig válaszolok, terveikbe már nem kapcsolódom bele, elbeszéléseiket, élményeiket szótlanul hallgatom. Nem ér­tenek. Hálátlannak tartanak. „Nem l,ehet rajta segíteni” — mondják rólam. És tudatára ébredek annak, hogy egyedül maradtam, betegen, magányo­san. Lassan elindul bennem va­lami, ami arra késztet, hogy új világot építsek magamnak a saját szenvedéseimből, saját megtapasztalásaimból, vala­honnan belülről. Egy új vilá­got, amely nem szakadhat el attól, amelyben élek, de nem is függhet tőle teljesen. Nehéz ez az indulás, ez a kemény kezdet. Nézem a fala­kat, amelyeket szinte teljesen beborítanak a könyvek. Az én könyveim. Nagyon szeretem őket. Pedig van közöttük még olyan, . amelynek elolvasására nem jutott időm. Vajon sor kerül-e még rá? És van-e még értelme? Az ember annyi min­dent elfelejtett, annyi minden­ről lemondott, annyi minden elmosódott az emlékezetében, hogy helyet adjon új, fonto sabbnak tartott dolgoknak. A lebukó nap halvány suga­rat küld be az ablakon át. A fény remegve verődik vissza egy nagy, kerek, átlátszó váza vizében, megvillan egy régi képráma aranyán és megpi­hen a könyvespolc egyik köte­tén. Feltárul a könyv, és fel­tárul előttem írójának élete. Tekintetem követi az egyre lejjebb sikló fényt, ahogy egymás után életre hívja a könyveket. Feloldja hallgatá­sukat. Mire eltűnik, megszó­lalnak a könyvek mind. Hall­gatom ezt a csodálatos szim­fóniát és biztosan tudom, hogy az emberiség nagy szószólói az időtlen, az örökkévaló megtapasztalásában lényegé­ben mind egyek voltak. Nézem a felsorakozó köny­veket. a felmérhetetlen szel­lemvilág örök bizonyítékait. Talán évekig kell könyvek kö­zött élni, hogy ezt ilyen tisz­tán érezze aZ ember... Persze vannak közöttük olyanok is, amelyeknek a hangja nem elég tiszta, azért nem is érhet fel a szimfónia egységéig. Behunyom a szemem. A ha­jó lassan távolodik a parttól. Tudom, nem fordul vissza. Is­meretlen mélységek felett ha­lad, amelyekről még nem írt senki, amelyeket még nem ku­tatott fel senki. De aki a hajó­ba száll az tudja, hogy mégis van Valaki, aki a nagy, magá­nyos vizeken járni tud. Ő kér­te ezt a találkozót és vele csak így lehet zavartalanul talál­kozni: abban a felmérhetetlen magányosságban, amelyet egyedül Isten tölt be. Gyarmathy Irén Húszéves egyházunk békemunkája II. Részvételünk az erősödő békemozgalomban Az ötvenes évek elejének egyik legfontosabb jelensége a bé­kéért folyó küzdelem. Alig volt már a világon felnőtt ember, aki a világ-békemozgalomról ne tudott volna, s akit a háború és a béke kérdése ne foglalkoztatott volna. De a földi békesség va­lamiképpen mégis hozzá tartozott a keresztyénséghez. A ke­resztyén ember érezte, hogy felelős azért, hogy hogyan foglal állást a háború és a béke kérdésében. Emlékeztek rá, hogy a két háborúval kapcsolatban mennyi vád érte a keresztyénsé- get amiatt, hogy a háborút nem tudta megakadályozni. „...és a földön békesség...” címmel a magyar protestáns egyházak közös karácsonyi üzenetet intéztek 1950-ben az or­szág minden protestáns lelkészéhez. A nyilatkozat aláírói kö­zött szerepel a magyarországi evangélikus egyház egyetemes közgyűlésének elnöksége és valamennyi püspökünk is. A fel­hívás többek között bevonja a karácsonyi igehirdetéseket és templomi imádságokat a világ békéjének szolgálatába. A Lelkipásztor, az evangélikus lelkészek szakfolyóirata 1952. áprilisi számában így értékelte egyházunk döntését a béke­mozgalom ' mellett: „Erkölcsi döntés következtében állunk a szocializmus, az építés, a minél szélesebb tömegekre kiterjesz­tendő jólét, a népek szabadsága, tehát a béke oldalán. Egyhá­zunk békeküzdelmének határozott jellemvonása abban mutat­kozik meg, hogy lelkészeink mindig lelkesebben és mindig ön- tudatosabban szállnak síkra hazánk mai rendjének építése és fejlődése mellett. A szocializmus építése és a béke megvédel- mezése testvérfogalmakká válnak bizonyságtételünkben. Híveink érezzék meg, hogy egyházunk öntudatosan halad az új ország­építés és a béke védelme útján, s hogy hitéből folyóan szoli­dáris a magyar néppel és annak nemzeti céljaival.” Püspökeink, lelkészeink számos esetben és sokféle módon kavtalc szerepet népünk széles nyilvánossága előtt abban, hogy békeakaratuknak és egyházunk hivatalos és közös állásfoglalá­sainak a béke mellett hangot adjanak. A párizsi, stockholmi, bukaresti, varsói békegyűléseken és béke-világgyűléseken né­pünk képviselőiként püspökeink is részt vehettek, s itthon az or­szág számos községében és városában jártak elöl lelkészeink a. békebizoltságok munkájában és végeztek megbecsült szolgála­tot. „A háború árnyékot vet valamennyi bölcsőre. A neveknek módjukban áll megváltoztatni az események menetét és visz- szaadni az emberek bizalmát a nyugodt holnapban” — mond­ta a bécsi Népek Békekongresszusának felhívása. A kongresz- szus utolsó napján csaknem száz nép küldötte, több mint két­ezren, feszült figyelemmel hallgatták a két beterjesztett hatá­rozati javaslatot, majd leírhatatlan lelkesedés közben fogad­ták el azokat. A Népek Békekongresszusa első felhívása az öt nagyhata­lom kormányához szól és így hangzik: „Napról napra sürge­tőbbé válik, hogy lemondjanak az erőszakról mint a nemzet­közi konfliktusok megoldásának eszközéről. Hatszázmillió fér­fi és nő követelte a világon, hogy az öt nagyhatalom kezdjen tárgyalásokat és kössön békeegyezményt egymással”. Evangélikus és református püspök is részt vett hazánkból a bécsi kongresszuson, s gazdag beszámolókban adtak hírt élmé­nyeikről. A Szovjetunió pravoszláv egyháza egészen tudatosan fordult szembe a háborúval. 1952 májusiban zajlott le Moszkvában a világ egyik legnagyobb szabású ökumenikus megmozdulása: a Szovjetunió egyházainak és vallásfelekezeteinek békekonferen­ciája. Nyugaton az egyház békeszolgálata sok akadályba ütközik. Mégis voltak, akik vállalva a kockázatot, megszólaltatták a ke­resztyén lelkiismeret szavát. Niemöller neve minden protestáns ember előtt ismeretes. A francia keresztyének is indítottak mozgalmat a nemzet­közi megbékélés érdekében. Egyik kiadványukat — Refus de la guerre címmel — jelentették meg. Svájcban a Ragaz-irányzat lapját, Neue Wege címmel je­lentették meg. Szerkesztője B. Balscheit. Lapjában, melyet a militarizmus elleni harc szolgálatába állított, küzd a fogalmak összezavarása ellen. Kíméletlenül leplezi le azokat, akik nem ve­szik komolyan Isten nevét. A Béke-vilagtanács 1952-as budapesti ülése az egész világ figyelmét hazánkra irányította. Világszerte erősödött a tiltako­zás az amerikai kormány halogató politikája ellen a koreai fegyverszünet ügyében. Világszerte erősödött a felfogás, hogy a nagyhatalmak vezetőinek össze kell ülniük tárgyalásra, és békésen kell rendezniük a világ feszült kérdéseit. A Béke-világtanács háromszáz tagjából harminc volt a lel­készek száma. Ezek részére egyházunk vezetői külön progra­mot is rendeztek. A Béke-vilagtanács budapesti felhívásának klasszikus szö­vege bejárta a világot: „Nagy reménység született. Ma már minden ember látja, hogy lehetséges a megegyezés. Véget le­het vetni a vérengzésnek. Végezni lehet a hidegháborúval”. Csakhamar létrejött a koreai fegyverszünet. Ezeknek az eseményeknek a kohójában forrt össze egyhá­zunk szolgálata a béke-világmozgalommal. Ennek az alap­vetésnek nyomán járunk és szolgálunk a mai napig. D. Dr. Ottlyk Ernő Konferenciák Angliában Az Egyházak Világtanácsa tanácskozást hívott össze Lon­donba, május 19 és 24 között, a világ különböző egyházainak teológusai, a faji kérdés világi szakértői és az észak-amerikai, afrikai, ázsiai és ausztráliai faji egyenjogúsági mozgalmak számos vezetője részvételével. A tanácskozásnak mintegy 60 résztvevője lesz. Elnöke McGovern amerikai szenátor, Johnson és Nixon ismert poli­tikai ellenfele, a színesek ame­rikai egyenjogúsági mozgal­mának előharcosa. A konfe­rencia titkára dr. E. C. Blake; az EVT főtitkára. A konzultá­ció kettős célja: (1) megvizs­gálni azokat az okokat, ame­lyek miatt az egyházak eddigi állásfoglalásai és gyakorlata nem vezettek kellő eredmény­re a faji megkülönböztetés el­leni harcban; (2) kidolgozni a világ egyházai számára a gya­korlati feladatokat és módsze­reket a faji gyűlölet és meg­különböztetés elleni, keresz­tyén küzdelemben. A tanács­kozás összehívását a múlt nyá­ri, uppsalai világgyűlés hatá­rozta el. Az EVT faji konzul­tációján Kelet-Európa egyhá­zait dr. Nagy Gyula teológiai professzor (Budapest) és dr. N. A. Zabolotsky ortodox teoló­giai professzor (Leningrad) képviselik. Az Európai Egyházak Kon­ferenciája szociáletikai mun­kabizottsága az 1969. évre en­nek a kérdésnek a vizsgálatát tűzte célul maga elé: Mit te­hetnek az egyházak a békéért és a népek közötti kiengeszte- lődésért Európában? A szociál­etikai munkabizottság vezető­sége május 26-án és 27-én az angliai Coventry városában ta­nácskozik erről a kérdésről, mely város közismerten na­gyon sokat szenvedett a hábo­rú pusztításaitól. Dr. Nagy Gyula, mint a munkacsoport ez év februárjában, Budapesten megválasztott elnöke, vesz részt a munkabizottság további feladataival foglalkozó vezető­ségi ülésen.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents