Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-27 / 17. szám

Asztalunk Lk 24,30 Cs 1,4a Önfenntartási ösztönünk középpontja, sőt jelképe az asztal. Többnyire jellemez is bennünket, hogyan viszonyulunk az asz­talhoz: a magunkéhoz és a másokéhoz. Ez gondolkozásunk és cselekvésünk fokmérőjének is tekinthető. NYÍLT KÜZÖSSÉGVÁLLALÁST mutat Jézus „hozzáállása” az asztalhoz. Korának önigaz farizeusai kínosan megválogatták, kit méltassanak arra a megtiszteltetésre, hogy asztalközösséget vállaljanak vele, megosztva az illetővel Isten ajándékait, me­lyek elibük kerülnek, s ezzel elismerve, hogy egyaránt Isten vendégei e földön. Ezt a gőgös finnyáskodást Jézus tüntetőén semmibe yette. Ellenfelei ezért szívesen emlegették „a vámsze­dők és bűnösök barátjaként”. Mintha bizony a bukott egzisz­tenciák hatottak volna Jézusra e körben, s nem megfordítva. Jézus „asztaltestvérévé" fogadott mindenkit, aki erre igényt tartott. Ö nem szelektáltvnem szűrögette társaságát. Nála so­hasem talált zárt ajtóra,' akit Isten szeretete vonzott hozzá. Még Simon farizeus kimért udvariasságú meghívásának is ele­get tett, őt sem akarta megfosztani a megújulás lehetőségétől, attól az egészséges válságtól, melyet Luther „üdvösséges két­ségbeesésnek” nevez: hátha rádöbben ez a beképzelt kegyes ar­ra, hogy ő sem valami „csuda méltó” tagja az Isten irgalmából élők világméretű asztaltársaságának. Amikor pedig a farizeus szerkesztette disztingvált együttesbe szinte szó szerint „bebu­kott” egy korántsem erényeiről ismert nő és éltékozolt életének könnyeit sírta Jézus lábára, ő ezt nemcsak „tűrte”, de csakis ez esetben látta beteljesedettnek a közösséget (Lk 7,36-50), hiszen egy ember „újjáépült”, mert a szeretet Ura visszaillesztette Is­ten és emberek világába. FOKOZOTT KÖZÖSSÉG-IGÉNYE volt Jézusnak szenvedése Idején. (Mt 26,38^ Lk 22,15) Tulajdonképpen ebből az ajándéko­zó közösség-igényből született az úrvacsora. Ezzel is az történt, hogy Jézus „rehabilitálta” a kenyeret, mely körül annyi irigy­ség és harc, s a bort, ezt az ősidőktől fogva kétes italt. Az Ö kezében minden új lényeget kap, energiát sugárzó tartalommal telítődik meg. Jézussal az asztalfőn átminősül „asztalunk” is, hiszen ő MEGSZENTELI EZT A LEGEGYSZERŰBB EMBERI KÖ­ZÖSSÉGET, hogy ne egyenetlenség, megosztottság és indulatok középpontja legyen, hanem közös örömé, amelyet becsületes munka és normális igények öveznek. Védi az önzéstől és telhe- tétlenségtől, hogy „fel ne boruljon az asztal”, mert egyének és kisebb-nagyobb közösségek a harácsolást és habzsolást választ­ják életformául. Kitágítja látókörünket, hogy ne csupán a ma­gunk sarkát vegyük észre, hanem azét is, akinek „az élet másik sarkában” sokkal szorongatóbbak a problémái. Talán a szom­széd nyugdíjas az, talán a jordániai menekült. Schweitzer Al­bert mondta: „Életünknek nem az ad tartást, amit Tőle remé­lünk és óhajtunk, hanem azok a közeli és távoli emberek, akik­nek szüksége van ránk.” Megtanít az asztal „funkciójára": nem annyi az, hogy tele legyen számunkra, hanem hogy közösség helyévé legyen, kapcsolat-építővé, hogy testvéri érzület és há­laadás révén az aránylag kevés is sokká szenteltessék meg, hogy az eredménye legyen jó, emberi, fölemelő. Reménység bá­zisává teszi Jézus az asztalt, hiszen Tőle átitatva „üdvösebb ad­ni, mint kapni” (Cs 20,35) s ennek gyakorlásában válunk mind­inkább testvérré, közösségképes emberré, akiknek nem szoká­suk, hogy nehéz esetekre könnyedén legyintsenek. Ránevel, hogy vállaljuk „véletlen” társainkat az élet asztalánál, s érzü­letünkben és magatartásunkban elismerjük helyük jogosultsá­gát; ha kell, úgy, hogy helyet szorítunk nekik, akár egyéni, akár nemzetközi értelemben. Mindinkább egy asztallá válik a világ, s nem közömbös, meg­férünk-e mellette, vagy magunkra borítjuk. Közel kétezer éve Jézus testté lett, vagyis vállalt bennünket. Problémáinkat ma­gára vette, bűneinket elhordozta, végigjárta a belső és külső kálváriát, testileg-lelkileg „kiitta” a szenvedés poharát. Köve­tői sem mondhatják a világ gondjaira-bajaira:, „Nem az én asz­talom,” Bizony az enyém is. Hiszen Mesterem ül az asztalfőn. Bodrog Miklós NEM SZABAD EGYÜTT VENNI ÜRVACSORÄT! „...a hon díszére válhatik...99 — Ballagi Mórról — 1872-ig létezett. Nagy szerepe volt a Nyelvőr megindításá­Az Angliai és Walesi Katoli­kus ökumenikus Bizottság fel­szólította Nagy-Britannia kato­likusait, hogy más felekezetek úrvacsoráján ne vegyenek részt. Az úrvacsoravétel ugyan­is azt jelenti, hogy „egy hiten” vagyok a mellettem úrvacso­rát vevővel. Ez pedig ma nem így van. Sőt hitben különbö­zünk egymástól — állapítja meg a felhívás. A reformkor második felé­ben a Habsburgok hatalmi po­zíciói nagyon meggyengültek hazánkban. A korra a nemzeti újjászületés és a szabadelvű­ség nyomta rá a bélyegét. Erre az időszakra esik ha­zánk egyik kiemelkedő fiá­nak, a magyar protestantizmus tudósának, Ballagi Mórnak, a pályakezdése, hogy munkássá­ga majd az egész 19. század jellemzője legyen. Ballagi Mór 1815. március 18-án Inócon (Zemplén megye) született. Apja szegény izraeli­ta bérlő volt, akit, — mert va­gyona a tűz martaléka lett, és bérletet fizetni nem tudott — az adósok börtönébe zártak. Az akkor 6 éves gyermek, édesanyjával együtt egy évig szilván és vadkörtén élt. Édes­apja már korán megtanította héberül, és a jó eszű fiú könyv nélkül megtanulta az Énekek Énekét. Amikor apja kiszabadult, ta­nító lett, és a legnagyobb nyo­morban élt 8 tagú családjával. 6 év alatt a Tiszántúl 10—15 községében is megfordult. A kisfiúra nagy hatással volt a sok nélkülözés és szenvedés. Szorgalmasan tanulta a héber ószövetséget és a talmudot. Gyakran a szent iratok recitá- lásával kereste meg a kenye­rét. 14 éves korában Nagyvárad­ra került iskolába, majd 16 éves korában Pápára ment, hogy mint leendő rabbi, tanul­mányokat folytasson hazánk e régi kultúrközpontjában. Sze­gény édesapja 2 váltóforinttal bocsátotta útjára. Pápán meg­szakította tanulmányait, Mór­ra, majd Surányba ment neve­lőnek. A 18 éves fiatalember ekkor jutott először tűrhető körülmények közé. Másfél évi kemény tanulás után bejutott a pápai reformá­tus kollégium filozófiai osztá­lyába. Pápáról Pestre ment, az egyetemhez kapcsolt „mérnöki intézetbe”. Tanított, miközben maga is tanult. Ekkor kezdte el irodalmi működését: kisebb cikkei, karcolatai jelentek meg. Mivel izraelita volt, mérnöki oklevelet nem kapott. Párizs­ba ment, hogy tovább képezze magát a műszaki tudományok­ban. Az egyház és a nemzet szol­gálatában. A reform-problé­mák közül az izraeliták egyen­jogúsítását az 1839/40. évi or­szággyűlésen tárgyalták. Eöt­vös József volt az ügy előadója, értekezést is írt erről a témá­ról. Eötvös a fiatal Ballagit szemelte ki, hogy hitsorsosai között ismertesse ezt. A fiatal Ballagi Párizsban röplapot adott ki „A zsidókról” címen (1840). Hazatért, és ma­gyarra fordította Mózes és Jó- zsué könyveit az ószövetségből. „Magyar grammatikát” is ki­adott. Akkoriban érlelődött meg benne az a gondolat, hogy pro­testánssá lesz. 1842-ben fejezte be tanulmányait Tübingenben, mint a híres Baur professzor tanítványa. Ott szerezte meg a teológiai doktori fokozatot, és Bloch Móricból Ballagi Mór lett. Itthon, mint nyelvész és szó­társzerkesztő is hasznos mun­kát végzett. 1844-ben került Szarvasra, mint az evangélikus főgimná­zium tanára. Később a tanin­tézet igazgatója lett. Itt alapí­tott családot. Tanártársa és jó barátja volt Vajda Péter. Mindketten széles skálájú tevé­kenységet fejtettek ki a re­formeszmék alföldi terjeszté­sében. A szabadságharc alatt a szarvasi nemzetőrség kapitá­nya, majd Görgey századosa és fogalmazója volt A sza­badságharc bukása után Szarvasra internálták. Földet bérelt, és mint földmunkás kereste meg kenyerét. 1851-ben újra elfoglalhatta helybeli ta­nári állását. Ez évben jelent meg „Magyar példabeszédek és közmondások” c. munkája. 1853-tól Kecskeméten a re­formátus főiskolán a teológiai tárgyakat adta elő. 1855-ben Pestre került, az akkor felállított közös protes­táns (később református) teoló­giai főiskolára, professzornak. 1877-ig tanította és nevelte a teológus-ifjúságot. Működése alatt a szabadelvű-liberális irányzat jellemezte a teológiai főiskolát. 1858 óta a Magyar Tudomá­nyos Akadémia tagja volt. Szórakozott ember volt. Tö­rök Pál vendége volt egy al­kalommal. Behozták a levest, de Ballaginak nem ízlett. A társaság felé fordulva ezt mondta: „Szíves elnézésüket kérem, de a feleségem éppen ma fogadott fel új szakácsnőt, és ezért rossz ez a leves ...” Az 1860. évi országgyűlésen az ómoravicai választókerület képviselője volt. A szerkesztő. Megindította és 18 évig szerkesztette a Pro­testáns Naptárt. Olvasói köré­ben népszerűsítette az aktív, evangélikus-református együtt- munkálkodást. 1858-ban újra megindította és szerkesztette a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapot. 1861- ben Házi Kincstár címen indí­tott protestáns családi lapot. 1862-ben kiadta teológiai mun­káit 7 kötetben. 1869-ben meg­indította a Protestáns Tudomá­nyos Szemlét, (a jelenlegi Teológiai Szemle ősét), amely A nagygeresdi gyülekezet virágvasárnap iktatta hivatalá­ba egyhangúlag meghívott lel­készét, Bánfi Bélát, aki ezt megelőzőleg a meszlen-acsádi gyülekezetben szolgált. A tíz községre terjedő gyüle­kezetből, valamint az új lel­kész régibb szolgálati helyeiről szép számmal voltak ott. A vasi egyházmegye elnöksége nevében Berzsenyi J. Miklós üdvözölte Bánfi Bélát. Az iktatást végző esperes prédikációjában abból indult ki, hogy Bánfi Béla nem most került ki a teológiáról, de azóta is munkálója a teológiának és teológus-módon gondolkodik. A gyülekezet ugyan nem tudo­mányt vár lelkészétől, de olyanra van szüksége, amely hozzáillik az „egészséges tudo­mányhoz”, Egy egyházközség életén megmutatkozik, milyen eledellel táplálják. Nem kap „egészségeset” a gyülekezet, ha tagjai nem éreznek felelősséget a körülöttük levő világ iránt. Egészségtelen, ami terméket­len, meddő. Világunkban soha nem álmodott feladatok várnak az emberre, soha nem sejtett veszélyek hárítandók el az út­ból. Egyházunk, gyülekezeteink továbblépése komoly áldozatot és több szolgálatot kíván. Nem ban. Ugyancsak 1869-ben jelent meg dolgozata Népiskolai Tör­vényjavaslat címen, amelyben az általánosan kötelező, egysé­ges oktatás tervét népszerűsí­tette. Magyar nyelven összeállítot­ta a héber nyelvtant. A lel­készképzésben hosszú ideig használták. Kereskedelmi szó­tárt is kiadott. Ballagi és a Protestáns Egy­let. 1871-ben Balagi és fiatal követői alapították ezt a szer­vezetet, amely a protestáns tu­dósok liberális teológiai szer­vezete volt. Ballagi Mór, Ko­vács Albert, Farkas József, Szeremlei Sámuel, Kriza János voltak a vezetői. A Teológiai Könyvtár sorozatát adták ki, népies-vallásos füzetekkel. Az egylet 10 évig működött. Ballagi Mór 1891. szeptember 1-én halt meg Budapesten, és szeptember 3-án temették ugyanott. Az evangélikus és a reformá­tus egyházak, valamint az iz­raelita felekezet gyakorlatias együttműködéséért, és a mű­velt nemzetért fáradozott. Egyéniségét jól tükrözi saját mondata: „Míg élek, lelkem más ösztönt és törekvést ne ös- merjen, mint a mély a hon dí­szére. válhatik...” Tevékeny élete mutatja, hogy nem élt .hiába. Barcza Béla azon múlnak a dolgok, hogy a 4—5 filia minden vasárnap kap-e istentiszteleti alkalmat a lelkész több kiszállásával, ha­nem hogy kap-e a mai ember és gyülekezet komoly eligazí­tást lelkésze részéről a Szentlé­lek ereje által. Az új lelkész beiktatási be­szédében az előírt textust vet­te alapul s annak mondaniva­lóját magának az ünnepnek a hátterén vázolta fel. Sebestyén Ferenc a gyüleke­zet részéről üdvözölte az új munkást, kire nagy feladat há­rul, de a gyülekezet egyhangú bizalma nagy Ígéret arra, hogy lesznek, akik segítenek. Kül­döttjük egyikének meleg sza­vain keresztül mondták el áldó kívánatukat a meszlen-acsádi, kőszegi, nagysimonyi, répcelak- csánigi, sárvári szombathelyi, uraiújfalusi gyülekezetek. A munkához sikert és erőt kívánt a Hazafias Népfront helyi szer­vezetének a funkcionáriusa. A lelkészlakon fehér asztal­nál Görbitz Gyula a szombat- helyi gyülekezet gondnoka szólt meleg szavakkal a szom­bathelyi gyülekezetből szárma­zó új lelkészhez. Sz. L. PÉTERKE SEGÍT Tojásokat raktam a kosárba, magas állvány legfelső polcára. Segítési láz fogta el Pétert. „Hadd tegyek be én is egyet!” — kérlelt. Amilyen nagy a buzgalom benne, olyan kicsi hozzá a termete. Míg egy tojást ő tett be helyettem, én a nehéz Pétert emelhettem. Utána meg vidáman rámnevet. Milyen boldog és megelégedett! Segíthetett, ez a fő, más semmi. S hogy e közben őt kellett emelni ? ... Ilyen lehet a mi „segítésünk”, ha Istennek szolgálatot végzünk. Míg mi kérkedünk, hogy „segítettünk”, ö tart minket s hordja minden terhűnk, x Szemerei Andrásné Lelkész beiktatás Nagygeresden Keresztyének a társadalomban Mi és a gépek Korunkban, a technika korszakában, nagy segítőtársra, erős barátra talált az ember: a gépre. Bár a gépek egyszerű formái már az ősi emberek szerszámaiként is hasznos bará­tok voltak, ma már azonban nélkülözhetetlen kísérőnk: mindenkié, mindenütt. Reggeltől es­tig, lépten-nyomon találkozunk velük, hasz­náljuk őket. Behatoltak városainkba, falvaink- ba, sőt a távoli tanyákat is birtokukba vették. Ha az ember nyomon kíséri fejlődésüket, látja, hogy a gépek egyre jobhan hasonlítanak az emberre. Kezdetben úgy volt, hogy az em­beri kéz meghosszabbítása és erejének meg­növelése volt az ék, a bunkó, ha követ kellett elgördíteni. Később lábaink erejét és sebessé­gét sokszorozta meg a kerék, majd Daedalust utánozva „zörgött az egekben a gépek acélja”. Emberi szerveket, vesét szívet, végtagokat pó­tolnak, helyettesítenek a gépek. Testünknek részeivé válnak, vérünk és húsunk, szöveteink és idegrendszerünk barátjaivá lesznek. Átve­szik szervezetünk működésének különböző sza­kaszait. „Élettelen anyag” létükre nemcsak egyszerű feladatokat bízunk rájuk, hanem a legbonyolultabb tevékenységek részeseivé let­tek. Segítségünkre vannak a gondolkodás fo­lyamatában, s a legbonyolultabb szerv, az em­beri agy működését utánozzák eredményesen. Gépeink olyan számtani műveleteket végez­nek el, amelyeket csak legképzettebb tudósa­ink fáradságos munkával oldhatnak meg. Fordító munkát végeznek egyik nyelvről a másikra. Gazdasági, ipari tervezéseinket vég­zik, s az eredményeket, amiket velünk közöl­nek, biztonsággal használjuk fel a jövő kiala­kításában. Némelyik gépünket javarészt csak a nap energiája táplálja, mint a növényeket, állati vagy akár emberi szervezeteket. Egyszerű szür­ke életük, így még hasonlóbbá válik a szerves élethez és a gondolkodó .ember ma már na­gyon nehezen tudja meghatározni a különb­séget, a régi kategóriák alapján, az élőlény és az élettelen tárgy között. A gépek munkája, a „gépies munka” egyre inkább azt jelenti, hogy a gépek megbízhatób­ban dolgoznak, mint az ember, nemcsak erő­sebbek, hanem hibátlan munkát adnak. Kicsoda nélkülözhetné életünknek társait, a gépeket? Egyre inkább igényeljük őket, ere­jüket, szolgálatukat. Életünk fejlődését, az em­beri társadalom kiépülését fokról-fokra segí­tették. A javakat, amelyeket a gépek hoznak létre, az előregyártott fürdőszobától kezdve a matematikai eredményig, csak az ő működé­sük által tehetjük mindenki kincsévé. Az em­beri igények és szükségletek általános és min­denkire kiterjedő kielégítésének lehetőségét é' gyakorlatát üdvözöljük örömmel a gépben. A technika korszakában így valósul meg Isten régi parancsa: „Hajtsátok uralmatok alá a földet.” Épnek a parancsnak engedelmeskedik a gép feltalálója — tudva, tudatlanul — a gép használója és maga a gép is. Mi evangélikus keresztyének is részt vehetünk az új korszak kialakításában, Isten parancsának örömmel engedelmeskedve. A gépet az ember alakította ki, tervezte, fej lesztette és az ember működteti. Magán viseli az emberi fantázia és formáló kéz nyomát. De ennek a folyamatnak visszaható, magára az emberre ható iránya is van. A gép is hat az emberre. Megváltoztatja, átalakítja életét. A technika, a gép korszakában ezzel a valóság­gal is számolnunk kell. A gépek által kiala­kított új emberi életforma, sőt új emberi személyiség kialakításának a folyamatában, nemcsak örömöt fedezhetünk fel, hanem ve­szélyeket is láthatunk, örömmel állapíthatjuk meg: a gépek egyre jobban hasonlítanak az emberre, de csak keserűséggel mondhatjuk el: az emberek hasonlítanak a gépekre. A gép néha lelket-testet felőrlő gazda. A fu­tószalagok gyors tempót és szüntelenül ismét­lődő, azonos mozdulatokat diktáló munkafolya­mata egyhangúságával elszínteleníti, örömte- lenné teszi az embert. A gép munkáját ilyen­kor csupán a termelés fokozásának és a ha­szonnak a vágyával irányítja valaki. Elsikkad háttérbe szorul az ember igazi érdeke: szemé lyiségének megbecsülése. Mi keresztyének tá­mogatjuk mindazokat, akik ezt a „legfőbb ér­téket” ha kell a gépek fölé is helyezik. Kosztolányi így ír: „Csak hús vagyok. Csak csont vagyok. Gép a fejem. Gép a kezem. De apii elmúlt, azt tudom. Sírtam, nevettem az úton. Én: ember, én. Emlékezem.” Az „ÉN” forog veszélyben a gép-korszakban. A veszély másik neve pedig: mechanizálódás. Olyan személyiségre vonatkozik, amelyik min­dent gépiesen, mechanikus úton lát megold­hatónak Merev formulák útján akar elintézni emberi viszonyokat. Az ember kapcsolatát em­bertársaival a gondolkodás mechanizálódása megszegényíti, elveszi friss érdekességét, szí­neit, a változások lehetőségeit. Elveszi az em­bertől azt a lélek mélyén élő, de mégis az egész embert összefogó titokzatos erőt, amelyet egyszerűen mi így nevezünk: szív. Kétségtelen, hogy az ember akkor bánik jól a géppel, ha bízik benne. A harmonikus együtt­működés feltétele a bizalom, s ebből minden­kinek haszna van. Amennyire szükséges azon­ban ez a bizalom, annyira veszélyes az, amit így jelölhetnénk meg: mechanománia. Ebben az emberi magatartásban nemcsak a gépek szeretete érvényesül, hanem az a veszély, hogy minden emberi kérdést géppel igyekszenek megoldani. Sokakat megkísértett már az ilyen elintézési mód. Hiszen olyan egyszerű egy gé­pet megindítani. Csupán a gombot kell le­nyomni és a személytelen, „erős testvér” mű­ködésbe lép és elintézi az ember ügyét, az em­ber helyett. így indult meg egyszer a német hadigépezet is, „beprogramozott” gépies em­berekkel így veszélyeztetik ma is nv-4-zok. az emberség értékét és az ember i’ é~'.‘ét, akik a ma legnagyobb erejét, az atomerőt akarják mozgósítani az emberiség ellen. Nem­csak az ember ellen vétkezik a géppel az ilyen, hanem az ellen is, aki Ura a gépnek is és az embernek is. Hogy minden javunkra le­gyen — ez az atomerőre is érvényes. A technika korszakában fokozott mérőkben sziiks^Tir’- ""n a kő"’’"—’'---- -j^g a gonosz.ó1. Nehogy t— c.V on i a z Ízzé tegyen a rosszra bennünket a gép, a lélegzet elállítóa.n szép és mérhetetlen arányú javakat sejtető jövő építése helyett. Muncz Frigyes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents