Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-04-20 / 16. szám
Mit tud az ember, ha akar Virágvasárnapon a békesség Fejedelme vonul az emberek sorfala között. Ö, mennyi szomorúságot juttat eszünkbe ma ez, ha kitekintünk a világba! Mennyi veszélyes tűzfészek mindenfelé. Akkor Jézus, a békesség Fejedelme, ostort fogott megérkezése után a bűn és a gonosz önzés ellen. Ma ez a Krisztus ezen a világon, hova sújtana ostorával?! Keresztyénnek nevezett körökben nem találna-e ostorozni valót sok felé, ahol álszent módon békességről beszélnek, de gyűlölet izzik a szívükben!? Bizonyára odasújtana, ahol emberekkel igazságtalanul bánnak, ahol embereket bőrük szerint osztályoznak, ahol az éheseknek nem adnak kenyeret, ahol ember az embertársával szívtelenül bánik. Urunk várja, hogy ami rajtunk múlik, ígéretei, a „tervrajzok” alapján mindent tegyünk meg. Lehetetlen, hogy valaki letérdel az üres telken, — kezében a mérnöki terv egy gyönyörű házról —, s az illető behunyt szemmel imádkozik, — majd kinyitja szemét és ott találja készen, felépítve a házat. Nem, ez nem megy! Urunk azért adta hitünk alapjául, erőforrásául a keresztfát és a feltámadást, hogy itt legyünk só a földön, hogy ígéretei, tervei szerint lássunk hozzá a munkához és a szolgálathoz. Egy tisztaszívű kisgyerek imáját olvastam. Mielőtt beköltöztek az új házba, ezt mondotta: „Add, hogy a lépcsőkön ne legyen veszekedés, hanem jókedv. Ne hiányozzék a szén a pincékben, sem az ennivaló a konyhákban, — hogy az emberek boldogan lépjenek ki reggel az ajtón és szívesen térjenek haza este. Add, hogy apu és anyu ne vitatkozzanak annyit az új szobákban!” — Ez a prófécia beteljesedése? Ilyesmik! Mennyi minden múlik rajtunk! „Utas vagyok e világban” — mondja kedves énekünk, mert születünk, átmegyünk rajta és meghalunk. De annyira nem vagyunk siető utasok, hogy az asszony ne tartson rendet otthonában és a férjek italra adják a család pénzét! Amíg utasok vagyunk a világban, vigyük előbbre az életet. Miért várunk égre meredve Istentől olyat, amit nekünk kell megtennünk? Miért fogunk olyan rósszat is Istenre, aminek nem Ö az oka?! Mennyi karambol a világon, — s hányszor hangzik velük kapcsolatban: „Bele kell nyugodnunk Isten akaratába!” Nem, az emberi felelőtlenségnek nem Isten az oka. Hányszor akadnak el jó dolgok egy-egy bürokrata asztalánál! Az emberi közöny, kőszívűség nem Isten tervrajza! Isten jóság- terve ez: mindenkin segíteni megértéssel, igazságosan, s minél okosabban, kedvesebben élni családban, városunkban, minél több örömöt szerezni mindenütt. — Nemrégen filmeztek egy temetést. Az eset megdöbbentő volt. Valaki kalapáccsal agyonverte a feleségét. A temetési beszéd ezzel a mondattal indult : „Isten akaratába bele kell nyugodnunk!” Meg vagyok győződve arról, hogy ez így nem igaz! Hány idős, beteg ember sorvad magára hagyottan, szeretet nélkül! Nem azért lesznek egyre sápadtabbak, soványabbak, mert nincs ennivalójuk — hanem azért, mert nem kapnak szeretetet. Szüléikről megfeledkező, hálátlan gyerekek „akaratából”, nem Isten terve szerint. Pedig káprázatos, mit tud az ember, ha akar! Micsoda precíz számítások juttatják ki az űrhajét a világűrbe. Egyetlen kicsi számítási hiba, ezred-másodpercnyi tévedés, — és az űrutasok elégnek. Mit tudunk mi emberek, ha koncentrálunk valami nagy ügyre! Nem lehetne így koncentrálnunk, nagyon akarnunk azt, hogy másoknak szebb, jobb, örömtelibb legyen az élete?! Kik ezek a „mások”? Akik ugyanabban a házban laknak, mint mi, ugyanazzal a villamossal járnak, ugyanabban a hivatalban dolgoznak, ugyanebben az országban élnek, ugyanezen a földkerekségen. Nem lehetne-e sokkal jobban igyekeznünk Jézus lelkűidével, hogy ez a hegyektől, tavaktól, tavasztól olyan szép világ tőlünk emberektől is szép legyen?! Jézus keresztje és feltámadása a legerősebb kötelet szakította el: az önzés bűnének kötelét. Hogy ezentúl ne magunknak éljünk. Rio de Janeiro filmkockái között láttam nemrég a gazdag utcák után a koplaló páriák pléh-kunyhóit, aszott, beteg gyermekeket. Majd hirtelen a kamera rávágott a város fölötti hegy óriás Krisztus-szobrára, amint hatalmas karjaival megáldja a várost. Szegényes viskók, — és gyönyörű, impozáns Krisztus... Nem, itt valami nem stimmel! Az igazi Krisztus nem maradna ott a hegyen, — lemenne ostorral a gazdag keresztyénekhez és segítő szeretettel a szegényekhez. Mi olyannak ismertük meg Jézust, aki megy az úton a keresztfa felé, — és meghallja egy vak koldusnak a könyörgő kiáltását. Halála előtt sem önmagával van elfoglalva, hanem megáll, lehajol Bartimeushoz és meggyógyítja. Sok drága találkozást kívánok neked, Testvérem, ezzel az önmagunktól megszabadító Krisztussal! Virágvasárnap ... Jézus csendesen megy várakozó emberek sorfala között... Nem hullottak porba a remények! Elkezdődött a valóra váltás ideje. Téged is megszólít: ma tégy fel néhány téglát, hogy épüljön a szép kor! Mindjárt kezdd el: látogass meg egy magára maradt idős embert. Írd meg a levelet a szüleidnek, amivel régóta adósuk vagy. Milyen jól esnék öreg tanárodnak néhány hálás, emlékeztető sorod! Hordozd naponként imádságodban népünknek és az egész emberiségnek előrehaladását. Fogj össze azokkal, akik veled együtt azt akarják, ami szép, ami jó, ami boldoggá teszi az embereket! Szánjuk magunkat a jóra! Görög Tibor rádióban virágvasámap elhangzott Igehirdetéséből Az egyháztörténeti szakcsoport harmadik összejövetelét tartotta március 25-én a Teológiai Akadémián. Dr. Fabiny Tibor tanszékvezető tanár vezetése mellett 12 gyakorló lelkész gyűlt össze a közös munkára. Megemlékeztek a résztvevők a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulójáról és megvitatták az e korszak további feltárásával kapcsolatos időszerű egyháztörténeti feladataikat. Az élénk eszmecsere során kikristályosodtak azok a tudományos kutatási módszerek, BARTH KAROLY UTCA BASELBEN Basel városa azzal akarja megörökíteni Barth Károlynak a nevét, hogy a közeljövőben egy utcát vagy teret nevez el róla. amelyek lehetővé teszik a proletárdiktatúra egyházi vonatkozású eseményeinek és az azokban résztvevő személyek magatartásának alaposabb elemzését. A szakcsoport tagjai ezután nyolc részlettanulmányt ismertettek, amelyek mintegy építőkövei lesznek a tavaly év végén önként vállalt nagyobb történeti és egyházjogi szakcsoport-tanulmánynak: „Az evangélikus egyház a magyar államban”. Végül a kutatók és a lelkészek munkájának megkönnyítésére tovább folyik a szakcsoportnak az a gyűjtőmunkája is,' amely mintegy száz év hazai folyóiratának egyháztörténeti vonatkozású cikkeit akarja tárgyi és szerzői csoportosításban könnyen hozzáférhetővé -tenni. A csoport minden tagja örömmel és nagy érdeklődéssel folytatja e hármas irányú kutatómunkát. Sipos András hányatott élete „Mamókát rázós parasztszekér vitte Csabára, a bábaasz- szonyhoz. Apóka hajtotta a lovat. Még fele úton se jártak — megszülettem. Hiába, mindig előre siettem. Apóka elővette zs'ebkését. Elvágta a köldök- zsinórt és visszafordultunk a tanyára.” — Így mondta el vi- lágrajöttét egy kora őszi napsugaras délutánon Sipos András dunaharaszti lelkész, 1941-ben, nem sokkal halála előtt. Akkor már tíz éve szolgált a nagy szórványban. Dunaharasztin kívül Soroksárt, Ráckevét, Dunakisvarsányt, Tökölt gondozta megfáradt, beteg szívével és nagy hűséggel. Köpcös, mokány ember volt. Kitűnő szónok. Nagyszerű előadó. Kafka Margit „Mária évei” c. írásában rajzolta meg alakját. Szívesen hallgatta meg a fiatal Deák téri káplán prédikációit. A csabai evangélikus gimnáziumban matematika tudásával vált ki. A nincstelen szegénység miatt a papi pályát választotta. Erre az akkori csabai lelkész. Koren Pál is buzdította. Pozsonyban végezte a teológiát. Évfolyamtársak voltak a Ma látó lettem Egy konfirmandus vallomása Először a te térdeden lovagoltam, veled néztem a nagy csodákat, napkeltét, delet, ólmos alkonyt; hozzád bújtam, ha fárasztott a játék, árnyékod lettem, lestem: vetsz... aratsz ... boldog voltam, ha fogtad a kezem. Néha elborult és villámot szórt a szemed, rengett a táj, amerre léptél; reszkettem, mint a kókadt falevél: féltem tőled, mert nem értettelek! Azóta rendre feltárultak titkaid, megtudtam: mi a föld, a gyár, az otthon, száz jövendő hol bontja szirmát benned ... és bennünk, akik folytatunk ... Apám, én édes jó apám, Ma vezess az oltártól haza, oltsd fámba férfi-hitedet: legyek mindig csillogószemű, ez a békesség tegyen gazdagabbá, teremjek többet, mint az ősi kert, legyek erős, — amint a szikla az — akit nem enged rendülni az Isten ...! Esti Gyula Öt kántori oklevél Eddig legnépesebb téli kántori tanfolyamunk tartotta záró vizsgáját Foton március 22- én. Ez volt a XXV. téli tanfolyam. Tizenkilenc résztvevője közül öten kaptak kántori oklevelet: Haluszka Klára, Sztruhár Ildikó, Lesták Judit, Roszik Miklós, Pecsenya Anna. Ez a legmagasabb képesítés, amit Fóton el lehet nyerni. Eddig összesen tizenhatan szerezték meg. A résztvevők Ácsáról, Bő- kődről, Csorvásról, Fótról, Győrből, Budahegyvidékről, Ir- sáról, Oroszlányból, Ózdról, Pilisről, Soltvadkertről, Szénéről, Tatabányáról, valamint teológiai hallgatóink és diakó- niai munkásaink közül jöttek. Három sorban, asztalok mellett foglalnak helyet. Mögöttük és körülöttük a kiküldő gyülekezetek lelkészei, hozzátartozóik, néhány régebbi hallgató is. Velük szemközt a vizsgáztató bizottság asztala. Az elnöki tisztet dr. Vámos József teológiai tanár tölti be. Zenei szakértők: dr. Gárdonyi Zoltán professzor és Sulyok Imre karnagy. Ünnepi alkalomra gyűltünk össze — mondja dr. Vámos József megnyitó igehirdetésében. Fiatal kántorokat küld ki egyházunk szolgálatra. Az Efé- zusi levélből egy régi keresztyén ének sorait olvassa fel. Azóta is sokszor zengett ez az ének az egy Űrről, az egy hitről, az egy reménységről. így élünk a múltból a jövő számára. Ami most történik, az sem a miénk csupán, hanem a jö- vőjé is lesz. Így épülünk bele abba az egységbe, amelynek alapköve és záróköve is Jézus Krisztus. Kiss János gondnok, a tanfolyam vezetője, sorra bemutatta a hallgatókat és a vendégeket is. Február 27-én a tanfolyam hallgatói részt vettek Teológiai Akadémiánkon új professzoraink beiktatásán. Emlékeztetett dr. Vámos József professzor székfoglaló előadására. Üj társadalmi berendezkedésünk milyen felkészületlenül találta annak idején egvházunkat. A kántori szolgálat tekintetében is felkészületlenek voltunk — mondotta Kiss János. Két évtized alatt mégis jelentős eredményt értünk el. 119 gyülekezetből 211 hallgató szerzett különböző szintű bizonyítványt. A vizga már reggel kezdődött meg. Délelőtt hittanból, zeneelméletből, szolfézsből, egyházi énekből vizsgáztak a hallgatók. Délután került sor a harmonium- és orgonajáték, valamint a karvezetés meghallgatására. Harmóniumjátékot Kiss János, orgonajátékot Trajtler Gábor lelkész, orgonaművész tanított. Munkatársaik voltak az oktatásban: Bohus Imre, Bélák Erzsébet és Demján Sándor. Az alapfokú tanfolyam hallgatói játszottak először. Lázár László Bokodról pl. nyáron, az egyik kéthetes tanfolyamon vett részt. A vizsgára 37 koráit tanult meg. Két tszdolgozó, mindkettő nagyapa, nem tudott felkészülni még a vizsgára, de a megkezdett tanulást folytatják. A középfokú tanfolyam hallgatói már az orgonához ültek. A csorvási Dénes Márta, aki két évvel ezelőtt kezdett el játszani, már 17 koráit játszik pedállal, pedig a kezdet kezdetén három ujja nem mozgott bal kezén. Csepregi Zsuzsa teológiai hallgató és Font Éva kántori bizonyítványt nyert. Valamennyi koráit játszók pedállal. A kántori oklevél elnyerőinek karvezetésből is vizsgázniuk kell. Választott énekkari darabjukat először harmó- niumon játszák el, de úgy, hogy közben valamelyik alsó szólamot éneklik. Mátrai Marian, aki tavaly végzett, a jelenlevőkből énekkart szervezett. Ezt az alkalmi énekkart dirigálják sorban. Az orgonán komoly előjátékokat és orgonaszámokat adnak elő. Sztruhár Ildikó Bach „Katedrál”-ját játssza. Az öreg hangszer kopog, dohog, zörög de kénytelen engedelmeskedni. Az eredmény nagyszerű. Milyen nagyszerű pillanat lesz majd az is, amikor az öreg, kiszolgált hangszer átadja helyét az újnak. Eddig 10 ezer Ft adomány gyűlt össze erre a célra. A XXV. tanfolyam hallgatói és vendégei is közel ezer forintot adakoztak a záróvizsga végén. Az oklevelek, bizonyítványok, ajándékok kiosztása után Font Erzsébet soltvadker- ti hallgató nagyapja mond köszönetét a gyülekezetek és a hozzátartozók nevében a tanfolyam előadóinak és a kántorképesítő bizottságnak. A vizsga Benczúr László lelkész imádságával ért véget. haladó szellemű Schöpflin Aladárral és Gyóni Gézával. Együtt végzett Szimonidesz Lajossal, a későbbi tábori püspökkel. Budapestre, a Deák térre került káplánnak. Ady- rajongó volt, tagja a Galilei- körnek. A „Nyugat”-ot és az Ady-verseket megkedveltette a Deák téri ifjúsággal. Radikális gondolkodású és bohém természetű volt. Az első világháború előtti főváros légkörét kell ismernünk ifjúkori viselkedésének megértéséhez. Szegény lányt vett feleségül, Kovácsics Katalint, aki mindvégig odaadó hűséggel állt mellette. Első látogatását tette Pesterzsébeten a családnál. Késő este indultak vissza barátjával. Érzéseiről beszélt. Barátja kötekedett vele. Feleségül veszem Katókát — mondotta. Ez úgy igaz, ahogyan most mandzsettámat kidobom a villamosból. Csak másnap jött rá, hogy a konfirmandusoktól kapott arany mandzsettagombokkal együtt dobta ki az akkor divatos keményített kézelőket. Még az első világháború előtt választották meg Csor- vásra lelkésznek. Az őszirózsás forradalom idején képviselőnek akarták megválasztani. Püspökétől, Raffay Sándortól kért hozzájárulást. Püspöke, aki később tíz évre felfüggesztette lelkészi szolgálatában, akkor még biztatta: „büszke vagyok, hogy a bizalom egy evangélikus lelkész felé fordult”. Az események torlódtak. A forradalom tovább haladt útján. Sipos András példás rendet teremtett a községben. Nem volt könnyű feladat. A hazatérő katonák között nagy volt az elkeseredés. Ki az orvost okolta meghalt gyermekéért; ki a falu jegyzőjével készült leszámolni, mert a család nem kapott elég élelmiszerjegyet; ki a malom tulajdonost vonta kérdőre, mert nem adott elég lisztet a népnek. A környező falvakban nemegyszer véres leszámolásra került sor. Sipos András erélyes fellépésével rendet teremtett, lelkipásztori szavával lecsendesítette a kedélyeket. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor a község vezetésének élére került. A Tanácsköztársaság bukása után, amikor a román megszálló csapatok Csorvásra is bevonultak, feleségével, kisfiával Budapestre menekült. Itt minden héten jelentkeznie kellett a törvényszéken. Az akkori elnök és jóbarát, dr. Hébelt Ede ügyvéd tanácsolta, utazzon vidékre pár hétre, mert tudták, hogy bebörtön- zik. De ő maradt. Miért bujkáljon, amikor semmi vétke, bűne. 1920. májusában mégis Gyulára vitték kihallgatásra. Több mint egy évig tartották bezárva. Felesége lekísérte. Visszaérkezése után ezt írja Budapestről férjének Gyulára, a „Királyi Ügyészségi Palotába”: „Legboldogabb ember, aki teljes meggyőződéssel vallja, mind jó, amit Isten tészen. Te is mondod ezt, de mégis zúgolódsz. De mondom, akik mindvégig erősek és bízók a jó Isten megsegítő kegyelmében, azoké az örömös nap.” A képeslap túlsó oldalán geyrmekírás ceruzával: „Aranyos Apukámnak kezét és arcát csókolja Bandikája.” Majd tintával ismét: „A lábost majd add haza.” Felesége kisfiával békéscsabai rokonoknál húzta meg magát. Kézimunkával kereste meg szűkös mindennapi kenyerét. De ismeretlen helyről néha pénz is érkezett, ami jelentős segítséget nyújtott az ínségben lévő családnak. Szabadulása után rövid időre maga Is Csabára költözött. Közben édesanyja és felesége — az ítélet kihirdetése után — tudva, hogy Sipos Andrásnak semmi vétke és bűne nem volt, Csabáról a közeli Csorvásra mentek át, hogy felkeressék Apóka sírját, akit az ottani temetőben temettek el, s összeszedjék a papiakról széthordott berendezést, ruhát és bútorokat. Ám az akkori főjegyző mindkét asszonyt kocsira rakatta és csendőr! kísérettel toloncoltatta ki a községből, öreg Mamóka ősi paraszti ereje bírta a próbát. A fiatal pap- né még sokáig ideglázban kiáltotta azonban: mint valami rablógyilkos utolsó gonosztevővel, úgy bántak el velünk. Pesterzsébetre, felesége szüleihez menekültek. Sógornője, özv. Szántó Róbertné így emlékezik ma vissza erre az időre: „A rágalom kegyetlen volt. Ráfogták, hogy elvitte a falu pénzét, és hogy 1919-ben, hús- vétkor, a széretetvendégségen papi palást nélkül jelent meg. Pedig én tudom, hogy egy fillér nélkül érkeztek hozzánk, s a szüleim tartották el őket. A szeretetvendégségen, annak idején, én is jelen voltam, sőt szerepeltem is néhány vers elmondásával. Mondhatom, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le.” Raffay Sándor püspök felfüggesztette és tíz évig nem végezhetett lelkészi szolgálatot, ami nagy bánatot okozott szívének. Főkönyvelői állást vállalt egy nagyobb üzemnél. Végre 1931 tavaszán engedélyezték visszatérését a lelkészi szolgálatba. A dunaharaszti lelkészi állásba iktatták be. Megerőltető, nehéz munka volt az akkor már fáradt ember számára. Örömmel és szép eredménnyel végezte. 1941. november 1-én, 54 éves korában szívroham vetett véget sokat szenvedett, megpróbált életének. Amikor Dunaharasztiban a már említett kora őszi délután egy körtefa alatt beszélgettem vele, fáradt, halkszavú ember volt. Nyugtalan, háborús időket éltünk. Mi lenne az egyház szolgálata? — erről volt szó. Ezt mondta: odaadób- ban kellene a lelkészeknek beszélgetniük Istennel, hogy hitele legyen szavuknak az emberek között. Benczúr László EICHELE PÜSPÖK 65 ÉVES A würtenbergi evangélikus a püspöki tisztet és az evangé- tartományi püspök, D. Erich Hum aktuális igehirdetésének Eichele (Stuttgart) február 26- án ünnepelte 65. születésnapa terén igen figyelemre méltó ját D. Eichele hét éve tölti be kezdeményezései vannak. UPPSALA-UTÓMUNKA LENGYELORSZÁGBAN Tanulmányi- és munkacsoportok foglalkoznak ebben az évben az uppsalai világgyűlés tanulmányi eredményeivel Lengyelországban is. Nemcsak egyházi konferenciákon és üléseken számoltak be az uppsalai világgyűlés lengyel küldöttei a negyedik világgyűlés eredményeiről, hanem a lengyel rádióban is hangzott el részletes beszámoló az Uppsalában tárgyalt társadalmi és politikai kérdésekről, az Egyházak Világtanácsa és a római katolikus egyház viszonyáról és kapcsolatairól, valamint egyéb uppsalai kérdésekről. A Negyedik Világgyűlés dokumentumait lefordítatta lengyelre a Lengyel ökumenikus Tanács és megküldte a lelkészeknek és gyülekezeteknek. VISSER’T HOOFT INTELME Az Egyházak Világtanácsa volt főtitkárának véleménye szerint zűrzavart fog eredményezni, ha a keresztyén egység teológiai munkásai és a társadalmi együttműködés hívei külön utakon fognak járni a jövőben is. Visser’t Hooft szerint már valamilyen „ökume- nizmus utáni” korról beszélnek azok, akik elsősorban a „harmadik világ” keresztyén támogatása érdekében azt hitték, hogy azon a réven is elérhető az egyházak egysége, ha a társadalmi segítés terén aktivizáljuk a felekezetek együttműködését. „Minden egyháznak szüksége van a másikra — jelentette ki szó szerint — s ezért a római katolikus egyház is az ökumenikus Tanácshoz fog tartozni egy napon."
