Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-13 / 15. szám

Húsvét kapujában Zak 9, 9—10­Alagyhét kapujában az anyaszentegyház arra a jeruzsálemi kapura emlékezett, amelyen át bevonult egykor Jézus. Mások is érkeztek akkor húsvétra, legnagyobb ünnepükre; a 25 000 lakosú fővárosba több mint 100 ezer ünnepi zarándok vonult nagy csoportokban, hangos énekszóval, közeli és messzi vidé­kekről, s a már ott levők zsoltárokkal köszöntötték őket. — De amikor Jézust pillantotta meg a sokaság —, ahogy a pró­fécia szerint szamárháton, alázatosan közeledett —, egyszerre forró lett a levegő. A többség jól tudott csodáiról, s arról a be­jelentéséről, hogy Vele új idők törtek be a világba. Különösen azok néztek rá most lelkesedéssel, akik a nemzeti érzésektől lobogó északi tartományból, Galileából, már ott voltak a ka­puban és az út kétoldalún. Szinte lángra lobbant a túlfűtött emberi várakozás: „Most! Most minden megtörténik!” Mind­eddig takargatták szívükben ezt a nagyon kedves ótestámen- tumi ígéretet, Zakariás 500 éves jövendölését: „Örülj Jeruzsá­lem! Itt jön a királyod!” A viharos hozsánnázás mellett sokan lekapják köntösüket s eléje terítik, többen a kezükben lobog­tatott pálmaágakat hintik a bevonuló Jézus útjára — mintha mindezzel azt kiáltanák feléje: „Hozd el, amit várunk;! Váltsd ■valóra az ígéretet: pusztítsd ki a harciszekeret Efraimból, s a kézivet Jeruzsálemből és hozd el az örömet, békességet az egész világnak!” 2000 év után csendesen megkérdezem: valóra váltak-e az almok, eljött-e az a boldog kor, beteljesedett-e a jövendölés... Bizony, azon a napon porba hulltak az emberi várakozások. Jézus a keresztfa felé vette útját. És — bár jóakaratú emberek erőfeszítései nyomán több ponton haladt a világ — sok más kérdésben lényegében ma sem változtak meg a dolgok. Mily döbbenetes — pont azon a földön, ahol ez a csodás ígéret el­hangzott —, ha Zakariás körülnézne pusztító ágyútűz és gép­fegyver-kattogás között — nem tenné-e fel a kérdést: „Téved­tem volna?!” Tehát arra a kérdésre: eljött-e a béke-korszak, beteljesed­tek-e a gyönyörű ígéretek — azt kell felelnünk: ,J5ajnos, még nem!” Vannak, akik ezt a tényt azonnal mentegetni próbálják: „a tökéletes beteljesedés majd az öröklétben lesz” —, „addig hit­tel viseljük el e világban a megpróbáltatásokat, melyeket Isten mér ránk”; — „Jézus csak lelki dolgokat hozott a világnak”. E gyakran hallott mondatok a nagykorúvá lett világban nem tudnak már vigasztalni, világítani. Az igaz, hogy a teljes be­teljesedés az örökéletben lesz —, de addig...? Addig hagyjunk •mindent tétlenül? Mi, akik Jézushoz tartozva kettőt nagyon jól tudunk: 1. a keresztfa és a feltámadás mozgató erőt jelent; 2. a hitnek a helye mindig ez a földi élet. Az előbbi szokvá­nyos, kegyes mondatok helyett ezt szeretném hát mondani: Nem teljesedtek be az ígéretek? Rajtunk is múlik azoknak •calóraváltása! A földi élet szebbé és boldogabbá tétele egyéni, családi, közösségi életünkben! Az élet formálásának, alakítá­sának nehéz, de szép feladatának munkája! 1. Hiszen a keresztfa és Jézus feltámadása megmutatja ne­künk: milyen „tervrajzot” adott elénk Isten. A keresztfa és a feltámadás azt jelenti: dönts a jóság mellett, mert ennek ad Isten diadalt, ez jelenti a jövőt. Ez a jóság — nézd Jézust a kereszten! — nem önmagával törődik. Ez a jóság mindenki felé nyúl, bárki legyen is az —, nézd Jézust, mint nyújtja oda­szegezett kezét is a mellette levő lator felé, s ez ott. az utolsó percekben bocsánatot és új szívet kapott. Ezt U jóságot iga­zolta Isten, amikor előhozta Jézust a halálból. Húsvét azt je­lenti: csak a jóság útját érdemes járni, csak ez az út méltó az emberhez. Nagypéntek és húsvét történetét nem azért je­gyezték fel, hogy csupán irodalmi érdekességként olvassuk azokat. Érő árad belőlük, dinamizmus, hogy Isten ígéreteit, tervrajzát kezdjük el megvalósítani. Energia, mozgató erő a kereszt és a feltámadás: hajt bennünket a cselekvő jóság út­jára: az örökkévalóság fénye hull erre az útra, s miközben óriási távlatokat nyit meg előttünk, azt mondja: érdemes ten- tied a jót itt és most. 2. A kereszt és a feltámadás —, hitünk két tartó oszlopa. Mindkettőt Isten ebbe a világba helyezte bele —; az időbe és a térbe, az emberi történelembe. A hit helye ez a konkrét vi­lág. Az örökkévalóságban már nem fogunk hinni —, ott látás lesz már. Csak itt hit a hit! Az a hit, amelyik egyre követke­zetesebben, egyre radikálisabban szakad el a világtól s le­bontja a világgal, a mával az összekötő hidakat —, az a hit nem hit. Isten, miután szívünkben hit támadt iránta —, rámu­tat arra a helyre, ahol vagyunk: itt higgy! Itt mutasd meg, hogy hozzám tartozol. A hit ezt a földi életet igyekszik szebbé tenni. Ennek az életnek felvetett kérdéseihez, problémáihoz lép oda reménységgel, szolgáló szeretettel —, a keresztről és a feltámadásból kapott erővel —, és keresi meg a megoldás útját. Amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél, saját korának képét adja és azt mondja: csak azok érnek majd be az üdvösségbe, akik az éhezőknek eledelt, a szomjazóknak italt, a vándorok­nak hajlékot, a rongyosoknak ruhát, a betegeknek szeretetet adtak. Ez arra indítja a keresztyéneket, hogy együtt munkál­kodjanak minden jóakaratú emberrel az egész emberiség nagy családjának kérdés-megoldásában. Készlet Görög Tibor esperes rádióban elhangzott igehirdetéséből. Istenes közmondások „Szedd fel vitorlád. ha Isten nagy szelet ád Menjek, ne menjek? Te­gyem, ne tegyem? Egy életen áí be sokszor felteszem. Hol a magam tanácsára, hol má­sokéra indulok, vagy maradok. S milyen sokszor kudarcot vallók. Megyek, holott marad­nom kellene. Állok, pedig fut­nom kéne. Téblábolok sok­szor, nem tudom mit tegyek. Izrael népe menni szeretett volna a pusztában, de a pa­rancs így szólt: „veszteg ma­radjatok”. Máskor tálán szíve­sen maradtak volna, sőt egy­szer majdnem visszaindultak a húsos fazekakhoz s így szólt Uruk: „induljatok”. Mit tegyek? Ki mondja meg? Istened. Figyeld a jeleket Ha világzik a mandula: jő már a tavasz. Ha látod a tenyérnyi felhőt: eső közeleg. Ha érzed a szelet: bontsd vitorlád s re­pülj, mert lehet! Hernád Tibor KORAI ÚRVACSORA VÉTEL Az észak-amerikai evangéli­kusok 96 százalékát egyesítő Lutheránus Tanács tanulmányi bizottsága közzétette azt a ja­vaslatát, hogy a 9 és a 10 éves gyermekek akkor is vehesse­nek úrvacsorát, ha még nem részesültek konfirmációi ok­tatásban. A javaslatot meg fogják tárgyalni az egyes he­lyi gyülekezetek és azután döntenek annak elfogadható­Keresztyenyek a társadalomban Ne lopj „ma” ISTEN AKARATÁNAK „MA” KELL ENGEDELMES­KEDNÜNK. Ügy szoktuk mondani, hogy a Tízparancso­lat, Isten „örökkévaló” akara­tát közli velünk mennyei Atyánkhoz és embertársaink­hoz való kapcsolatunkra néz­ve. S valóban, a mózesi tör­vény 7. parancsolata is, bár négy évezred távolából szól hozzánk, nem kopott meg, nem szürkült meg ma sem. Ma is kinyilatkoztatás, Isten szava azok számára, akik az élő Krisztusba vetett hittel, Isten rendjéhez akarják igazítani engedelmesen az életüket. Mi mai emberek azonban, nem négyezer éves, de negy­ven-, vagy ötvenéves „nor­mák” iránt is bizalmatlanok vagyunk. Hisz ennyi idő alatt óriási változásokat éltünk át gazdasági, társadalmi téren, de még bizonyos erkölcsi kérdé­sek megítélésének dolgában is. Természetes az az igényünk, hogy aki ma vezetni, irányíta­ni akar bennünket, annak sza­va ne legyen „dohszagú”, „kő- bemerevedett”, múltat konzer­váló felszólítás; hanem olyan szó, ami ma vezet el minket helyes döntésekre és ma segít cselekedeteink emberséges megformálásában. Ez az aggodalmunk a 7. pa­rancsolattal kapcsolatban ja­varészt onnan ered, hogy sok keresztyén ember gondolkodá­sában ez a parancsolat — szin­te napjainkig — egyet jelent a magántulajdon kizárólagos rendjének „isteni szentesítésé­vel”. Így aztán nem csoda, ha szakadékot látunk a „régi” pa­rancsolat és életünk „jelen” valósága között. Hiszen szo­cialista társadalmunkban a személyes tulajdon mellett döntő jelentőségűvé vált a kö­zösségi tulajdon szerepe. Mind­azok az eszközök, amivel a ke­nyerünket megkeressük — a földek, a gépek, a bányák — vagy egy falu, vagy egész né­pünk tulajdonában vannak. Űj parancsolatra van hát szükségünk, hogy mad életünk­ben Isten rendje szerint tud­junk járni? Nem, hanem arra, hogy Isten akaratának ma en­gedelmeskedjünk! ■>— Ezért bár hisszük, hogy a 7. parancsolat­tal Isten, két ember személyes viszonyát is rendezni akarja, — mégis most elsősorban azo­kat az összefüggéseket keres­sük, amik benne mai, közössé­gi életünkre nézve jelentenek irányítást. A KÖZTULAJDON ELLENI VÉTKEINK. Elképzelhetet­lennek, vagy legalábbis abnor­málisnak tartanánk, ha egy családban a gyermekek, vagy a szülők összetörnék a falra akasztott képeket, meglopnák a mosógépre, televízióra, vagy a megélhetésre félrerakosga­tott pénzt. — A család életéhez természetesen tartozik hozzá, hogy tagjai védjék, óvják a család közös vagyonát, s ne pusztítsák, de gyarapítsák azt. — Mai társadalmunkban meg kell tanulnunk, hogy a csa­ládnál nagyobb emberi közös­ségekben : a termelőszövetke­zetekben, az üzemekben, az ut­cán, a villamoson és a vonaton — ugyanilyen „családias” sze­retettel és felelősséggel Őrköd­jünk közös értékeink felett. Minden megrongált, vagy bepiszkított vasúti kocsi, ház­fal és utcai lámpa; minden rosszul tervezett, vagy hanya­gul megépített lakóház; min­den munka nélkül kicsalt fo­rint, vagy munkaegység az „el­sejei borítékban” arról beszél, hogy sokszor vétkezünk a 7. parancsolat, s ezzel Isten aka­rata ellen. Nem tudunk min­dig „családtagként”, felelős szeretettel munkálkodni, azok­nak a közösségeknek a boldo­gulásáért, melyekbe nemcsak emberi sorsunk állított, de hisszük Isten akarata is elhí­vott — szolgálatra. S ha vala­melyikünknek része van ezek­ben a bűnökben, Istentől kérje a bocsánatot, és erőit a meg- jobbulásra. KIT VÉD MA A 7. PARAN­CSOLAT? így akarja Isten — ez egészen nyilvánvaló — az emberi közösségeket védeni az egyes ember önzése, kapzsisá­ga és felelőtlensége ellen. De ugyanakkor minket sze­mélyesen is véd, hisz ugyan­ezek a közösségek munkálják egyéni boldogulásunkat is. — És mindezen túl, emberségünk AZ ÉRKEZŐ ELÉ Ó, jöjj tavasz, harsogd áléit szivekbe a feltámadás örök himnuszát, hogy minden halott rügyben élet árad. a néma kő ölén is csíra mozdul, s ahogy a szél ezernyi húrja dalt hoz: majd megtanít remélni, hinni, látni... Meglátni öt fénynél fehérebb gyolcsban, ahogy évezredek ködén kilép, és itt marad velünk, példát mutasson, testvérütött sebekre írt leheljen, és megtanítson megbocsátani. Konok kezek vagyunk, ökölbezártak, keresztet ácsolók és gyilkosok, Kain-dorong megannyi maradéka: és mégis tiszták lesznek szomjaink a jézustváró megújító úton. Esti Gyula igaz megéléséhez szükségünk van arra, hogy ebben a dolog­ban is „rendben legyen” a lel­kiismeretünk. Hogy ne „lop­juk”, hanem — az egyedül er­kölcsös módon — munkával szerezzük meg mindazt, amit a közösségtől kapunk, s amit aztán személyesen iá a magun­kénak akarunk tartani. A 7. parancsolat üzenetének mai megértése, erkölcsi éle­tünk közösségi felelősségének olyan új felismeréseire akar el­vezetni bennünket, melyek nemcsak alkalmassá tesznek társadalmunk életében való al­kotó részvételre, de segítenek keresztyén életünk értelmének igaz megtalálásában is, ami­kor a felebarát szolgálata felé indítanak. Kit véd tehát ma a 7. paran­csolat? — Isten akaratából ma is az embert, az életet védi, — csak azokban az új formák­ban, ahogyan azt a jelen kor valósága elibénk adja! NEM FÉLELEMÉRT — SZE- RETETBÖL. Mi keresztyének is tudjuk, hogy a társadalmi tulajdon elleni vétkeket álla­munk törvényei, szigorúan büntetik. — Sőt azt is hisszük, hogy Istennek is van hatalma „fejünkhöz verni” mindazt, amivel szent akaratát megron­tottuk:. Mi azonban éppen akkor és éppen azáltal válunk keresz­tyénekké, ha az emberi életün­ket szolgáló közösségek érté­keinek védelmét és gyarapítá­sát — nem az „emberi”, vagy „isteni” büntetéstől való féle­lemért, hanem a felebarát iránti szeretetből munkáljuk. Ne lopj! Ebben a parancs­ban keresztyén hitünk, Isten­nek olyan mai elhívását ismer­heti fel, mely felszabadít min­ket közösségi életünkben is, embertársaink szeretetben va­ló szolgálatára. Hisz az az Is­ten szólít így meg minket, Aki nemcsak „kőtáblákra”, de sze- retetéből — Jézus Krisztus ál­tal — „szívünk hústábláira” véste akaratát. Csizmadia Sándor Tizenhét nógrádi lelkész nem is sejtette balassagyarma­ti együttlétén, hogy püspöklá­togatásban lesz része. Megle­petés öröme volt tehát, mikor a munkaülésre megérkezett D. dr. Ottlyk Ernő püspök. Testvéri „Isten-hozott” Gar- tai esperes részéről, és az egy­házkerület püspöke máris bele­kapcsolódott a közösség mun­kájába. — Húsvéti igehirdetés­re készültünk. „Vegyétek — egyétek..az úrvacsorát a püspök osztotta. Aztán bő tájékoztatás: az egyházi világszervezetek terv­be vett új munkastílusa, test­véregyházak gondja, öröme Helsinkitől Madridig; lelkész- továbbképzésünk, a nyugdíj­ügy, a papi utánpótlás, idősze­FÉKEZ Vatikáni megfigyelők szerint VI. Pál pápa fékezi a római katolikus egyházban az öku­menikus fejlődést, mert ez a pápa feladta elődjének, XXIII. János pápának a koncepcióját és inkább XII. Pius pápa fel­fogását teszi magáévá. Dr. J. Robert Nelson, 48 éves metodista teológiai professzor nyilatkozta ezt, az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházal­kotmány Bizottságának az el­nöke. Nelson azon a vélemé­nyen van, hogy VI. Pál pápa legvilágosabban a „Humanae vitae” enciklikában távolodott el az ökumenikus fejlődéstől. Ez a születésszabályozásról szóló pápai enciklika ugyanis négy alapvető ponton veszi semmibe a Második Vatikáni Zsinatot: Semmi megértést rű teológiai problémák és se- gédlelkész-konferencia, az öku- mené római gátjai: — gyakor­lati dolgokban, reverzálisban alig, alapelvi feszültségekben szinte semmi enyhülés; a je­lenlegi pápa megnyilatkozá­sain szinte tridenti merevség tapasztalható: ezekről kap­tunk széles ablaknyitással, jó kitekintéssel szükséges bepil­lantást. Külön fogadóórára is jutott idő. Józan valóságlátás és nyu­godt bizakodás: ezúttal erre biztatott Ottlyk püspök. Gartai István esperes vala­mennyiünk szavával mondhat­ta búcsúzóul: „Köszönjük!!” Szabó József A PAPA nem tanúsít az emberiség gondjai iránt, bibliailag nem igazolható, semmibe veszi a dogmák változhatóságának • zsinati eszméjét, Ma* volt te­kintettel a püspökök vélemé­nyére és végül „ökumenikus­ellenes” is, mert „minden em­berhez” intézte a pápa, holott Róma nem kérdezte meg elő­zőleg a nem katolikus egyhá­zakat és nem is informálta őket. Dr. Ramsey canterbury-i ér­sek például nemrégen jelentet­te ki Puerto Ricóban protes­táns és katolikus hallgatók előtt, hogy a születendő gyer­mekek számának meghatáro­zása a szülők egyéni joga s ezért nem tudja helyeselni a fenti pápai encikli kának a megállapításait. Példázat az engedetlenségről Észak gyermeke megelégel­vén az örök hóval borított jég­mezők sivár világát, atyja elé áüván egy szép napon így szólt: — Atyám, a mi világunk ha­lott világ. Szemem már elva­kult a hó szikrázó fehérségétől. Szívem megfagy, ha kuny­hónkból kilépek. Vágyom er­dőt, mezőt látni, madárdalt hallani. Vágyom emberek kö­zé, akiknek ajkán nóta fakad és akik között én is megelége­dett lennék. Oda vágyom, ahol könnyebb az élet és a termé­szet dúsan osztja áldásait. — Atyám, ha meg nem bán­talak, én útra kelek és megyek Délre, ahol melegebb a nap­sugár, ahol földszagot érzek, s virágot téphetek örömömben. Add ki vagyonom, s bocsáss áldásoddal utamra. Az atya megértvén fia mély­séges vágyát így felelt: — Jól van fiam, megértem vágyadat, kelj útra és kísérjen szerencse utadon. Észak gyermeke ezután ta­risznyáját magára kanyaritotta és útnak indult. Ment, ment egyre csak délre. S amint ha­ladt, eltünedeztek a jégmezők, a hó is csupán foltokban ma­radt mögötte. Zöld rétek és er­dők sápjait rótták a fáradt lá­bak. De Észak gyermeke ko­nokul tartotta az irányt. Ma­dárdal, földszag ébresztette nem egy reggelen. Lassan le­vetni kényszerült szőrmebun­dáját, s azt egy erdő szélén hagyta. Lekerült róla minden fölös ruhadarab, de észak gyermekének így is fojtogatóan melege volt. Egyre gyakrab­ban sóhajtott föl, miközben gyöngyöző verejtékét törölget- te: — Elviselhetetlen a meleg, az én atyámnak hajlékában so­sem kellett panaszkodni erről. Kerülte a napfényt, kereste az árnyékot, de útirányában nem változtatott. Egyre rövi- debb darabokat harapott az útból és fulladozott, lihegett. Majd egy árnyékos fa alatt le­pihent, hogy álomra hajtsa fe­jét. * Dél gyermeke ugyancsak fel­lázadván sorsa ellen, melyet nem bírt elviselni az iszonyta- tóan nagy meleg miatt, egy szép napon így szólt aytjához: — Atyám, nem bírom to­vább ezt az életet. A hőség miatt szünetlenül száraz az aj­kam. Barnára égett testem mindig fáradt, dolgozni sem vagyok képes a meleg miatt. Szeretnék egyszer igazán mé­lyet lélegezni friss levegőből, amely nem olyan áporodott, mint nálunk. Megropogtatni csontjaimat munkára készen. Olyan vidékre vágyódom, ahol a természet ontja áldásait a hűvösségben. Ahol minden friss és egészséges, mert itt el­fonnyadok, elszáradok. — Atyám, ha meg nem bán­talak én útra kelek, hogy vá­gyaim teljesüljenek. Add ki vagyonom és én elindulok, ha áldásod kísér. Az atya megszánván fia epe- kedését így felelt: — Jól van fiam, megértem epekedésedet, kísérjen áldá­som utadon, találd meg szeren­csédet. Dél gyermeke pedig ugyan­csak vállára vetvén tarisznyá­ját, útnak indult. Ment, ment egyre csak Északnak. És amint haladt, eltünedeztek a szokott növénytakarók. Mássá lett a természet is, s Dél gyermeke ruházat után volt kénytelen nézni, mert hűvösek lettek a nappalok, s különösen az éj­szakák. Egy reggelen fehér •mezőn gyalogolt keresztül, pe­dig az csak dér volt. Ajka azonban lila lett a hidegtől, fo­gai vacogtak és egész testében remegett. Egyre gyakrabban tört fel belőle a sóhaj: — Elviselhetetlen a hideg, as. én atyámnak hajlékában so­sem kellett erről panaszkod­nom. Pedig még sem nagyon hi­deg, sem nagyon meleg nem volt. Mégis mindig a napsütést kereste. Egyre kisebb darabo­kat tudott gyalogolni, mert annyira fázott. Majd egy fához érkezett, ahol lepihent. Itt pihent már Észak gyer­meke is. .1, A két elégedetlen egymást fürkészte tekintetével, majd hangos panaszra nyílt az aj­kúk. Elmondván egymásnálle sorsukat, megesett egymáson a két gyermek szíve. És rájővén a nagy igazságra, hogy legjobb otthon, szégyellni kezdték elégedetlenségüket és elhatározták, hogy hazamen­nek az atyai házhoz. És elindult Észak gyermeke Északra. És útra kelt Dél gyermeke Délre. Hogy hazamenjenek. Dr. Rédey Púi

Next

/
Thumbnails
Contents