Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-23 / 12. szám

KÉSZPÉNZZEL BÉRMENTESÍTVE BP. TL ORSZÁGOS E VAN G ÉLIK US HETILAP XXXIV. ÉVFOLYAM 12. SZÁM 1969. márcins 23. Ara: 2,— Forint A világkeresztyénség 1968-ban in. „Az egyházi egységtörekvés egészen új korszakot nyitott az ökumenikus egyháztörekvé­sek és bizonybs politikai ese­mények révén.” Első cikkem­ben ez a megállapítás jelzi, hogy 1968 igen nagy mérték­ben az ökumenikus mozgalom látványos éve volt. Gondolok itt elsősorban az uppsalai vi­lággyűlésre, amelynek esemé­nyeiről, eredményeiről és ered­ménytelenségeiről bőven tájé­kozódhattak olvasóink lapunk hasábjain megjelent több tu­dósítás alapján. Tudnunk kell, hogy az egy­házi egységtörekvés nem .szá­zadunk találmánya. A felvilá­gosodott keresztyén értelmiség és néhány teológus körében született meg a vágy, hogy a szétszakadozott keresztyénség- ben keresse azt, ami összeköti az egyes felekezeteket és nem elválasztja. Ezek a törekvések új motívumokat kaptak a má­sodik világháború alatt és után, amikor kitűnt, hogy mennyire nem volt hatásos éppen szétágazódása miatt a keresztyénség bármilyen ak­ciója egyrészt a fasizmus elle­ni harcban, másrészt az újabb háborút megakadályozni aka­ró keresztyén lépés sem. Mert volt ilyen isi Amikor azután 1948-ban lét­rejött az Egyházak Világtaná­csa, amely működésének el­múlt 20 éve alatt egyesítette magában szinte az összes nem katolikus egyházakat, felekeze- téket és egyházi vagy általá­ban keresztyén csoportosuláso­kat, úgy tűnt, hogy századunk második felét az ökumenikus mozgalom fogja keresztyén szempontból fémjelezni. Ma­ga a szó, ökumenikus, szinte divatos szóvá lett. Mindez he­lyes és szükséges is mindad­dig, amíg az ökumenikus moz­galom meg tudja tartani „moz­galmi” jellegét és tartalmát. Abban a pillanatban kétséges­sé válik a léte, amikor úgy „intézményesedik”, mint a Va­tikán Rómában. Márpedig ez a kísértés közelfekvő. Talán már késő is az intő szó. Az uppsalai világgyűlés for­májában és tartalmában arról árulkodik, hogy az „intézmé­nyesítés korszaka” ökumenikus vonatkozásban is véget ért. Nem célravezető többé, hogy látványos világgyűléseket tart­sunk azzal a szándékkal, hogy a küldöttekkel olyan határo­zatokat hozassunk, olyan elvi­teológiai munkát végeztessünk, amik méltók a „keresztyén névhez”. Uppsalának nehéz volt tartalmilag valamit is „de­monstrálnia” a világnak és egyházaknak! A fejlődés arra kényszeríti az Egyházak Világ­tanácsát is, hogy először kidol­gozza azt, amit demonstrálni szeretne. Sok, kisebb és na­gyobb regionális munkabizott­ságra van szükség, ahol tény­leges munka, tényleges infor­máció, tényleges párbeszéd fo­lyik egymás között is, hogy azután hosszabb távlatban le­gyen mit demonstrálnia a csak pár napra összehívandó világgyűlésnek. Mert korunk­ban nem látványosságra, ha­nem „tényleges segítségre” van szükség! Jobboldalról is jelentkezett az egység gondolata jóval a második világháború befejezé­se után. A Vatikánban egy időre szóhoz jutottak azok is, akik nemcsak a katolikus egy­házban érzékelték a „robba­nás” veszélyét, hanem a világ­ban is. Az elmúlt 10 esztendő­ben ugyanis minden gondol­kodni tudó ember előtt vilá­gossá vált, hogy két rendkívül jelentős, sőt az eseményeket meghatározó tényező van je­len a nemzetközi életben. Az egyik a kelet-nyugati határvo­nal ideológiailag, társadalmi­lag és politikailag, a másik a harmadik világ jelentkezése egyrészt éhségével, másrészt forradalmat, sőt exploziót han­goztató elveivel. Ebben a helyzetben a Vati­kán „baloldalról”, de jobbol­dali szándékkal igyekezett be­fogni vitorlájába a „reforme­rek” szelét. XXIII. János pápa nagy kanyart csinált balra, hogy hitelképessé • tegye a ró­mai katolikus egyházat a vi­lág és a protestáns egyházak szemében. Sokak szemében ez sikerült is. Ha azonban részle­tesebben és a fenti szempon­tok szem előtt tartásával ele­mezzük a második vatikáni zsinat utáni korszakot, akkor meglepő eredményekre jutunk el. Kitűnik ugyanis, hogy VI. Pál pápá már nem kanyarodik balra, hanem nagyon is a cent­rumban vesztegel. Ebből adó­dik minden döntése: néha jobbra, néha balra. Éppen a „szükségnek”, az adott nem­zetközi helyzetnek megfele­lően, De sohasem dönt úgy, hogy .akár Keletnek, akár a Harmadik Világnak igazat ad­na. Bennünket ebben az egész ökumenikus és vatikáni diplo­máciában az érdekel, hogy mi­kor'történik közös, „egységes” döntés (persze a tagegyházak többségének helyeslésével gen­fi vonatkozásban is!) az em­bert, az emberiséget, tehát a keresztyén embert és a keresz­tyén egyházat annyira érintő nagy kérdésekben. Az elmúlt évben sem a Vatikán, sem Genf nem adott egyértelmű választ a problémákra. Sőt újabban még a hidegháborús hangvételtől sem riad vissza Róma. Miért? Erről is szólunk befejező cikkünkben. Dr. Pálfy Miklós E héten... „Másokért - mindenkiért” címen a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa Dr. Martin Luther King emlékére könyvet adott ki, amelyről most mi is megemlékezünk. A képekkel, versekkel, újságcikkekkel illuszt­rált kőiét átfogó képet ad a Nobel-díjas néger békeharcos lel­kész életútjáról, munkásságáról és a meggyilkolása nyomán tá­madt részvétről. A kötethez dr. Bartha Tibor református püs­pök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnö­ke írt előszót. Előszavában Martin Luther Kingről, mint prófé­tai alakról ír. A kötethez bevezetőt Dr. Ronald Goulding, az Európai Baptista Szövetség főtitkára írt. A feldolgozott és is­mertetett bibliográfiában örömmel fedeztük fel forrásként megemlítve lapunkat is. ' A kötet olvasásakor plasztikusan elénk tárul Martin Luther Ring életútja, de azon túlmenően minden ember békességéért vívott harca és áldozatos élete. Hézagpótló kiadással örvendez­tette meg a magyar ökumenikus mozgalom híveit a kiadó. „Az egyház vezetői és tagjai nem lehetnek tétlen szemlélők” Lapunk múlt heti számában beszámoltunk olvasóinknak ar­ról a nagyszabású ünnepség­ről, amelynek színhelye az Or­szágos Egyház Üllői úti ima­terme volt, amikor is D. Káldy Zoltán püspök, egyházunk lel- készi elnöke két teológiai pro­fesszort: dr. Vámos Józsefet és dr. Fabiny Tibort beiktatta hi­Dr. Vámos József tanári szék­foglalóját tártja vatalába, Teológiai Akadé­miánk pedig doktorrá avatta Setmeczi János fejér-komáro- mi esperest. Megígértük, hogy a két tanári székfoglalóra a következőkben még visszaté­rünk. Ebben a számunkban dr. Vámos József székfoglaló elő­adását ismertetjük összefog­lalva főbb mondanivalóit. „EGYHÁZ- ÉS TÄRSADA- LOMTUDOMANYl FELADA­TAINK” felvázolásában dr. Vámos József felidézte azt a teológiai és politikai mélypon­tot, ahová egyházunk a máso­dik világháború alatt jutott az irtózatos szellemi és anyagi romlást elszenvedett hazában. Megmutatta, mennyire készü­letlenül találta szembe magát az egyház azokkal az új társa­dalmi és politikai törekvések­kel, amelyek nemcsak a má­sodik világháború romjaiból emelték ki hatalmas lendület­tel hazánkat, hanem új rendet is szabtak évszázados elma­radottságban élő népünk szebb, méltóbb jövője számára. ELEMEZTE az előadás azt a belső tusakodást, amely az egyházban az öneszmélés ér­dekében folyt. Az értetlenke- dók, a szembeszegülök mellett „voltak, akik megértették vagy megsejtették a forradalom lé­nyegét. Azt, hogy a munka, a küzdelem az emberért folyik. Meglátták, hogy ebben a mun­kában az egyház vezetői, tag­jai nem lehetnek’tétlen szem­lélők.” MÉLTATTA a székfoglaló az öneszmélés gyümölcsét, az 1948. december 14-én a Ma­gyar Népköztársaság és a Ma­gyarországi Evangélikus Egy­ház viszonyát rendező Egyez­ményt. E „jogi keretet” —, melyet még az 1956-os ellen­forradalom sem tudott figyel­men kívül hagyni —, lépés­ről lépésre élettel töltötte ki az egyház. Az az egyház — mint azt az előadó az akkor tolna-baranyai esperes, Kál­dy Zoltán 1958-ban megjelent elemző tanulmányából idézte —, „amely úgy van jelen a szocializmusban, hogy szere­tettel, meleg szívvel és felelős­séggel segít minden jónak a megvalósításában a maga esz­közeivel magyar népünk javá­ra. de ezen túlmenően az egész emberiség javára.’’ BIZONYSÁGOT TETT dr. Vámos József arról az elvi-teo­lógiai tisztázódásról, amely széles körű, kollektív teológiai munkával az elmúlt évtized során meghatározta egyházunk helyét és szolgálatát az „em­berközpontú diakóniai teoló­gia” alapján hazánkban, sőt annak határain túl az egyházi világszervezetekkel és testvér­egyházakkal megújúló viszo­nyunkban. ÍGY VÁLT LEHETSÉGESSÉ, hogy népünkkel való egység­ben „nem mint idegenek és jövevények, hanem mint teljes jogú s . kötelességű társak, Krisztus hűséges tanítványair ként, igaz emberek módjára tudunk élni és szolgálni" idéz­te az előadó D. dr. Ottlyk Ernő püspököt. A továbbiakban felvázolta dr. Vámos József azokat a részfeladatokat, amelyek kü­lönösen is tárgyát képezik az egyház és társadalom tanszék kutató és nevelő munkájának. Ez a munka már folyik Teoló­giai Akadémiánkon, mert amint múlt heti beszámolónk ban is említettük, s bizonyára lapunk olvasói is tudják, dr. Vámos József már e beiktatást jóval megelőzően is bekapcso­lódott Akadémiánk munkájá­ba s az Országos Egyház El­nöksége és Presbitériuma megbízása alapján mostani tanszékén is jó ideje végzi ta­nító, nevelő munkáját. Az ő tanszéke -körül is, mint a többi tanszék körül, nemcsak azok a hallgatók csoportosulnak, akik az akadémiai tanulmányi rend alapján hallgatják óráit, hanem idősebb és fiatalabb lelkészek népes csoportja ül le vele időnként konzultálni egyházunk és a társadalom, elsősorban a magyar egyház és a magyar szocialista társa­dalom összefüggésének aktuá­lis kérdéseiről. Reméljük, hogy e szorgos munka gyümölcsei mindinkább ismertté és hasz­nossá válnak lelkészeink mun­kájához és gyülekezeteink tag­jainak e kérdésben való el­IMÁDKOZZUNK . Búnbánattal valljuk meg előtted Istenünk, hogy nem érde­meljük meg azt a szeretetet, amelyet megmutattál Jézus Krisz­tus golgotái keresztjében. Az elmúlt héten is olyan gyakran szóltunk és cselekedtünk szeretetlenül. Megszámlálni sem tud­juk, hányszor okoztunk fájdalmat és szomorúságot a körülöt­tünk élő embereknek. Bocsáss meg nekünk Jézus Krisztusért. Szentlélek Isten! Hatalmas erőddel egyesítsd az embervilá- got, hogy ma már ne kelljen senkinek sem meghalnia a népért, ne kelljen senkinek szenvedni és nyomorúságban lenni. De nö­veld népeden keresztül is a szépet és a jót, a boldogságot és a másiknak szívesen segítő szeretetet. Ámen. igazodásához. Erre adnak biz­tatást azok a záró szavak is, amelyeket a székfoglaló befe­jezéseként idézünk: „A MAGYAR EVANGÉLI­KUS EGYHÁZNAK féltő sze­retettel kell ragaszkodnia a tanításban az apostoli tradíció­hoz, a helyesnek, igaznak bi­zonyult hagyományokhoz” —» de ez ugyanakkor „felszaba­dítja az egyházat, az egyház tagjait a Krisztus megkövetel­te jó cselekvésre: az emberek, az emberiség legtágabb — tár­sadalmi-politikai értelemben is vett — felelősségteljes szol­gálatára.” M. Gy. Miért jött Jézus? * — Lukács 19, 10 — Valamit elveszíteni — ez a legnagyobb szomorúság a világon! Emlékszem, egyszer elveszítettem a pénzemet. Nem is az egészet. Két papírpénz esett ki valahol a zsebemből, de amikor észrevettem, kimondhatatlanul szomorú lettem. Szegénynek, szerencsétlennek és kifosztottnak éreztem magam. Valami fel­sírt bennem: miért is nem az enyém már az a pénz. Óh, meny­nyi mindent tudtam volna vásárolni rajta! A képzeletem kezd­te kiszínezni mindazt az örömöt, ami az enyém lehetett volna, de már soha többé nem lesz az enyém, mert. elveszett ... Még nagyobb ez a szomorúság, amikor olyan valamit veszí­tünk el, amit nagyon szerettünk. Amit kedves emlékek tettek le egyszer az életünk asztalára. Így veszítettem el egyszer egy könyvet és egy fényképet. Nagyon szerettem őket. Sokszor elő­vettem és sokszor hazajárt, hozzájuk a lelkem. A könyvet többször is elolvastam, a fényképet nem egyszer megnéztem. Kedves kincseim közé tartoztak. Egyszer azután mind a kettő elveszett és én sokszor még ma is szomorúan gondolok reájuk. A legnagyobb szomorúság Valakit elveszíteni. — Egy embert, egy életet. Valakit, akit nagyon szerettünk, aki valósággal odanőtt az életünkhöz, aki igazán a mindenünk volt. Ez' a szomorúság nemcsak azért nehé2, mert szegényebbek leszünk, hanem árvák. Ilyenek azok, akik egyszer elveszítik a.legna­gyobbat : az édesanyát, a párjukat, a gyermeküket. Ezért van az, hogy vannak szemek, csendes temetők, ahol soha nem szá­radnak fel a könnyek. Amikor mosit reám néz az Isten, akkor a veszteségnek ez a szent fájdalma van az Isten szemében, mert látnia kell, hogy én vesztem el a számára. 1. Elvesztem először is úgy, mint az Ö teremtménye, az Ö munkája, az ö alkotása. Jártam egyszer egy festő műtermében. Boldogan és büsz­kén mutatta a képeit. Azt a sok szép álmot, amit a színek gyö­nyörű vásznán megörökített. Egyszercsak megdöbbenve álltam meg az egyik kép előtt. Gyönyörű napfényes tájat ábrázolt, de egy fekete ecsetvonás hatalmas fekete folttal húzta át a képet Csodálkozva néztem szomorú arcára: Mi ez?! „Hónapokig csi­náltam ezt a képet. Ügy szerettem — mondotta — de egyszer, amikor nem voltam itthon, bejött a műterembe a kisfiam és a fekete ecsettel végighúzta és elrontotta a művemet” Így lett a kép címe: Napsugárból — Bűn! Amikor most Isten reánk néz, akkor így Iát bennünket, mint elromlott alkotását mint tönkretett képét, amit elrontottak a bűneink. Amelyiken nem látszik meg többé az Ö dicsősége. 2. Elvesztem azután Isten számára, mint az Ö eszköze. Mennyi mindent akart velem az Isten és én talán annyi min­denben mást akarok. Mennyi hasznosat, jót és szépet, boldogsá­got és békét akart elvégezni velem: az életemmel, a hitemmel, a munkámmal és én talán haszontalanná Váltam a kezében. A világháború után egy építész állt meg Budán a ház előtt, amit egyszer ő épített, amit ő készített boldog otthonnak. Ami­kor látta a rombadöntött házat nehéz könnycsepp szaladt le a szemén. Amikor Isten most reánk néz, így lát bennünket, mint ösz- szeomiott hajlékot, amit reánkdöntöttek a saját bűneink. 3. Elvesztem Isten számára, mint az Ö gyermeke. Ez az Isten legnagyobb szomorúsága. — Bizonyára mindnyájan emléke­zünk arra, hogy Jézus felett ezen a földön elhangzott egyszer ez a mondat: „Ez az én fiam, akiben nékem gyönyörűségem telik!” Ha most megkérdeznénk az Istent, és megkérdeznénk az em­bereket, akik között élünk, akik között lepereg az életünk, va­jon mit mondanának rólunk? Vajon el tudnák e mondani ró­lunk, ez az én fiam, akiben nékem gyönyörűségem telik. A böjti úton ma ez az evangélium szól: Jézus azért jött, hogy megkeresse az elveszett gyermeket! Jézus azért jött, hogy en­gem megkeressen. Jézus azért jött, hogy engem megtaláljon Isten számára, az emberek és a világ számára. Jézus azért jött, hogy megszabadítson a bűneimtől, hogy én felszabadultan és boldogan vállaljam a szolgálat szép útját. Hogy engedelmesen és vidáman a hazatalált gyermek örömével legyek Isten gyer­meke és mindenkinek a testvére. A böjti úton ma ez az evangélium szól: Jézus azért jött, hogy megtartson. Csak ezt az egyet kell megértem, hogy nem büntetni, nem számonkémi, hanem szeretni jön! Egy csomó drága hír van az áldozatában, keresztjének a kiáltásában. Ezért adja a böjti bűnbánatnak a bocsánatot, a reménységet, az élet örömét, hogy igazi öröm és békesség legyen a földön és az égben. A böjt így lesz békés és boldog találkozás az Istennel és így lesz boldog és békés találkozása embereknek egymással, hogy élet legyen, Istentől megáldott élet legyen a földön. Böjt van és Jézus azért jön, hogy megtaláljon téged. Engedd magadat megtalálni, hogy benned is meg lehessen találni Isten ajándékait: a szeretetet, az örömöt és a békességet/ Friedrich Lajaft « i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents