Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-03-02 / 9. szám
Egyházunk 1919-ben Amiért a püspök fegyelmit kapott Sok titkot őriz egyházunk gondosan kezelt Levéltára. Ötven év távlatából különösen Is értékesek és érdekesek az Egyetemes Törvényszék iratai a proletárdiktatúra napjaiból és az azt követő időkből. Nyissuk most fel az egyik köteget. Rajta, mint ablakon keresztül fény derül a Tanácsköztársaság idejének egy kevéssé ismert egyházi eseményére. Evangélikus egyházunk élén a proletárdiktatúra 133 napja alatt is az addigi vezetőség állt, báró Solymossy Lajos nagybirtokossal, mint egyetemes egyházi és iskolai felügyelővel az élen. Rangidős a dunáninneni kerület püspöke, Baltik Frigyes balassagyarmati lelkész volt, — aki azonban még a Tanácsköztársaság idején, május 25-én meghalt. A tiszai kerületet Ge- duly Henrik nyíregyházi püspök kormányozta — akkor már nyolc éve. Dunántúl 1916- ban választotta meg püspökének a fiatal Kapi Béla szombathelyi lelkészt, a bányai egyházkerület pedig 1918-ban Raf- fay Sándor Deák téri lelkészt, volt pozsonyi teológiai tanárt. A kerületek élén a fenti sorrendben Kéler Zoltán, Szent- iványi Árpád, Berzsenyi Jenő és Zsigmondy Jenő felügyelők állottak. Az egyetemes főjegyző Szelényi Aladár, az egyetemes ügyész pedig Sztehlo Kornél volt. Az Egyetemes Törvényszék 1920 nyarán tartott fegyelmi vizsgálata a korszak egyik legérdekesebb egyháztörténeti epizódjára vet fényt. A közvádló: dr. Kéler Zoltán felügyelő, egyetemes törvényszéki bíró az egyházi elnökség egyik illusztris tagja, dr. Geduly Henrik püspök ellen folytat fegyelmi vizsgálatot. Mi volt ennek hátterében ? Két vádpont. Az első szerint — amelyet dr. Kovács J. István ref. teológiai tanár, nyugalmazott Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumi államtitkár feljelentése alapján tárgyaltak — Geduly püspök 1919. március 26-án levelet intézett a nyíregyházi munkástanácshoz. , A nyírségi evangélikus lelkészek nevében biztosította a vezetőket arról, hogy a lelkészi kar „ ... egy szívvel-lélekkel csatlakozik az emberi jogok egyenlősítését és a munkás élet, a dolgozó osztályok boldogulását célzó új politikai alakulás irányához, és melegen üdvözli a tanácsköztársasági rendszert. Az evangélikus lelkészi kar — így szól tovább a levél — habár politikai jogait elvesztette, mégis részt kér a társadalomátalakító közreműködés feladatából, és benső szívbeli meggyőződéssel teljes hévvel felajánlja a legtökéletesebb mértékben kötelezőnek vallott munkakészségét a vallási vezetése alatt álló nép fölvilágo- sításában, a modern eszmék megértő szívvel leendő elfogadásában való közreműködésére. .— A Munkástanács ezt a megnyilatkozást azután közzé is tette a „Nyírvidék” című helyi lapban. A másik vád az ellenforradalmi korszak egyes világi vezetőinek a szemében még súlyosabb volt. Eszerint 1919. április 2-án Geduly püspök Pau- lik János nyíregyházi lelkészszel a Közoktatási Népbiztossághoz intézett egy beadványt, amelyben kéri az evangélikus lelkészek politikai jogainak a megadását és anyagi támogatás ' biztosítását. Ezt a kérést Geduly püspök a következő szövegezésű megokolással támasztotta alá: „Az evangélikus lelkészi kar volt olyan ki- uzsorázott szellemi proletárja a katolikus főpapi és mágnási nyomás alatt állott szerencsétlen országnak, mint bárki más.” Elképzelhető, milyen visszhangra talált néhány hónap múlva ez a kitétel a győztes ellenforradalom soraiban, ahol valóban „a katolikus főpapság Reménység Ködös, esős reggel lett. A nap is fázott, elbújt a ködréteg mögé. A szürke pára eltakarta a falut, s csak sejteni lehetett, merre van a templom, ahonnan a harangszó gyűrűzik. A templom mellett apró, sárga ház állt. A ház utcai nagyablaka most kitárult, s megjelent benne a ház öreg, özvegyen maradt gazdája. Galambősz feje, csuparánc arca idős asszony képét mutatta. Nagyon idősét. A köd mohón tódult a szobába, küszködve a bennrekedt használt levegővel. A ház előtt nyárfák remegtek álmosan. Tűrték az ágaikon ugráló-csivitelő verebeket. Közöttük rigópár gubbasztott. Az öregasszony kenyérmorzsát lökött a rigóknak; a verebek azon nyomban lecsaptak a zsákmányra. Űjra lökött, újra odalett a zsákmány. Végül a rigók sem tudták felmérni a helyzetet, felkerekedtek. Az öregasszony elgondolkodott: lám, így veszik el tőle mindenét az emberek. S fázósan ösz- szehúzta magán a kabátot. Harangoztak. Felöltötte melegebb kabátját, vette az elmaradhatatlan botját s átcsoszogott. Beült az első padba. Lehajtotta a fejét. A barna padkán sűrű rovátkákat cserzett az idő. Egy, kettő, három, négy, tok... Bizony, nem is olyan rég még kibontott hajjal, pajkosan szaladgált itt a templom előtt. Talán egy perc telt el azóta, s ö itt áll most megvénülve, magárahagyottan. Nincs senki, akiben bízhatna, nincs egyetlen ember, aki jó szóval vigasztalná magányában. Mintha nagy magasságból szűrődnék hozzá az ének. Felrezzent, a padra borult. Érezte, hogy könnye lassan lemossa árvaságát. Az orgona diadalmasan felharsant, ami örvényként sodorta lelkét valami irdatlan magasságba, Isten közelébe. Lassan elhalkult az orgona, az ének is a semmibe veszett, önfeledten imádkozott, mély áhítattal. Nem is tudta, meddig. A padsorok lassan kiürültek. Kibotorkált ő is a templom kapujáig. Nyolcvan évének remegésével súgta: — Segíts meg, Istenem. Adj szép halált, örök boldogságot. Kilépett. A templomajtóban még megállt. A köd már felszállt, az égen kidugta vörös tányérját a nap. Balra az új napközi otthon zsivaja csapódott a fülébe: — Lánc-lánc eszterlánc ... Jobbra, az önkiszolgáló bolt mellett az emeletes, új gimnázium épülete tornyosult. Mi hát az igazság. Istenem? Elvesztettem a férjemet, nincs már senkim, de mégis... — Hinni, bízni kell — súgta egy hang belülről. Senkit nem vesztettél el, jó lélek. Menj, ne zúgolódj, nem vagy egyedül. Forróságot, friss erőt érzett magában. Szinte vitték a lábai, csak úgy dolgozott kezében a bot. Kifulladva ért a háza elé. Kinyitotta a kiskaput, majd a ház ajtaját. Belépett a megszokott bútorok közé. De új szemmel nézett körül. Mosolygott. A kenyérmorzsás tálka után nyúlt, s szórt a madaraknak. Oly mindegy volt, hogy verebek vagy rigók kapkodják-e föl. Már nem volt egyedül. Derű és békesség ömlött el benne, s érezte, hogy nem fölösleges. Dénes Géza CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ. Vlelay Endre és felesége Szimanovszky Anna Auguszta március 1-én ünnepelték házasságkötésük 50. évfordulóját a gyulai templomban. „Áldjad én lelkem az Urat!” — SZÜLETÉS. Filarszky Nándor és Nagybocskai Zsófia gyógyszerészházaspár első gyermekét február 11-én keresztelte meg a gyermek nagyapja, Nagybocskai Vilmos ge- rendási lelkész. A gyermek neve: Nándor. és a mágnások” vitték ismét a vezérszerepet. Az 1920 július 12-én lefolytatott egyetemes törvényszéki vizsgálat e két vádpont alapján idézte maga elé saját — akkor már rangidős — püspökét. Jellemző a korszak restaurációs hangulatára a fegyelmi elrendelésének a megokolása: „Geduly püspök azon ténykedésében, hogy az említett beadványokban a proletárdiktatúrának egyházunk jogait és alkotmányát megsemmisítő irányát oly melegen felkarolta, és az evangélikus egyháznak káros irány támogatására való készségét, sőt a lelkészeknek s a reá bízott népnek is ily irányban való befolyásolását felajánlotta, oly cselekményt követett el, amelyeknél az Egyházi Alkotmány 324. § h) pontjába ütköző vétségek jelenségei látszanak fennforogni ...” Az ítéletet a következő év tavaszán, 1921. április 21-én hozta meg báró Solymossy Lajos, az egyetemes törvényszék világi, és Horváth Sándor ny. esperes, a törvényszék egyházi elnöke. Eszerint a püspököt az E. A. 324. § h) pontjába ütköző egyházi vétségben vétkesnek mondja ki a törvényszék. Figyelembe véve az enyhítő körülményeket — többek között hogy „mindig független, hazafias, jó magyarérzelmű ember volt” — Geduly püspököt feddésre ítélte. Ezenkívül kötelezték az összesen 4265,— Korona költség összegének a megtérítésére. Az indokolás még a következőket is tartalmazta: „Geduly püspök a kérdéses beadvány által általános megbot- ránkoztatást idézett elő és az egyház tekintélyét csorbította, ami sem lelkészi, de még kevésbé püspöki hivatalának jellegével össze nem fér, és annál veszélyesebb volt, mert meggondolatlan lépésével rossz példát nyújtott paptársainak.” A Horthy-korszak végül is szemet hunyt Geduly püspök „meggondolatlan lépése” felett. Tiszai egyházkerületében nagy tekintéllyel kormányzott tovább, s még másfél évtizeden keresztül ő volt egyházegyetemünk rangidős püspöke. Saját egyházi vezetősége fegyelmivel és feddéssel sújthatta. De 1919-ben kifejezésre juttatott látását igazolta a történelem. Dr pabiny Tibor Istenes magyar közmondások „Nem mindenki szent, ki templomba ment” „Nem mindenki pap, ki hosszú ruhát kap” Bizony nem. Vannak álszentek, báránybőrbe bújtatott farkasok. „Lehet a templomban is rosszat tenni...” — mondják. így van. Helyes, ha a bűneimmel a templomba menekülök. Jézus a betegeket várja ott. Baj akkor van, ha bennem, velem ott nem történt semmi. Ügy megyek, minit jöttem. Haraggal, veszekedős kedvvel, reménytelenül, elégedetlenül, hitetlenül, piszkosan ... Lassan kialakul bennem két ember, két világ: egy templomi s egy otthoni. Van egy kegyes kenet, máz rajtam, amiben csillogok a templomban. Hazaérve mindez rólam lepereg s élek a régiben. Nem jól van ez így. Krisztus országának legnagyobb rombolói a képmutatók, az álszentek. Babits így írta meg ebbéli keservét: „Mint bókos szentek állnak a fülkében, kívülről a szemek kifáragva szépen de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog. Ilyen szentek vagyunk mi! Milyen jó lenne, ha egyformán tiszták lennénk, naponta frissen megmosódofctak kívül- belül, templomban és otthon s mindenütt. Templomból kilépni nagy felelősség. Az ott töltött óra hatása, értelme, lényege, kilépve kezdődik el. Kárhoztatni, botránkoztatni, vagy Krisztusra mutató útjelzőtáblának lenni: erről van itt szó. Templomból kilépve ne mulassz el mindig így imádkozni: „míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1. Kor 9, 27) Hernád Tibor Aaro Hellaakoski: SZÓ Valaha, mikor a világ semmiből teremtetett, míg föld és ég formát kapott, sok szó nem esett. De ami esett, az a kevés, az űrbe villámként behatolt és mindenség állott elő, hol semmise volt Elszaporodtak a szavak: eget, földet megtöltenek — De ismeresz-e egyetlen-egyet ó, alkotó, mely csak a tied? Képes Géza fordítása A szenvedés áldásai A második világháború idején megkérdeztek egy asszonyt barátnői: mit csinál, mivel tölti napjait? — Élek — mondotta. — Ez ma minden munka között a legnehezebb foglalkozás. Ma, hála Istennek békében élünk, de az élet azért ma sem csupa muzsikaszó. Ma is az életnek mindnyájan hol vidám, hol bús szolgái vagyunk. Ma is küzdelmes utakon át vezet az út a boldogság felé, amely mindnyájunknak szívé-vágya. A hivő keresztyén ember a megpróbáltatások közepette is tudja, hogy szereti őt Isten és boldoggá akarja tenni. A boldogságról egyetlen embernek sem szabad lemondania. Mi azt szeretnénk, ha az élet örömeihez könnyen, olcsón, minden áldozat nélkül juthatnánk. Pedig értékesek azok az órák, amelyekért szenvedéssel fizetünk. Azokat a boldog perceket tudjuk igazán becsülni, amelyeket nehéz órák előztek meg. Egy hindu bölcs a szomorúságot a lélek menyasszonyi fátylának nevezi. Egy finn költőnő egyik versében ezt írja: „Egyetlen kincsem az lesz lent a sírban, Hogy itt a földön, néha néha sírtam.” „A szenvedés, a baj, — mondja egy német író, — sokszor csak álruhába öltöztetett áldás.” A szenvedésben mindnyájan testvérek vagyunk, csak az a különbség, hogy az egyik ember a száján hordozza a szenvedést, a másik ember pedig a szívében. Betegágyon sokszor láthajuk példáját a csendes, Istenben bízó hősiességnek, nemcsak a betegek részéről, hanem azok részéről is, akik fáradhatatlan jókedvvel ápolnak éjjel és nappal, gyöngéd mosollyal, szeretettel. A szenvedések között a legnagyobb áldás a szeretet kisugárzása mások felé. Valahányszor egy szenvedő embert megsegítünk, vagy jót teszünk vele. mindig boldogságot váltunk ki magunkból. Mert a legnagyobb áldás az odaadás, lemondás, a segítő szeretet. Szegény csak az az élet, amelyben nincsen szeretet. Sikter László Az egyház egysége felé Finnországban, anoi az országnak több mint négy millió evangélikus lakosa között mindössze két és félezer romai katolikus él, Paul Verschuren holland származású római katolikus püspök nyilatkozott az egyház egységéről. — Természetes, hogy ebben az országban a kisebb egyházak arra törekednek, hogy szélesítsék kapcsolataikat kifelé. Miért van, hogy vannak, akik ellenzik az ökumenikus törekvésekét — tette fel a kérdést az újságíró. — Arra gondolhatnánk — válaszol a püspök —, hogy különösen az idősebb római katolikusok szívét tölti be bizonyos félelem és bizonytalanság, amikor az ökumenéfől hallanak. Ezek megszokták, hogy a maguk egyházát tartsák igaz és helyes egyházi közösségnek, s most arra gondolnak, hogy az ökumenikus gondolkodás közömbösnek tartja, milyen egyházhoz tartozik az ember. De nem így van. Fontos, hogy az ember elmélyüljön a saját egyházában és annak tanításában, mert így rátalál Krisztusra. Ha jobb keresztyének volnánk, közelebb volnánk Krisztushoz, s így találnánk meg az igazabb egységet más keresztyénekkel. Az igazi egységet csak akkor találjuk meg, ha az egyházak egyrészt befelé néznek, ahol Krisztusra találhatnak, másrészt kifelé néznek más egyházakra. A különbözőséget az egyházak között meg kell hagyni. — Mi pozitívumot talál az evangélikus egyházban? — hangzott a következő kérdés. — Az evangélikusok között jónak tartom azt, hogy ismerik és sokat olvassák a bibliát és aszerint élnek. — S az ökumené jövője? — Derűlátón hiszem, hogy az ökumené egyre tovább fejlődik. Lehetségessé fog válni, hogy a jövőben az ökumenikus mozgalom kisebb figyelmet fog fordítani az egyházi kérdésekre, és jobban összpontosít az emberi igazságosság védelmére szerte a ..világon. örömmel olvastuk ezt a nyilatkozatot a helsinki evangélikus hetilapban, egy elenyészően kisebbségi helyzetben élő római katolikusság püspökétől. Még szívesebben olvasnánk ilyet például egy spanyol kardinálistól. Várjuk az időt, amikor nem egy kisebbségi helyzetben lévő római katolikus püspök, de a római egyház világszerte eljut az egymás hitének egyenrangú, kölcsönös megbecsülésére és tiszteletére, hiszen „fontos, hogy az ember elmélyüljön a saját egyházában és annak tanításában”, s ezt nem fogja gátolni azzal, hogy vegyesházasság esetén a protestáns féltől az egyháza iránti hűség megtagadását kívánja azáltal, hogy eleve elígérted születendő gyermekei hitét a római egyház javára. Ha ezt az önző lelki ráhatást megszüntetné, hitelképesebbé válna az ökumenikus jószándék, és bizonnyal elősegítené azt az ökumenikus egységes törekvést is, hogy az egyházak „jobban összpontosítsanak az emberi igazságosság védelmére szerte a világon”. A soproni könyvtár kincsei I. Beszélgetek soproni, Felső- lővér úti meghitt otthonában, dr. Karner Károly ny. teol. professzorral. Kertje és egész környéke most januárvégi hófehérbe öltözött. Az autóbusz egyik ismeretlen utasa találóan jegyzi meg leszállásunkkor: milyen más itt a levegő! Mélyet szippantok ebből a tiszta, de igen erős lővéri levegőből, mely évről évre ezrével idecsalogatja Sopron téli és nyári szerelmeseit, ök már hírt vittek és hírt kaptak arról, hogy itt valóban más a levegő. Érdemes nagy iparvárosok tüdőt megpróbáló levegője után az itteni fenyvesekben kitisztulni és a levegőváltozás sokféle áldását élvezni. Ez alkalommal nem levegőváltozásra, hanem lapunk riportereként jöttem. Pesten is híre jár már, hogy Károly bátyánk a soproni gyülekezet neves könyvtára mélyéről kibányászott egy-két olyan értékes Luther-nyomtatványt és más reformációkorabeli sajtóterméket, amelyekről érdemes lapunk olvasóit is tájékoztatni. Nekiszegezem hát a riporter töltetlen revolverét: „Mit találtál? Mi a mondanivalód a feltárt könyvtári kincsekről?!” — Hát igen, — hangzik a hangyaszorgalommal kutató professzor válasza —, valóban sok drága, eddig nem ismert, vagy legalábbis eléggé meg nem becsült egyháztörténeti jellegű kincsre leltem gyülekezetünk értékes könyvtárában végzett kutatásom során. Már azért is érdemes róluk írni és a lap olvasótáborát is beavatni a dolgokba, hogy úgy ne járjunk, mint hajdanában a Balatonnal: a pénzes külföldi jobban ismerte, mint hazánk akkori fiai! Mert az a helyzet, hogy például a finnek lapja, a Kotimaa is megemlékezett már a soproni könyvtárban őrzött, világviszonylatban is számottevő, reformációkorabeli értékes nyomtatványokról. Sőt, Finnország határain túl is akadt már két neves Luther-kutató, aki felfigyelt a nálunk őrzött drága kincsekre. Mindkettő komoly segítséget nyújtott kutatómunkám során. Az egyik közülük Benzing József dr, kinek 1966-ban megjelent Lu- ther-bibliográfiája felöleli a reformátor műveinek haláláig nyomtatásban megjelent valamennyi kiadását. A kutatás munkájánál segítőtársam főként a göttingeni D. dr. Volz János volt, aki igen hasznos útbaigazításokat adott munkám eredményes véghezviteléhez. Egyébként hazai sajtónk is felfigyelt már kincseinkre. A „Magyar Könyvszemle” 1968 évi 3. számában ugyanis közlemény jelent meg tőlem ezen a címen: „Zwei Unbekannte Drucke von Luther-Schriften in Sopron”. Mialatt a kincsre lelt kutató belső felhevültségével és szent örömével, írások és nyomtatványok elémtárása közben mindezeket lelkesen elmondja, és az elém tett csésze legaljáról párolog a fekete bódító illata, egyre jobban érzem, hogy itt nemcsak lővéri kertje, de dolgozószobája meghitt csendjében is más a levegő. Ilyen szellemi levegő csak a vérbei' kutató közelségében áramlik, ahol sűrű könyvsorok között ott zizeg a kutatók életének íratlan törvénye: dolgozni kell, állandóan kutatva dolgozni, és dolgozva kutatni, mivel a leállás mindig berozsdásodást jelent. — Nem hinném — folytatja nyilatkozatát —, hogy a közölnivaló beleférjen egyetlen riport keretébe. Már azért sem, mivel nemcsak Luther-iratok- ról és nyomtatványokról van szó, hanem egyébről is. Most talán csak a Lutherrel kapcsolatos dolgokról beszélgessünk, melyeket gyülekezetünk könyvtárában „Luther Mártontól való kisebb iratok” címen katalogizáltak. Közülük is különösen két eddig ismeretlen Luther-irat kiadványára hívnám fel a Sopronba látogató hívek figyelmét. Ez a két nyomtatvány ugyanis ismeretlen nemcsak a Luther összes műveit tartalmazó ún. „Weimari kiadás” szerzői előtt, hanem a már fentebb említett dr. Benzing által 1966-ban kiadott és eddigi legalaposabb Luther-bibliográf iájában sem szerepel. Ezért ezek a Sopronban felfedezett iratok méltán megérdemlik az egyházi közvélemény legszélesebb rétegének osztatlan érdeklődését. Ennyi bevezetőként talán elég is lesz. A szóban levő két értékes nyomtatványról majd legközelebb. Weltler Rezső-N ÖSSZEHÍVTÁK A LUTHERÁNUSOK EGYETEMES ZSINATÁT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN A Német Demokratikus Köztársaság Egyesült Evangélikus —Lutheránus Egyházának egyetemes zsinatát 1969. július 3—6. napjaira összehívták. A zsinat színhelye valószínűleg Eisenach lesz.
