Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-11-16 / 46. szám
Szegény Agág! Te nem sajnílod? Én nagyon! Milyen biztosra vehette már, hogy megúszta a kivégzést, vesztett csatája után, — hiszen Saul király megkegyelmezett neki! (1 Sám 15) Talán megláthatja nemsokára családját is. De ekkor jött a bibliai feljegyzés szerint — Sámuel, az „egyház" és saját-„szent"-kezűleg karddal „darabokra vagdalta” Agágot. Hivatkozott arra, hogy „az Űr mondta”. (Ö, hányszor hivatkozott a vallásos ember az „Űrra”, ezzel takarta le gonosz indulatát!) Csakhogy milyen „úr” lehetett az, aki ennyire tud gyűlölni „ne kedvezz az amalekitáknak, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt ...” (Nehéz nem gondolni itt arra az „úrra”, aki Lidicé- ben a templomba zárt lakosságot, asszonyokkal, kisgyermekkel likvidáltatta.) Az Ótestámentumot nem szabad Jézus nélkül olvasnunk. Önála olyannak ismertük meg Istent, akinek nincsenek sem kedvencei, sem mcgvetettjei. Minden embernek, minden népnek a legjobbat akarja adni. ö nem ad senkinek t kezébe fegyvert. Péterre is rászólt azon az éjszakán: tedd vissza a kardot! Az ószövetség népénél a legtöbbet ismételt mondat ez volt: „Izraelt kivezette az Űr Egyiptomból”. Ezt ismételgették úton- útfélen s ebben az csengett mi kivételek vagyunk, minket kiment Isten mindenhonnan. Lehettek hitetlenek, embertelenek, a tüdejét beszélhette ki Jeremiás, mikor Nabukadnézár körülvette seregével Jeruzsálemet, — a vallásos beképzeltek biztosra vették, hogy a város és a templom megmenekül, — hiszen „Izraelt kivezette Egyiptomból”. Jézusnál tanulunk meg arra az Istenre tekinteni, aki minden népet szeretettel vezetett. Az amalekitákat is. Nincs külön „magyarok Istene”, „Izrael Istene”. Egyetlen élő Isten van, aki egyformán szeret mindenkit. Ha így ismertük meg Istent Jézusunkon keresztül, — és mivel nincs más Isten az Otestamentumban sem —, hogyan állunk ezzel a mondattal itt: „Az Űr mondta, hogy irtsd ki.. A Biblia keletkezésének egyik kitapintható pontjánál állunk. Tudjuk, hogy van a Szentírásnak emberi, földi oldala is. Luther nevezetes asztali beszélgetésében mondotta ezt: „Bizony e könyvben találod meg a jászlat és a pólyát, amelyben Krisztus fekszik. Egyszerű és rongyos a pólya, de drága kincs van beletakarva: Krisztus." A Bibilia Isten szava — az emberi tökéletlenség fénytörésében. Az Istentől ihletett emberek, akik leírták a történeteket, prédikációkat, énekeket benne —nem tudtak saját koruknak, szubjektív — emberi látásuknak bőréből kibújni. 1 Sám 15-nél egészen kézzelfogható a „pólya”. A babiloni száműzetés után. a lerombolt Jeruzsálembe visszatérve n*ny nemzeti öntudattal igyekeztek a közömbösöket felrázni az alélt- ságból. Nacionalista, türelmetlen lelkűiét fűtötte az újjáépítő embereket. Ebben az időben írtaJc le ezt a történetet is, — s benne azt akarták a honfitársak elé állítani, hogy ilyen maradéktalanul kell összetartania Izraelnek és elfordulni minden más néptől. Almikor ennél a helynél azt akarták megmagyarázni: hogyan hogy nem sikerültek Saul királynak a dolgok, s miért veszítette el végül egymás után csatáit, — politikai látásukat beleviszik az elbeszélésbe s egy „kivételező” Istent állítanak kartácsaik elé, aki radikális, kérlelhetetlen, aki népét teljesen exkluzívvá, besűrítő akarja tenni. Ilyen hely egyébként nagyon kevés win a Bibliában. Itt igen erősen érvényesül az „emberi” oldal, szinte teljespólya az egész. Innen senki ne olvasson ki olyan engedelmességet, mely embertelenséggel párosul. Nem vigasztalhatja meg magát itt sem az inkvizíció, sem a Jegyver-megáldás, s egyik vallásháború sem. Mégsem Agág szegény! Sí vallásos mázzal bevont, emberi indulatoktól lihegő „Sámuel” az! De tőle még a Biblia drága, szent könyv marad számunkra. Görög Tibor világiak ajanljäk A svédországi Sigtunaban tartott egyházi konferencia elsősorban az istentisztelet politikai jellegével és tartalmával foglalkozott Két svéd világi közéleti személy, a polgári jogász Bo Widmark és az egyik kiadóvállalat igazgatója, Jan-Erik Wikstrom, egyértelműen amellett foglalt állást, hogy az istentiszteletnek és igehirdetésnek ösztönöznie •kell a keresztyének politikai tevékenységét és egyetemes szolidaritását. A lelkészek tartsák kötelességüknek, hogy az igehirdetésben megmutassák a politikai munka alapjait, de ne adjanak egyoldalú megoldásokat és „ideológiai felépítménnyel” se lássák el a politikát. A lelkészek tartózkodóak voltak ugyan e követelésekkel szemben, viszont Lars Thun- berg hangsúlyozta, hogy az istentiszteletnek is szüksége van új elgondolásokra és próbálkozásokra. A finn-magyar kapcsolatot történetéből 3. A harmincas évek egyházi kapcsolatai Firm—magyar kapcsolataink kialakulásáról és fejlődéséről a nyelvészeti és irodalmi eredmények ismertetésével szóltunk első két cikkünkben. Most, amikor egyházi kapcsolatainkról szólunk, rá kell mutatnunk, milyen kezdeményezést és indítást adtak ehhez nyelvészeink. A kezdet visszavezet 1845 októberébe, amikor is dr. Székács József levelet írt Lipcsébe, és abban „kérdi, hogy van-e az ottani egyetemen finn tanuló? Ha van, küldjék be őt hazautaztában közénk; az illető nyelvtudósok, kik a magyar és finn nyelvek rokonvoltát állítják, szívesen megfizetik neki az útiköltséget.” Mivel ez a levélváltás egyháztól egyházig ment, úgy kell értékelnünk, hogy ez lett volna az egyházi kapcsolatok magva. Ebből sajnos csíra nem nőtt, s ez aligha múlott a kapcsolatokért egyházi keretben is áldozni kész nyelvészeinken. Közel nyolcvan évig nem történt az egyházi kapcsolatok felvételéért semmi érdemleges. Reguly, Hunfalvy, Gom- bocz, Szinnyei. Kazinczy Gábor, Vikár Béla, Bán Aladár, N. Sebestyén Irén — akik közül nem egy volt evangélikus — már rég letették a nyelvi és irodalmi kapcsolatok dokumentumait, amikor az első világháború után D. Raffay Sándor püspök Podrna- niczky Pál kíséretében 1922- ben hivatalos látogatást tett Finnországban. Sajnos ennek a látogatásnak hivatalos medre magyar részről megszakadt, Raffay püspök visszahúzódott a kapcsolatok aktív ápolásától. A tizennyolc nyelvet ismerő-értő Podmaniczky Pál lelkes szeretete átvitte az ügyet a soproni teológia berkeibe, s ettől kezdve onnan sugárzott szét egyéni élet- utakra az egyházi kapcsolat. A két világháború között főképn<m a s^’pend’éos-eseré- ben teljesedett ki. Fiatal lelkészek töltöttek egy-egy évet Helsinkiben, illetve Sopronban, s utazgattak szerte az országban, ismerkedvén a testvérnép hazájával, 'egyházával. Ebbe ^ személyes kölcsönhatásba mindkét részről bekapcsolódtak idősebb leikészek és teológiai professzorok is, akik lelkes barátai lettek a köl- . csönhatásnak. Ebben a soproni teológia által irányított sti- pendiáns-cserében magyar részről tizenöt fiatal lelkész vett részt. Közülük ma nyolcán szolgálnak egyházunkban, mert idők folyamán kettő meghalt, egy kivált a lelkész! szolgálatból, kettő külföldön él, kettő Finnországból nősülvén végleg ott telepedett le. A megmaradtak közül némelyikük felhagyott az aktív kapcsolattal, némelyikük ma is buzgón ápolja, sőt némelyikük — egyetértve az egyházvezetés által irányított finn—• magyar egyházi kapcsolatokkal — elmélyült nyelvi, teológiai, egyháztársadalmi munkát végez ezen a területen. A két világháború közötti kapcsolatokat azok az érettebb egyházi férfiak, akik már korábban fölmelegedtek iránta, egy alkalommal hivatalos szintre is emelték. 1937-ben megrendezték Budapesten az első finn-ugor lelkészkonferenciát, amelyre — más résztvevők mellett — Finnországból 77-en jöttek el, s utána hosszabb körutat tettek az országban. Ezekről a kapcsolatokról az egyik finn résztvevő, Paavo Viljanen, könyvet is írt 1965- ben. A 140 oldalas „kék könyvet” a Lelkipásztor 1966 márciusi számában bőven ismertettem, méltattam, s a kapcsolatok továbbié dőlésének adataival és irányelveivel kiegészítettem. Ezek a kapcsolatok, amelyek sok 1e%es eredményt hoztak, táplálták a testvéri szeretet melegét és téri esztették — különösen náhmk — ez egymás megismerését. ValóTEMETŐI FOHÁSZ Nem az első könyörgés ez hozzád Földi szenvedőknek égi Atyja Nem első jaj, mely sajgó szivet ráz S fel-feltörve ajkaink elhagyja! Nincs benne vád! Jó Atyánk Te látod Fájó emlék síró zokogását Mikor felparázslanak az álmok S körülvesznek kik nekünk oly drágák! így akartad, s nyilván jót akartál Gyötrő kinoknak szakítva végét, Visszaveszed tőlünk, kiket adtál, De meghagyod a hit menedékét! Megtanítasz jobban hinni Benned S nem leszünk hulló levél a sárban, Tavaszt Ígért Jézussal kegyelmed Nem csüggedünk árván e világban! Hisszük, fényes trónod közelébe’ Szeretteink egymásra találnak, Lenyúlsz értük majd a siri mélybe S látjuk őket élve újra Nálad! Halljad a szív hangtalan fohászát Árva lelkünk édes égi Atyja! Eltörölve halál őszi gyászát, Deritsd napunk majd örök tavaszra! Sárkány András ban lelkes ügy volt, sok szép gyümölccsel. Karakterét, reális értéliét és helyét abban a korban és környezetben kell vizsgálnunk, amelyben folyt. Ezt különösen azoknak a figyelmébe kell ajánlanunk, akik a mai és az akkori kapcsolatok közé egyenlőségi jelet tesznek, vagy egyszerű folytatási vonalat húznak közéjük. A két világháború között egy fél-feudális társadalomban élt, — amely magatartásában telve volt szovjet-elle- nességgel, s ez egyházilag is hatott — kisebbségi voltában felekezetileg elnyomott és védekező harcra kényszerült egyház egyes tagjai kerestek testvérkezet a stabil, masszív, szinte a nép teljességét felölelő, s az akkori miénkhez viszonyítottan messze haladottabb polgári demokráciában élő finn egyháznál, amelynek szabályos ritmusban verő vérkeringését indukálták az éb- redési mozgalmak, — szintén nem mentesen a nacionalizmuson alapuló antikommuniz- mustól. Ez a társadalmi és környezetkülönbség — s az említett politikai azonosság — lényegesen befolyásolta és meghatározta az akkori kapcsolatokat. Akkori egyházi életünkben, nem volt sajátos magyar teológiai felismerés — jórészt külföldi teológiai hatások alatt érlelődtünk — s a kisebbségi harcban öntudatosodásra törekvő gyülekezeti életben az evangélikus hitéb- re^ztés eszközelöl használtuk a finn egyházi ebr°dési mozgalmak fegyvereit, St’ne-irfiánSuenen belga bíboros az „Orientierung” című zürichi folyóiratnak adott nyilatkozatában hiányolta, hogy a II. Vatikáni Zsinat a püspöki ún. kollegialitást a közös felelősség jegyében proklamálta ugyan, de nem vonta le en- ‘ nek konzekvenciáit a pápára vonatkozólag. „Ennek fájdalmas hiánya kínoz bennünket ma is” — jelentette ki a bíboros. A mai katolicizmusnak legaktuálisabb feladata ma, hogy ezt a hiányt pótolja. Megtámadja Suenen bíboros a vatikáni politikát, melyet kisajátított magának a maradi római isko’ás-teológia és jogi gondolkodás, mely elsősorban KANTÁTA EST lesz november 23-án, vasárnap délután a 6 órai istentisztelet keretében a kelenföldi templomban (XI., Bocskai út 10.) Műsoron: Bach, Sulyok, Gárdonyi művek. Közreműködnek: Hegyi Ágnes, Fülöp Attila, Mezőfi Tibor és a gyülekezet ének- és zenekara. Igét hirdet: BENCZE IMRE A templomot fűtjük! saink lényegében nem a finn egyház egészének hatása alá kerültek, hanem szinte kivétel nélkül valamelyik ébredési mozgalom teológiájában, vagy gyakorlati életében merültek el. Ma merőben más a helyzet. A magyar társadalom a történelmi időmértékhez viszonyítva szinte pillanatok alatt váltott át félfeudális berendezkedéséből szocialista társadalomra. Ez merőben más helyzetet teremtett az egyház számára. Nem az a jellemző, hogy lejjebb került-e az egyház, vagy sem, — bár Ura sokszor figyelmeztette: „barátom, ülj lejjebb” — hanem, hogy a társadalom nőtt meg. Nagykorúsodott. A magyar evangélikus egyház pedig komoly eszmélkedésse! megvívta a maga belső harcát s összekovácsolták az egyházat az együttes, új teológiai felismerések. Maga vívta meg a harcát. s a felismerése’ t nem küF földről szerezte. Nem 'ebet tehát a korfordu’ó előírtról egyeniő-éei ie'et tenni, vagy sima folytatás! vonalat húzni a mai kapcsolatokig. Ezt érzékeltette Al-Ha finn püspök is, amikor ezidei magyarországi tana-z’n’atair-ól fgy kezdte beszámolóiét: ..sok víz lefo’yt a Dunán.” Vagy ezt érzékelte N’kolainen professzor, aki 1965-ben az érseki szinten folvt táreva’á'-ó'mól ilven alcímmel számolt be: ,.úi szekasz a magyar és finn evangélikusok kapcsolatában.” De erről maid legköze1ebb. D. Koren Emil a vegyeshazassagok kérdésében „tombolja ki magát”. Ez a nyilatkozat arról tanúskodik, hogy a pápai hatalom kérdése magán a katolikus egyházpn belül is problematikussá vált. Nem arról van persze szó, hogy elvileg vonnák kétségbe létezési jogát vagy éppen meg akarnák szüntetni, hanem új a'akot és tartalmat akarnak neki a<Jni. A SAJTÓOSZTÁLY FELHÍVÁSA A Sajtóosztály értesíti a Lelkész: Hivatalokat és a Gyülekezeteket, hogy az 1970. évi EVANGÉLIKUS NAPTÁR és az ÚTMUTATÓ előjegyzések november 30-ig küldhetők be. A Sajtóosztály az igényeket a beérkezés sorrendjében elégíti ki. A megjelölt határidőn túl beérkező előjegyzéseket a Sajtóosztály nem tudja figyelembe venni. Mivel a két kiadványból visszavételezés nem lehetséges, a Sajtóosztály kéri a Gyülekezeteket, hogy csak a szükségnek megfelelően kü'djék be rendeléseiket. A Naptár ára: 12,— Ft. Az Útmutató ára: 8,— Ft. A hit primátusa — 450 éve folyt le a lipcsei Vita” 11. — ünnepi istentisztelettel nyílt meg a vita a lipcsei Tamás-templomban június 27-én. Az első napokban a vita során Karlstadt meglehetősen ideges és kapkodó volt. Idegesen lapozgatott állandóan jegyzetei között, balesete következtében ki—kiújuló fájdalmai gátolták mind gondolatai rendezésében, mind pedig kifejezései és beszéde folyamatosságiban. Külső megjelenésében is — bár ez egy disputában csak kísérő és mellékes jelenség Eck mögött maradt. Az alacsony termetű, halk szavú, sötét hajú, egyszerűen öltözött dékán bizony külső megjelenésében sem vehette fel a versenyt az atléta termetű, pompás szabású pre- látusköntösbe öltözött, magabiztos és impozáns megjelenésű Eck Jánossal, „kinek hangja úgy zengett, mint az orgona, bámulatos me- ffióriájával és villámgyors gondolatkapcsolásával elkápráztátta hallgatóit”. Július 4-én Luther lépett a disputa katedrájára. Megjelenésével ő sem aratott különösebb sikert. Bokáig érő egyetemi palástja betakarta robosztus alakját. Viaszsárga arcával, mélyen ülő szúrós-tüzes szemeivel, előreugró arccsontjával, ráncos-boltozatos homlokával azt a benyomást keltette, mintha elhordozha- tatlan teher nyomná vállait s álmatlan éjszakák lennének mögötte. Az első sorban ülő professzortársától pedig első pillantásra szinte megijedt az ember, mert olyan benyomást keltett, mintha éppen most lépett volna ki egy csontváz a sírból. Ez az ember Melanchton Fülöp volt. A vita, a forró nyári napra való tekintettel reggel 7-kor kezdődött. A terem zsúfolásig megtelt. Jelen volt — teljes főúri kíséretével — a szász herceg Szakállas György, ott ült a padsorokban a lipcsei egyetem valamennyi professzora, barátok és ellenfelek, tudósok, diákok, Wittenbergből és Lipcséből, és egy elrejtett sarokban, csendesen meghúzódva ült az Orlemündéböl visszaérkező Müntzer Tamás is. Egy teljes héten át tartott a vita Luther és Eck között megszakítás nélkül. Eck magabiztos fellépésével, csodálatos szónoki képességével, imponáló megjelenésével próbálta ámulatba ejteni hallgatóságát és lehengerelni ellenfelét. Luther, aki kevésbé volt járatos az ékesszólás csodálatos birodalmában, mint ellenfele Eck, simán gördülő, szép felépítésű beszéd helyett, rögtönzött, villámgyors, rövid és találó megjegyzésekkel érvelt. A pápai primátus kérdésével kapcsolatban eleinte tartózkodó válaszokat adott. Nem akarta elmérgesíteni az amúgy is feszült helyzetet közte és Róma között. Érveit rendkívül átgondolt, finom és udvarias módon juttatta kifejezésre gondolva arra, hátha Róma is eszmél- kedni kezd s jobb belátásra jut. Luther még mindig bízott Rómában, bízott a pápában és bízott abban, hogy a Szentszék a pápai primátus kérdésében változtat eddigi álláspontján. Amikor azonban őt Eck — minden udvariassága, tisztelete és tapintatossága ellenére is — huszita eretnekséggel vádolta, rádöbbent és rendíthetetlenül meggyőződött arról, hogy nincs visszaút Róma felé...! Ebben a meggyőződésében még csak megerősítette őt Eck- nek az a kijelentése, hogy az 1415-i konstanzi zsinaton „hasonló eretnekségért ítélték máglyahalálra Húsz Jánost és Wiecklef Ulrichot valamennyi tanításával együtt”. Erre a vádra és megfélemlítésre Luther röviden és határozottan így felelt: „csak egy egyetemes egyház van és ebben az elsőbbség nem a pápáé és nem a zsinatoké, hanem a hité”! A kocka eldőlt... A Rómával való megegyezés minden lehetősége bezárult. Felhangzott a teremben a moraj, néhányan tüntetőén kivonultak. György szász herceg felugrott piros bársonyfoteljéből, dühtől és indulattól eltorzult hangon csak ennyit tudott odavágni! Luthernek: „A szenvedély beszél belőled!” — s kíséretével együtt ö is kivonult az aulából. A hallgatóság háromnegyed része felállt s ütemesen kopogott. (Németországban a kopogás még ma is tetszésnyilvánítás). Lipcseiek és wittenbergiek, professzorok és diákok megerősödtek abban a véleményben, hogy az at ügy, amit ez a wittenbergi professzor képvisel — igaz! A nagy „Lipcsei Vita” véget ért. Július közepén hazaindult a wittenbergi kü’önítmény. Eck János ingolstadti professzor Szász György hercegtől egy gyönyörű szarvasbikát kapott ajándékba, Karlstadt már csak egy szarvas- borjút, és Luther természetesen — semmit! De hiszen ö nem is várt ajándékra senkitől, ő hite és lelkiismerete kínzó kérdéseire várt válaszra már évek óta s ezt Lipcsében kielégítően és végérvényesen meg is kapta: nem a pápa, nem zsinati dekrétumok határoznak és döntenek Krisztus egyházában, hanem Krisztus! Krisztus úgy, ahogy a teljes Szentírásban, vagyis az O- és Űjtestamentom bizonyságtételében szól hozzánk és megismerhető hit által! Alig ért véget a „Lipcsei Vita”, a német választófejedelmek Frankfurtban július 28 án Maximilian császár unokáját a spanyol királyt, Károlyt választották egyhangúan a birodalom vezetőjévé. Egy évvel később Aáchenben császárrá koronázták. Még tartott az ünnep Németországban, amikor Rómából az észak felé induló postakocsival két magasrangú egyházi személy indult el: Eck János és Aleander pápai követ. Ez utóbbi féltve takargatott kezében egy irattekercset. Az watte- kercs első sora így kezdődött: „Exsurge Domine ...! — Emelkedjél fel Uram ... egy vaddisznó tört be szőlődbe”. Zsolt 94, 2, 80, 14. Igen — az 1519-es év valóban forrónak ígérkezett... Blázy Lajos » BELGA BÍBOROS NYILATKOZATA
