Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-09-14 / 37. szám

Egyház az emberért

Az LVSZ Teológiai Bizottságának ülése az afrikai Moshiban

Az LVSZ Teológiai Bizottsága az elmúlt hat évben korunk emberét leginkább izgató problémával, az igazi emberség kérdésével foglalkozott. Ez a kérdés áll az emberek, fajok és népek egyenlőségéért folytatott küzdelmek mögött, és ez a mozgató ereje a nemzetek szabadságáért, jobb és kulturáltabb életéért harcoló mozgalmaknak, s a keresztyénség és az igazi emberség viszonyának kérdése húzódik meg a Krisztus világuralmáról és Isten kétféle kormányzásáról alkotott teológiai koncepciók mögött is. A munkaüléseken az évek folyamán erről elhangzott előadások, megbeszélések és közösen fogalmazott munkatételek anyagát a bizottság már a múlt évben összegyűjtötte és rendezte, s ezt végleges formába öntve Dr. Ivar Asheim, a Teológiai Osztály igazgatója terjesztette a Teológiai Bizottságnak a tanzániai Moshiban július 24-től augusztus 1-ig tartott ülése elé. A tömören fogalmazott, mégis jelentős terjedelmű és gazdag tartalmú tanulmány „A humanitás, mint keresztyén felelősségünk” címet kapta.

Az ökumenikus diszkussziókat állandóan fenyegeti az a veszély, hogy amikor a mai világ időszerű kérdéseiről van szó, a döntések és állásfoglalások elszakadnak a keresztyén teológiai alapoktól, és pusztán keresztyén terminológiával megszólaltatott szociológiai tételekké válnak. A Teológiai Bizottság munkájának jelentőségét és értékét abban látjuk, hogy a társadalmi, szociológiai, etikai kérdéseket állandóan igyekezett kapcsolni a keresztyén hitbeli alapok mélyreható teológiai elemzésével. Eközben a lutheri teológia alapvető felismeréseit kritikusan újra értelmezve érvényesítette, és a megváltozott világra való tekintettel újabb megoldásokat is keresett. Az irat az 1970. évi nagygyűlés elé készült, és egyik alapirata lesz nemcsak az egyház társadalmi felelősségével foglalkozó harmadik tanulmányi csoportnak, hanem általános tájékoztatásul szolgál a többi munkacsoportoknak is.

A Teológiai Bizottság újabb témát is dolgozott ki, amikor most az egyház egységének a kérdését tárgyalta. Az evangélikus egyházakat jellemzi, hogy az egyházat a Krisztusban hivők láthatatlan közösségének vallják és a külső szervezeti egységet sokszor jelentéktelennek tekintik. A Teológiai Bizottság ezért mindenekelőtt azt tanulmányozta, hogy a hitbeli egységet hogyan lehet külsőleg is kifejezésre juttatni, és melyek ennek a fokozatai és lehetőségei az egyházak közös humánus-szociális akcióitól az egyházi unióig. (Gondoljunk arra, hogy némely országban még az azonos hitvallású evangélikus egyházak sem jutottak el az unióig!)

Emellett a bizottság a szociológiai, nemzeti, nyelvi, faji, társadalmi tényezőket is vizsgálta abból a szempontból, hogy mennyiben bontják meg, vagy segítik elő az egyházak egységét. Ez a téma látszólag nincs összefüggésben a Teológiai Bizottság korábbi munkájával. De jelentős lépésnek tartjuk, hogy a Teológiai Bizottság az egyházi egység kérdését szoros kapcsolatba hozta az emberség kérdésével, és ezt az összefoglaló munkatételek címében így fejezte ki: „Több mint egyházi egység!” Ami arra utal, hogy az egységtörekvések célja nem az egyház egysége, hanem azon túl az emberiség egysége. Ezt hangsúlyozza a dokumentum első mondata is: „Jézus Krisztus megosztott világba jött. Ezért élt és szenvedett, hogy megmentse, ami elveszett. és egyesítse az embereket, akik kegyesek és kivetettek, zsidók és pogányok, urak és szolgák csoportjára oszlanak. A feltámadt Ür ma is azon dolgozik egyházában, hogy az emberiséget egyesítse. Ezért az egyház célja önmagán túl vezet, hogy a bábeli zűrzavart leküzd je, és az emberiséget előkészítse az eljövendő emberiség sokszínű és sok nyelvű karának harmonikus egységére." Ez a dokumentum is az 1970. évi nagygyűlés elé készült, és az ökumenikus felelősséggel foglalkozó második tanulmányi csoport egyik alapirata lesz.

Elkészült egy harmadik dokumentum is, amely a „Felekezet- közi dialógus irányvonalairól” szól, és részletes útmutatást tartalmaz egyházak találkozásainak és közös akcióinak különböző firmáiról és lehetőségeiről, mindig gondosan figyelve a fennálló különbségekre és akadályokra is. Ezt az iratot dr. Harding Meyer professzor, genfi kutató titkárral együtt készítettük elő többszöri albizottsági üléseken, és a Teológiai Bizottság javaslata szerint az 1970. évi nagygyűlés elé fogom terjeszteni. Ez az irat is az egyház egységével foglalkozó második munkabizottság egyik alapirata lesz.

A Teológiai Bizottság megbízatása, amelyet 1963-ban a helsinki nagygyűléstől kapott, az újabb nagygyűléssel lejár, munkáját tehát befejezte. Isten iránti hálával gondolok vissza arra, hogy előadások, megbeszélések, albizottsági és csoportmunkák, valamint tételek fogaljnazása és szövegezése közben részt vehettem a bizottság munkájában, és megszólaltathattam egyházunk teológiai felismeréseit és szocialista társadalmunkban szerzett gyakorlati tapasztalatait. Különösen örülhetünk annak, hogy az évek során érezhetően növekedett a megértés és a megbecsülés. Külön elismerés illeti dr. Mikko Juva helsinki professzort és prorektort, a bizottság elnökét, valamint dr. Asheim professzor igazgatót, amikor az embereket egyébként szétválasztó kérdések tárgyalásánál is megőrizték a bizottságban a testvéri szeretet és megértés felszabadító légkörét.

Dr. Prőhle Károly

AMERIKAIAK A JÓVÁTÉTEL ELLEN

Több alkalommal írtunk arról, hogy az elmúlt nyáron is, mint már évek óta, magyar lelkészházaspárok jártak Finnországban, a finn lelkészegyesület meghívására. Ezek az utak a finn—magyar egyházi kapcsolatok keretében azt a célt szolgálják, hogy lelkészeink megismerjék Finnországot, a finn evangélikus egyházat, a lelkészeket, s új barátságok szövésével elősegítsék a két testvéregyház egymást megismerni törekvő szándékát, s a régi rokonszen- ven túl erősítsék a reális kapcsolatok kölcsönhatását.

Lelkészeink útja a „szabadságukat Finnországban töltötték” fogalma alá tartozik, amiben a pihenésnek nemcsak nyugtató, de mozgalmas eseményei is rejlenek. Régi mondás, hogy Suomiban a magyar lelkészeket „gyertyatartóba teszik”, ami annyit jelent, hogy sokszor beszéltetik. Kisebb közösségekben az „üdvözlet-átadás” rögtönzött beszédet jelent, istentiszteleteken prédikál tattá k őket, szeuratokon szólni kellett, rádióban is adtak rá alkalmat, s mivel jól működik az Egyházi Tájékoztatásügyi Központ, a sajtónak is nyilatkozni kellett, megáll- ván egyházi és világi lapok riportereinek gyűrűjében.

Hadd fussunk át lelkészeink kintlétének finn sajtóvisszhangján.

*

A HÁROM KIKÜLDÖTT

lelkészházaspár kacagó képe fogad a Kotimaa egyik nyári számának címlapján. Bali- kóék, Benkő Béláék és Csiz- maziáék illusztrálják a címet: „Vidám magyar vendégek”. Lejjebb D. Koren Emil képe, aki egyedül volt kint, s Csep- regi Béláé feleségestül, aki nem mindig volt Piroska, olykor „Biroska” lett. Mindnyájan mosolyognak. A közlés is vidám, örvendező, hogy a vendégek megérkeztek.

Később ismét képek: Csiz- mazia Sándorék öreg barátunkkal, K. E. Rinnével, és Csepregiék a népes lapp csoport közepén. Előbbi Eurajo- kiban beszélt az ún. imádkozok nyári nagygyűlésén, utóbbi Ivalóban, Finnország észáki csücskén, a laestadiánusok nyári nagy szeuratján, a lappok között. Csizmazia Sándor azzal adta át az üdvözletét, hogy bizonyságot tett itthoni gyülekezeti életünkről. Csep- regi Béla pedig Ivalóban a helytelen és helyes alkalmazkodásról beszélt. Benkő Béla önmaga vallott arról, hogy miképpen küldték szószékre élete első német nyelvű prédikációjára, amit finnre tolmácsoltak. Balikó Zoltánék a pihenés, s a többszöri német nyelvű igehirdetés mellett Lahtiban a testvérváros Pécset is képviselték, s ez nem csak a vendéglátás magas szintjét, de a város ipari életével való beható ismerkedést is jelentett.

Másik Kotimaa-szám vezéroldalon bő interjút közölt Balikó Zoltánnal. Ez a cikk úgy született, hogy Erkki Kario barátunk összehívta az egyházi és a napisajtó kiküldötteit és szabályos sajtótájékoztatót tartott a magyarokkal, akiknek a nevében Balikó Zoltán beszélt. A Krisztusban megszerzett örömről szólt azért a szolgálatért, amit az egyház itthon az Urától kapott. Mi nem Krisztus egyházának „utolsó mohikánjai” vagyunk — mondotta —, akik menekülünk a világból, hanem a közös szolgálatot végző gyülekezet, amely abban az örömben él, hogy Jézus Krisztus az Ura. Megbizonyosodtunk afelől, hogy az egyháznak nem feladata mártírvonásokat húzni a hívek arcára, hanem inkább az, hogy bátorítson a keresztyén életre éppen a mában. Hiszen a keresztyén embernek mindig több oka van örülni, mint bárki másnak. Részletesen szólt Balikó Zoltán a pécsi gyülekezet életéről, amit bőven le is közöltek. Finnországi útjuk gazdag tapasztalatairól is szólt, rámutatva, hogy nem az a helyes tapasztalatcsere, ha lemásoljuk egymás életét, hiszen annyira mások az egyház méretei és körülményei, hanem az, ha egymás hite által erősödve naponta tudunk újra értékelni, újra érteni és meglátni az új" valóságokat.

*

EZEN A SAJTÓTÁJÉKOZTATÓN szólította meg az egyik legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat riportere D. Koren Emilt, aki a finn— magyar egyházi kapcsolatok szélesedéséről és hasznáról nyilatkozott. Ugyancsak ő az egyik vasárnapon az oului dómban prédikált. Ez alkalommal az ouluvidéki egyházi és napilapok riporterei részére tartott sajtótájékoztatót magyarországi egyházi kérdésekről, amelyek között különösen az érdekelte az újságírókat, hogy miképpen működik az egyház az államtól elválasztva. (Az egyház és állam viszonyának értékelése egész Északon napirenden levő kérdés.) Az interjút több közép-finnországi egyházi és napilap közölte.

A legtovább Suomiban ezen a nyáron Csepregi Béláék voltak, kétszer annyi ideig, mint a többiek. Főképpen északon, a lappvidéken jártak a laestadiánusok között, és az éb- redési mozgalom több nyári összejövetelén részt vettek. Ütjük végén a Kotimaanak nyilatkoztak tapasztalataikról. Csepregi Béla ezúttal negyedszer járt Finnországban. Beszámolójában igen melegen szólt arról az élményéről, hogy messze északon egy az elíö világháborúban ott meghalt magyar katona — Németh József — sírját -ma is milyen szeretettel és hűséggel gondozzák a finnek. Jobban, mint svéd oldalon a híres ébresztő prédikátor, Lars Leevi Laestadiús sírját, amit szintén meglátogatott. Dicsérőleg szólt arról, hogy a finnek minden modernség ellenére mennyire becsülik a régi életet. „Semmi okunk arra — mondotta —, hogy régi alapunkat bármi újra átváltsuk, de annál erőteljesebben és engedelmesebben kell erről a régi evangéliumi alapról kiindulva keresni az új, egyre célszerűbb munkamódszereket.” Ebben kiemelkedőn buzgónak látta a finn lelkészek munkáját.

*

CSAK RÖVID ÍZELÍTŐ ez abból, hogy a finn egyházi és napisajtó hogyan foglalkozott kint járt lelkészeinkkel. Ha ehhez hozzászámítjuk Osmo Alaja püspök és felesége több meghatóan kedves beszámoló cikkét magyarországi útjuk- ról — Alaja püspök nagy beszédét a felébredtek nyári nagygyűlésén, amelyben jelentősen emlékezett magyar útjukra (s amit a finn rádió is közvetített) —, Errki Kairo sok cikkét és rádióbeszámolóját rólunk (amit lapunkban ismertettünk is) —, valamint sok fel nem jegyzett, de el nem felejtett szeretetet, amit lelkészeink kaptak finn barátainktól, elmondhatjuk, hogy északi testvéreinknél az idén nyáron „forgalomban voltunk”.

Ehhez már csak azt tegyük hozzá, hogy a nyugati egyházi kőnyomatosokból a finn egyházi sajtó is átvette Prantner József államtitkárnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének genfi látogatásáról szóló híranyagot, s bő szöveggel közölte azt a képet is, amit Schiotz püspök, az LVSZ elnöke hévízgyörki látogatásán vettek fel, ahol Káldy püspök még csak-csak látszik, de Schiotz elnök egészen elvész a hévízgyörkiek színes sokadalmában.

*

Lelkészeink nyári finnországi útjával kapcsolatban megkérdeztük D. Káldy Zoltán püspököt, hogy miben látja ezeknek az utaknak a jelentőségét és hasznát a finn—magyar egyházi kapcsolatok szempontjából.

Káldy püspök kérdésünkre a következőket mondotta:

— Köztudomású, hogy a finn evangélikus egyház és a magyarországi evangélikus egyház között szoros testvéri

kapcsolat áll fenn. A „szeretet kötelékének” egyes szálai még a két világháború közötti időben szövődtek. Ezek a szálak akkor inkább egyeseket, illetőleg bizonyos kegyességi csoportokat kötöttek össze és nem emelkedtek a finn és magyar egyházaknak, mint egyházaknak magasabb szintű kapcsolatára. Természetesen ezeknek az „egyeseket”, illetőleg „csoportokat” összekötő szálaknak is voltak jó gyümölcsei, de néhány negatív vonása ezeknek a kapcsolatoknak letagadhatatlan. Az egyik ilyen jelenség az volt, hogy egyesek — mind finn, mind magyar részről —' privilegizálták a finn—magyar kapcsolatok ápolását. A másik negatív vonás az volt, hogy a Finnországot járt magyar lelkészek jelentős része nem magához a finn egyházhoz, annak egészéhez kapcsolódott, hanem egy-egy finn kegyességi csoporthoz. Különösen is kultiválták egyesek a laesta- diánus kapcsolatokat és Magyarországon is igyekeztek a laestadiánus teológiát és kegyességet népszerűsíteni. Sajnos, a laestadiánus teológia a mi magyarországi evangélikus egyházunkban inkább negatív, mint pozitív eredményeket hozott, mert hatására sokan „befelé forduló”, csak a saját üdvösségükkel foglalkozó kegyesek lettek, akik alig látr nak valamit az egyháznak a társadalommal való összefüggéseiről és alig vállalnak valamit az egyház „társadalmi és politikai diakóniá”-jából. A mi hazai körülményeink között a „laestadiánus kegyesség” inkább visszahúzó, konzervatív hatásokat szült — és pedig nemcsak teológiai, hanem politikai síkon is.

— Azt tartom gyümölcsözőnek és előremutatónak, hogy a Magyarországról Finnországba utazó lelkészek és lelkészházaspárok nem pusztán egyes személyekkel, vagy csoportokkal szövik vagy erősítik kapcsolataikat, hanem magával a finn egyházzal, annak hivatalos vezetőivel. Ez azt is jelenti, hogy odakint lelkészeinknek magyarországi evangélikus egyházunknak azt a teológiáját és egyházpolitikáját kell képviselniük, amelyet az elmúlt húsz esztendő-' ben a püspökök, a teológiai professzorok és a lelkészek közös munkával alakítottak ki. A finn evangélikus egyháznak is saját szolgálatára nézve az lehet hasznos és gyümölcsöző, ha a magyar evangélikus lelkészek Finnországban a mi egyházunk teológiáját fejtik ki, mert ilyen módon testvéri véleménycsere alakulhat ki, amely tanulr ságos lehet mindkét egyház számára. Ha egy magyar lelkész Finnországban yemcsak finn nyelven beszél, hanem egyben „finn teológiával”, vagy egyes kegyességi csoportok teológiájával és hang- szerelésével, az a finnek számára nem lehet tanulságos, hiszen a „saját hangjukat hallják”. Hadd idézzem egy finn lelkész megjegyzését: „meghallgattam X. Y. magyar evangélikus lelkész igehirdetését egy finn összejövetelen. Nagy kíváncsisággal voltam tele, mert olyan sokat hallottam a magyar egyház friss teológiai munkásságáról. Nagyot csalódtam azonban, mert ugyanazt mondta, amit egyik kegyességi csoportunk szokott mondani”.

— Olvasva magyar evangélikus lelkészeink nyári nyilatkozatait, úgy látom, hogy D. Koren Emil esperes, továbbá Balikó Zoltán, Csizmazia Sándor és Benkő Béla lelkészek egyértelműen képviselték egyházunk teológiai és egyházpolitikai álláspontját. Ügy látom, hogy az egyik Helsinkiben tartott nagy sajtókonferencián Balikó Zoltán pécsi lelkész jó tájékoztatást adott egyházunk életéről és helyesen képviselte egyházunk álláspontját. — Arra viszont nem gondolunk, hogy bármelyik finn kegyességi csoporttal a jövőben külön is tartsunk kapcsolatot. Bennünket ezek a csoportok csak annyiban érdekelnek, amennyiben beletartoznak a finn egyháznak. mint egyháznak a közösségébe. Mi a finn evangélikus egyházzal ápoljuk és erősítjük kapcsolatainkat.

Az amerikai lakosságnak csak négy százaléka helyesli, hogy az USA egyházai jóvátételt fizessenek a színes lakosságnak az elszenvedett károkért. 90 százalék ellene van, hat százalék pedig nem nyilatkozott. A Gallup-Intézet adatai szerint a színes lakosságnak is csak 21 százaléka helyesli a jóvátételnek ezt a formáját.

A közvéleménykutatást azután folytatták le, hogy nyilvánosságra került a „Fekete Manifesztum”, amely felszólította ez év májusában az USA egyházait és zsinagógáit, hogy 500 millió dollárt fizessenek jóvátétel címén az USA színes lakosságának.

Az USA Protestáns Egyháztanácsának elnöke, dr. A. Flemming a jóvátétel mellett foglalt állást és javasolja, hogy 300—500 millió dollárt fizessenek az egyházak az USA színes lakosságának, hiszen az egyházak több mint 100 milliárdos vagyonnal rendelkeznek az Egyesült Államokban.

Tíz nap a Szentírás körül

A búcsúzás mindig az együttlét vizsgája. Amikor egy július végi délelőttön 60 fiatal búcsúzott egymástól a jäm- shögi népfőiskola előtt, mérhettem le igazán, hogy mit is jelentett az együtt töltött tíz nap. Aggódva kerestük egymást, hogy mindenkitől búcsút vehessünk, melegen és mégis határozottan szorítottuk meg egymás kezét, s ebben már nem volt semmi az első napok tartózkodásából. Pedig Izlandiéi Bulgáriáig, Keletről és Nyugatról 14 európai országból és sokféle egyházból jöttünk össze. A mindnyájunk Urába, Jézus Krisztusba vetett hitnek, a Szentírás közös tanulmányozásának és az együtt átélt élményeknek összekovácsoló ereje nehézzé tette az elválást, de ugyanakkor gon- dolataihkat már arra az otthonra irányította, ahol kit-kit a munka és szolgálat területe vár.

A táborozást a Bibliatársulatok Világszövetsége hívta össze a Svédország déli részén fekvő Jümshögbe,illetve ennek a kis falunak*épülő népfőiskolájába. A tágas és mégis szelíden meghitt, erdőkkel és tavakkal változatos délsvéd táj maga is a megértésre ösztönzött bennünket.

Már a program szerkezete is elárulta, hogy az együttlét szervezői milyen belső célt tartottak szem előtt. A reggeli áhítatot követő előadásokban a modern bibliaszemlélet és a Biblia időszerű üzenete került elénk, hogy az mint élő könyv a szívünkhöz nőhessen.. Talán még az előadásoknál is többet jelentettek a csoportokban folyó viták, és a viták eredményeinek közös összegezése. Szinte minden felszólalásból, függetlenül attól, hogy a felr szólaló Európa keleti vagy nyugati feléből jött, az ifjúságnak az az igénye kapott hangot, hogy a Szentírás üzenetét ne csak a saját életére, hanem a mai világ minden nagy kérdésére vonatkoztathassa.

A délutáni előadássorozat a bibliatársulatok sokrétű munkáját, a bibliafordítás, a biblianyomtatás és bibliaterjesztés feladatait tárták elénk.

A rendezés bölcsessége nyilvánult meg abban is, hogy a program nem volt túlzsúfolt. Maradt idő a szép délsvéd tájak megismerésére a szárazon és vízen tett kirándulások alkalmával, a fürdésre a szokatlan nyári melegben, a muzsikálásra, a mókázásra és ami a legfontosabb, maradt idő a személyes beszélgetésekre. A különböző társadalmi rendszerekben élő fiatalokban őszinte vágy égett egymás tárgyilagos megismerésére. Így járulhatott hozzá a Biblia körül eltöltött tíz nap a mi öreg földrészünkön élő népek közeledéséhez.

Nem lenne teljes a kép a táborozásról, ha nem említeném meg, hogy első ízben vettek részt szocialista országból küldöttek, köztük ketten magyarok is, egy ilyen jellegű együttléten. Ez jórészt Sverre Smaadahl lelkésznek, a bibliatársulatok európai főtitkárának köszönhető, aki ebben az évben a Magyar Bibliatanács- csal is felvette a kapcsolatot, s aki tágabb Európa-szemléle- tét követve azon fáradozott, hogy a skandináv bibliatársulatok segítségével valóban európaivá tegye a konferenciát. Mi is igyekeztünk a magunk tapasztalataival gazdagítani az eszmecserét. Elmondtuk, hogy nálunk a Biblia ügye nem egyesületek, hanem az egyházak és gyülekezetek kezében van. Így nemcsak arra van mód, hogy eladjuk a Bibliát, hanem arra is, hogy a vásárlót bevezessük a Biblia világába.

Most, amikor a beszámoló írása közben, újra elevenné válnak bennem a meghitté vált arcok, a derűs élmények, a svéd táj 'egy-egy különösen szép mozaikja, tudom, hogy az a tíz nap a Biblia körül sokkal többet jelentett egyéni gazdagodásnál. Közelebb kerültünk a Bibliához, közelebb a Biblia szolgálatához és közelebb egymáshoz. Most már ennek gyümölcseit várja tőlünk Isten.

Cserháti Sándor

Kérdezők gyűrűjében

— Magyar lelkészekről a finn sajtó-r