Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-31 / 35. szám
Világunk közős 2 kegyelemben Az újságok mellett e reggeli adás magában rejt egy névjegy- kártya terjedelmű szöveget; személyhez szólót és szokatlan tartalmút: ,,Fiacskáim, ... ne vétkezeztek!” Nem azt kutatjuk, hogy honnan ered a vétek; az enyém, és a másoké, az egyeseké, a népeké, hanem sokkal inkább azt, mi ez? Valamely isteni törvény megsértése? Az is! Valamely tételes törvénynek, vagy törvénybe nem foglalt erkölcsi szabálynak a megsértése? Az is! Helytelen cselekedetből vagy mulasztásból eredő hiba? Az is! De van olyan táj, ahol ez a szó azt a földszalagot jelenti, ami kimaradt szántás közben. Fogalmazhatok így, hogy vétek mindaz, ami hanyagságból, véletlenül, vagy készakarva elmaradt? Igen, mert ennek mindig csak áldozatai vannak, s azok nem máshol keresendők és találhatók, mint mellettünk és közöttünk. Az sem enyhíti e szó súlyosságát, hogy áldozat-társak is lehetünk, tehát társak a vétekben. A nincs mit egymás szemére vetni gondolkodás sem tompítja és enyhíti a helyzetet. MOST NEM AZ APOSTOD élethelyzetet vizsgáljuk, hanem a mienket. Azt, amibe beleszülettünk, ami kialakult és amit kialakítottunk magunk körül, ahol dolgozunk, ahol szórakozunk és ahol élünk. Azt az élethelyzetet, ahol élettársak élnek együtt. Ahol, a nagy világban nehezebb hűnek lenni egymáshoz, mint a világtól elzártan.cellában élőnek. De lehet! Hisz — az író példáját felhasználva — az életetek a turista életéhez hasonló. A csúcsot csak együtt lehet elérni. A titeket összekötő kötélnek rendeltetése van és ez nem a látványosság kedvéért van ott, hanem azért, hogyha az egyik elveszíti a talajt a lába alól, akkor a másik ott legyen az élcttársért. Az összekötő kapocs mindig a másikért van. A hiba ott kezdődik, ahol emberek — ez összekötő kötél tartása helyett — elkezdik ezt a kötelet vagdosni. Olyan vétek ez, aminek csak sebesültjei vannak, sokszor kiskorúak! ÉLETÜNK Más TERÜLETÉRE IS érvényes ez a figyelmeztetés: „Fiacskáim,... ne vétkezzetek!” Az embernek, de Különösen a keresztyén embernek magas erkölcsi értékeket kell képviselnie embertársai, munkatársai között, ami ugyanakkor feladata is. Ennek a feladatnak a teljesítése sokszor nagy fáradságba kérüL ÍGY JUTUNK EL AHHOZ, hogy kimondjuk a „ne vétkezzetek” kijelentés nem tiltás csupán, hanem megbízatás, egymás- rabizás! Isten a legújabb korban annyira egymásra bízott bennünket a távoli földrészen lakókat is beleértve, hogy a távolságok időbeli leszűkülései lehetővé tették, hogy az éhezők belelátnak az európaiak tányérjába, de mi is láthatjuk, hogy az övékén annyi sincs, hogy a fenntartásukhoz elegendő lenne. Ma már vétek minden üresen hagyott tányér, mert ennek áldozatai vannak, halálos áldozatai. A felelősség a mi vállainkon is nyugszik. Ma már nem engedhetjük meg magunknak, hogy hűtlenül kezeljük korunk égető kérdéseit. Mikor lesz a cselekedet vétekké? Ott és akkor, amikor a mulasztás akár erkölcsi, akár anyagi területen bekövetkezik. A vétek mindig menekülésre készteti az embereket azoktól, akikkel együtt kellene dolgozni. Menekülésre készteti azoktól, akiket szeretnie kell. A „ne” szócska isteni követelmény, amit nagyon komolyan kell venni. A „kell” helyett itt azt a szót mondanám — lehet! „VAN SZÓSZÓLÓNK AZ ATYÁNÁL, az igaz Jézus Krisztus!” Ez a mai üzenet másik oldala. Vétkeink erdejében az igaz Jézus Krisztus mindig biztonságot jelent. A vétkek eredménye az, hogy vesztesek vagyunk, de Jézus jelenléte arra jó, hogy az elveszített játszma után újra kezdhetünk. János apostol óvja az egyházat attól, hogy ennek a kegyelemnek határt szabjon. Ezzel a lehetőséggel nemcsak--kegyesek élhetnek, nemcsak a hívők közösségét érinti, hanem az egész emberiségé ez a lehetőség. Jézus Krisztus az egész világ bűneiért meghalt, tehát világunk közös a kegyelemben is. JÉZUS KÜLDETÉSÉNEK ÉS MUNKAVÉGZÉSÉNEK színtere ez a világ. Ebből következik, hogy életünk diakóniájának helye is ez a világ. Sokáig nem úgy ment ez a szolgálat, ahogy kellett volna?! Valóban, mert nem ellenőriztük a keresztyén ember antennáját, hogy az — keresztyénvoltunk hangoztatása mellett — egyáltalán valóban Jézus adójára van-e állítva?! Történelmünk Ura még időben figyelmeztetett erre, s így tökéletesedett, vált élvezhetőbbé a kép, s tisztult teológiái látásunk. Így lett hasznosabbá, s reménységünk szerint, egyre hasznosabb. „FIACSKÁIM ___NE VÉTKEZZETEK!” — írja János apostol. A jézusi példa most arra késztet, hogy ezt a mondatot át- fogalrrttizzam magamat nem kihúzva az emberiség közösségéből: ... ne vétkezzünk! Kétszeresen is negatív így ez a mondat, pedig Igénk mondanivalója egyértelműen pozitív — „van Szószólónk!” Jézus pedig cselekedetben és szóhasználatban kizárólag a pozitív előjelűt igényli, aminek megfogalmazását ebben a kifejezésben látom a legtalálóbbnak — megfelelni! Megfelelni Isten akaratának! Eleget tenni követelményének, s így megfelelni feladatunk elvégzésében és hatáskörünk betöltésében. Ez a mi rendeltetésünk! Részletek Káposzta Lajos soltvsdkerti lelkész rádiós igehirdetéséből. Nakemiin — Viszontlátásra! FINNORSZÁGI UTUNK során gyakran búcsúztunk ezzel a köszöntéssel, miközben testvéri kezek „staféta váltója'’ egyre messzebb vitt minket ebbe a gyönyörű országba. Így búcsúztunk Rinne Károly esperestől, így a sötétvízű — erdős szigetekkel tarkított — finn tavaktól —, így köszöntünk el a tengerpart vízmosta gránittömbjeitől s a sejtelmesen sötét fenyőerdök szélén, vakító fehéren integető nyírfáktól. Utoljára akkor mondtuk el, amikor Helsinki kikötőjéből kikanyarodott velünk a hajó a nyílt tengerre s odakiáltottuk a ködbevesző székesegyház zöldes kupolája felé: nakemiin — viszontlátásra! Több, mint egy hónapja már, hogy hazaérkeztünk erről a feledhetetlen ütunkról. Az első, harsogó élmények, benyomások már elültek Emlékeink tarsolyából sok, apró részlet lassan ki is hullt. S most magamat faggatom, — mi is az, amit valóban szeretnék még egyszer „viszontlátni” ebből az országból; mi az, aminek varázsa alatt élek még ma is? NEM EGYSZERŰEN A FINN TÁJ az, — amit azt hiszem nem felejtek el soha — hanem a finn tavak és erdők csendje. — Egyik este — 10 óra tájban — a tóparton ültem. Korántsem volt még sötét, bár a nap ekkorra már alábukott az erdőik mögé. A tó füst-fekete vizét egy fodor sem borzolta. Néhány köhajításnyira egy elszánt horgász csónakja úgy lapult a víz-tükörhöz, mintha hozzánött volna. Távolabb, egy fából ácsolt nyaraló simult puhán a part mezítelen gránittömbjére, — azt éreztem, valaki nagyon óvatosan tette oda, hogy zajt ne okozzon. Szinte kitapintható volt a csend,... pihentető és gondolatokat ébresztő. Igen, — azt a „világos csendet”, azt szívesen látnám viszont még egyszer. A TÁJ UTÁN NÉZZÜK AZ EMBERT. — A finn paraszt mostoha természeti körülmények között hozza elő a földből a kenyerét. „Barnább” is ez a kenyér, mint a miénk. A rövid nyárban, a sovány ugaron, nem nagyon terem meg más, mint zab és árpa. De minden talpalatnyi helyet bevetettek. A nyársra gyűjtött szénaboglyák, mint sorba állított „subás pásztorok”, féltve őrizték a jószág téli eleségét. És mindenütt kertészkednek. A kis falukban épp úgy, mint nagy városok peremén. Melegházak sora állandóan friss zöldséget, paradicsomot és sokfajta virágot tesz a finn családok asztalára. A mostoha földön alig van más természeti kincsük, mint a fa. A tengerparthoz közel, óriási fűrészteMEGNYUGVAS Jézusom, te megértesz engem; Te is embertest foglya voltál. Csendesülő szivdobbanásom neved dicsérő néma zsoltár. Megpróbált, zúzott életemmel nem akarok jajgatva járni. Hadd csituljak el közeledben, bántson meg bárki, érjen bármi Palástod ráncában megbújok, mint szelídülő, dacos gyermek. Mosolygok már, s szepegve mondom; a Te akaratod legyen meg. Dömötör Hona MEGSZŰNIK A KONSTANTINÁPOLYI PATRIARKÄTUS? Az egyik konstantinápolyi újság jelentése szerint a konstantinápolyi patriarkátust megszüntetik és áthelyezik Athénbe. Török sajtójelenté- sek szerint megegyezés jött létre a görög miniszterelnök és az ankarai kormány között, hogy az ősz 1. Athenagoras halála után az athéni ortodox érsekre ruházzák az ökumenikus pátriárka méltóságát. Ezzel függ össze állítólag az a terv is. hogy a görög fővárosban „új Hagia Sophia”-t épilenek föl. Az alexandriai és antiochiai pátriárkák saját jogaik megcsorbításától tartanak az áthelyezéssel kapcsolatban, hiszen Hieronymus athéni érseknek az az elve, hogy a közel-keleti és európai meg amerikai diaspórát egy görög „nagy-patriar- kátusban” kell egyesíteni, hogy ellensúlyozhassák a moszkvai pátriárkát us egyházpolitikai erejét, Konstantinápolyi jelentések arról is tudnak, hogy Athenagoras pátriárka máris megtett minden ellenintézkedést a „likvidálás” megakadályozása érdekében. lepek dolgozzák fel a nagy erdőségek fenyő- és nyírfába elevenült aranyát. A finn embernek minden szelet kenyérért, minden fillérért keményen kell dolgoznia. Én mégsem láttam glóriát a finn emberek feje felett, — nem hősök ők, csak egyszerűen emberek, munkások. De mindig szívesen és tisztelettel emlékezem rájuk. SZERETNÉM VISZONTLÁTNI, azokat a finn keresztyéneket is, akikkel összekapcsolt a Jézus Krisztusba vetett közös hitünk. Volt amikor 700 éves középkori templom öles, ódon gránitfalai között találkoztam velük. Más alkalommal pedig — a kulturált finn építészetet dicsérő — merészen modern templom padjaiban. Igét hallgattunk, imádkoztunk s velük együtt vettem az úrvacsorát. Korántsem problémamentes a finn egyház élete. Nagy, feszülő kérdésekkel viaskodnak, mint amilyenek az állam és egy’ház szétválasztásának, vagy az egyházban működő különböző ke- gyességi mozgalmak kapcsolatának a kérdései. De mégis köszönöm finn evangélikus testvéreinknek, hogy a Hitvallás szavai: „Hiszek egy keresztyén anyaszentegyházat”, azóta valahogy elevenebbek, valóságosabbak számomra. AZ EGÉSZ FINNORSZÁGI UTAZÁSUNKNAK még egyet nagyon szeretnék megköszönni: azóta valahogy jobban becsülöm a Nyírség forró nyarában a Sóstó-i erdő árnyas csendjét, a város tüzelő házai között a parkok meghitt kis padjait; valahogy becsesebb lett az asztalunkon a szép fehér kenyér s nagyobb tisztelettel gondolok azokra, akik dohogó gépek mellett dolgoznak mindnyájunkért. Azóta valahogy értelmesebbnek és értékesebbnek tűnik, hogy nyolc—tíz kilométer motorozás után megállhatok egy kis tanyai imaház oltára előtt s arról a Krisztusról beszélhetek 30—40 embernek, aki Anya- szentegyházában ma is az életet szolgáló szeretetet munkálja bennünk. Szép volt ez a finnországi nyár ... nakemiin ... viszontlátásra! Csizmazia Sándor Lelkcsziktalás volt, folyik a papiak újjáépítése Őrimagyarósdon FESTŐI TÁJ Nyugat-Du- nántúlon az őrség. Néprajzosoknak, muzeológusoknak érdekes téma. Népgazdaságunk is gondjába vette azt a nem könnyű talaj-problémát, amit népünk az úgynevezett bak- hátas műveléssel igyekszik enyhíteni évszázados tapasztalatnak megfelelően. Számszerűleg nem sok az evangélikus az Őrségben. A két gyülekezet közül a régibb Öri- magyarósd. Nincs még száz éves. A Körmend fillájaként önállósult Őrimagyarósdot akár Körmend felől, akár Za- lalövő felől közelítjük meg, egyaránt vonzó kép tárul elénk. Az előbbi esetben a nádasdi erdő páratlan lucfenyői állanak sort. A szakemberek szerint ez a legértékesebb fenyves a nyugati országrészben. Zalalövő felől jövet pedig kecses dombhajlatok változatossága, mező, erdő, rétek, patakok gyönyörködtetnek. ŐRIMAGYARÓSDON augusztus 10-én lelkésziktatás volt. Az új lelkésznek, Bozo- rády Zoltánnak nem áll rendelkezésére beköltözhető parókia. A parókia újjáépítéséhez sok mindent megvásárolt már a gyülekezet Brebovszky Gyula lelkészi szolgálata alatt A cél nincs közel, de mindannyiunk öröme volt, hogy az új ház alagsora már hajlékot nyújtott, amikor terített asztalhoz telepedhettünk gyülekezeti tagokkal és vendégekkel az egymásnak szolgáló szeretet jegyében. A BEIKTATOTT LELKÉSZT köszöntötték az egyházközség, az egyházmegye, a szomszédos gyülekezetek, a teslvérfeleke- zetek. Császár Márta versét mondott, az ifjúság énekelt. Baján Imre presbiter a távozó lelkészfeleség énekvezető szolgálatát az adott lehetőségekhez képest addigra is átvette, míg majd a fóti kántorképző intézetben a rá váró hivatalra alaposabban is felkészülhet. Sz. L Ad acta — Tudja-e, hogy feljelentett bennünket a bolond nő? — köszönt rám vasárnap reggel a szomszédból Gyöngyösiné. Túlságosan nem is csodálkoztam, a „bolond nő" dolgai már nem nagyon leptek meg senkit. — Igen, igen — folytatta az asszony — Vermeseket, Gyöngyösieket, meg a szomszédból a papékat. Magukat — tette hozzá magyarázókig esetleges kétségeim eloszlatására a papákat illetően. — Azzal indokolta, hogy őt a környezetében mindenki, de főleg az említett emberek állandóan piszkálják, nem hagyják nyugodtan élni... — Aztán kiderült, hogy előző nap kint járt náluk egy nyomozó a rendőrségtől, aki az ő, — mármint a szomszédasszony jóvoltából — értesült a valóságos helyzetről. Tőle ugyanis megtudta, hogy a nő elmebeteg, — nem túl veszélyes, időnként vannak tiszta pillanatai is — be szokták vinni kezelésre. Állandóan azonban nem tartják benn. Most is talán két hete hozta haza a mentő. Bántani senki sem bántja, sőt mindenki örül, ha nem kell vele foglalkoznia. Időnként ugyanis teljesen elborul. Ilyenkor átkozódik és kiabál, hogy nincs a háznak, de még a szomszéd háznak sem egyetlen zuga, ahova be ne hallatszanának drasztikus szavai, ök — Gyöngyösiek, közvetlen lakásszomszédai — különösen is sokat szenvednek tőle az efféle időszakokban. Előfordult már, hogy betörte ablakukat, s letépte a drága függönyt. A ház előtt levő kocsijuk mellett nem tud úgy elmenni, hogy meg ne rúgja., s látszik rajta, hogy ez abban a pillanatban elégedettséggel tölti el. Az örökké mozgó, mindig vidám Vermesnére is érthetetlen módon haragszik, s ha meghallja nevetését, már morgolódni kezd. Pedig az asszony nemhogy nem bántja, de lehetőleg rá se néz. Megmagyarázhatatlan nála az is. hogy a szomszéd ház udvarán levő kis imaház orgonája mennyire ingerli. Ha vasárnaponként, vagy bármikor felhangzik az orgona és énekszó, úgy kell őt betuszkolni szobájába, meri különben hangos káromkodása orgonamuzsika kísérete mellett töltené be az imaház udvarát. A papáknak pedig eszükbe sem jut bántani őt, sőt a köszönésén kívül nem is beszéltek vele, amióta itt laknak. Hallgattam az asszony szavait, s közben rá gondoltam, a „bolond nőre”. Valódi nevét nem is tudtam, hiszen csak így emlegette öt mindenki. S most elém villant az arca, úgy ahogy legutóbb láttam. Morcosán, tüskésen. Valami miatt kissé püffedt volt ez az arc, s elkeskenyedő szemeiben egyszerre fészkelt gyanakvás, ellenségeskedés és riadt- ság. Nem fogadta köszönésemet, de ez nem lepett meg. Ritkán köszönt vissza bárkinek is. Egyszer ugyan emlékszem, véletlenül meghallottam, amikor egy idős néni — a második lakásszomszédja — végtelen türelemmel azt magyarázta neki, hogy higgye el, nem akarja őt bántani senki, sőt szereti őt az egész ház és örülnének, ha megértésben élnének együtt. Akkor napokig köszönt mindenkinek. Még mosolygott is. Hogyan hangzott a vád a feljelentésben? ... nem hagyják őt nyugodtan élni. Vagy túlságosan is békén hagyják őt az emberek? Mi, akik körülötte élünk? Hiszen a kettő olyan közel áll egymáshoz! Szeretetlenség és szeretet hiánya. Miért éppen ő tudná a kettőt elválasztani egymástól? Most már önmaguktól, keresés nélkül jöttek a vele kapcsolatos képek. A szobájából kiszűrődő, önkéntelenül ellesett „párbeszédek” emléke. Mert végül mindig kiderült, hogy nincs nála senki, önmagával, vagy egy képzelt társsal, vitázik, érvel. Hát persze, „valami nincs rendben” nála. Vagy túlságosan egyedül van talán? Egy alkalommal a közelünkben levő önki- szolgáló vendéglőben futottam össze vele. Éppen ebédelt. Odamentem hozzá, megérintettem a vállát és ráJcöszöntem. Meglepetés és öröm volt a szemében, amikor felemelte az arcát, a következő pillanatban azonban már elutasítóan el is fordította a fejét. Mosolyognom kellett. Mert nem volt ebben az egészben semmi bántó, inkább egy kis büszkeség látszott rajta. Mint akinek lehetősége volt visszautasítani valamit, Azért az nem volt egészen igaz, amit a szomszédasszony a nyomozónak mondott. Hogy nem is beszeltünk vele a köszönésen kívül, mióta itt lakunk. Egyszer ugyanis beszéltem vele. A házmesternél találkoztunk, akivel egy bejelentő lapot akartam aláíratni. Ott állt az ajtóban a „bolond nő”, s a ház- mesterné éppen azon fáradozott, hogy megszabaduljon tőle. Ekkor érkeztem meg én, s ő máris felém fordult: „Mondja miért bántanak maguk engem?" Először meghökkentem. Hangja azonban nem volt számonkéró. Inkább panaszosan, elnyújtottan hangzott., mint valami szomorú ének. Akkor én is elkezdtem neki bizonygatni, ahogy az a házbeli öregaszony is tette: „Miért is bántanánk magát? Hiszen szeretjük. Félreértés az egész ... Higgye el nekem ...!” Aztán kezdtem újra elölről. Elmondtam neki ezt sokszor egymásután. Szavakat, melyek üresen kongtak, s engem csak nyugtalanítottak, de amelyeket ő újra és újra hallani akart. Akkor egyszer. Azóta ugyanis — mint anyagtan mások — én sem beszéltem vele. Nem ■rosszindulat, vagy ellenérzés miatt, csak mert egyszerűen elfeledkeztünk róla. Hiszen mindenkinek megvolt a. maga gondja. Gyöngyösiéknek, is, Vermeséknek is, meg a többi lakónak mind. Nekünk, a papéknak meg ott volt még a saját gyülekezetünk, s a benne élő emberek. így aztán róla mindig megfeledkezett mindenki. Olyankor persze felfigyeltek rá. amikor hangoskodott, de csak azért, hogy elhallgattassák. Az utóbbi időben egyre többször jött ki érte a mentő, egyre többször kellett elvinni kezelésre. Egy hónappal ezelőtt már valóságos kis házibotrányt rendezett. Akarva-akaratlanul, a környéken mindenkinek vele kellett foglalkoznia. Amikor a mentő érte jött, nem engedte be az orvost, sőt később a rendőrnek sem volt hajlandó ajtót nyitni. Csak hosszú idő múlva, kitartó, türelmes könyörgés és rábeszélés után léphettek be hozzá az emberek. Ablakomon keresztül láttám azután, ahogyan az autóhoz kisérték. Csodálatosképpen teljesen nyugodtnak látszott. Kicsit még ki is húzta magát, alig látszott sántasága és szégyenlősen mosolygott. Zavartan, de inkább diadalmasan nézett körül. Mert akkor, abban a pillanatban mindenki öt te, mindenki őrá figyelt. S úgy szállt be a mentőbe, méltóságteljesen — az orvos segítő kezére támaszkodva — mintha nem is a szokásos kezelésre indulnának vele, hanem egy ünnepi vacsorára, ahol ő lesz az ünnepelt, s mindenki majd csak vele foglalkozik. Most csak ebből a feljelentésből tudtam meg, hogy újra itthon van ... Közben igyekeztem udvariasan figyelő arcot vágni Gyöngyösiné elbeszéléséhez. De már ő is a vége felé tartott mondanivalójának. — Ennyi elég is volt a nyomozónak. Félig bosszúsan, félig mosolyogva áthúzta a feljelentést és eltávozott. Természetesen ad acta tette az ügyet. — Hát persze — motyogtam alig hallhatóan — A bolond nő feljelentése... lehet szánalmas, vagy mosolyt fakasztó, hiszen jogilag annyira alaptalan. Természetesen nincs jelentősége __ Csak azt nem tudom, zavaros és kusza vádirata nem jut-e el mégis a Legfőbb Illetékeshez? Vajon ő is ad acta teszi majd?! Ssghy Ildiké
