Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-17 / 33. szám

Egyek a Miken és a szolgáló szereietkeo (folytatás as 1. oldalról) Ezután azsKäi országokban tett utazásairól s élményeiről beszélt szemléletesen, bemu­tatva az ottani egyházak friss hitét, jótékony hatását az egész nép fejlődésére, művelt­sége emelésére. Lelkészeink érdeklődéssel hallgatták a személyes élmé­nyekkel gazdag előadást és számos kérdést tettek fel kü­lönös érdeklődést tanúsítva a politikai és társadalmi kérdé­sek iránt, amelyekkel a Világ- rrtisszió Osztálynak munkája során szembe kell néznie. Schiotz elnök a kérdésekre vá­laszolva kiemelte, hogy amisz- szlóban szolgáló fehér ember­nek teljes szolidaritást kell vállalnia azokkal, akik között szolgál, össze kell kapcsolni az evangélium hirdetését a szeretetszolgálattal. Külön be­szélt arról, hogy milyen nagy nehézségek tornyosulnak az iz­raeli missziói munka előtt, no­ha jelentős az ott élő zsidó származású keresztyének szá­ma. — A dél-afrikai fajgyűlö­lő kormány ún. „apartheid” politikájáról szólva örömmel mondhatja, hogy e tekintetben a lutheránus egyház is „fel­ébredt már” Dél-Afrikában és ennek több jelét is adta. A fa­ji megkülönböztetés elítélése, bűnnek minősítése igen erősen fejeződik ki a különböző ál­lásfoglalásaikban Afrika-szer­te. Az Afrikában élő kt>. 750 ezer lutheránus szolgálata e kérdésben is jó hatással lehet a közvéleményre. Dr. Schiotz elnök előadása után még D. Paul Hansen tit­kár is szólt röviden. Megkö­szönte a Magyarországi Evan­gélikus Egyház aktivitását, mellyel a Világszövetség mun­kájában következetesen részt vesz, különösen is azt a ko­moly és jelentős teológiai munkát, mely már a helsinki nagygyűlésen nagy feltűnést keltett s amelynek jó jelei már most mutatkoznak a következő nagygyűlés munkájának elő­készítése során. A lelkészeket további hűséges, hittel átha- tot munkára kérte. Dr. Fredrik A. Schiotz el­nök, felesége, valamint D. Paul Hansen titkár meglátogatták Teológiai Akadémiánkat, sze- retetintézményeinket, egyete­mes könyvtárunkat, balatoni körút keretében _ megpihentek szárszói üdülőnktien. A gazdag program után Schiotz elnök és felesége augusztus 7-én utaztak el hazánkból, s amint arról a D. Káldy Zoltán püs­pöknek ajándékozott könyv bejegyzése tanúskodik, jól érezték magukat, mert sok szeretetet kaptak. Ez a szere­tet legyen kísérőjük további útjaikon és szolgáljon alapul a Lutheránus Világszövetség­ben folytatott közös munká­hoz. Lakozzék köziünk szeretet Ragyogó napsütéses vasár­napra ébredt Lovászpatona népe július 6-án. Aranysárga színű gabonaföldek kinálgat- ják gazdag ígéretüket: a min­dennapi kenyér magját. Sok az aratnivaló, már zúgnak a kombájnok és ömlesztik ma­gukból az életeit. Mind az ál­lami gazdaság, mind a Tsz tel­jes készültségben indul a nagy munkára. Minden ember a helyén van, hogy felelősséggel végezze el a rábízott feladatot AZ ŐSI TEMPLOM körül, a védőfallal körülölelt temp­lom kertjében is emberek so­kasága gyülekezik. Már virág­gal tele a templom. Megérke­zik D. dr. Ottlyk Ernő püspök is kíséretével, hogy felavassa Szalay Tamás teológust, aki teológiai tanulmányait elvé­gezve, elindulhasson a lelké- szi pályán. Nemsokára fel­hangzik Krisztus küldő paran­csa és mert „az aratnivaló sóik, de a munkás kevés, kér­jétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az Ö ara­tásába.” 17 LUTHER-K ABÄTOS LELKÉSZ veszi körül az oltár előtt álló ifjú lelkészt, akit édesapja Szalay Kálmán, a gyülekezet lelkésze is imád­kozva áld meg. Majd együtt osztják ki az úrvacsorát apa és fia püspöküket körülvéve. Nem hatalmaskodni, vagy má­tus az ő papjait, hanem min­den embernél nagyobb felelős­ségre és szolgálatra. így is hallja az ifjú lelkész és a gyü­lekezet püspöke bizonyságté­telét: Az az indulat legyen benned, mint a Jézus Krisz­tusban. Aki mindenkiért el­jött, mindenkinek szolgált és mindenkinek életet kínáL A lelkész mindenkinek szolgál: vigasztal, erősít, eligazít, ad. Erre kötelezi őt Jézus és eh­hez a szolgálathoz ad ígérete szerint Szentlelket. AZ ÜNNEPI ISTENTISZ­TELETET közös ebéd követte a lelkészlakás udvarán, ame­lyen együtt volt a gyülekezet továbbra is. Itt hangzott fel A „METÁNOIA”, a Camb- ridge-ben (Egyesült Államok) most megindult új evangélikus folyóirat, ezévi első számában Közli dr. Nagy Gyula teológiai professzornak 1967-ben a Theo- (ogiai Szemlében megjelent ta­nulmányát a forradalom kérdé­séről a mai keresztyén gondol­kodásban. — A LVSZ hírközlő kőnyomatosa pedig jelentős ré­szében átvette lapunk 27 szá­mából „Egyház a mai világát- alakulásban” című cikkünket, amelyben Bízik László készí­tett interjút dr. Nagy Gyulá­val. Az interjút több nyugati egyházi lap közölte. AFRIKAI PAP DOKTORÁTUSA LUTHERRŐL A Strasbourg! egyetem ka­tolikus fakultásán J. M. Etoa, kameruni páter doktori disz- szertációt készített Lutherről. A vaskos műben Etoa megkí­sérli egy olyan Luther-kép megrajzolását, amely mentes a hagyományos katolikus be­állítástól s igyekszik a refor­mátor személyét annak gondo­lataiból kiindulva megérteni és méltányolni. (LWB) püspökünk ajkáról az igazi „agapé”-ról a tanítás. Ez a gyülekezet most, itt lelkészével együtt örvendezik, hálát ad. így volt az első keresztyének életében is az istentisztelete­ket követő szeretetlakomákon. Szerették egymást, együtt ta­núsították hitüket az egymás­nak való szolgálatban. Ezt a szeretetet kell tanúsítanunk a mindennapi életben is. Ezen az ebéden köszöntötte a gyü­lekezetei, családot és az ifjú lelkészt Dr. Vámos József teo­lógiai tanár, aki szép bizonyít­ványt állított ki a szeretetben eggyé vált gyülekezetről és papi családról, de a tanulmá­nyait jól végző Szalay Tamás ifjú lelkészről is. Ennek pe­csétjeként nyújtotta át a gyü­lekezet megbízottja értékes adományát ifjú lelkészének, aki minden szabad idejében tanulási ideje alatt boldogan szolgált édesapja gyülekezeté­ben mind az orgona megszó­laltatásával, mind az ige hir- detéséveL Az ünnepnap a délután 5 órakor kezdődő ESKÜVŐI IS­TENTISZTELETTEL folytató­dott, amelyen Szalay Kálmán lelkész Ildikó leányát áldotta meg Takács Lajossal kötött házasságuk alkalmával. Is­mét megtelt az ősi templom és a szeretetben együtt örvende­ző gyülekezet boldogan éne­kelte: „Ó, fűzd szorosra szívü­ket, lakozzék köztük szere­tet... ” Arra a Szeretetre gondol­tunk, aki az ünneplő gyüleke­zetét és lelkészét egy családdá forrasztotta. Tóth Sándor EziisIjiiMIeuiiti falálkozé Budapesti Teológiai Akadémiánk egyik tanterme adott stílu­sosan otthont nemrégiben egy napra azoknak az ezüstös hajú lelkészeknek, akik 25 évvel ezelőtt fejezték be teológiai tanul­mányaikat a volt soproni evangélikus hittudományi karon. Huszonöt esztendő nagy idő az ember életében, különösen ebben a rendkívül mozgalmas történelmi korban, melyben élünk. 1944-ben a légiriadók hosszú sora szakította félbe az utolsó előadásokat. A légvédelmi szirénák vijjogó hangjai mel­lett készültünk fel a tanulmányainkat záró szigorlatokra és kezdtük el papi szolgálatunkat. Olyan korban, melyben nehéz volt embernek lenni — á mártírhalált halt költő, Radnóti Mik­lós szavaival: — „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”... Ebben a korban kezdtük hirdetni az igét, s kellett a csüggedőket vigasztalni, a sebeket kötözni. Egy ország romjai fölött kellett hirdetnünk Isten ke­gyelmes ítéletét s az újrakezdés lehetőségét. Ebben az ítéletben mi is kegyelmet találtunk, de szétszóród­tunk! Néhányan közülünk idegenbe szakadtak. Veczán János Csehszlovákiába, Ocsenás János Jugoszláviába — s a legmesz- szebbre, Svédországba, majd onnan Dél-Amerikába került Leskó Béla. Egyik társunk, Jánossy István a tanári pályára ment, illetve műfordító lett. Tizenketten indultunk 1944-ben, és 25 év után heten marad­tunk! De mi heten is messze egymástól a hazában: az osztrák határtól egészen Debrecenig! Hárman szolgálunk a Dunántú­lon, négyen pedig a Tiszántúl. Az ezüstjubileumi találkozó részvevőit meglátogatta D. Káldy Zoltán püspök, aki tájékoztatót adott egyházunk időszerű kér­déseiről, majd kötetlen beszélgetésben érdeklődött az egyéni és gyülekezeti problémák felöl. Meglátogatta a jubilálókat dr. Prőhle Károly, a Teológiai Akadémia dékánja is, aki sokáig velünk maradt testvéri beszélgetésben. Majd a találkozó rész­vevői meglátogatták hivatalában D. dr. Ottlyk Ernő püspököt, utána felkeresték otthonában D. dr. Vető Lajos nyugalmazott püspököt is. Szerdahelyi Pál Isten titka tárul ki A TERMÉSZETES ÉSZ VILÁGÁNÁL sok mindent tud már az ember. De a lét végső dolgai mégis rejtve vannak előtte. Isten útjának megismerése mindaddig titok az ember számá­ra, amíg az önmagát kinyilatkoztató Isten meg nem fejti azt az ember előtt. Az igehirdetés feladata, hogy Isten igéje alap­ján kifejtse a gyülekezetnek Isten szándékának, akaratának, gondolatának a nyilvánvalóvá tételét és világosságra hozatalát. MI ISTENNEK AZ A TITKA, amit megvilágít, és kifejt a tanítványok igehirdetése? Mi Isten terve az emberrel? a) Isten a világba beoltotta tervét és szándékát. Törvénye és elgondolása beépült a természetbe és a mindenségbe. Isten a természetet alapjaiban jónak teremtette: a földbe vetett ga­bonamag kikel és termést hoz, az elültetett fának gyümölcse lesz, a testen ejtett seb begyógyul, a télen megfagyó természet tavasszal újra kivirágzik, az emberi élet megszakítatlan lán­colata folyik tovább. A természet alapjában véve jóságos tör­vényei tükrözik Istennek azt a titkát, hogy a jóra teremtette az embert és a mindenséget — de Isten beoltotta az erkölcsi törvényt is az emberiség életébe. AZ ALAPVETŐ EI(KOLCSI TÖRVÉNYEK, mint természe­ti törvények, a világ minden népe előtt elfogadottak. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az emberiség közvéleménye ítéli el azt. aki nemzetközi kérdésekben gonoszt cselekszik. Ma már tö­megerővel kerül szembe az, aki háborút kezd, egy országot le­igáz vagy elnyom, aki jogot tipor. Isten igazságosságának az érvényesülése, Isten világba épített rendjének a megnyilvánu­lása ez. Isten elárulja akaratát, szándékát, tervét az emberi­séggel, amelyet a fejlődés, a haladás, a béke, az igazság irá­nyába kíván vezetni. b) Ebbe a világba azért helyezte bele Isten az ö egyházát, hogy hirdesse konkréten, az embereket megszólítóan az evan­géliumot úgy, hogy az választ adjon a különböző történelmi korok embereinek az alapvető kérdéseire. IRÁNYÍTÓ ERŐ AZ ISTEN SZÁVA, nemcsak egyszerű fel­színes beszéd, hanem életre szóló eligazítás. Amikor a biblia emberei dzt kérdezték, hogy mit tegyenek, milyen irányban haladjanak — a válasz rendszerint ez volt: higgyj az Űr Jézus Krisztusban. Mert ebből a hitből tájékozódás sugárzik ki az emberi élet konkrét kérdéseire. A Krisztusban való hit min­dig cselekvő keresztyén életet jelent, az embert szolgálja, a felebarátot segíti. A hit megtalálja, hogyan kell konkréten, egyéni életviszonyok között cselekednie az embernek. Nem egyébért van az igehirdetői tiszt az egyházban, mint­hogy a keresztyén embert szolgálja. Segítse, pásztorolja és megerősítse az Isten erejével. Ez vezet a következő gondolat­hoz. c) Isten nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy mi a terve és szán­déka velünk. Miközben a világggal és az egyházzal van kinyi­latkoztatott akarata, aközben minden egyes emberrel úgy tö­rődik, mint a pásztor nyájának egyes tagjával. JÉZUS MUTATJA MEG a munka és hivatás útját, amely­ben világi munkánk is Isten akaratát szolgálja, mert Istennek az a szándéka, hogy az élet elöbbrevitele csak tervszerű és a közösség javára végzett munka által valósuljon meg. A ke­resztyén ember hivatáshűsége és munkaszeretete a Jézus irá­nyításán alapszik. Jézus eligazít az emberekhez való viszonyunk kérdésében. Megtanít arra, hogy a másik embert Jézusért és Jézus miatt szeressük. Mindenkinek van barátja és ellensége. Rokonszen­ves embertársa és vetélytársa. Mindenkinek van munkatársa, akivel megérti egymást, és olyan is, akivel nem érti meg egy­mást. Sok ember hordoz sérelmet és sebeket. S ebben a sokfé- le emberi viszonylatban Jézus arra tanít, hogy az embereket Jézusért, Jézus kedvéért, a Jézus tanításáért szeressük. Mert Jézus is szeret minket, méltatlan, bűnös és számára kellemet­lenséget okozó embereket. A bűnösökért meghalt Jézus tanít az emberekhez való keresztyén viszonyulásra minket. Jézus megmutatja az erkölcsi magatartás útját. Ki ne tud­ná, mennyi a családi életben jelentkező bűn, mennyi a válá­sok száma, a rendezetlen házastársi viszony. Ki ne tudná, mek­kora erkölcsi feszültségek között él az emberek nagy része, mennyi a kisértés, egymás megszomorítása, házastársi hűtlen­ség. — Ki ne tapasztalná a nemzedékproblémát, fiatalok és öregek feszültségét, a szülői és gyermeki viszony gondjait. — De mindezekben a konkrét kérdésekben is hirdetjük a Krisz­tus evangéliumát. ISTEN MEGFEJTI a velünk való szándékát és titkát: min­den azért volt életünkben és minden azt célozta, hogy Isten magához vonjon, hogy őhozzá megtérjünk és éljünk. Isten azért szólt hozzánk olyan sok igén keresztül, azért hirdette ve- lünk, való akaratát és szándékát, sok éven vagy évtizeden át, hogy megtaláljuk Isten szeretetének atyai házát. A keresztség szentségétől kezdve a Krisztus testének és vérének oly sok vé- telén át mindig Isten hívott, hogy velünk való tervét megva­lósíthassa.. így hirdeti és magyaráztatja Isten titkát, tervét és szándékát az egész világgal, a Krisztus egyházával és benne mivelünk. D. dr. Ottlyk Ernő Idősebb olvasóim emlékezni fognak erre a verssorra, Eötvös József írta 1836-ban, a Bú­csú című nevezetes versében, körültekintve Európa nemzeti kincsein, vagyis hagyomá­nyain, melyeket „az ég ad minden hazának”, s a nemzet híven őrzi őket. „Császárról szól a francia fiának” — mondja a tiszta szívű ma­gyar poéta, s ezzel természetesen Napóleonra gondol. Mikor Eötvös a Búcsút írfa, Napóleon éppen tizenöt éve volt halott, amely idő ha­gyományérlelésnek éppen elég kevés. Mégis az Európát és a franciákat kitünően ismerő ma­gyar író Napóleonban találta meg a legfőbb francia hagyományt. Most, augusztus 15-én, kétszáz éve annak, hogy Napóleon a korzikai Ajaccióban megszületett, s változatlanul, gny- nyi társadalmi, politikai és szellemi változás után, erről a császárról szól a francia fiának. Holott a francia császár abban az évben szü­letett, amikor az olasz Korzikái Franciaor­szághoz csatolták, s közismert, hogy haláláig nem tanult meg tökéletesen franciául. A fran­ciák azonban nagyvonalúak, nem zavarja őket, hogy egy asszimüáns lett a nemzet büsz­ke jelképe. Az egész francia világ, a francia nyelv és szellem ma oly önérzetes szórványai­val szerte a világban, ünnepli a császárt Napóleon kétségtelenül kiváló hadvezér volt, társa Caesarnak, Nagy Sándornak, Attilának, s mindazoknak, akiket az olvasó saját mérle­gelése szerint nagynak minősít ebben a kevés erkölcsi fényt tartogató válfajban. Kinek ne jutna eszébe, hogy milliók vérével festette át Európa térképét. Mindenki másnál jobban ér­tett a hadvezetéshez, s győzött, halálra győzte magát. Hóditó fegyverek csillogása jelenti a nemzeti dicsőséget? Napóleon ezt valóban megszerezte a franciáknak. Minden országot legyőzött, de népet nem. Korhadt feudális rendszerekbe döfte kardjai, vagy inkább hí­res ágyúinak tüzét. s utat mutatott a kivén- hedt hűbériség szétmorzsolására. De orosz földön nem a cári rendszer, hanem a nép ve­ri le. Európában nem egy helyütt fölcsillan­totta a szabadság nemzeti fényét, avult rend­szereket döntött porba, Borogyinónál népbe botlott, amelynek nemcsak uralkodó rendsze­rét, hanem hazáját, vagyis földjét is el akarta venni. Eszünkbe jut Tolsztoj Háború és bé­kéje: a nép, a föld, az időjárás végez Napó­leon roppant hadával. Nagy lecke volt. Megis­métlődött az első és második világháborúban, s ezt a dupla leckét egy nemzedék életében a napóleoni formában hódítani akaró néme­teknek kellett megtanulniuk. Minden hata­lomnak meg kell hajolnia egy védekező nép életereje előtt! De Carlo Buonaparte és Laetitia Ramolino kistermetű fia nemcsak hadvezér volt, hanem legalább ugyanolyan kiváló államférfi is. Két század francia polgári világát ő teremti meg, háborúk közben. Konkordátumot köt a pápá­val, megnyeri a papságot, de türelmes a nem­katolikusok irányában is; megreformálja az egész francia oktatást, az egyetemet, alapve­tően megszervezi a középiskolát. Létrehozza a róla elnevezett polgári törvénykönyvet, a Code Napóleont, korszerű közigazgatást teremt, meg­alapítja a francia nemzeti bankot, s a fran­ciák mellére tűzi a polgári érdemeket jutal­mazó pirosszalagos becsületrendet. A fran­ciák belül, maguk közt, ma is Napóleon rend­jében élnek és eszmélnek. Eötvös József nem tévedett, a francia apa róla beszél a fiának, vagyis nemzedékről nemzedékre száll a le­gendája. ta Könyvtárnyi irodalom rajzolta meg alakját és históriáját. Tudjuk, mily páratlan emléke­zőtehetsége volt, milyen sokoldalú tájékozott­sággal rendelkezett. De gyanakvó és kegyetlen is volt, ártatlanokat lövetett agyon, bosszúálló volt, mint minden korzikai. S hiú és nevetsé­gesen öntelt. Császárrá avatta magát, de még a ceremóniát se bírta, hosszadalmasnak rém- lett tüzértiszti idegeinek, VII. Pius pápa kezé­ből kiragadta a koronát az oltárnál, s maga rakta a fejére. A polgári forradalom fiából, s a feudalizmus megdöntőjéből új, császári feu­dalizmus megalapítója lett. Mint minden dik­tátor, minden alkalmat és eszközt felhasznált. De magával ragadta a franciákat, s egységre, erőre, határozottságra, hatalomra, a nemzeti erőjáték mutatványaira szoktatta őket. A fran­ciák kényes stiliszták, Napóleont ma is ön­magukhoz stilizálva, magukénak vallják. A kétszáz éves császárt nem kell ébresztgetni. A párizsi Invalidusok templomának kupolája alatt csak a teste nyugszik, szelleme, maga­tartása azonosodott a franciákkal. Napóleon­ban a franciák most önmagukat ünnepük: észjárásukat, törvényeiket, vágyaikat. Tehetséges és szellemét fennen lobogtató nemzet a francia. Irodalma, művészete, tudo­mányossága Napóleon óta korszerű és tekin­télyt vivő Európában. Ez az, amit a nemzet hozzáadott hagyománytöbbletnek a Napóleon névhez. így együtt könnyen és szépen száll a francia hírnév. Császárról szól a francia fiá­nak, de gondol a francia lírával is. A franciák társadalmi osztályai évtizedek óta kölcsönö­sen nem bíznak egymásban, de időnként szen­vedélyesen közbeszólnak az igazságért. Tud­ják védeni szabadságukat, szavaikat, föváro­sukat. Ismerik az osztályharcot, s szenvedé­lyesek politikai magatartásukban, de védeni tudják egymást, s tisztelni a közös nemzeti érzést. Napóleonnal most is úgy azonosodnak, ahogy Napóleon azonosodott életében Európá­val: meg akarta hódítani, magáénak tekintet­te. A francia nép nemzetté változott, utódjává és örökösévé mindannak, ami Gallia földjén ezer éve létrejött. Az igazi hazaszeretet nem okvetlenül hó­dító szeretet, mint Napóleon császáré volt. A szeretet maga inkább védő mozdulat, áldoza­tot hozó, csöndben, hivalgás nélkül lobogó ér­zés. Jelen van, de nem látni. Az ember ezt a szót nem veszi hiába, inkább hallgat róla, gya­korolja, magában hordja, szív dolga a szere­tet. Napóleon szenvedéllyel hódított, de szen­vedéllyel polgárosított is. Hitt a franciákban, szerette a franciákat, sírja fölé is azt a mon­datát írták fel, amely erről a szerétéiről be­szél. Értelmet és célt adott a nemzeti létnek, naggyá tette a francia nemzetet, ahocy mond­ják. S a franciák ezt nem feledik. Ügy érzik, a korzikai, aki császáruk lett, nem tévedett. Innen van, hogy szervezetükbe fogadták, lel­kűkbe lehelték. Olvassuk el Eötvös József ama strófáját: Az ég egy kincset ád minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. Ez az utolsó mondat arra utal, hogy lehet nemzeti hagyomány Napóleon nélkül is, az égető, furdaló, fölvivő, építésre késztető érzés, amikor a nemzet ki akar egyenlítődni mások­kal. Erkölcsileg kíván újjászületni. Erről kell szólnia a magyar apának, amikor beszél a fiá- oai Szalatnai Rezső Hírünk a világban „Császárról szól a francia fiának”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents