Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-07-13 / 28. szám
A hivatás kockázata £s 6, 1—8 Hivatásának élő fiatal pedagógusról készült francia filmnek volt hasonló cime. A tanító mindennél jobban szereti tanítványait, azok mégis ellene fordulnak és hazugságaik szövevényéből s a börtönből alig tud szabadulni. A hivatástudattal végzett munka mindig kockázattal jár. El tudjuk-e hordozni mások gyarlóságait (irigység, féltékenység, törtetés, méltánytalanság, úrhatnámság)? Felül tudunk-e emelkedni különböző körülmények adta nehézségeken, tudi^nk-e áldozatot is hozni? Mindez vonatkozik valamennyi földi hivatásra csakúgy, mint arra a szolgálatra, amelyre Esaiás kap igénkben elhivatást Istentől. Prófétai szolgálatában őt is sok csalódás érte, sokszor élte át „hivatásának kockázatát”, de hűséggel allta a próbákat. Is(en azonban nemcsak prófétákat és igehirdetöket hív el a maga szolgálatába, hanem mindenkit, aki figyel az ö szavára és mindennapi életében észreveszi a szolgálat ezernyi alkalmát, melyeket Isten készít. Mi kell ahhoz, hogy ilyen hivatástudattal éljünk? 1. A HÍVÁS MEGHALLASA. — Esaiás látomása, szolgálatra indulásának napja csodálatos élmény lehetett. Végzett teológusok lelkész-szentelési ünnepi istentisztelete vagy végzett egyetemi hallgatók felavatási ünnepsége felejthetetlen élmény minden résztvevő számára. Ez azonban nem a „hívás” megbánásának első alkalma. Azt évekkel korábban és külső, ünnepi fények nélkül kell meghallani. Talán már a kamaszévek során, midőn mások azt hiszik, hogy semmiről nem gondolkodik. Talán egy egyszerű istentiszteleten, egy igehirdetés hallatán. Talán egy váratlan helyzet során, melyben önmagát is s űm életet is jobban megismeri. Ismerünk híressé vált pillanatokat, melyek során Augustinus, Luther vagy Schweitzer Albert meghallották a hívó szót és életük döntő fordulatot vett. A mi életünkben bizonyára másként történik ez. A fontos az, hogy meghalljuk mi is A hivő szó meghallása a mi életünkben elsősorban azt teszi világossá, hogy Istennek köze van életünkhöz s 0 felelőssé tesz bennünket is mindazért, amit megélünk. Téved, aki úgy véti, hogy az emberi életben „üresjáratok” lehetnek, melyek során nem kell keresnünk a percek és alkalmak értelmét s melyek során felelősség nélkül vagy „csökkentett felelősséggel” élhetnénk. Korunk háborúk-sújtotta, létért (napjainkban már inkább jólétért!) küzdő embere kimondatlanul is gyakran csak ennyit lát maga előtt; kibírni az életet. Ez egyesek számára a mindennapi kenyeret, mások számára a luxust jelentheti. — Isten azonban ennél sokkal többet rejtett el számunkra az életben: szolgálatra hiv, egymásért élésre, szavának, akaratának megismerésére, szeretet által értékessé váló emberi kapcsolatok szüntelen építgelésére. „Kit küldjék el?” Hogy ember legyen emberek között, a szeretet „kockázatát” vállaló szolgám? ... Az egyházi zene Lapunkban ismételten jelenik meg híradás budapesti templomainkban tartott egyházi zenei hangversenyekről, illetve zenés áhítatokról. Ezek meghallgatása a fővárosban élők kiváltsága. Vidéken élő egyháztagok csak akkor hallhatják, ha véletlenül éppen ilyen alkalmakkor vetődnek Budapestre. Így bizony ismeretlen marad vidéki gyülekezeteink számára az egyházi muzsika sok neves alkotása. Kodály Zoltán törekvése volt népünket ének- ben-zenében műveltebbé tenni. Bennünket evangélikusokat is szoktak „éneklő egyház” gyanánt emlegetni. Gyülekezeteink népe valóban szívesen is énekel. Ezt külföldi vendégeink is észreveszik. Legutóbb Alaja finn püspök is utalt erre. amikor nálunk járván tapasztalatairól nyilatkozott. Gyülekezeteink egyházzenei ismerete azonban rendszerint megreked korál-éne- keink körénél. Ismeretlenek maradnak az egyházi zene nagy alkotásai', múltbeli és jelenkori nagy értékei. Az egyházi zene része, éspedig jelentős és színvonalas része az egyetemes emberi kultúrának. Nem mellékes tehát. hogy népünk mennyit ismer meg belőle. A Magyar Rádió gyakran sugároz jeles egyház-zenei alkotásokat is. Nem lehetünk elégge hálásak érte. Egészen más élményt nyújt azonban, ha mindezt „élőben” kaphatjuk. Két alkalommal a közelmúltban magam is részese lehettem ilyen felemelő élménynek. Deák téri templomunkban hallgathattam Bach: János passióját a Lutheránia tolmácsolásában s egy más esetben a Bécsi kapu téri templomban a budavári énekkar zenés áhítatát. Mindkettő felejthetetlen emlék számomra. A személyes átélésen túl. mindkét esemény után az járt az eszemben: de jó lenne mindebből legalább valamit a mi kis falusi templomunkba odavarázsolni! Most megvalósult a varázslat. Nem is a modern technika eszközeivel, magnószalag közvetítésével „loptuk be” templomunkba a fővárosi egyházzenei kultúra morzsáit, hanem egy valóságos énekkar élő előadásában. A budavári gyülekezet énekkarának lelkes tagjai Csorba István karnagy vezetésével, Bencze István orgonista kíséretében kirándultak két észak-dunántúli faluba, Nagybarátra és Ménfőesanak- ra. Délelőtt a nagybaráti „öreg” templomban az isten- tisztelet keretében énekeltek, délután pedig a ménfőcsanaki szép új templomban tartottak zenés áhítatot. Mély meghatottsággal hallgattuk az ének- és zeneszámok hosszú sorát. Sokak szemében megcsillant egy-egy könnycsepp is, amikor megcsendültek a régi és mai mesterek nagyszerű alkotásai. Az ének es zene vezetésével végighaladtunk az egyházi év jelentősebb állomásain adventtól reformációig. — Köszönjük a budavári énekkar vezetőjének és lelkes tagjainak ezt a felejthetetlen napok Amit nyújtottak, több volt. mint zenei produkció. Szolgálat volt a javából. Talán éppen ebből kell levonnunk egy tanulságot. Azok, akik fővárosunkban gazdagabb lehetőségekkel rendelkezve művelői és élvezői az egyházi muzsikának, gyülekezeteink egyház-zenei művelése érdekében többször is vállalhatnának, sőt kellene vállalniuk ilyen szolgálatot. A diakóniai életformában élő egyház még zenéjével is szolgálni akar. saját belső körében is. Az egyházi muzsikát nem tekinti kevesek kiváltságának, hanem fontos szolgálatnak. hogy az egyházi zene gyöngyszemei közkinccsé válhassanak. S ez fontos szolgálat nemcsak egyházi szempontból, hanem gyülekezeteinken keresztül népünk általános zenei kultúrájának további emelése érdekében is. Az egyházi zene minden művelőjére, muzsikusokra, énekesekre és azok irányítójára nézve is érvényes Túrmezei Erzsébet „Itt és most” e. versének utolsó sora: „Itt élni — küldetés.1' Vállaljuk és hordozzuk ezt a küldetést. Végezzük lelkes örömmel az egyházi zene diakoniáját. Laborczi Zoltán ÍME AZ EMBER Ecce homo — szonettek „Sok modern ember mint robotgép, teszi dolgát, s nem tud az emberek számára ember lenni ... az a veszély íenye- geti, hogy élete önző tengődé, lesz, s ő maga az elmulasztott odaadás miatt nyomorék, elsatnyult ember ___” Sc hweitzer Albert Te odaadtad magadat egészen, Te nem voltál robotgép, öreg doktor! Távol hangzatos, üres szólamoktól ember voltál az embertelenségben. Mert láttál önző nyomorékokat, maguknak élő robotgépeket, segíteni béna kezűeket, mások baját meglátni vakokat Ecce homo! Te Jézusod nyomában atomkorban, gépemberek korában odaadtad magad . .. mélyre hajoltál.. . mint az a szelíd názáreti Mester ... S bozontos bajúszoddal, nagy szíveddel embertelen világban — ember voltál! 2. TISZTASÁG. — Sokan szinte személyes sértésnek veszik, ha az igehirdető bűnösségünkről beszél. Esaiás maga ismeri fel tisztátalanságát Isten közelében. Az igazi bűnbánat mindig ilyen spontán felkiáltás: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok...” Isten válasza a keresztyén élet legnagyobb erőforrása ma is: a bűnbocsánat. E nélkül még a hivatástudat sem lenne elég. — Tisztaság és tisztátalanság napjainkban vitatott és viszonylagosnak tartott fogalmak. Fiatalok régi mértékekről, megkötöttségekről beszélnek, melyekhez ők már nem hajlandók tartani magukat. Társadalmi berendezettségek változnak s ezáltal erkölcsi kérdésekben is változnak igények s feltételek. — Szerencsére azonban Esaiás nem indokok Nem magyarázza meg részletesen: miben s milyen mértékben érzi magát tisztátalan ajkúnak. Feltör szívéből a vallomás. — Nem hiszem, hogy a mai igehirdetőnek az lenne a fő feladata, hogy tisztaság és tisztátalanság mértékeit az idők változásának gondos mérlegelésével megállapítsa. Elég azt hirdetnie csupán, hogy a mai ember is Isten előtt áll minden cselekedetével és neki tartozik számadással, valamint azt, hogy a szeretet alapvető mértékét egyetlen korban sem felejtheti az tmer. 3. VÁLLALKOZÓ BÁTORSÁG. — Korunk nagy és égető erkölcsi kérdéseihez hozzá kell szólnunk, de nem nekünk kell mindent megoldanunk! Esaiás még nem tudta, mire vállalkozik, amikor így kialt: „Imhol vagyok én, küldj el engem!” Azt bizonyára sejti, hogy látomásának fényes külsőségei nem ismétlődnek majd küldetése útján. Inkább szürkeség, közöny, elutasítás várja majd. Szolgálatának tartalmát is csak apránként tudja meg. Ehhez bátorság kell. Velünk sincs ez másként. Nincsen olyan „szolgálati szabályzat”, mely a keresztyén élet feladatait készen tartalmazná. Küldetésünk tartalmáért naponta kell bölcsességért kiáltanunk. Megbízónk csupán bizalmat, szolgálatkészséget és bátorságot vár tőlünk: a többit ö készíti. Ezt a kockázatot azonban mindenkinek vállalnia kell, aki hivatásnak látja életét. Szirmai Zoltán Mesterem, gyógyítsd meg a szememet hogy ne botorkáljak vakon, s ne menjek el az utakon elémkerült alkalmak mellett! Jaj, ha hófödte csúcsot, csillagot csodálok, de a testvért meg nem látom .. álmélkodom a szépséges világon és mégis vak vagyok! Jaj, ha hallok muzsikát és madárdalt. s hallatlan hagyok ezer sóhajt, száz jajt, *’■ és továbbmegyek süketen! Nyisd meg a fülemet, hogy ne tengessem nyomorékon, elcsenevészedetten, önzőn az életem! Nyomodba lépek én is, és megyek. Azért jöttél, hogy életem legyen, bővölködő és gazdag életem. Emberré lettél, hogy ember legyek! Ecce homo! Megyek. Te mégy elöl és az Arpádházi Erzsébetek, Bodelschwinghek, Kagawák, Schweitzerek. Wrede Matildok... nyomuk tündököl. Hadd kövessem a fénylő nyomokat! Odaadás ... szeretet... áldozat. titokzatos győzelem a halálon.„ Megyek. Életem szent szavadra tettem: ha megtartom magamnak, elvesztettem, ha odaadom érted, megtalálom. Túrmezei Erzsébet Extázis 7 — 10-ig — Kovács András filmjéről — A fimszínházakat megelőzve szombat éjsaaikai TV adásban láthattuk Kovács András legújabb filmjét. És a bemutató nyomán a legkülönbözőbb sajtóorgánumokban, legkülönbözőbb előjelekkel, de megindult a vita. Nem a fimről, hiszen az betölti hivatását. Kovács András szinte személytelenné vált pártatlansággal beszélget a fiatalokkal, kérdezi véleményüket a beat zenéről. És ezek a vélemények kevés kivétellel egyöntetűek. Az ifjúságnak kell, igényli a harsogó beat zenét, mert korunk fórumának tartják, kifejezési eszköznek, elnyomott vág}’ eltitkolt indulatok felszabadításának. — Valamiben neikünk is ki kell fejezni az ex fázisunkat! — mondja a filmben az egyik fiataL Arra viszont már nem ad és nem is adhat választ a film, hogy az a bizonyos „extázis”, melyre állandóan hivatkoznak a fiatalok, feltétlenül szüksé- seg-e egy serdülő ember életében, és egyáltalán miféle indulatok szabadulnak fel ebben a mesterségesen előidézett extázisbán? A film elején elhangzik egy mondat: „ez az egész irányzat, a középszerűek lázadása”. Ez talán így rendben is volna, de kit ítélünk középszerűnek ? Akik nem akarnak, vagy nem tudnak különösebb értelmet adni saját életüknek, és egy mondvacsinált extázisbán kérésnek menedéket és magya rázatot? Lehet, hogy ez kitölti az életüket? Ágh Tihamér A SAJTÖOSZTÄLY értesíti a lelkészi hivatalokat és megrendelőit, hogy JÜLIUS 15-TÖL AUGUSZTUS 15-IG iratterjesztési szünetet tart. A július 15-ike után érkező megrendeléseknek csak augusztus 15-ike után tud eleget tenni. VARÁZSPAPUCS „Majd egyszer ti is beléptek a mi papucsunk ba!” — szokták mondani a sokat tapasztalt öregek türelmetlen fiataloknak. S e szavaikban benne sűrűsödik egész életük rezignált keserű bölcsessége. Mintha csak azt mondanák: Egyszer majd ti is másképpen láttok es akkor megértetek mindent. Valóban, az ember sohasem lesz fiatalabb. Folyton öregszünk! Mikor azután „beesteledik”, meglassul az egész életritmus és átváltozik, mássá lesz minden. Más lesz a betekintés és a kitekintés is, mert az öregkor varázspapucsában minden átértékelődik. Olyanná válik szemlélet és magatartás — de még a reménység is —■, mint akinek már „reggel is este van”. A társadalom kellős közepén, családi otthonok falain belül, emberek, szeretteik Tcőzvetlen közelében elcsendesedett öregek élnek, akik nagyon egyedül vannak. * Amikor fiatalok vidám környezetükből, munkahelyükről otthonaikba térnek, vagy távozó vendégeik után beteszik az ajtót, gyakran sóhajtanak fel megkönnyebbülten: „De jó is újra egyedül lenni!” Számukra ez az erőgyűjtés, fellélegzés, pihenés, kikapcsolódás. De egészen más az olyan magány, amely az átmeneti felüdülés helyett állandó jellegű fél- retettségben nap mint nap, évről évre elteme- tetten hordozott kereszt. János igazán emberséges és kötelességtudó. Dicséretére válik, ahogyan „megtakarítja” öreg édesapját, kinek valóban megvan mindene: étel, ital, meleg szoba, kényelmes otthon, teljes ellátás. És mégis szorítja a „varázspapucs”, nem leli helyét, unja az életét, mert ráéhezett arra, ami fontosabb, mint az étel és minden más emberi fedezet. Hiányzik neki a társalgó beszéd, a dédelgetés, a második gyermekkorban óhajtott szeretet cirógatása. A fiatalok sajnos egész nap távol vannak, otthon is sietve dolgoznak, rohannak, hogy mindent elvégezhessenek. Nem igen érnek ra komótosan eltársalogni. Csak néhány szokványos mondatot cserélnek a papával. Ez azonban már annyira elkoptatott, megszokott, színét veszített, mintha ki sem mondanák. Számukra a vasárnap is épp ilyen túlzsúfolt. Ja- nosék gyakran mennek el társaságba. Amikor meg hozzájuk várnak vendégeket, a papát ellátják néhány jobbfajta szivarral, képes újsággal. sőt még a rádiót is bekészítik hozzá, arra kérve: „Papa! Ma este vendégek jönnek. Ezért jobb. ha nem mutatkozik köztünk, úgyis nagyot hall s nem értené úgysem a beszélgetést. A vendégeknek is kellemetlen lenne a maga kedvéért folyton kiabálni." Így azután a papa a vasárnapot is egyedül tölti. Templomba sem jár. mióta nem érti meg a prédikációt. Meg azután mesze is kellene menni s a fiatalok egyedül nem merik elengedni. Féltik! — A kíméletnek és gondoskodásnak a fojtott légkörében így él János édesapja. S amikor nagy néha nyűgös panaszra nyílik az ajka, fia is, menye is, kétségbeesve mondják: „De Papa! Az ég szerelmére, hát nem■ látja, hogy mindent megteszünlTmagáért! Azt kívánja, hogy dajkáljuk is?” Nos. ilyenkor szokta az öreg a már ismert mondattal lezárni a vitát: „Várjatok, csak. várjatok! Egyszer majd ti is beléptek az ért papucsomba!” A korán özvegyen maradt Ilonka is nagyon ragaszkodik öreg édesanyjához. A mama is özvegy, van némi nyugdíja, gond nélkül élnek. A háztartást a mama vezeti. Ilonka egy vállalatnál bérelszámoló. Gyakran hoz haza is munkát, hogy ne kelljen a hivatalban túlóráznia. S amikor anya és lánya esténként összetalálkoznak, mindegyik a saját gondolataitól túlfütve. eltelve nem tudnak, nem mernek egymás problémái felöl meghitten érdeklődni. Pedig társaságba is együtt járnak. Igaz, hogy a mama ott is inkább csak a vendéglátó háziasszony segítsége. Szokták is mondani: frányát ér a mama!”, ki a tálalástól kezdve besegít minden munkába, sőt a gyerekekre is felügyel, hogy a fiatalok felszabadultabban szórakozhassanak. A mama azonban a társaság éltető csevegéséből kizárva így ismét csak magára marad gondolataival. Ritkán, ha bátortalanul szólni mer a lányának, ilyenkor Ilonka átöleli a nyakát és azt mondja: „Drága Mamám! Hát nem elég neked a tudat, hogy én szeretlek?!” A mama érzi, hogy nem elég. mert ö a látszólagos szeretet mellett igényelné a szeretet áldozatát is. Azt a mélyen megértő rokonszenvet, melyet a lánya kapott tőle, mikor lehajolt hozzá, saját problémaköréből szakítva ki magát, értelmileg és érzelmileg vele egy szintre ereszkedve, sokszor még gyermeki kiejtést is utánozva s nyomon követve a naiv fantázia csapongó röptét. Az öregkor varázspapucsában nosztalgikus érzésekkel telítődik a szív, amit oly könnyen ki lehetne elégíteni gyengéd simogatásban, becéző szavakban, mesélő jókedvvel, kedveskedő ajándékokkal. * Pista bácsi most halt meg nemrégiben. Jó falusi gazda volt. Nagyon értette a dolgát. Mikor a csoportba lépett, szorgalmát és jó munkáját a szövetkezet vezetősége is gyakran állította példaként a tagság elé. Azután nyugdíjba ment, majd hamarosan szanatóriumba kellettI szállítani Mikor egy hónap elteltével sok rimánkodás után pár napra hazaengedték, meglátogattam. Elmondta, hogy milyen elhagyatottnak érzi ott magát. No de — feleltem —, úgy tudom, többen vannak abban a kórteremben? Többen, az igaz — válaszolta —, csak az a baj, hogy más nyelven beszélnek. Bányászok, gyári munkások. Ezeket nem érdekli a falusi élet. Azután a „mentő" visszaszállította, s 10 nap múlva a sok szilikózisos betegtárs között az egyik hajnalon csendesen elhunyt. Én tudtam, hogy a betegség, meg az övéitől való elszakitottsag mellett az a társta- lanság és bántóan gyötrő, nyomasztó magány őrölte fel utolsó életerejét. Az öregkor varazs- papucsában nem szabad magára hagyni embertársainkat, szeretteinket. * Egyedül Teri néninek sikerült tágítani ezen a papucson. Hosszú ideig élt falusi kis házában özvegyen. Azután betegeskedni kezdett. Jó darabig szomszédok ápolgatták. Majd Pestről lejött a fia és addig duruzsolt a fülébe, míg végül eladták a házat és Teri néniből pesti lakos lett. Csakhogy szűk volt, nagyon szűk az a pesti lakás. A menye nem engedte, hogy dolgozzon, így csak üldögélt naphosszat, ráncos kezeit nézegetve, mert beszélgetni se igen volt miről övéivel, akik már más környezetben régóta, elszakadtak a falutól s nem érdekelte őket a mama gyermekes naiv meséje. Mikor azután már nagyon unta az emeleti ra- boskodást, egy délután lemerészkedett a közeli parkba, ott leült egy padra, ahol a város zaja, zsongó neszei valamiképpen elcsitították benne a visszasíró honvágy mardosását. Egyszer igy vette észre egy szemfüles újságíró, ki eleinte csak riportalanyt keresett a magányos öregasszonyban. Mikor azonban megismerkedett a körülményeivel, úgy megsajnálta, mintha a saját édesanyja lett volna. Utána járt a dolgoknak s pár hét leforgása alatt egy szép vidéki kastélyban levő öregotthonba sikerült felvétetnie Teri nénit. A fia egy darabig még búsult utána, a menye fellélegzett. Teri néniék pedig — mint ahogyan a mesében mondják — hasonló korú sorstársaival együtt azóta is boldogan élnek, mig meg nem halnak. Egyik falubelijének ezt írta karácsonyra: „Most lett nekem itt igazán jó minden!” Pedig nem történt vele semmi varázslat, csak az egy úton járó emberek egymásra találtak, és ebből a közös sorsvállalásból elnéző szeretet, megbo^ csátó türelem, harmónia és békesség született. Sárkány András
