Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-12 / 19. szám

• • Örülni akarunk Csel 3, 12—20 Nem szokványos udvariassági forma, ha azt mondom, hogy nagyon örülök ennek az alkalomnak. Annak is, hogy az LVSZ Európai Kisebbségi Egyházainak Konferenciája éppen Buda­pesten lehetett, s annak is, hogy ennek befejezéseként ebben a gyülekezetben együtt dicsérhetjük Istent. Az emberi találko­zás, az együttlét fölötti öröm nem a végső alapja az örömnek. Az öröm igazi alapja húsvét. Ahol a Feltámadott maga az öröm alapja, ott a keresztyének öröme elvehetetlen. A keresz­tyén ember örömmel foglalja el helyét a társadalomban, végzi szolgálatát, mert van húsvét. Maga az élet, örömeivel, és gond­jaival együtt nem hiábavaló, mert van húsvét. A felolvasott textus az első húsvéti prédikációból való. Az öröm igazi alapjára mutat rá. Olyan prédikáció, amelynek nem volt evangéliumból felolvasott textusa, mert még meg sem ír­ták az evangéliumokat. Péter és János az imént gyógyítottak meg egy beteget. A gyógyult is s a tömeg is követik s kíván­csian többet akarnak tudni. Ekkor »prédikál« Péter. Nem a csodát magyarázza, ö nem sokat tett abban, s amit ő tett, nem is fontos. Az a Jézus a cselekvő, akit nemrég feszítettek meg. Ez a Jézus nem halott. Él, munkálkodik. íme ez az eset is bizo­nyítja. A húsvét nem az ünnepnap, nem az év egyetlen vasárnap­ja, hanem az a tény, hogy Jézus él és belenyúl az életünkbe. Péter számára Jézus nem történeti alak csupán, hanem jelen esemény, átélés. Ebben az eseményben a feltámadott Jézus ere­je kézzelfoghatóan érvényre jutott. Jézus nem tűnt el a halál által, és nem is csupán az emlékezésben él, hanem akkor és most, és mindig cselekszik. Arról van szó, hogy húsvét bennünk is ilyen eleven-e. Ta­lálkozunk-e az élő Jézussal. Vajon a múlt alakja ő csupán, vagy halljuk-e, hogy most is szól. Húsvét átütő erejét benne éljük át. Péter elmondja, hogy a húsvéti esemény nem véletlen. Szoros kapcsolatban van nagypéntekkel. Húsvét válasz arra a tényre, hogy az emberek meg akarták őt tagadni. Elhagyták, s inkább a gyikos Barabbás szabadonbocsátását követelték. Jézus fellépését teljesen félreértették. Olyat kerestek benne, aki emberi hatalommal győztes háborúba vezeti az övéit. Ehe­lyett olyan valakit találtak, aki a társadalom szélén hullák kö­zött keres közösséget, s azokkal van elfoglalva. Respektálja a koldust, a megvetett asszonyt, a kivetetteket. Csalódtak benne, hát megfeszítették. A helyzet még ezzel sem változott meg. Nem szállt le a keresztről, meghalt. Még a tanítványok is azt hiszik, hogy tévedtek, amikor a követésére szánták el magukat. Ismét találkozniuk kellett vele, az élővel, hogy meg­nyíljon a szemük. Isten az emberek által történt elvettetésre szeretettel és kegyelemmel válaszolt. Ez a húsvét most is. Mit tegyünk? — kérdezték akkor. Térjetek meg! — hang­zott a válasz, önmagukban kellett megváltozniuk, mássá lenniük. Sokszor kérdezzük, mi is voltaképpen a hit? Itt meg­halljuk a választ: nem a csoda elhivése, hanem, hogy engedjük magunkat Isten cselekvésétől vezettetni. Nem eszmék követé­séről van szó, hanem egy cselekvésbe való bevonásról. Ez új kezdetet jelent, s ennek az új kezdetnek az átélése az örömünk alapja. Ebből lesz ai erő forrása, s Péternél is ez az egyetlen magyarázat a történés dm&ökblúsára. Másképp nem is magya­rázhatja a csodát, hiába szólna róla mást. A háromszor tagadó Péter nem elvetett ember lett, hanem Isten cselekvésébe be­vont ember, mert él az Űr. örömre, békességre, szeretetre alakulunk át. Ami embe­rileg elképzelhetetlen volt, az lett az új élet forrása. Arról már nincs is szó, hogy a Péter magyarázatára hittek-e, követték-e, s ez nem is érdekes. Mi Péterrel tartunk, s örülni akarunk. Dr. André Appel Igehirdetése a Deák téri templomban ápri­lis 26-án. Feljegyzések alapján. „MÉG NEM ÉRETT MEG AZ ÖKUMENICITASRA” Az amerikai római katolikus püspöki szinódus ülésével és határozataival foglalkozik az amerikai evangélikusok „Erős vár” című lapjának egyik cik­ke, Egyed Aladár tollából. Ar­ra mutat rá, hogy a keresztyén egység akadályai a római ka­tolikus egyházban a hagyomá­nyok isteni kijelentés-tekinté­lyében, a Mária-kultuszban és a vegyes házasságokra vonat­kozó rendelkezéseikben kere­sendők. Különösen ez utóbbi­nak „lelki terror” jellegére mutat rá s az ökumenikus tö­rekvések őszinteségének pró­bakövét látja benne. „Hatalmi szempontok miatt trükkös”- nek mondja ezeket a rendel­kezéseket s úgy véli, „a püs­pöki kar még nem érett meg az ökumenicitásra”. Sok idő­nek kell eltelnie — írja — míg a római katolikus papi közvé­lemény is elérkezettnek látja majd az időt az egyenlő lelkü­letű és feltételű testvéri tár­gyalásra. Az egyháztörténetből Vita Krisztus két természetéről A negyedik egyetemes zsinat Chalcedonban 451-ben A krisztológiai ellentét az alexandriai és az antiochiai is­kola között változatlanul fenn­állt az V. században is. Ami­kor 444-ben Dioskuros került az alexandriai pátriárkái szék­be, erőszakkal akarta elnyom­ni az antiochiai irányt. A vita újból kitört, amikor az alexandriai irány buzgó hí­ve, Eutyches, konstantinápolyi archimandrite (kolostorfőnök) a leghatározottabb monofüzi- tizmust (Jézus Krisztus egyet­len természetét) tanította. Sze­rinte Jézus Krisztusnak földi életében is csak egyetlen, is­teni természete volt, teste nem volt egyléhyegű a mi testünk­kel. Ezért Flavianus konstan­tinápolyi pátriárka 448-ban ki­rekesztette őt az egyházból. I. Leó, római püspök helyeselte Flavianus eljárását s egy dog­matikai levelet intézet hozzá, amelyben a nyugati hagyo­mánynak megfelelően fejtette ki a Jézus Krisztus két termé­szetéről szóló tanítást. Az udvar azonban Eutyches pártján állt. II. Theodosius Di­oskuros kívánságára 449-ben Efezusba zsinatot hívott össze, amelyen Flavianust kiátkoz­ták. Féktelen katonák és szer­zetesek kiáltoztak: »Vágjátok ketté, aki Krisztust ketté sza­kítja!« Komoly teológiai mun­kára nem került sor, I. Leó le­velét sem olvasták fel. Euty- chesnek adtak igazságot. I. Leó a zsinatot »latrok zsinatának« nevezte. A nyugatiak nem is­merték el a zsinatot, amely így nem került be az egyete­mes zsinatok sorába. II. Theodosius után 450-ben Marcianus került a trónra, aki Dioskuros hatalmaskodását nem tűrte tovább, összehívta a negyedik egyetemes zsinatot Chalcedonba, 451-ben. A zsinaton Dioskurost letet­ték, Eutychest kiátkozták. I. Leó dogmatikai levele alapján új hitvallást alkottak, amely szerint Jézus Krisztus valósá­gos Isten és valóságos ember, egy személy, de két természet. A két természet vegyítetlenül és változatlanul, de elválaszt­hatatlanul és elkülönítethetet- lenül egyesült. A zsinaton meg­jelent hatszáz püspök hitvallá­sa így akarta elnémítani mind Nestorius, mind Eutyches ta­nát. Az alexandriai, vagy most már ún. monofüzita párt azonban továbbra is szenvedé­lyesen küzdött a chalcedoni hitvallás ellen. A zsinaton 28 kánonban fog­lalkoztak a római püspök vagy pápa és a konstantinápolyi A monofüziták továbbra sem hallgattak el. Zeno csá­szár maga is hozzájuk csatla­kozott, s ezért III. Felix, római püspök a császár tanácsadóját, Akacius konstantinápolyi pát­riárkát kiátkozta. Ettől kezdve 35 évig tartó szakadás állt be (484—519.) a keleti és a nyu­gati egyház között. Ezt csak I. Justinus császár szüntette meg. a monofüzita püspökök letéte­lével. Egyiptomban sokan voltak a monofüziták, Justinus nem léphetett fel erőszakosan elle­nük, de itt belső meghasonlás gyöngítette erejüket, amikor két pártra szakadtak. I. Justinianus (527—565.) uralkodását kiemelkedő alko­tások teszik emlékezetessé. Egyházi téren megkísérelte az pátriárka viszonyával. Ki­mondták, hogy a kettő min­denben egyenlő. Mivel a pápá­nak nagyobb területe volt, ezért a pátriárka fennhatósága alá soroltak néhány tarto­mányt. Ennyire hangsúlyozták a két egyházfő egyenlőségét. egység elérését a Chalcedoni Hitvallás alapján. A császár a vitás kérdések eüntézése véget összehívta az ötödik egyete­mes zsinatot Konstantinápoly- ba, 553-ban. A zsinat elítélte a monofüzitizmus minden válto­zatát és megerősítette a Chal­cedoni Hitvallást. Egyiptomban a monofüziták továbbra is fennmaradtak, 536- ban külön pátriárkát válasz­otok, az istentiszteletből szám­űzték a görög nyelvet és kü­lön kopt nemzeti egyházat ala­pítottak. Abesszíniában, Ar­menia ban, Mezopotámiában és Babilonban Is voltak monofü­ziták. Szíriában Jakab nevű püspökükről jakobitáknak ne­vezték őket. Dr. Ottlyk Ernő Az ötödik egyetemes zsinat Konstantinápolyban 553-ban LAZAR Segítés, hit, tapasztalat »En vagyok a feltámadás és az élet«. Jn 11, 25 Bethániában temetés volt. Mária, Mártha, sokan sírtak. És könnyezett a szürke égbolt, hogy kialudt egy szegény csillag. Tudta. És mégis máshol jár most a mágneshálós Istenember. »Csak egy betegség a halálos«: mondja halk niton-intelemmel. És nem értik csak félig s félre, hogy »elaludt« csupán az élő. A tanítványok köznyelvére fordítja hát: »Megholt«. S a fénylő Rádiumgóc elfedi arcát: ne lássák még a meghittek sem, hogy mindnyájunkért vívja harcát: »Nem hal meg, aki hisz énbennem«. S megy hozzá, de csak harmadnapra. Kétkedve jön elébe Martha: Lehetetlen. Föltámadna egy négynapos halott? De hátha!? És Mária, ki a jobb részre vágyott, most is Belé fogódzik. A jóreménység oltókése bús szívén átvillódzik. / Sírnak együtt. A kő a sírról, a könny szemükről elhengerül. Halk zene zeng új hajnalpírról és Krisztus mély fohászba merül. Sugárzón áll az Istenember, Ki majd a világot meggyőzi s mintha Atyjához szólna fennen kiált végsőt: »Lázár jöjj ki«l Bethániában temetés volt, de Lázár harmadnap fölébredt: »Én vagyok — ragyogott az égbolt — a föltámadás és az élet« Sántha György Gondolatok Pátkay Róbert fasori prédikációjából Krisztusban való hitem az a kéz, amely megfogja a ke­gyelmet, ebben a bűnbocsána­tot és az örök életet. Ezért hangsúlyozni kívánom, hogy a hit az Újszövetségben korrela­tiv fogalom. Csakis Krisztus kegyelmével korrelációban van valósága, értelme és érté­ke. A hittapasztalatom is attól függ, hogy ezt a kölcsönös vi­szonyt helyesen értem-e. A testvéri segítést teszi fel­adatunkká Isten. Ezt úgy kell tennünk, aho­gyan Jézus Krisztus példázta elénk a keresztyén életet — abban, hogy vállalta velünk teljesen a közösséget. Ember­ré létele, tanítása, halála és feltámadása az emberközelí­tés legbensőségesebb példája, tgy kell nekünk is egymás ter­heit felvennünk. Nem a maga­biztos farizeus önteltségével fordulni a másik felé, hanem miközben a másik problémái­nak segítője kívánok lenni, magam is megvallom elesett- ségemet és bűnömet. Azzal a félelemmel, amiről Pál apos­tol beszél, amikor így szól: „Vigyázok, hogy miközben má­soknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” így, és csak így tudok őszintén, hitből imádkozni, könyörögni a másikért. Egymás őrizőjévé és védőjé­vé tesz bennünket Isten. Lu­ther ezt így fogalmazta: egy­más Krisztusává kell lennünk. Mindezt akkor tehetem, ha enyém, hitben elfogadott az a kegyelem, amelyet Isten Jé­zusban adott. Személyes ta­pasztalatom kell legyen ez, hogy személyes átérzéssé, köz­vetlen tapasztalássá lehessen a testvérnek, akivel a bűneiről, s a magam botlásairól beszé­lek, s akiért imádkozom. A keresztyén szóhasználatban a tapasztalat kifejezése — éppen annak empirikus tartalma mi­att — nem ölelheti át egészen azt a színes és gazdag valósá­got, amit a Krisztusban való keresztyén hit átél. Ez a hit nem is igényli min­den esetben a tapasztalatot, mert lehet valakinek meggyő­ződése valamiről anélkül, hogy tapasztalata lenne róla. Ezért azon a véleményen vagyok, hogy a keresztyén szóhaszná­latban kombinálni kell a ta­pasztalat kifejezést a meggyő­ződés ‘és megbizonyosodás fo­galmakkal. A hitnek a tudat­ban levő tartalma csakis rész­ben lehet személyes tapaszta­lat, részben pedig nem az. Ezért egyfelől tanítunk és prédikálunk arról, hogy a hit csak akkor igazán hit, ha van benne valami, ami „Személyes tapasztalat”. A bűnök bocsá­natának hite csak akkor mél­tó a szóra, ha enyém a bűnbo­csánat, és ezt a másik javára, mentésére és üdvösségére használni tudom. Másfelől pe­dig helyénvaló a hitvallás mindarról, amit Isten igéje ki­kijelent, amit ígér, s amit ajándékul nyerendő valóság­nak mond. r.;r--r--rrr-r.------^Ei — Lépésben a megbocsátásért A mep nem bocsátás mögött a »leltári állo­mány« körülbelül a következő: 1. SAJÁT VÉTKEINK LEBECSÜLÉSE. Ezeket mintha valami démonikus távcsövei néznénk, de fordítva, úgy, hogy messze távo­lodjanak, kicsinek lássuk őket ne zavarjanak bennünket. Sokat pedig észre sem veszünk: például mulasztásainkat. Nem volt krisztusi töltésű a szívünk, nem feszített az Isten sze- retetének ereje s így nem sugárzódlak belő­lünk azok az energiák, amelyek emberek és közösségek életét, különbbé tehették volna Kellő önismeretből fakadó alázatosság híján »nem megy« a megbocsátás! 2. ÖNMAGUNK ELŐTÉRBE TOLÁSA. Ha mást ér sértés, méltánytalanság, azt különö­sebb megerőltetés nélkül kibírjuk. Miért is ne? De ha engem érint, akkor egyszeribe’ az erkölcsi világrend omlott össze, s a bűn az ég­re kiált.. . Ugye, milyen visszatetszőnek talál­juk másnál, ha sérelmeit szellőzteti-ápolgatja unos untalan, azokból rak össze magának házi bálványt. Tulajdonképpen azaző istene, mely nem hagyja, hogy megbocsásson. Csak a sa­ját bőrünkön érezzük reálisan a bűn súlyát! Sőt, ilyenkor ama »démoni távcső« segítségé­vel jócskán meg is nagyítjuk, amit ellenünk követtek el! 3. ÍGY »TARTÓSÍTJUK« EMBERTÁR­SUNK VÉTKÉT. Ha nem is vágjuk a fejéhez a kellő pillanatban, de akarva-akaratlan érez­tetjük vele tartozását, melyet imigyen felszí­nen tartunk, megörökítünk, fixálunk, nehogy valamiképpen megszabadulhasson tőle. Mint­egy bezárjuk bűnének börtönébe, irgalmatlan porkolábként. S ezzel tulajdonképpen rákény- szeritjük arra, hogy minden eszközzel véde­kezzék, az ellentámadást is beleértve, tgy te­nyészti a bűnt, aki nem bocsát meg. 4. MÁSOK VÉTKEIBŐL ÉLÜNK ERKÖL­CSILEG. Persze nem megfontolt tudatosság­gal, hanem csak úgy ösztönösen. De tényleg! »Lám, ő olyan. Bezzeg én!« Így tákoljuk össze mások bűnéből a magunk igazságát. Szép kis alapanyag — és jó kis gyártmány! Mert ha megbocsátok, ugyan miből tartom fenn különb mivoltom képzelgését? Folyton ítélkeznem kell, hogy jobbnak érezhessem magam. Ördögi kényszer: egyre lejjebb ütni a másikat vétkének süppedős talajába, hogy magasabbnak látszam nála! Eközben persze ő sem tétlen. S már megint: bűntenyésztés... És így hizlaljuk, mások hibáinak sötét elede­lével, lelki lajhárságunkat, nehogy javulnunk kelljen mások javára — alapvető változásról, nem is beszélve... 5. KÖZÖS ATYÁNKNAK TAGADÁSA. Ahol testvér a testvérnek hátat fordít, ott családrom­bolás történik. A tékozló fiú bátyját is megbot­ránkoztatta atyjuk szeretete a másik iránt, s bojkottálta az öccse megtérésének örömére ren­dezett lakomát. Az Isten hajlandó megbocsá­tani, mi meg nem?! »Visszavágnánk« a test­vért, hogy Istennel csak magánkapcsolatunk legyen, melynek semmi vonatkozása sincs em­bertársainkra? Nem, ebbe az Isten nem megy bele. A meg nem bocsátással csak önmagun­kat zárjuk ki az Ö családjából. Mert annak semmibevételével az Atyát tagadjuk meg. Pedig magunknak teszünk szívességet, ha megbo­csátunk! A harag őröl — mást is, magunkat is, ma­gunkat azonban állandóan. Ettől az ember­vesztő nonstop-malomtól szabadulunk meg. ha felszabadultunk a megbocsátásra. De hogy leszünk erre képesek? Ennek forrása az elnyert bűnbocsánat. Ha már egyszer Isten hatalmas irgalommal megbocsátott, akkor ez hatalom arra is, hogy meg tudjunk bocsátani, elvégre nincs már szükség önigazságunk méltatlan vértezetére. Mennyi energiánk szabadul fel, amikor végre tudunk megbocsátani! Micsoda áldás-lavinát indít el Isten, amikor megbocsát! Csak el ne akadjon nálunk ez a szent láncreakciói Adjuk tovább: megbocsátásban is! Igen, de hogyan? Mert nyomorultul buk­dácsoló kezdők vagyunk a megbocsátás drága »mesterségében«. Nos, a megbocsátás »módszere« a következő: A) KERESS SZÁMÁRA MENTSÉGET. De olyan buzgón és zseniálisan, mint magadnak szoktál! Ha ezt becsületesen megteszed, fogsz találni, nem is egyet. Természeti adottságá­ban. körülményeiben, neveltetésében, kielégí­tetlen szeretet-szomjában, s ki tudja még mi n. Mdenben. B) IMÁDKOZZÁL ÉRTE. Akit Isten elé viszünk, arra már bajos a fogunkat vicsorgat- ni. Azt már elkezdtük testvérként kezelni. S eközben áldott Orvosunk rendelőórájára visz- szük saját nagy benső ínségünket: hogy szív­szűke miatt oly könnyen »ejtjük« a testvért. Amikor ezt szégyenkezve és gyötrődve tesz- szűk szóvá Atyánk előtt, már gyógyulunk! C) TÉGY JÓT VELE. Idült meg nem bocsá­tási görcsöknél többnyire csak ez használ (az előző kettő nyomán). Cselekedeteink ugyanis hatnak érzelmi és lelkivilágunkra, s nemcsak fordítva; és ha rászánjuk magunkat erre, az hathatós gyógymódnak szokott bizonyulni. Per­sze egyszerűen minden megszégyenítési hátsó szándék nélkül történjék ez, s ne önmutogató »nemes bosszúként«, mert akkor annál rósz- szabb. Ismeretes annak a sebésznek az esete, akinek épp egykori hajcsára került a kése alá. Ettől kezdve tudott az orvos nem mint ütésre emelt kezű ellenségre, hanem mint meggyó­gyított kezű emberre gondolni rá. A tíz bél- poklos is menet közben gyógyult meg, az en­gedelmesség útján. Általában: akinek van szeme a szolgálati lehetőségek meglátására, annak nem marad ideje a meg nem bocsátás házioltára előtt áldozni. Mert valahogyan em­beráldozat lesz az ilyesmiből! Szabad, lehet megbocsátani! örömhír ez! Felszabadító, görcsoldó örömhír. De hogy ko­molyan vegyük, nem győz eleget nógatni rá az Ige: LEGYETEK IRGALMASÁK, BO- CSASSATOK MEG EGYMÁSNAK AMINT ISTEN IS A KRISZTUSBAN MEGBOCSÁ­TOTT NEKTEK! (Ef 4, 32) , Bodrog Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents